Írói szemszög:
A nap lágyan simogatta Cleveland utcáit, melyen az éppen fújó szél, mint egy anyai kéz, úgy suhant végig. A várostól nem messze, egy kissé kieső részen állt egy órási ház, melyben egy anya gyermeke nélkül tengette mindennapjait. Szomorúságát leplezve mosolyt erőltetett arcára férje kedvéért, aki abban a tudatban élt, hogy szeretett lánya szerelme kedvéért költözött el a szülői otthonból. Lien a konyhába igyekezett, hogy lefőzze férjének szokásos reggeli kávéját. A kis gép mely annyi fekete folyadékot kiadott már magából, megszokott aranyos csipogós hangján jelezte kész a gőzölgő életital. A nő töltött egy csészébe és beízesítve azt vitte be férje irodájába az italt.
- Tessék drágám! -puszilta meg homlokát.
- Á, köszönöm szívem! -vette el a csészét.
Nagyot kortyolva a fekete lébe fordult újra gépe elé. Enyhén megmasszírozta orrnyergét és kinyújtóztatva végtagjait jelét adta fáradtságának. Sok ideje túlórázik, kap plusz műszakokat az őrsön a megnövekedett halálesetek miatt.
- Pihenj egy kicsit David, fáradtnak látszol! -simogatta meg vállát.
- Nem lehet. Be kell mennem a kapitányságra!
- Megint? De hisz nemrég értél haza! Nem fogod sokáig bírni!
- Ne aggódj drágám, kibírom! -adott puszit arcára- Muszáj dolgoznom hiszen azért lettem rendőr, hogy segítsek az embereknek!
- Megértem. De ne az egészséged árán segíts másoknak!
- Nyugodj meg, bírom a strapát!
Aprót bólintva nyugodott bele abba, hogy hiába is mond bármit, úgysem tudja meggyőzni makacs férjét. Talán erre mondják azt, hogy talpig zsaru! Miután David elhagyta a házat, ismét csend telepedett az amúgy kissé zenétől zajos házra, amit Maya mindig hangosabban hallgatott a kelleténél. Plusz mikor hazahozta a barátait, szobájából kihallatszódott jókedvük, nevetésük. De most minden olyan csendes volt. Lien leült a nappaliban lévő kanapéra és az az melletti kis asztalkán pihenő fényképet kezdte el tanulmányozni. Egy családi fotó van a képkeretben, amit még akkor csináltak mikor Maya kitűnő eredményekkel végezte el az általános iskolát. Egy menő, puccos étterembe mentek el aznap, New York egyik gazdagabb körzetében. Megmosolyogta a felgyülemlett emlékei kavalkádját, amik egyszerre ostromolták szívét. Nosztalgiája kellős közepéből visszarángatta a csengő idegesítő, véget nem érő zajongása. Mérgesen állt fel a szövet anyagról és kinyitotta a nagy falapot. Mikor szeme elé tárult vendége majdnem elájult! Szemei elkerekedtek, álla széle a padlót súrolta, szíve heves tempóban kezdett el verni. Nem akarta elhinni, hogy tényleg őt látja! Annyi év telt már el, annyi fájdalmat élt át miatta! Mégis... hiába a harag, az öröm apró szikrája jelent meg szívében, amint meglátta.
- Szia Lien! -hangja mély volt, kimért.
- Mit keresel itt?
- Beszélhetnénk?
Pár perc tétovázás után félreállt és tágabbra nyitotta az ajtót, hogy a vendég beférjen. A nappaliba vonultak és egymással szemben foglaltak helyet. Végig nézve a férfin megállapította, hogy hiába az évek múlása, semmit sem változott.
- Miről akarsz beszélni? -gyorsította fel beszélgetésüket.
- A lányunkról. Maya? -nézett rá kérdőn- Mért változtattad meg a nevét?
- Mert nem szerettem volna ha azt a nevet viseli amit te adtál neki! Semmit nem akartam, hogy örököljön tőled... -vallotta be, enyhe dühvel hangjában.
- Nem tudom tudod-e, de Maya nemrégiben felkeresett engem? -tért rá a témára.
- Említette. Nálad van a jóslat ami róla szól? -kérdezte indulatosan.
- Igen. Nálam.
- Miért vitted magaddal? Nem volt jogod hozzá!
- Ugyanannyi jogom volt hozzá akárcsak neked! Maya az én lányom is Lien, hiába akarod, hogy ne így legyen!
- Mindegy. Inkább azt mondd amiért itt vagy! És sietősen mert a férjem bármikor hazajöhet! -bár nem volt igaz, de ezt ő nem tudhatja.
- Férjhez mentél? -kérdezte csalódottan.
- Igen. Mért mit vártál? Hogy megbocsájtok és visszafogadlak azokután amit tettél? De hagyjuk ezt! Mondd mit akarsz!?
- Azt hiszem Maya veszélyben van!
- Hogy érted ezt? -azonnal átváltott aggódó szülői módba, lánya épsége a legfontosabb számára.
- Mivel tud a jóslatról, tisztában van azzal, hogy mi fog történni vele. De sajnos nemrég a sámánunk felkereste őt és mesélt neki Matohalanról.
- Hogy micsoda!? -pattant fel idegesen és fel-alá járkálva igyekezett lenyugtatni magát.
- És attól félek, hogy beszélt azzal a fattyúval is.
- Morgannel? -bólintott- De mégis hogyan? Úgy tudom ő vérfarkas nem?
- Félig. De mivel emberi tulajdonság is van benne, tudja tűrtőztetni magát. És félek Maya elmondta neki mit kell tenniük.
- Honnan veszed ezt?
- Nézd!
Zsebébe nyúlt és kivett egy szürkés követ, amit még Maya hagyott Canadaban a féltestvére felkeresésének reményében. Elolvasta azt a röpke üzenetet amit a fiúnak írt és rájött Reyonnak talán igaza van és a két gyerek kommunikált egymással.
- És most mit tegyünk? Nem hagyhatjuk, hogy Mayanak baja essen! Sosem bocsájtanám meg magamnak ha bármi baja lenne... -fakadt sírva.
A férfi közelebb húzódott hozzá és simogatva karját igyekezett nyugalomra bírni a nőt. Pityergése pár perc után alább hagyott majd miután észlelte a férfi túlságos közeledését elhúzódott tőle.
- Nem lesz semmi baja! Vigyázok rá! -jelentette ki, mély, határozott hangján.
- És hogy? Ha észrevesz simán le tud rázni! Makacs lány, pont olyan, mint te... Hiába mondok neki bármit, csak a saját feje után megy. -Reyon elmosolyodott volt felesége korábbi kijelentésén.
- Tudom hova akar menni. Odamegyek és megakadályozom!
- És ha nem hagyja? Végülis azt hiheti, hogy helyes amit tesz és valahol talán az is... Szerinted hallgatni fog rád? -kérdezte kétségbeesve.
- Nem tudom. De ha kell a saját két kezemmel rángatom el onnan! Nem hagyom, hogy baja essen! Igaz eddig nem voltam az élete része, de attól még az apja vagyok, ugyanolyan fontos nekem, mint neked!
- És mi lenne ha segítenél neki?
- Ezt meg hogy érted?
- Te is tudod mi a megoldás! Yoran bizonyára ugyanazt mondta el neki, mint amit egyszer nekünk. Tisztában van azzal, hogy megmentheti Morgant és magát is.
- Nem segítek neki, erről ne is próbálj meggyőzni! Nem hagyom, hogy egy szörnyeteg miatt kockáztassa az életét! -csattant fel a férfi, idegesen ütött bele a falba, amiben öklének nyoma díszelgett amint elvette kezét.
- Felfogtad, hogy a fiadról beszélsz? Reyon ugyanúgy a te gyereked is Morgan nem csak azé a nőé és ideje lenne felelősséget vállalnod a tetteidért! Te tehetsz arról, hogy ő ilyen lett! Te haraptad meg azt a lányt és te csináltál neki gyereket! -vágta fejéhez ingerülten.
- Azt hiszed én nem tudom? -kiabált- Tudom... Azt hiszed nem bánom? Azt hiszed nem bánom minden egyes nap amit tettem? De igen! Bűnhödök miatta! De nem tudom visszafordítani az időt, bár tehetném...!
- Akkor épp ideje lenne elkezdeni helyrehozni a hibáid nem gondolod? -lépett hozzá közelebb- Ne értem se értünk, mert olyan már sosem lesz, de... Maya megérdemli, hogy olyan apja legyen aki képes elismerni, hogy hibázott és kész felelősséget vállalni a tetteiért!
- De hogy aszisztálhatnék ehhez az öngyilkos dologhoz? Te is tudod milyen kevés az esély a sikerre! Nem akarom, hogy Maya az én hibáim miatt bűnhődjön!
- Éppen ezért kell neked segíteni! Tudod mit kell tenned! -tárta ki az ajtót, ezzel jelezve a férfinek, hogy ideje távoznia- Rajtad áll hogyan döntesz!
Aprót bólintva indult el a kijárat felé, közben végig Lient bámulta. Annyi idő eltelte után is megbabonázta a nő sugárzó szépsége, elszántsága és tagadhatatlan határozottsága. Megállt egy pillanatra a küszöbön és haját hátradobva nézett a nő zöldellő szemeibe.
- Semmit sem változtál Lien, ugyanolyan gyönyörű vagy, mint egykor. -arcán apró mosoly jelent meg és egy kósza tincset a nő füle mögé tűrt.
Zavart mosollyal fogadta a férfi hirtelen jött kedvességét. Oly rég hallott már tőle ilyesmit, még akkor mikor megismerkedtek. Az elején rengeteg bókot kapott tőle, szinte a nap minden percében. Aztán ezek egyre ritkábbak lettek, végül elmúltak. A múlt homályába vesztek és az idő kikoptatta az akkor sokat jelentő, szívből jövő szavakat.
- Menned kéne. -szólalt meg néhány perc hallgatás után, amit a férfi elkomorodva vett tudomásul.
- Tudom sok hibát követtem el régen, sok fájdalmat okoztam neked. Bár tudnád mennyire sajnálom és mennyire szeretném meg nem történtté tenni a múltat! -simított rá puha arcára.
- De nem lehet... -húzta el fejét.
- Megígérem neked, hogy soha többé nem fogok se neked sem a lányunknak fájdalmat okozni! -ígérte meg határozottan- Bebizonyítom, hogy jó apa vagyok és megmentem Mayat! És talán... -halkult el- egyszer te is képes leszel nem szörnyetegként tekinteni rám. -hangja halk volt, szinte suttogott.
- Nem tartalak szörnynek. Csupán a csalódottság és az a rengeteg szenvedés amit átéltem miattad... Nem tudom ezeket megbocsájtani!
- Megértelek, és nem is kérlek rá! Csak a jövőben ne tiltsd el tőlem a lányomat! Szeretnék részt venni az életében.
- Maya már felnőtt nő, ha úgy dönt, hogy szeretne téged magamellett tudni akkor nem fogom megakadályozni. De ha látni sem akar, nem fogom rábeszélni semmire Reyon! Nem fogok ráerőltetni olyat amit nem akar!
- Köszönöm!
Összefogta kezeit és lágy csókot hintett rájuk, majd hátatfordítva elhagyta a házat. Szempillantás alatt tűnt el az utcán, mintha soha ott sem járt volna. Lien nagyot sóhajtva zárta be az ajtót és sétált vissza a nappaliba. Sok volt ez neki, túl sok! Egykori szerelme felbukkanása megviselte, hiszen olyan váratlan volt, olyan hirtelen. És azt sem érti mért ver olyan hevesen a szíve azóta mióta megérkezett? Régóta elnyomott érzelmei, fájdalmai egyszerre törtek fel lelke legmélyebb bugyraiból, szemeit égették az előtörni akaró könnyei. Farkasa jelet adott Párja viszontlátásáról, mintha szaltózna és ugrálna benne, amit már olyan rég nem tett! Csendes volt, szinte néma, jelenlétéről már-már el is feledkezett hiszen olyan nyugodt volt a benne rejlő vad, ám most feléledt és virgoncabb, mint valaha! Igyekezett elűzni zavarosabbnál zavarosabb gondolatait és próbált csak Mayara koncentrálni és arra, hogy sikerüljön a terve! Nem szeretné ha akár egy haja szála is meggörbülne! Ő az egyetlen gyermeke, ő az akit a világon mindennél jobban szeret! Fogalma sincs mihez kezdene nélküle! Már megbánta a veszekedésüket és azt is, hogy hagyta őt elmenni. Marasztalnia kellett volna, de annyira makacs volt és önfejű, hogy nem tette. Túlságosan fájt neki, hogy felkutatta az édesapját és még egy árva szót sem szólt neki róla, sem a terveiről. Ha tudta volna... Az egyre feltörő bűntudata elárasztotta egész belsőjét, kínzó fájdalmat kölcsönözve ezzel. Visszagondolva annyi mindent elrontott! Nem lett volna szabad titkolóznia lánya előtt! Nem is érti mit gondolt mikor jobbnak látta, ha eltitkolja Maya előtt, hogy ő micsoda és ki az igazi apja!? Elmerengve már épeszű választ sem tudna magának adni, hogy miért is jutott erre a döntésre... Talán túlságosan el volt keseredve, túl nagy volt a fájdalma és nem tudott józan ésszel gondolkodni! Önző módon elhatározta, hogy nem láthatja igazi apját azért amit vele tett! De ma már, ezzel az ésszel, másképp látja. Hiba volt ennyire elzárni őt, mindenben hazudni neki. Bárcsak visszafordíthatná az időt! Mindent másképp csinálna.
Már csak abban tud bízni és hinni, hogy Maya egyszer képes lesz őt meghallgatni és megérteni mit miért tett és hajlandó lesz a megannyi hibáját megbocsájtani neki! Nem akar eltűnni az életéből, mint egykor az apja. De ha nem is akarja, hogy tovább betöltse az anyja szerepét megérti, hiszen borzasztóan viselkedett vele!
Bárcsak visszaforgathatná az időt!