8. rész - Újra a suliban

Újra itt! Ismét a suliban vagyunk. A barátaim jöttek és Tori azonnal a nyakamba ugrott. Majdnem elestünk. Zac, Mark és Hannah is ott voltak velünk, egyedül Emma hiányzott.
Már akkor összeismertettem őket, amikor beléptem a suli zenekarba. Nagyon kedvesen fogadták Torit. Hamar nagy lett az összhang. Szerencsére! Így mi lettünk a nagy csapat.
- Olyan jó újra látni téged! Egész szünetben eltűntél! - panaszkodott Mark, aki kicsit szókimondóbb volt a többieknél, bár ez egy kicsit sem zavart.
- Jah, igaz. Hova lettél csajszi? - kíváncsiskodott Hannah.
- Csak elutaztunk a bátyámmal és az egyik haverjával egy vidéki nyaralóba. Ott töltöttük a szünetet. Bocsi, hogy nem jelenkeztem! - néztem kiskutya szemekkel.
- Meg van bocsájtva! Ilyen szemeknek ki tud ellenállni! - állt mellém Mark és féloldalasan átkarolt, próbálta halál komolyan végig mondani, de nem sikerült neki, mindannyiunkból egyszerre tört ki a röhögés.
- Hát ez jó volt.. - törölte le könnyeit Tori - Te figyu, a chat-en nem akartál semmit mondani. Meséld már el milyen a bácsikád barátja! Hátha sikerül behálóznom! - először csak néztem rá, hogy milyen butaságokat beszél, aztán elkönyveltem magamban, hogy róla már lekéstél drágaságom, mert ő az enyém!
- Nem hinném, hogy bejönne neked. Nem a te eseted.
- Hát jó, akkor nem. Gyere menjünk órára! Mindjárt csengetnek.
- Óh tényleg. Szünetben találkozunk srácok. Sziasztok! - rohantunk el.
Nagyon siettünk, hogy felérjünk a 3. emeletre. Mi a fenéért kellett olyan magasra építeni ezt az iskolát? Hogy kifulladjon az ember mire felér? Borzasztó! Szerencsére hamar odaértünk, még volt két percünk. Besiettünk a terembe és leültünk a szokásos helyünkre. Adam-el volt óránk, kettő is. Hjajj... Remélem nem lesz semmi gond!
Pár perc múlva meg is érkezett. Istenem milyen jól nézett ki! Jó, megpróbálom nem őt bámulni. Inkább koncentrálok a tananyagra. Mit is tanulunk most? Jah igen, egyenletek.
- Jóreggelt mindenkinek! - szólt az osztálynak, mi visszaköszöntünk - Remélem mindenkinek nagyszerűen telt a szünet? - itt egy pillanatra rámnézett - De már vége van, szóval újra belekell vetni magunkat a tanulásba. Mivel lassan itt a vizsgák ideje, gondoltam elkezdjük venni a tételeket. Hogy legyen idő kidolgozni és megtanulni. Szóval ha kérhetek mindenkit, egy órámról se hiányozzon, mert így nagyon le fogtok maradni és nem lesz időnk pótolni! Na nagyjából ennyi. Vágjunk hát bele! - csapott a tenyerébe.
Elkezdtük az órát. Szerencsére sikerült odafigyelnem és az anyagra koncentrálni. Egész jól haladok eddig. Kicsengettek. Mindenki rohant ki, bár nem értem miért! Hisz vele van a másik óra is és ha ugyan azzal a tanárral van óránk, akkor nem muszáj kimenni a teremből. De hát ők tudják. Én bent maradtam, de nem azért, hogy Adam-el kettesben legyek, hanem mert elkezdtem kidolgozni az első tételt, még az órán. Tori nyaggatott, hogy menjek le, de inkább maradtam. Mondtam, hogy mondja meg a többieknek, hogy a következő szünetben találkozunk.
- Na hogy megy? - szólalt meg, amitől hirtelen megijedtem, hisz eddig néma csönd volt.
- Egész jól, köszönöm. Haladok vele. - vizsgálgattam a füzetemet és megállapítottam, hogy egész jól megy.
- Nem bánod, ha megnézem?
- Nem persze. Gyere csak! - hupsz, most azt mondtam gyere? Jesszus!
- Megyek már is! - mosolygott.
- Bocsánat! - néztem a földet.
- Miért kérsz bocsánatot? - nézett rám.
- Hát, hogy letegeztem. Véletlen volt. Csak még vissza kell szoknom.
- Ugyan, semmi baj. Ketten vagyunk, nem hallotta senki.
- Akkor sem szabad. Hiszen sosem lehet tudni, mikor ki jön be. Elnézést!
- Jó-jó, felejtsük el! Én is bocsánatot kérek!
- Miért? - nem értettem a helyzetet.
- Ezért. - lehajolt és egy csókot nyomott a számra, amitől annyira meglepődtem, hogy kikerekedtek a szemeim.
- Adam! - szóltam rá halkan - Benyithatnak!
- Nyugi! Nem jön ide senki. Szünet van még!
- Megegyeztünk valamiben! Vagy neked nem ér semmit az egyezség?
- De igen. De mint mondtam is neked akkor este, nem hiszem, hogy én be tudom tartani ezt a megállapodást! Vagy te igen?
- Nem tudom... - vallottam be - De én legalább megpróbálom végig csinálni.
- Oké. Sok sikert! - rámnézett egy olyan „úgy sem fog menni" nézéssel, majd visszament a helyére.
Milyen rendes... Aztán lement az osztályért. Én addig tovább csináltam a tételt. A nap további része egész jól ment. Minden szünetben a barátaimmal lógtam. Amit csak lehetett, mindent kiveséztünk. Ki mit csinált a szünetben, ki hol volt stb. Aztán jöttek a szokásos dolgok, mindennapi témák, csajok, pasik, étel stb. Persze sokat nevettünk is. Kezdem azt érezni, hogy jó döntés volt idejönni. Hiszen mi történt velem? Remek embereket ismertem meg. Akiket a barátaimnak tudhatod. Akkor ott a bácsikám, akit egyszerűen imádok. A legjobbfej bátyus a világon! Adam. Na igen. Ő rövid idő alatt igen csak fontos része lett az életemnek. Remélem nem fogom ezt az egészet megbánni!
Délután beültünk egy cukrászdába a srácokkal. Jó volt végre újra együtt lenni és semmit tenni a többiekkel! Mintha megkönnyebbülne a lelkem. Jó érzés ha vannak az embernek barátai! Mikor elkezdett sötétedni, haza indultunk. Kb 5-re értem haza. Amint beléptem az ajtón Adam nekem rontott. Vicces volt!
- Te hol a fenében voltál!? - ripakodott rám.
- Ö.. Szia neked is! - leültem, hogy levegyem a cipőmet.
- Lennél szíves válaszolni?
- A barátaimmal voltam. Mért vagy ilyen ideges? - csak nevettem, nem tehetek róla, de ezt váltotta ki belőlem.
- És ilyenkor kell haza érni!? Sötét van! - mutatott az ajtó felé.
- Tudom, hogy sötét van. Kössz az infót! - kacsintottam rá, majd kimentem a konyhába.
- Mért nem hívtál fel, hogy menjek érted? - jött be ő is.
- Először is, nagy lány vagyok már! Haza tudok jönni egyedül is. Másodszor pedig szerinted hogy nézett volna az ki, ha felhívlak és odarendellek? Kicsit sem feltűnő ha a tanárom jön értem.
Láttam rajta, hogy elgondolkodik. Valószínűleg beláthatta, hogy igazam van. Kicsit lenyugodott. Hagytam had nyugodjon le teljesen, addig neki álltam a vacsinak. Mikor a melegszendvicset csináltam magamnak hallottam, hogy feláll a pulttól. Gondoltam kimegy. De nem. Odajött hozzám, hátulról átkarolt majd a vállamra tette a fejét. Eléggé meglepett.
- Sajnálom! - súgta - Nem akartam olyan bunkó lenni, csak aggódtam érted. Nem szeretném ha bajod esne! - óhwm... ez de aranyos, meghatottak szavai.
- Jah, hogy most ettől meg kéne hatódnom? - próbáltam minél komolyabb lenni, nem elnevetni magam.
- Öm... Izé... Nem csak, gondoltam elmondom miért tettem. - hátrált tőlem, biztos azt hitte haragszom, nahát milyen jó színész vagyok.
Nekidőlt a konyhapultnak, láttam mennyire zavarban van. Végre egyszer nekem is sikerül zavarba hoznom őt is. Annyira tanácstalan fejet vágott, hogy rendesen megsajnáltam, így inkább elárultam magam. Kitört belőlem a nevetés, ő meg csak nézett mi bajom. Odamentem hozzá.
- Kössz, hogy így aggódsz értem! Jól esik. De legközelebb légyszi ne csináld ezt!
- Basszus jól átvertél. Már azt hittem haragszol! Mekkora egy dög vagy!
- Hogy én? Milyen szemét vagy! - dobtam meg a mosogató szivaccsal.
- Ó szóval így állunk. Oké.
Felkapta a törlőrongyot és elkezdett vele csapkodni. Csak röhögni tudtunk. Kimenekültem a konyhából a nappaliba. De elkapott és letepert a földre. Annyira nevettünk, hogy már folyt a könnyem. Lenyomta a kezeimet a fejemfölé. Majd így maradtunk egy darbig. A végén már nem nevettem, ő sem. Csak néztük egymást. Istenem milyen tökéletes az arca. Sose láttam még ilyen arcot. A szemei meg... olyan kékséget még nem láttam. Nehéz volt elhinni, hogy egyszer ő az enyém lesz. Ez olyan hihetetlen!
- Mi az? Mit nézel annyira? - nézett rám kérdőn, talán túl feltűnően bámultam.
- Semmit. Csak olyan jól nézel ki. El sem hiszem, hogy egyszer együtt leszünk. Félek, hogy ez egy álom és egyszer csak felébredek.
Elmondtam őszintén, amúgy sem szeretek hazudni. Leszállt rólam és leült a földre és felültem hozzá.
- Emiatt ne félj Lori! Nekem elhiheted, hogy ez nem álom. Pedig sokszor én is azt hiszem. Meg az is megrémiszt, hogy ahhoz képest ilyen rövid idő alatt ennyire megszerettelek. Pedig nem nagyon szoktam ilyen könnyen megnyílni mások előtt és sokkal több idő kell ahhoz, hogy valaki fontos legyen nekem.
- Megértelek. Én is mindennap meglepődöm magamon. Hiszen sosem voltam az a fajta lány aki pár nap alatt beleszeret valakibe. Főleg nem a tanárába! Mondjuk ezen sosem agyaltam, nekem igazából nem a hivatás számít, csak így egy kicsit nehéz. - sóhajtottam.
- Akkor egy véleményen vagyunk. - nyugtázta a dolgokat - De amúgy nekem ebből tudod mi maradt meg? - kérdezte nevetve.
- Na mi?
- Hogy te is kimondtad a szeret szót meg én is és észre sem vettük.
- Igazából én észre vettem. Csak... kicsit fura ez nekem. De igaz. Én szeretlek téged! Lehet korai még, de ez van.
- Nekem is új ez az érzés, de én is szeretlek! Effelől ne legyen kétséged.
- Basszus Adam! - hajtottam a fejemet a kanapéra.
- Nahát! Te így is tudsz beszélni? - nézett meglepve.
- Csak ritkán.
- Mit akartál mondani?
- Azt, hogy hogy a fenébe fogjuk kibírni nyárig?
- Nem tudom. Szerintem sehogy. Mi lenne ha itthon együtt lennénk? Itt úgy sem lát senki. Mégis csak könnyebb lenne így kibírni.
- Nem tudom... Annyi kétely van bennem.
- Én is aggódom nem csak te. De nem tehetünk úgy, mintha nem szeretnénk egymást. Vagy te tudsz úgy tenni?
- Nem. Persze, hogy nem. Épp ezért aggódok annyira! Mi van ha megint letegezlek a suliban mint ma? Még jó, hogy nem hallotta senki. Vagy ha elbambulok és csak téged bámullak egész órán? Biztos másnak is feltűnne. Meg hiába tagadod, te is szoktál engem nézni. Ha ez folytatódik akkor hamar rájönnek a többiek, hogy mi a szitu. Folyton ez van bennem!
- Hidd el bennem is! Ugyan ezekre gondolok én is. De viszont szeretnék veled lenni. Szeretném ha a barátnőm lennél!
- Hidd el szívesen igent mondanék, de nem akarom, hogy lebukjunk és miattam rúgjanak ki. Azt sosem viselném el!
- Mit nem viselnél el? - lépett be a nappaliba bátyám.
- Te mikor jöttél? - meglepődtem.
- Most az imént. Miről van szó? Nagyon elhallgattatok.
- Semmi csak beszélgettünk néhány dologról. Gyere csináltam vacsit! - pattantam fel és kisiettem a konyhába.
Megmelegítettem a kaját majd mindenkinek szedtem ki. Leültünk az asztalhoz. Néma csend volt. Nem értettem miért. Senki nem akart beszélgetni. Én akkor miért kezdjem el? Inkább csendben ettem. Mikor befejeztük elmentem fürödni majd aludni. Reggel az ébresztőmre keltem. Elkészültem és indultam suliba. Tori-val a szokásos helyünkön találkoztünk. Bent már a többiek vártak minket.
- Sziasztok! - mentünk oda.
- Ma próba ugye tudod? - ült le a padra Mark.
- Persze. Tudom. Ott leszek 3-ra. Emma jött ma?
- Igen. Tegnap azért nem jött mert beteg volt.
- Rendben. Akkor ma tali. Sziasztok! - köszöntünk el, majd mentünk órára.
A nap gyorsan telt. Utolsó óra matek, huh... Remélem nem lesz gond! Beültünk a terembe. Hirtelen az osztály, sőt az iskola üdvöskéje Katlin felsikoltott. Mindenki ránézett. Nem bírom azt a nőt! Nem vagyok az az elítélős, megítélő fajta de szó szerint áradt belőle a gonoszság és rossz indulat. Olyan nagyképű és fennhéjázó volt, bár nem értem mire! Vagy az olyan nagy dicsőség ha az egész iskola végig ment rajta? Lehet itt az a menő, nem tudom.
- Mi a baj Katlin? - kérdezte Adam.
- Jajj tanár úr! Bocsánat de ez óriási hír! - lelkesedett.
- Mi olyan nagy hír?
- Itt fog koncertezni a BTS! Az egyik kedvenc fiú bandám. - páran nevettek rajta.
- Katlin! Legközelebb kérlek az ilyesmiket hagyd óra végére! Ez nem ide való! Ez matek óra és épp a vizsga tételeket vesszük. Vagy te nem akarsz leérettségizni?
- De igen. Bocsánat! - sütötte le szemeit.
- Mindegy. Folytassuk!
Az óra további része nyugiban telt. Kicsengettek és indultak haza. Én próbára. Kint az udvaron megállított valaki.
- Várj Lori! - futott oda Katlin.
- Ez vajon mit akar? - kérdezte barátnőm viccesen, amin nevettünk.
- Mi az Katlin?
- Te is koreai vagy ugye?
- Igen. Jó, hogy leesik két hónap alatt.
- Nem ismered véletlenül a BTS-t? Emlékszek említetted, hogy apád fontos ember volt. Film rendező stb. Akkor magas körökben mozgott. Biztos találkoztál velük!?
- Igen, találkoztam már velük. Miért?
- Csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálnál bevinni hozzájuk a kulisszák mögé?
- Semmi nem lenne! Ugyan is nem viszlek be!
- De miért? - nyávogott.
- Mert nem ismerem őket annyira, hogy akár engem is beengedjenek. Azért mert találkoztunk néhányszor az nem azt jelenti, hogy puszipajtások vagyunk. Most ha nem haragszol (?) sietek próbára! - karon fogtam Tori karját és elmentünk onnan.
A próba jól telt, amit barátnőm is megnézett.
Egész haza vezető úton Katlin-ről beszéltünk és halálra röhögtük magunkat. Megosztottam Tori-val, hogy igazából ismerem a bandát, sőt pár taggal barátok is vagyunk. De ha már bevihetek valakit/valakiket akkor azok csak is a barátaim lehetnek!
Haza érve, ledobtam a cuccaim és felmentem a szobába. Még Ad sem ért haza. Szerintem valami értekezlete lehet. Felléptem a közösségi oldalra és ráírtam a srácokra, hogy tényleg igaz-e, hogy jönnek ide. Szinte azonnal válaszoltak, ami meglepő az időeltolódás miatt. Kérdezték, hogy mi újság velem, mert hallották apám haláláról a hírt. Elbeszélgettünk egy darabig. Természetesen álnéven vannak meg nekem, mert akkor mindenki őket zaklatnák. Így is szinte napi szinten százerzes imádói levelet kapnak. Persze ez jó, de néha már kicsit frusztráló. Aztán elköszöntek, mert mentek próbára. Előtte azért megadtam a számom, hogy ha idejönnek majd felhívnak. Milyen aranyosak! Észre se vettem, hogy elszaladt az idő. Lementem, de sehol senki. Pedig Adam-nek már itthon kéne lennie. Jah... Igen ez már nem a nyaraló. Biztos az „albérletében" van. Kimentem és megnéztem. Hát ott volt. Már aludt. Gondoltam nem keltem fel, csendben becsuktam az ajtót, majd bementem. James is itthon volt már. Nahát, jól elbeszélgettem az időt! Na nem baj. Elmentem zuhanyozni, majd elaludtam. Közben azért örültem, hogy idejönnek a srácok, legalább újra láthatom őket. A régi barátaimat.