6. rész

Az órák gyorsan teltek és elkezdték a gyakorlást Crystal és Riley megpróbáltak együtt dolgozni. Az elején elég döcögősen ment de aztán a cél érdekében elkövettek mindent, hogy a lehető legjobb műsort adják a bulin.
A napok szinte úgy repültek, mintha nem is lettek volna. Csak azt vették észre, hogy a buli napja van és a színpad mögött állnak. Crystal persze azt hazudta Nick-nek, hogy egy közös esszét kell írnia az osztálytársával mert így osztotta ki a tanár. Kicsit húzta a száját de belement, hiszen mégis csak az első a tanulás. Nem akarta megmondani hová is megy valójában, mert félt, hogy ott mindenki előtt rángatná le őt a színpadról, és annál cikibb helyzetbe nem is kerülhet manapság egy tini lány. A táskájába tette a fellépő ruhát és a cipőt is.
Nagy volt a tömeg, szinte az egész iskola elment a partira. De mért is ne menne? Hisz ilyenkor szabadon bulizhatnak, jól érezhetik magukat és nem kell az amúgy szigorú szabályokat betartani. A végzősök odamentek a fellépő csapathoz és sok sikert kívántak nekik. Bár annak az osztálynak is megvolt a maga Riley-ja, aki azért odaszúrta a többieknek, hogy ha elrontják akkor nem csak itt égnek be hanem ezzel fogják őket cikizni, amíg le nem vizsgáznak. Így aztán a lányok mégjobban izgultak a fellépés miatt.
- Ne is figyeljetek rá lányok! -lépett elő Rose- Had mondják a magukét, a lényeg az, hogy jól érezzük magunkat ott kint. Hiszen klassz a dalunk, szuper a koreó mi kell még? Ha hagyjátok nekik, hogy felidegesítsenek titeket nagyobb az esély arra, hogy hibáztok! Szóval nyugi és bulizzunk! -már hangosabban mondta a végét, hogy még hatásosabb legyen.
- Rose-nak igaza van lányok! Ne hagyjuk nekik, hogy lenézzenek minket csak mert végzősek! Jók leszünk! Ide a kezeket!
Mindenki középre rakta a kezét és együtt felkiáltottak, hogy „Álomcsapat" mivel ez lett a kórusuk neve. Kimentek a színpadra és felcsendültek az első dallamok. Mindenki hozta a maximumot és nagyon jó műsort adtak a többieknek. Persze Crystal énekelte a szólót, végül is neki volt a legjobb hangja. A dal végén hatalmas volt az ováció, mindenki videózta őket a telefonjával, páran még fényképet is kértek a lányoktól. Nagy örömmel mentek le az öltözőjükbe ahol egymást ölelve ünnepeltek.
- Hát ez rohadt jó volt! -kiáltott fel örömében Carly.
- Hallottátok? Nekünk szólt a vastaps! Hihetetlen! -hüledezett Emily.
- Látjátok? Megmondtam ha nem hagyjuk senkinek, hogy letörjön sikert aratunk és így is lett!
- Ez igaz. Ezt neked köszönhetjük Rose! Ugye Riley!? -szólt rá eréjesen Carly.
- Igaz. -nyögte ki, bár látszott rajta, hogy kicsit sincs ínyére a dolog.
- Ugyan lányok ne túlozzatok! Ez nem csak az én érdemem, mindenki beletett az előadásba 110%-ot! Ezt együtt értük el, közösen! -összeölelkeztek.
Átöltöztek majd kimentek ők is bulizni a többiekhez. Közben rengeteg gratulációt kaptak és a végzős osztály is megdícsérte őket. Ami számukra a legnagyobb elismerés.
Ahogy ott szórakoztak feltűnt a tanáruk Mr. Shims aki szintén megdícsérte osztályát. Majd a kis eszme csere után mindenki szétszéledt egyedül Crystal maradt ott. Nem azért mert annyira ott akart maradni, csak nem igazán volt hova mennie.
- Te nem bulizol? -kérdezte kedvesen a lányt.
- Nem, nem igazán van már kedvem. Elég volt a fellépés.
- Kár, pedig ezen a szokásos „hagyományos" party-n mindenki jól érzi magát.
- Én is csak....ez a bulizás nem nekem való dolog. Kicsit fura vagyok. -nevetett halványan.
- Nincs azzal semmi baj! Jobb mintha unalmas hétköznapi lány lennél.
Csak mosolyogtak egymásra, mint két zavarodott kisgyerek akik nem tudják eldönteni, hogy hintázzanak-e vagy ne. Aztán ezt a kínos szituációt a lány telefon csörgése szakította meg. Üzenetet kapott, elővette, hogy elolvassa, de hamar lefagyott az arcáról a mosoly.
- Baj történt? -kérdi aggódva tanára.
- Hát úgy is mondhatni. A nagybátyám írt, hogy elindult értem!
- És az mért baj? Szerintem kedves tőle.
- Az lehet. Csak nem tudja, hogy itt vagyok. Azt hazudtam neki, hogy egy osztálytársamnál írunk esszét a suliba.
- De mért mondtál ilyet?
- Mert ha megtudná hol vagyok igazából asszem kinyírna. Tudja jól, hogy nem engedte meg, hogy a csapat tagja legyek! Hát ha megtudná, hogy én itt ma fel is léptem! Jajj istenem most mit csináljak!? -járkált fel-alá aggódva.
- Messze laksz innen? Haza siethetnél, hogy azt mondd már elindultál.
- Hát busszal szoktam járni, az 5 megálló. Gyalog nem tudom, sosem gyalogoltam innen haza.
- Nem sétáltál még soha egyszer sem haza? -lepődött meg.
- Nem. Mért, ez baj?
- Nem dehogy, csak fura. De ha azt mondod 5 megálló az kb 5-6 kilométer lehet, ami 1,5-2 óra gyalog. Persze ha sietsz akkor 1-1,5.
- Kizárt, hogy egy óra alatt haza érnék.
- Mi lenne ha elvinnélek?
- Mi!? -nem is tudta mit is mondhatna erre.
- Szívesen elviszlek, ha mutatod az utat! Nem nagy dolog, úgy is én is haza akartam menni. Egy kis kitérő nem gond, főleg ha azzal segíthetek egy bajba jutott hölgyön! -meghajolt előtte, amin csak mosolygott.
- Hát...nem is tudom...
- Vagy ez vagy megmondod a bátyádnak hol voltál!
- Hol parkol?
- Sejtettem. Na gyere siessünk!
Megfogta a lány karját és kihúzta a parkolóba. Ott felnyitotta a kocsiját és beültette őt előre. Halkan felbőgött a motor és már el is indultak. A lány mutatta neki az utat merre menjen, bár ő sem volt egészen biztos abban, hogy jó irányba haladnak-e. Sötét is volt és autóból teljesen más a kilátás, plusz a buszból nem is nagyon figyelte a járást mivel csak a megállókat számolta, ha már megvolt a negyedik tudta a következőnél elszállhat.
Kocsikáztak már kb húsz perce de fogalma sem volt merre kell menni. Figyelte a házakat, fákat, utcákat de semmi sem volt neki ismerős. Teljesen kétségbe volt esve.
- Na itt merre? Jobb vagy bal? -értek egy elágazáshoz.
Nézte mindkét oldalt de nem tudta merre is induljanak. Végül nem bírta tovább és sírva fakadt.
- Mi a baj? -kérdezte aggódva a tanára.
- Sajnálom, nagyon sajnálom! De nem tudom, fogalmam sincs merre kell menni! -arcát kezeibe temette.
- Ne sírj, megoldjuk! -megsimította a lány hátát, hogy megnyugodjon- Mi az utca neve ahol laksz? Beírom a GPS-be és két perc alatt ott vagyunk.
- Nem tudom. Még csak most költöztünk oda nem olyan rég. De valami Meddle street vagy valami ilyesmi. Nem tudom! -ismét elrejtette arcát- Tudom, hogy most egy idiótának néz, aki még azt sem tudja hol lakik!
- Hát én nem mondtam ilyet! Sőt nem is gondoltam!
- Elég magára nézni, a tekintete mindent elárul!
- Tényleg? Mért neked mit mond? Szerintem nehéz úgy megmondani, hogy közben rám sem nézel! 
Alább maradt a szipogás és lassan felemelte fejét majd a férfira nézett. Egyenesen bele a szemébe, de azokban nem látott lenézést, előítéletet hanem inkább a készséget, hogy segítsen másokon, amitől a lány kissé meghatódott, na de nem olyan filmbéli módon, hanem nyugodtan, visszafogottan.
- Na, mit látsz? -kérdezte mosolyogva a lánytól.
- Igaza volt, nem ítél el engem. Sajnálom! -megint a kezével akarta eltakarni az arcát, de most már ezt nem engedte neki.
A lány nyakához nyúlt és felemelte fejét, nem akarta, hogy újra csak sírjon. Szem magasságba emelte fejét, hogy tekintetük találkozzon. Először nem mondott neki semmit csak nézte a lány könnytől csillogó kék szemeit, aztán erőt vett magán.
- Idefigyelj Rose! Hagyd abba a sírást, nincs itt a helye! Szedd össze magad és viselkedj úgy, mint egy felnőtt nő! Tudtommal az vagy, szóval? -elgondolkozott a lány.
- Igaz, elég volt ebből! Nem szabad sírnom! Apám is megmondta, a sírás a gyengeség jele és én nem vagyok az! -megrázta magát és letörölte nedves arcát.
- Ez a beszéd! Nem szeretnélek többé sírni látni!
- Jólvan, megígérem! Nos...ha jól emlékszem az utca elején van egy kisebb tér fenyőfával a közepén. Ha jól tudom azt szokták feldíszíteni.
- Az a Melwerk street, az tudom hol van. Kösd be magad és indulunk!
Így is tett majd sietve vették a kanyarokat. Végül nagy nehezen elértek az utca elejére. Itt a lány már megörült, felismerte a helyet, tudta hol van. Mondta is hogy menjen még egy kicsit, majd egy halvány kék háznál parkolt le.
- Szóval ez az? -mutatott a házra.
- Igen ez. -sóhajtott egyet.
- Szuper! Akkor sikerült megtalálni, örülök!
- Én is. Mr. Shims!?
- Igen?
- Nagyon sajnálom, hogy olyan rossz társaság voltam! Biztos lett volna jobb programja is mint egy hisztis tini lányt kocsikáztatni a városban.
- Hát.... Nem igazán terveztem programot, ez pedig vicces volt. Elég jól szórakoztam.
- Jó magának! Én annyira nem élveztem.
- Akkor majd egyszer elviszlek egy olyan autós útra amit élvezni fogsz. Megegyeztünk?
- Jó benne vagyok! -nevetett- Köszönök mégegyszer mindent! Magánál jobb tanárt nem is kívánhatna az ember!
- Köszönöm a bókot és ne aggódj te is jó diákom vagy! Csak legközelebb írd fel hol laksz!
- Rendben, mindenképp! -kiszállt- Viszlát és jóéjt!
Bezárta a kocsi ajtót és intett egy utolsót majd bement a házba. Nick is kb akkor ért vissza. Azonnal kérdőre vonta a lányt, hogy hol volt olyan sokáig és mért száll ki idegen autóból. De megmagyarázta, hogy az osztálytársánál elhúzódott a tanulás és a bátyja hozta el őt haza a kocsijával. Az igazat mégsem mondhatta meg. Mi lenne belőle ha megtudná!? Inkább jobb nem tudnia. Vacsora után elment lezuhanyozni. A meleg víz alatt csak fújtatott egy nagyot, hogy megúszta a mai napot és nagyon remélte több ilyen soha nem fordul elő! Utál hazudni főleg a barátainak és annak aki közel áll hozzá. De Nick nem hagyott neki más választást.