Amikor abba hagytam a gyerekes zokogást elindultunk a bálra. Mikor odaértünk már javában zajlott az esemény. Szólt a zene, mindenki beszélgetett voltak akik táncoltak is, közben szépen gyűlt az adomány. Mivel mi voltunk azok akik ezt az egészet megszervezik minden évben, így természetesen tartani kellett egy hosszú és sablonos dísz beszédet. Amihez most abszolút semmi kedvem nem volt, így ezt most apámra és anyámra bíztam. Felmentek az emelvényre és belekezdtek egy véget nem érő, unalmas mondókába. Amiben az a legviccesebb, hogy minden évben szinte ugyanaz a szöveg mégsem tűnik fel az embereknek.
Próbáltam láthatatlan lenni és elvegyülni az emberekközt. A sütikhez osontam oda, nehogy valaki kiszúrjon, de nem jött be.
- Hahó! Mi ez a settenkedés?
- Oh, szia Aron! Megijesztettél!
- Bocsi, nem akartam. De mért bújkálsz? Talán zaklat valaki? - közben szemeivel pásztázta a tömeget, mintha valami sorozat gyilkost keresne.
- Nem, nyugi. Csak most nincs kedvem szerepelni. Néha van ilyen. - vontam meg a vállam.
- Értelek. Akkor mit szólnál ha lelépnénk innen? - hirtelen meglepődtem.
- Nem lehet, nem akarom magára hagyni Cartert. Olyan fura itt neki minden.
- Carter? - nézett értetlenül.
- Tudod kiről beszélek, akit segítettél megszöktetni.
- De mért hívod így? Hisz nem ez a neve.
- Tudom. De muszáj volt neki egy álnevet adni amíg nálunk van. Nem ismerhetik fel! Az pedig, hogy Aspartam elég szokatlan név nálunk.
- Igen, ezt megértem. Jól értettem, hogy most a házatokban bújtatjátok?
- Igen. Miért?
- Szerinted jó ötlet ez? És ha rájönnek!?
- Nem fognak. Csak ha el nem árulod!
- Dehogy árulnám el. Mért tenném?
- Azt nem tudhatom.
- Rebeca... - ránézett Aron-ra és olyan volt a pillantása, mint amikor egy kutya néz a macskára, fura - Tudnál jönni egy kicsit?
- Baj van? - kérdeztem aggódva.
- Nem mondanám, de gyere kérlek!
Elindult előre én pedig követtem egészen a terem túlsó oldalán található padokig. Ahol leült és jelezte nekem is, hogy üljek le mellé.
- Mi a baj, mi történt?
- Látod ott azt a lányt? - mutatott az ujjával egy igen csak csinos, szép lányra.
- Igen, mi van vele?
- Egyfolytában engem bámul és mintha követne. Mit csináljak most?
- Nyugi nem akar felfalni. Bizonyára táncolni szeretne veled. Mért nem kéred fel?
- Nem szeretném, meg különben sem tudok táncolni.
- Hogy hogy? Nálatok nincs olyan, hogy tánc?
- Nincs.
- Akkor ti hogyan szórakoztok? Vagy egyáltalán szórakoztok valahogy?
- Persze. Mi úgy kapcsolódunk ki, hogy kimegyünk a természetbe és játszunk.
- Úgy mint a gyerekek?
- Nem. Mi egy számotokra különleges módon. Ha vége ennek az eseménynek megmutatom.
- Nem kell megvárnunk, simán leléphetünk. Gyere! - húztam magammal.
Angolosan távoztunk a bálból. Igaz kint hideg volt de szívesebben voltam most itt, mint bent a zsúfolt teremben. Elmentünk egy közeli parkba, ahol senki sem volt. Bár ki is lett volna ott egy hideg téli este? Senki sem! Jobb az otthon melegében.
Felmásztunk a dombra, ahonnan belátni szinte az egész várost. Ez azért szép látvány!
- Gyere ide!
Megállt egy helyen, nyújtotta mind a két kezét, én megfogtam. Kicsit széttárta majd lassan forogni kezdtünk. Nem értettem, hogy ezt mért csináljuk
- Hunyd le a szemed! - megtettem, bár voltak kétségeim.
Tovább lépkedtünk majd pár perccel később éreztem valami furcsa bizsergést az egész testemben, majd ilyen érdekes hangot hallottam, mint amikor a gyerek mesékben a tündérek varázsolnak. Aztán lágy fuvallatott éreztem az arcomon.
- Most már kinyithatod!
Lassan kinyitottam a szemem és majdnem elájultam a látványtól. A földre hullott hó felszállt és körülöttünk lebegett és csillogott, mintha egy disco gömb lenne középen. Egyszerűen lélegzetelállító látvány volt.
- Istenem, ez csodálatos! De hogy? Mégis hogy lehetséges ez!? Ilyen nincs! Hogy csináltad?
- Ez nálunk egy kötelék ember és természet között. Mivel mi óvjuk és megvédjük őket, így hálálják meg.
- Hihetetlen. Nem hiszek a szememnek, ez gyönyörű!
- Tudtam, hogy tetszeni fog.
- Nagyon tetszik az biztos! Huh már ennyi az idő!? - ránéztem a telefonomra - Gyere induljunk el haza! A szüleim kinyírnak!
Gyors léptekkel indultunk el. Kb fél óra 45 perc alatt haza is értünk. Ahol elkellett magyaráznom merre is voltunk ilyen sokáig, ráadásul kíséret nélkül. Gyorsan ledaráltam valami zagyvaságot aztán tűztem a szobámba. Lezuhanyoztam és fogat mostam, aztán aludni akartam de nem ment. Folyton az éjszaka eseményei jártak a fejemben. Az amit Aspartam művelt a parkban, valami csodálatos volt. Nem hittem volna soha, hogy ilyen létezik! Eddig csak filmben láttam ehhez hasonlót. Nem hiszem, hogy ma tudnék aludni. Inkább nézek valamit a tv-ben, hátha lesz szó arról, hogyan alakul a bolygó jobbá tétele. Kapcsolgattam a csatornák közt és eléggé jó dolgokat láttam. Tisztítják a tengerpartokat, az erdőket, védik és segítik az állatokat, támogatják embertársaikat. Ez azért elég jó teljesítmény, legalább is szerintem.
Kb hajnali fél kettő volt amikor kopogtak az ajtómon.
- Gyere! - szóltam ki.
Nyílt az ajtó és egy kedves idegen lépett be rajta. Leült az ágyam melletti fotelbe.
- Te sem tudsz aludni?
- Nem nagyon. Én vagy is mi amúgy sem sokat alszunk.
- Jó nektek. Ha lehetne én napokat átaludnék. Épp most néztem a híreket, eléggé jó híreket mondtak benne.
- Igen én is néztem. De ez még nem elég! Számomra ez csak kezdeti pánikolás a halál ellen. Mi a garancia arra, hogy egy hónap múlva nem lesz rosszabb a helyzet?
- Figyelj, őszinte leszek. Én ezt nem tudom és sosem tudnám garantálni, hogy az emberek mindig ilyenek lesznek. Lehet a mostani generáció már nem változna, de a következő lehet, hogy igen. Tudom, hogy ez most érdekesen hangzik tőlem mert eddig én lobbiztam az emberekért. De az életben semmi sem biztos, az egész egy nagy rejtély. Az a te döntésed, hogy adsz-e esélyt és megnézed mi lesz a végkifejlett vagy hagyod a francba az egészet és nem állsz ki mellettünk. Én a részemről mindent megtettem, nem vagyok mindenható, nem tudok csodákat tenni. Csak egy ember vagyok a többi közül. Majd meglátjuk hogy alakul.
- Kérdeznék valamit, de őszintén válaszolj!
- Mindig őszinte vagyok!
- Most ezt tényleg az emberiségért tetted vagy magadért, hogy megmenekülj?
- Hm... Őszintén szólva először magamért, de aztán már mindenkiért! Valahogy túl nagy fájdalom lett volna, ha úgy hal meg mindenki, hogy nem is tettek értük semmit. Ha úgy alakul, hogy meg kell halnunk akkor ne a próbálkozás hiánya miatt legyen.
- Értelek. Most már megyek. Aludj egy keveset!
- Rendben, jóéjt!
Lefeküdtem egyből el is aludtam. Észre se vettem, hogy mennyire elálmosodtam. Másnap vagyis reggel kelnem kellett mert a kórházba kell mennem, ahol önkénteskedem. Egy jó nagy adag kávét öntöttem magamba. Muszáj volt felébrednem. Közben mindenki megérkezett a konyhába.
- Jóreggelt kicsim! - puszilta meg a fejem.
- Jóreggelt anya!
- Szia!
- Szia apa! Merre mész ma?
- A Nasa-hoz kell mennem és a Pentagon-ba. Te ma a kórházba?
- Igen. Hisz tudod, hogy ki nem hagynám!?
- Miért mész kórházba, beteg vagy? - és megérkezett a mi kis idegenünk is.
- Nem dehogy. Dolgozni megyek.
- Dolgozni?
- Igen. Nincs kedved velem jönni? Apa jöhet?
- Ha akar? De csak óvatosan.
- Azok leszünk! Na gyere siessünk!
Felrohantam átöltözni és már tíz perc múlva a kocsiban ültünk. Úton a kórházhoz ahol rengeteg beteg gyerek várja, hogy megérkezzek. Évek óta bejárok segíteni, abban amiben csak tudok. Sajnos sok a rákos köztük és mindig megvisel ha egy újabb kis pánciens eltávozik tőlünk. Ilyenkor mindig kedvesen megemlékezünk róla az összes gyerekkel együtt. Persze aki meggyógyul azt szépen megünnepeljük és volt amikor hazáig kísértük. Persze csak én és a nővérek meg pár orvos.
Beérve az épületbe Carter elcsodálkozott, hogy vajon miért jöttünk ide. Én pedig arra gondoltam, hogy megmutatom neki mit is művelünk itt hátha beszerzek pár jópontot nála. Ma hiperszuper rendes leszek mindenkivel! Végül is a remény hal meg utoljára!
6. rész
2020-08-31
Hozzászólások (0)