Maya szemszöge:
Hamar a határhoz értem és egy eldugott helyen leparkoltam a kocsival majd buszra szállva mentem el arra a helyre ahova megbeszéltük a találkozót. Izgultam, nem is kicsit! Kezeim remegtek, szívem ki akart ugrani a helyéről de nem tántorodtam meg! Az út eléggé rázós volt, főleg a földes utak miatt. Rázkódott a jármű, azt hittem már menet közben fog darabjaira esni, de szerencsére nem így lett! Nem messze a helytől szálltam le és igyekeztem felidézni merre is van az étterem, ami mögött a kövek vannak. Kb fél óra alatt odataláltam és örömmel tettem meg az utolsó pár lépést. De örömöm hamar szertefoszlott mivel senki sem volt ott. Csalódottan ültem le az egyik kis padra és kifújtam túlzott sietségemet.
Pár óra után se változott semmi, nem jött senki. Hiába jöttem ide! Morgan átvert és nem jött el! Bár sem órát, sem napot nem beszéltünk le fixen de azért arra számítottam, hogy itt lesz. Mondjuk az is lehet, hogy azt hiheti nem jövök ide a vérfarkasok miatt. Erről jut eszembe! Vérfarkasok! Mi van ha köze van hozzájuk? Végtére is legutóbb mikor feltűnt egy csomó szörnyeteg lepte el a várost és amikor felszívódott ők is eltűntek. Ez nem lehet véletlen! Nem! Nem gondolkodhatok így! Hiszen akarja a lelkét, szüksége van rá és tisztában van azzal, hogy ha hadsereggel jön elém akkor nem megyek bele az átadásba! Bár... ez egy baromság, még tőlem is! Hiszen ha egyszer már „testőrökkel" jön akkor egyáltalán nem lenne választásom, hisz még megvédeni se tudnám magam, átváltozni se tudok... Kezdett sötétedni mire úgy gondoltam elég a várakozásból, feldobtam kis hátitáskámat az egyik vállamra és elindultam a szálló felé ahol kiveszek egy szobát estére. Talán majd holnap...
Mikor átértem az utca túloldalára az egyik kis sikátorból hirtelen elémlépett egy sötét alak. Majdnem szívrohamot kaptam! Még táskámat is elejtettem, ami halk puffanással ért földet a poros járdán. Igyekeztem kivenni ki az, de erősen arcába volt húzva kapucnia, így nem láttam arcát. De erős, markáns illata és igen csak felém magasodó alkata elárulta ki is lehet ő.
- Hát eljöttél? -vettem fel tatyómat.
- Késtél! -tolt le, kérdésemet teljesen figyelmenkívül hagyva.
- Késtem? Hogy késhettem volna el ha nem is volt konkrét időpont?
- Menjünk! Szorít az idő! -ragadta meg karom.
- Miért olyan sietős?
Elrángatott a házaktól messzebb, ahol már nem látnak nem hallanak minket. Enyhén elugorva a talajtól átváltozott egy igazán ijesztő kinézetű farkassá. Hát ő ilyet is tud? De hogy? Ja, lehet Reyon génjei miatt.
- Ülj fel! -hangja neki is olyan kiborgos volt, mint a többi farkasnak.
- Nem! Minek? -hátráltam, enyhe félelemmel szívemben.
- Így gyorsabban odaérünk! Gyalog egy napig tartana. Ülj már fel az istenit! -kiabált rám.
Mire én megijedtem és félve ültem rá hátára. Enyhén lelapult nekem, hogy egyáltalán rá tudjak mászni, majd teljes erejével rohanni kezdett. Erősen megragadtam bundáját nehogy leessek az eszméletlen iramtól. Ahogy vágtattunk, át az erdőkön, ismét olyan Twilight-os feelingem lett, mint amikor Jacob vitte így Renesmeet. Ekkor eszembe jutott az első ilyen élményem, mikor Noahn utaztam így... Noah... Mióta nem láttam már. Vajon mi lehet vele? Hol van most? Ki tudja... Szokott-e rám gondolni vagy a régi falkájára? Mit csinálhat most? Talán még most sem sikerült teljesen kihevernem hirtelen távozását. Akkor még azt hittem, hogy szeretem őt de ma már tudom ez sokkal több volt annál! Ő a farkastestvérem! Mi összetartozunk még akkor is ha egy egész világ választ szét minket! Vajon ő erről tud? Tudja milyen sors köt minket össze? Lehet fogalma sincs róla és azért menekül mert azt hiszi szerelmes belém és én úgyis Kaident választanám!
Gondolataim mélyéről egy hirtelen fékezés hozott vissza, nem sok kellett, hogy leessek Morganről. Körbenéztem és meglepve láttam ahogy három kb egyforma hegy tornyosul előttünk. Óriásiak voltak, tetejüket nem is lehetett látni a felhőktől. Elképedve szálltam le róla és indultam el, egyre közelebb a hegy lábához.
- Ez lenne az? -kérdeztem tőle.
- Igen. Ennek kell lennie. Más hegyről nem tudok. Legalább is ahol indiánok lettek volna.
- Akkor most hogyan tovább? Másszunk fel vagy innen kérleljük a barlangot, hogy segítsen? -tanakodtam hangosan.
- A két hegy között van egy kisebb tó. Szerintem oda kéne mennünk. Felesleges felmászni, azt se tudjuk milyen magasan van az barlang.
Egyet kellett értenem vele, hiszen tényleg nem tudtuk a bejárat magasságát a talajhoz képest. Így elindultam utánna, ahhoz a tóhoz. Pár perc sétálás után tényleg egy tó előtt álltunk. Nem volt igazán nagy, inkább csak tavacskának mondanám az egészet. Egymásra néztünk majd letérdelve, a hegy felé kezdtünk el, vagyis inkább csak én imádkozni vagy kérlelni -nem is tudom- hogy megnyíljon a bejárat.
- Aha na akkor hogy is kezdjem...? -vakartam tarkómat- Rendben. Na! Ó magasságos hegy, kérlek mutasd meg nekünk merre van a barlang! Segítségre van szükségünk!
Egymás után kántáltam ezt és ehhez hasonló dolgokat de semmi! Nem történt semmi! Nem hallottunk kőmozgást, vagy szikla eltolódást, semmit! Csupán néhány tücsök ciripelt és pár madárka fújta esti énekét. Kezdtem egyre inkább kétségbeesni! Mi lesz ha nem sikerül? Potyára jöttem el ide és feleslegesen éltem bele magam abba, hogy újra farkas lehetek? Nemár! Valamit tennem kell! Fél óra felesleges szövegelés után megelégeltem az egészet. Idegesen felpattantam a földről és fel-alá kezdtem járkálni. Erősen tanakodtam mi legyen, mikor arra lettem figyelmes, hogy Morgan távozni készül.
- Te meg hova mész? -kiáltottam rá.
- Szerinted? Felesleges ezt csinálnunk! Hiszen látod(?) nem történik semmi! -mutatott a hegy felé- Kár volt bíznom benned! -legyintett le.
- Na álljon csak meg a menet! -odarohantam hozzá és visszarántottam- Először is mi a fenét képzelsz te magadról!? Idejöttem, kockáztatva az életem a rohadt vérfarkasaid miatt és simán lelépnél!? Na azt már nem!
- Milyen vérfarkasaim? -nézett értetlenül.
- Ugyan már ne játszd a hülyét, tudom jól, hogy te támadtál védtelen emberekre csakhogy engem levadászhass a lelked miatt! Legutóbb is akkor tűntek fel mikor te is! És míly érdekes pont akkor szívódtak fel, mikor te! -tettem karba kezeim.
- Látni, hogy szőke vagy! -adott egy kisebb taslit a fejemre, ami bevallom hirtelen meglepett- Te teljesen hülye vagy? Ha annyira le akartalak volna vadászni akkor szerinted miért vagyunk most itt? Ha igaz amit mondasz akkor szerinted belemegyek ebbe a marhaságba a kis varázsbarlangoddal? Gondolkodj már egy kicsit! -bökdöste meg halántékom.
Elgondolkodtam. Végülis volt igazság abban amit mond, hiszen minek vállalta volna ezt a felesleges herce-hurcát ha simán elfogathatott volna valamelyik csicskájával és kinyír a lelke miatt!? De ha nem ő akkor ki? Ki akar engem megöletni és legfőképp miért?
- Figyelj, legyen úgy, hogy te is letérdelsz és őszintén imádkozol a hegyhez, hogy fedje fel előttünk a barlangot! -vettem kezembe az irányítást- Tudod jól, én kevés vagyok egyedül! Ide mindketten kellünk! A sámán megmondta, mindkettőnknek őszintének kell lennünk! -erősen látszott rajta, hogy nincs ínyére a dolog- Tudom ez nehéz számodra, de kérlek bízz bennem! Én csak segíteni akarok, de nélküled ez nem megy! -fogtam meg kezét.
Szemeibe nézve talán most először nem láttam azt a mérhetetlen haragot és utálatot, amivel mindig nézett rám. Bár a lelketlenség ott tükröződött benne, mégis mintha egy pillanatra megcsillant volna benne az ember. Megvakarta tarkóját és letérdelt a földre. Apró mosollyal telepedtem le mellé.
- Csak őszintén! -súgtam oda.
Bólintva jelezte, hogy érti majd elhallgattunk pár pillanatra amíg kigondoltuk mit is kéne mondani. Éppen el akartam kezdeni a kántálást mire egy furcsa dolog történt. Megragadta az egyik kezem. De nem erőszakosan, sőt! Összekulcsolta ujjainkat én meglepetten néztem rá, de fejével erősen előre meredt, szemei csukva voltak. Erős késztetést éreztem arra, hogy ugyanezt tegyem. Lehunytam szemeim és mintha egy számomra teljesen idegen erő átjárt volna, szám automatikusan kinyílt és egyszerre kezdtünk el beszélni.
- Matohalan hozzád szólunk! A segítségedet szeretnénk kérni! Ő a testvérem -mondta először Morgan- ő pedig az enyém -folytattam- kérlek segíts rajtunk, hogy a lélek hazataláljon! -fejeztük be egyszerre.
Felálltunk amint a föld elkezdett remegni. Megijedtem! Felpillantva láttuk, hogy nem is olyan messze megmozdul a sziklafal és egy bejárat jelenik meg rajta. Még lépcsők is lettek, csakhogy sikeresen odataláljunk.
- Sikerült! -ugrottam hirtelen a nyakába, még magamat is megleptem ezzel a tettel.
Köhincsélve szálltam le róla és elindultunk felfelé. A barlang bejárata szinte azonnal fényleni kezdett mikor elé értünk. Egymásra nézve aprót bólintottunk jelezve, ideje bemenni! Hosszú folyosók, kacskaringós utak tárultak elénk odabent. A falon mindenféle felfestések voltak, régi rajzok. Mindenféle ábrák voltak ott, vadászatról, családokról, tűzgyújtás és ilyesmik. Gondolom ezek is ilyen indián dolgok. Ahogy haladtunk befelé egy aranyszínű terembe értünk, ami egy órási szakadékkal végződött. A tátongó űr közepén lebegett egy szökőkúthoz hasonló valami amiből úgy tűnt, mintha csillámpor folyna kifelé. Egészen varázslatos látványt nyújtott. Még egy mesében is el tudnám ezt képzelni! Pár méterre a szakadéktól álltunk meg.
- Na és most? Hogyan tovább? -állt elém.
- Nem tudom. Kérjük meg a barlangot, hogy segítsen? Vagy te tudod hogy kell ilyen szertartást csinálni?
- Honnan tudnám szerinted?
- Jólvan na be ne kapj már! Akkor elkezdem, te állj ide! -beállítottam a számomra legmegfelelőbb pozícióba és pár lépésnyire megálltam mellette- Matohalan kérlek segíts nekem abban, hogy át tudjam adni a testvérem lelkét! Vissza szeretném adni neki azt ami az övé!
- Mit ajánlasz a segítségért cserébe?
A rettentő félelmetes és hirtelen feltörő hang miatt annyira megijedtem, hogy azonnal hátraestem. Nahát, még beszélni is tud? Aha jó tudni... Na válaszolni is kéne... De mit adhatnék?
- Mit kérsz cserébe? Nincs semmim amit adhatnék. -feleltem őszintén, hiszen tényleg nem volt semmi nálam.
- Egy áldozatot! Add azt ami számodra a legfontosabb! Bizonyítsd, hogy őszintén segíteni akarsz fivéreden!
- De mit adhatnék? Nem tudsz átnézni rajtam vagy olvasni a gondolataimban? Őszintén beszéltem, tényleg segíteni akarok neki! Hiszen azért vagyunk itt!
- Te egy farkas gyermeke vagy?
- Igen!
- Az áldozatod legyen a farkasod! -hangzott el a kínzó szó.
- Mi!? De hiszen őt akarom visszakapni! Nem tudok átváltozni a kétlelkűség miatt! -háborodtam fel.
- Mégsem őszinte a szíved! Hátsószándékkal mertél belépni ide!? Ide, erre a szent helyre? -az egyre idegesebb és hangosabb hangnem kezdett egyre vészjóslóbb lenni.
- Nem én tényleg segíteni akarok neki -hátráltam- oda akarom adni azt ami az övé! A lelke nem tartozik hozzám!
- Amiért hazudtál az életeddel fizetsz az átadásért!
- Mi? Ne!!!
Hangom szinte elveszett az óriási helységben, félelmem egyre nőtt, már-már pánikoltam. A levegőben lévő kútszerű valamiből az a csillogó por felém kezdett szállni és teljesen körülvett. Éreztem ahogy egyre inkább gyengülök, fájt mindenem! Pont olyan volt mint az átváltozásom előtt, mikor kínzó fájdalmakkal teltek a napjaim. Morganre pillantottam aki szintén magát szorongatva rogyott a földre. Kiáltozott fájdalmában. Ő miért szenved?
- Maya!!!
Hallottam meg ahogy valaki a nevemet kiáltja. A hang irányába néztem és meglepetten láttam ahogy Kaiden és Reyon száguldanak felém. Ezek ketten? Na ezt meg hogy? Egyáltalán honnan tudták, hogy hol vagyok?
- Tarts ki Maya! -guggolt le mellém Kaid, hangja megnyugtatott, legalább láthatom őt utoljára- Minden rendben lesz, hallod? Tarts ki! -felállt, utat engedve apámnak- Reyon csináld! Meg kell tenned!
Hallottam ahogy ordít vele, de a hangok kezdtek egyre inkább eltompulni. Homályosan láttam és éreztem ahogy érzékszerveim kezdik feladni a szolgálatot. Fájtak a végtagjaim meg szinte az egész testem! Tudtam itt a vég, innen már nem menekülhetek!
- Maya hallasz? -rángatott meg apám, hangja mély volt, aggódással teli- Nem halhatsz meg, értetted!? -éreztem leheletét bőrömön, majd egy erőteljes harapással hatolt nyakamba, rettentően fájt, szinte kínzóan- Én ezennel átadom az erőmet!
Fülem észvesztően sípolni kezdett, fájtak szemeim, bőröm szinte égetett, szó szerint kínzott a fájdalom! Kipattantak szemeim amik ezúttal valamiért már csak kéken világítottak akár a reflektor, majd láttam ahogy egy farkas alakú szellem távozik testemből. Felém tornyosulva néztem farkasszemet saját belső állatommal, szemei akár az enyémek kék és zölden pompáztak. Majd egyszercsak hirtelen semmivé lett. Ekkor bennem is megszűnt az eltipró fájdalom, már nem éreztem semmit, csak nyugodtságot. Testem mintha csak egy tollpihe lenne, nem éreztem a súlyomat, mintha lebegnék. Szemeimre egyre inkább nehezedő mázsás súly nem hagyta tovább, hogy nyitva tartsam azokat. Engedtem akaratának és lehunyva azokat hagytam, hogy átjárjon a nyugodtság és a halál. Tudtam azért van ez mert meghaltam. De legalább nem volt hiába! Segíthettem testvéremen aki ezután már saját lelkével élhet tovább és ezáltal egy jobb ember válhat belőle! Remélem Reyon majd segít neki ebben! Vagy legalább anya. Benne bízom etéren.
Végülis nem bántam meg, hiszen összefoglalva klassz kis életem volt! Lettek igazi, őszinte barátaim, családom, falkám és egy férfi akit mindennél jobban szeretek! Boldog vagyok és boldogan hagyom el a földi életet, mert tudom helyes volt amit tettem és ha visszaforgathatnám az időt, nem cselekednék másképp! Csak azt sajnálom, hogy Kaiden látott engem meghalni! Bár inkább otthon maradt volna! De ő és az a makacs viselkedése...! Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle! De ha így hozta a sors, örülök, hogy ennyi ideig is az életem része volt!