A régi nagy ház előtt leparkolva a kezdeti bátorságom és lendületem igen csak alább hagyott. Féltem mi lesz ha becsengetek és anya ajtót nyit! Elküld majd? Vagy megint leáll velem ordítozni? Megannyi kérdés suhant át az agyamon, de nem hagyhattam, hogy túlnőljenek rajtam! Bólintottam egyet majd kiszállva autómból meg sem álltam a bejáratig. Felemeltem kezem és mutató ujjamat kinyújtva csengettem be. Az aranyosan szóló csengő hangot adott érkezésemről. Pár perc ácsorgás után kinyílt az elválasztófal és anya döbbent arckifejezésével találtam szembe magam. Biztos egyáltalán nem számított a jöttömre. Ez lerítt róla!
- Szia anya! -köszöntem mosolyogva.
- Szia kicsim! Hát te? -szólalt meg pár perces sokkja után.
- Gondoltam meglátogatlak. Bemehetek?
- Persze, gyere csak! -kitárta az ajtót és félreállt, hogy beférhessek.
A házba érve egy ismerős ám de mégis furcsa illat ütötte meg szagló járataimat. Honnan ilyen ismerős nekem ez a szag? Nem! Most nem erre kell koncentrálnom! Most az a fontos amiért idejöttem és effelől nem térítheti el semmi sem a figyelmem! Egyenesen a konyha felé vettem az irányt és kihúztam az egyik széket a pult alól és leültem rá. Anya szintúgy tett, csak velem szemben.
- Oh de udvariatlan vagyok! -pattant fel hirtelen- Kérsz valamit?
- Nem kössz, semmit. -visszahelyezkedett korábbi helyére- Anya mondd csak, haragszol még rám? -tettem fel egyenesen a számomra talán egyik legfontosabb kérdést.
- Dehogy haragszom! Sosem haragudtam rád Maya! Sokkal inkább magamat utálom amiért ezt tettem veled... -hangja eléggé halk volt, mégis határozott.
- Ugyan anya, felejtsük el! -tettem kezem az ő kézfejére- Mondtunk dolgokat amiket szerintem egyikünk se gondolt komolyan. -mosolyogtam rá bíztatásként.
- Tudom, de én nem a legutóbbi kis vitánkra gondolok.
- Hát? -érdeklődtem kíváncsian.
- Hanem amit az egész életed során veled tettem! Titkolóztam előtted, elhallgattam dolgokat, nem avattalak be a mi világunkba. Teljesen elzárva tartottalak a külvilágtól! -fakadt sírva mondata végére- Annyira sajnálom kicsim amit veled tettem! Szörnyű anya vagyok! Nem csodálom, hogy elmenekültél tőlem...
Megsajdult a szívem! Még sosem láttam anyát ennyire kétségbeesetten zokogni. Ő mindig annyira erős, laza, bátor, kimért nő volt a szememben és most... itt van előttem teljesen összetörten és vígasztalhatatlanul sír! Én is majdnem elbőgtem magam, akár egy szaros kisgyerek, de tartottam a még tarthatót. Odamentem hozzá, fejét mellkasomra hajtottam és hátát simogatva próbáltam lenyugtatni. Igaza van abban, hogy sok mindent nem mondott el és hazudott nekem de... Igazából nem haragszom rá! Jó talán az elején rohadtul haragudtam és az igazat szólva meg tudtam volna folytani egy kanál vízben, de ma már nem így látom! Hiszen neki köszönhetően biztonságban felnőttem, viszonylag tűrhető gyerekkorom volt -leszámítva azt a számtalan költözést- lettek barátaim, jól tanulok és igazából csúnyának sem mondanám magam, hála neki! Plusz ha kisgyerekként már tudtam volna erről az egész farkasos cuccról, folyton azon paráztam volna az egész életemben, hogy mi lesz velem ha 20 leszek, mi lesz ha átváltozom, folyton ott lebegett volna az a bizonyos mi lesz ha érzés! Neki hála, ez nem így történt!
- Jaj anya ne mondj ilyet, nem vagy szörnyű! Követtél el hibákat, de ki nem? Az vesse rád az első követ aki tökéletes! És hidd el ott leszek, hogy kivédjem azt a dobást!
- Hogy lehetsz ilyen? Hogy tudsz mindazok után ilyen simán megbocsájtani nekem? -nézett rám könnyes szemekkel.
- Úgy, hogy az anyám vagy és szeretlek! -öleltem át.
- Én is téged nagyon, az életemnél is jobban!
Miután kicsit kilelkiztük magunkat és anya készített a szokásos legfinomabb teájából a világon, gondoltam ideje rátérni arra amiért igazából most idejöttem. Remélem ezt is ilyen simán lerendezzük!
- Anya?
- Hm? -pislogott rám, jelezve, hogy figyel.
- Találkoztam Morgannel. -mondtam ki egyszerűen- Tudom szerinted ez nem volt jó ötlet, meg veszélyes de úgy éreztem találkoznom kell vele! És úgy döntöttem, hogy segítek rajta! -közöltem vele elhatározásom, bár nem igazán tűnt olyan meglepettnek.
- És mi a terved? -csak lestem, hogy „most mi van?"
- Rávettem, hogy jöjjön el velem az északi hegyekbe. Ott van egy állítólag varázserejű barlang és az segíthet nekünk.
- És szerinted Morgan veled tart?
- Nem tudom. Ez olyan is is dolog, de szerintem igen, jön. Kell neki a lelke és én is szeretném visszaadni neki! Anya én már nem bírom a farkasom nélkül! -akadtam ki- Annyira fáj a hiánya! Át akarok változni... -éreztem ahogy könnyeim utat törnek.
- Jólvan semmi baj, csshh! -simított rá hátamra.
- Milyen érdekes... -nevettem fel keserűen- Eddig fogalmam se volt mi rejtőzik bennem és most, hogy már nincs... hiányzik!
- Maya -szólított nevemen, kissé megriasztott ez a szigorú hangnem- figyelj rám! -arcom kezei közé fogta és mélyen szemeimbe nézett- Tudod mennyire szeretlek? -bólintottam- Mint anyád természetesen az lenne a kötelességem, hogy lebeszéljelek erről a szinte öngyilkos küldetésről és alaposan elfenekeljenek amiért ilyesmi egyáltalán eszedbe jutott.
- De mi ez a feltételes mód? -mosolyodtam el félig, halványan felgyúlt bennem a remény apró lángja.
- Ismerlek és tudom, hogy ezt most hiába tiltanám meg, hiába akarnálak lebeszélni róla, úgyse menne! Maya drágám, te egy roppantul határozott, céltudatos és rettentő önfejű lány vagy aki még makacs is! -felnevettem felsorolt jelzőin, bár... igaz ami igaz- Bármit amit eddig a fejedbe vettél mindent megvalósítottál. És tudod miért?
- Miért?
- Mert tudtad amit teszel az helyes! Igaz kikérted a tanácsom, de igazság szerint nem lett volna rá szükséged. Ezért is egyeztem bele eddig minden ötletedbe, mert tudtam helyes és önzetlen amit teszel! Ez most sincs másként. Tudom miért akarsz Morgannek segíteni és ezzel magadon is persze! Nos, hogy helyes-e vagy sem azt neked kell eldönteni! Mit súg a szíved? -tette kezét az említett belsőszervem felé és mélyen szemeimbe nézett.
- Köszönöm anya, rettentően szeretlek! -borultam karjaiba.
- Én is, az életemnél is jobban! Egyet ígérj meg! -tolt el magától és karjaimat megragadta- Hogy hazajössz hozzám!? -elmosolyodtam, szinte el is bőgtem magam.
- Megígérem!
Egy utolsó ölelésbe bújtam majd sietve távoztam régi otthonomból. Már tudtam mit kell tennem, azt is, hogy jól döntöttem azzal miszerint segítek féltestvéremen! Ez az egy apró kis löket hiányzott ahhoz, hogy teljes magabiztossággal higyjek tervemben és igazából önmagamban. Teljesen megteltem elhatározottsággal, bátorsággal és elszántsággal, és éreztem, hogy ez már akkor sem fog elmúlni ha újra találkozok Morgannel vagy ha sikerül eljutnunk a barlanghoz! Ez már kitart a végéig! Na és miért? Mert ki kell tartania! Nem adhatom fel, már nem! Végtére is anyám lánya vagyok, annak a nőnek aki soha semmit nem adott fel, addig harcolt amíg el nem érte a célját! Nekem is ezt kell tennem! Hiszen kire hasonlítsak ha nem arra ki mindig is a példaképem volt? Plusz magamnak is bizonyítanom kell! Meg kell mutatnom magamnak és a félős, gyáva, folyton aggódó énemnek, hogy nem futamodom meg és kitartok az elhatározásaim mellett! Hiszen a sámán is megmondta, nagy dolgokra vagyok hivatott! És mi annál nagyobb dolog ha bebizonyítom saját magamnak, hogy hiába a leküzdhetetlennek tűnő elémgördített órási akadály, én legyőzöm!? Odamegyek és lesz ami lesz, de ezt már végig viszem bármi az ár!