5. rész - A titok

Másnap korán bementem az iskolába, hátha találok ott egy tanárt, takarítót vagy bárkit. Persze reméltem azt is, hogy megvan még a telóm, nem lopta el valaki.
Gyorsan el is készültem és besiettem. Nyitva volt de sehol senki. Mindegy. Bementem a rajzterembe de hűlt helye volt a készülékemnek. Imádkoztam, hogy a takarítók megtalálták és betették a találttárgyak osztályába. Asszem láttam is egy ilyen részleget a szertárban. Ugyan is elég nagy hely volt az, sok más ajtókkal. Az egyik pont az ilyen elhagyott dolgoknak volt fenntartva. Rohantam is átnézni. A lépteim csak úgy visszhangoztak a folyosókon. Komolyan, mintha horror filmben lennék. Mondjuk nem igazán bánnám, bírom a horror filmeket. Azóta nézek azokat, mióta a balesetből felgyógyultam. Csak ilyesmiket voltam képes megnézni. Ha egy családi vagy romantikus filmre kapcsoltam!? Áhh ki voltam idegileg. Nem bírtam egyszerűen megnézni. Pedig kis koromban imádtam őket, de akkor volt is családom. De mindegy is. Kb 10 perc alatt elértem a szertárig. Kicsit kifújtam magam. Hiába a futás nem nekem való! Nyúltam a kilincsért, ekkor furcsa hangokat hallottam az ajtó mögül. Megtorpantam. Olyan fura, motoszkálós hang volt. Már mégjobban horror filmbe illik ez a jelenet. Összeszedtem a bátorságom és egy gyors rántással kinyitottam.
Egy testtel találtam szembe magam, aki felkiáltott. Én is sikítottam egyet. Nem tehetek róla, megijedtem. De amikor ráeszméltem, hogy kihez tartozik a hang a döbbenettől tátva maradt a szám.
- Hát te meg mi a fenét keresel itt Adam!?
Szétnéztem. A földön megvolt „ágyazva" lepedőből és egy párnából. Oldalt egy nagy táskában a többi holmija. Most ő komolyan itt aludt? De miért?
- Te itt aludtál? - néztem rá, nagyon zavarban volt - Miért?
- Ez... ez az amit el akartam mondani. Csak nem tudtam hogyan kezdjek neki. - vakarta a fejét.
- Talán kezd az elején! - leültem a bent lévő székre.
- Szóval, az az igazság, hogy kidobtak az albérletemből és még nem tudtam újat találni. - vallotta be.
- Mért dobtak ki?
- Mert a néninek, akitől béreltem a lakást, haza jön a fia a börtönből és nincs hova mennie. Persze ezt meg is értem, csak váratlanul ért. Ha hamarabb közli velem, akkor tudtam volna új hely után nézni.
- Mért nem mondtad el? Igazán beavathattál volna, vagy legalább Jamest.
- Tudom. De nem akartalak titeket terhelni a gondjaimmal. Főleg nem téged! Van neked jobb dolgod is, minthogy velem törődj! Hiszen itt a suli!
- Ugyan már! Ne mondj ilyet kérlek! A barátom vagy és érdekel mi van veled. Biztos tudtam volna segíteni.
- Hogyan? Nem akarlak megbántani, de csak nemrég jöttél nem is ismered a várost. Hogy tudtál volna segíteni?
- Nem tudom. Néztem volna a hirdetéseket, böngésztem volna neten. Mit tudom én!
- Mindegy nem fontos. Hagyd csak!
- Itt akarsz lenni egész szünet alatt?
- Hát ha nincs jobb megoldásom... - vonta meg a vállát.
- Asszem nekem van egy ötletem!
Felálltam, bementem a talált tárgyak kis termébe és hála az égnek megtaláltam a telómat. Elkértem Ad töltőjét és bedugtam a konektorba. Mikor egy kicsit feltöltött felhívtam Jamest.
- Mit csinálsz? - kérdezte tőlem.
- Csshhh! - intettem le - Szia bátyus! Bocsi, hogy zavarlak. Csak meg akartam kérdezni, hogy nem adod ki a hátsó lakást? Tudod ami a házunk mögött van!?
- Mért kinek kéne?
- Egy nagyon jó barátodnak! - nevettem.
- Ne Lori mit csinálsz!? - próbálta kivenni a kezemből a telefont, de elcsapkodtam a kezét.
- Csak nem Adam-nek kell?
- De igen, neki. Ez volt az óriási baja. Kidobták a lakásból. Kéne neki egy hely.
- Lori! - szólt rám mérgesen, de ügyet sem vetettem rá.
- Vele vagy most? Mert azt hittem a suliba mentél?
- Igen itt is vagyok. Ahogy ő is. Képzeld itt alszik a szertárban. - ecseteltem neki a helyzetet, mintha ő itt sem lenne.
- Uhh bazdki! - csapott a homlokára, látnom sem kellett, tudtam hogy azt teszi - Hozd el hozzánk és mindent megbeszélünk!
- Rendben. Nem sokára ott leszünk. Szia! - letettem.
- Jajj Lori! Miért kellett ilyen helyzetbe hoznod?
- Én? Hisz nem csináltam semmit. Úgy is megtudta volna. Nem mindegy mikor?
- Inkább az nem mindegy hogyan!
- Jajj hagyjuk már! Inkább pakolj össze és induljunk!
- Hová?
- Nem egyértelmű? Hozzánk. James kiadja neked a kis házat a kertünk végében.
- Óhh istenem! Milyen megalázó ez! - bólogatott.
- Micsoda? Hogy a barátaid segítenek rajtad? Inkább örülnöd kéne, hogy ilyen emberek vesznek körül!
Annyira ideges lettem ettől. Ilyen kijelentéseket tenni, te jó ég! Nem hogy örülne, hogy segít rajta a másik! Neemmm! Ő inkább sajnáltatja magát. Ch... Kész vicc!
Kimentem a parkolóba, hogy kiszellőztessem a fejem. Meg megvártam míg kifárad végre az uraság. Hiszen nem mehetek haza nélküle, James leszedné a fejem.
Pár perccel később méltóztatott kijönni és szó nélkül kinyitotta nekem a kocsi ajtót. Beszálltam de nem szóltam semmit. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. A házhoz érve leparkolt. Gyorsan kipattantam és berohantam a házba. Szóltam James-nek, hogy megjöttünk. Ők leültek a nappaliba tárgyalni, én meg felmentem a szobámba.

ADAM SZEMSZÖGE:
Istenem mekkora szégyen már, hogy pont Lori talált rám az iskolában. Eltudnék süllyedni! Így látni engem! Mintha valamilyen hajléktalan lennék. Mondjuk ha jobban belegondolok, az is vagyok. Azért csövezek a suliban.
Ja és ráadáskén sikerült jól megbántanom. Igaza volt. Teljes mértékben! Ahelyett, hogy örülnék és megköszönném a segítséget, inkább szégyenlem és sajnáltatom magam. Micsoda bunkó paraszt vagyok!
Kedvesen kinyitottam neki az autóm ajtaját, de szótlanul ült be. Nem is szóltunk egymáshoz egész úton. Bár lett volna mit mondanom, mégsem tettem.
Mikor megérkeztünk bevágtatott a házba és elviharzott a szobájába. James-el leültünk a nappaliban beszélgetni.
- Jajj haver elmondhattad volna, hogy mi a helyzet veled! - mondta félig aggódóan, félig szemrehányásként.
- Tudom. Elkellett volna, de nem tudtam. Ne haragudj!
- Ugyan! Én aztán nem haragszom. Megértelek mért nem tetted.
- Kössz James. Sokat jelent.
- Na akkor! - csapott a tenyerébe - Ha akarsz be is költözhetsz hátra!
- Rendben. De tényleg csak addig amíg nem találok valamit! Nem akarok rajtad illetve rajtatok élősködni.
- Ugyan már! Hiszen fizetsz érte, az nem élősködés. Rendes lakbért fizető lakó vagy!
- Tudom. De akkor is.
- Rendben. Nem erősködöm. Addig maradsz ameddig csak akarsz. Gyere, megmutatom a házat!
Kimentünk. Egy kis utacsak vezetett a hátsó lakhoz. Még hogy ez kicsi? Apám! Egy hatalmas nappalival kezdődik, mellette a konyha, fürdő és egy óriási szoba. Jah tényleg kicsi. Akkor nekik mi a nagy?
Kipakoltam. Kicsit berendezkedtem. Le is zuhanyoztam. Az iskolában nem nagyon van rá lehetőség.
Este felé bementem James-ékhez. Úgy éreztem beszélnem kell Lori-val.
- Szia! Nem zavarok? - nyitottam résnyire az ajtót.
- Nem. Gyere csak!
- A hugod hol van? Beszélnem kell vele.
- Fent a szobájában.
- Kössz!
Meg sem vártam mit mond. Felmentem. Bekopogtam.
- Tessék! - szólt ki.
- Bejöhetek? - álltam meg a küszöbnél.
- Minek? - hangja mérges volt, tudtam, hogy még haragszik.
- Csak szeretnék elnézést kérni.
- Mért is?
- Hát a mai miatt. Nem kellett volna olyan bunkón viselkednem. Csak hát... tudod...
- Ja tudom. Ti is és a nagy férfias egótok! Ha már enyhén is sebezhetőnek tűntök, akkor már játszani kell a macsót. - szavaiból tisztán hallható volt a harag és a megvetés.
- Sajnos ez van. Ez ellen nem tudok tenni. Így vagyunk mi programozva. Na? Meg tudsz bocsájtani?
- Hát nem is tudom... - tette karba a kezét.
- Na kérlek! - odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.
Rámnézett. Láthatóan meglepte a cselekedetem. Csak nézett azokkal a nagy kék szemeivel. Nem láttam még ázsiai lányt kék szemmel. Furcsa. Szép, de furcsa.
- Na?
- Öm... - olyan volt, mintha most tért volna magához - Jó, legyen. Fátylat rá. - legyintett.
- Komolyan?
- Persze.
- Kössz Lori! - megöleltem.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy meg kell ölelnem. Láthatóan ez mégjobban meglepte, mint az előző tettem. Habozva ugyan, de visszaölelt. Szinte alig ért a hátamhoz mégis éreztem az érintését. Be kell valljam jól esett. Lehet csak a megkönnyebbülés miatt, hogy már nem haragszik.
- Na akkor én megyek is, nem zavarok tovább. Jóéjt életem megmentője! - próbáltam viccelődni, hogy oldjam a feszültséget, de úgy láttam rajta, hogy csak fokoztam.
- Mi?
- Semmi-semmi. Jóéjt! - kimentem.
Lementem és elköszöntem az én drága barátomtól is. Majd kimentem a „kis" lakomba. Lefeküdtem aludni.
Közben azért foglalkoztatott az, hogy mért öleltem meg Lorit, főleg meg, hogy miért volt olyan jó, amikor ő visszaölelt? Furcsa!

LORELEI SZEMSZÖGE:
Hűha! Nem semmi! Adam bejött a szobámba és bocsánatot kért tőlem. Be kell valljam azért örültem, hogy elnézést kér. Igaz, nekem sem kellett volna ennyire a szívemre venni, de nem tehetek róla. Nálunk mindig is nagy becsben tartották a barátságot. Az volt a második legfontosab dolog a család után. Ezért esett olyan rosszul, hogy őt zavarja, ha egy barátja segít rajta.
De az, hogy megölelt nos... eléggé meglepett. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet tesz. A legfurcsább még sem ez. Hanem, hogy nekem ez különös módon jól esett. Féltem ugyan de visszaöleltem őt. Olyan különös volt az illata. Keveredett a friss tengeri levegő és a frissen vágott fű illata. Remek volt! Legalább is nekem tetszett az az illat.
Belegondoltam, hogy ezután vele kell, hogy éljek. Milyen fura lesz ez! Vajon könnyű lesz vele együtt lakni? Vagy maga lesz a rémálom? Hiszen még is csak egy tanárommal fogok együtt élni. Bele se gondoltam ebbe, amikor felajánlottam neki, hogy lakjon itt. Majd meglátjuk mi sül ki ebből!
Lefeküdtem inkább aludni. Na nem mintha az olyan egyszerű lett volna. Folyton az a mondat jár a fejemben. „Életem megmentője!" Vajon ezt mért mondhatta? Hiszen nem tettem én semmit. Csak tettem egy ajánlatot. De azt ő fogadta el. Ha nem tette volna, tuti találna pár nap alatt egy új helyet. Hiszen okos férfi, biztos kitalált volna valamit. Nem értem mért mondta!
De nem is értem! Mért foglalkozok én ezzel? Hiszen ez is csak egy szófordulat, amivel általában mindig megszivat. Inkább ügyet sem vetek rá. Miután ezt lerendeztem magamban, hamar el is aludtam. Remélem holnap minden könnyebb lesz!