5. rész - A nagy bukta

Hangos sípoló hangra és éles fehér fényre ébredtem. Olyan nehéznek éreztem a szemhéjam, hogy alig bírtam kinyitni a szemeim. Mindenem sajgott, zsibadtak a karjaim és szúrt a mellkasom. Akkor biztos nem haltam meg ha érzek fájdalmat! Minden erőmet összeszedve kinyitottam a szemem. Megláttam magam mellett anyát és Kriszt.
- Csak, hogy magadhoz tértél! - ölelt meg anya.
- Mi történt?
- Elájultál az iskolában és behoztak a mentők, elláttunk és kapod értágító gyógyszereket.
- A betegségem? Az súlyosbodott?
- Igen...
- Szuper... - válaszoltam egyhangúan - Hány óra van?
- Fél kettő, miért?
- Akkor csak pár órája vagyok itt, szuper!
- Nem Lara, te már két napja itt vagy.
- Mi? - meglepődtem, de nem is kicsit.
- Igen, már két napja itt vagy, azon aggódtam fel sem fogsz kelni.
- Sajnálom anya, hogy megijesztettelek! Mondd csak, Tamás volt itt?
- Ki az a Tamás?
- Senki hagyjuk. Pihennék ha nem baj?
- Persze nyugodtan.
Kimentek tőlem és a folyosón beszélgettek. Milyen hülye voltam, hogy megemlítettem Tomi nevét, nem kellett volna... Most biztos jönnek majd a kérdések, hogy ki az hol is ismertem meg stb.
- Bejöhetek?
- Persze, gyere.
- Hogy vagy? - ült le mellém.
- Most ébredtem fel a kórházban, két nap után. Szerinted hogy vagyok?
- Jó, bocsi hogy kérdeztem.
- Ne haragudj csak...ahj még megmagyarázni se tudom.
- Semmi baj, értelek. Örülök, hogy jobban vagy, nagyon aggódtam érted! Nem is aludtam mióta itt vagy.
- Bocsi. Nem akartam ezt.
- Többet ilyet ne csinálj!
- Igyekszem... - elmosolyodtam.
- Kapok egy puszit? - bólintottam.
Közelebb ült, lehajolt hozzám és megcsókolt. Mikor abba hagytuk olyan fura érzésem volt, de nem tudom miért. Valahogy nem hatott meg a csókja, nem éreztem semmit... De miért!? Nem értem!
- Valami baj van? - szerintem ő is érezte, hogy valami nem stimmel.
- Nem semmi. Miért?
- Nem tudom, csak olyan fura volt ez a csók...
- Igen, nekem is. Azt hiszem... - ekkor kinyílt az ajtó, vagy is inkább csapódott és amikor megláttam ki az, a szívroham is elkapott - Tamás...!

TAMÁS SZEMSZÖGE:
(2 nappal ezelőtt)

- Lara kérlek gyere ki a táblához és old meg a példát!
- Igen.
Elindult de láttam, hogy valami nincs rendben. Olyan sápadt volt, szinte hófehér. Meg is szédült láttam ahogy a padban megkapaszkodik. Elindult de összeesett.
- Lara! - odarohantam - Hívjátok a mentőket!
Kb mindenki egyszerre kapta elő a telefonját és tárcsázták a mentőket. Olyan 10 percen belül ide is értek. Szirénázva száguldoztak vele a kórházig. Én is mentem a kocsi után, mivel csak az én órámon történt a dolog, meg amúgy is fontos nekem Lara, főleg mióta barátok lettünk.
Beérve az orvos azzal fogadott, hogy kómába esett, nagyon gyenge a szervezete és sokat romlott az állapota. Nem értettem, milyen állapota? Talán beteg? Mért nem mondta!?
Bementem hozzá, de aludt. Kicsit ott maradtam majd haza siettem. Ott a gépemen kezdtem kutakodni, gondoltam utánna nézek az aktáinak, és amit ott láttam... Azt hittem leesek a székről. Felhívtam az ügynökséget.
- Asszonyom ma a célszemély kórházba került!
- Igen, tudunk róla. Gondolom utánna nézett az iratainak és számon akar kérni, miért nem tájékoztattuk az állapotáról, ugye!?
- Hát ami azt illeti, igen. Miért nem tudok én erről? Ha tudtam volna felgyorsítom a folyamatot...
- Igen, ez az amit nem szerettünk volna! A teljes bizalom kialakulásához idő kell, és nekünk most az a fontos, hogy a lány bízzon magában! Ha mindent egyszerre akarunk és erőltetjük akkor elbukik az egész terv. Úgy, hogy maga csak folytassa a feladatát és a többit bízza ránk, mindenféle számonkérés nélkül! Értette!?
- Igen asszonyom, értettem! - bontotta a vonalat.
Valahogy sejtettem, hogy ilyen választ kapok. Semmiről sem tájékoztatnak de elvárják a precíz, pontos munkát. Néha úgy érzem, hogy csak kihasználnak. De nem hagyhatom ott a munkámat, hiszen én csak ehhez értek. Nem tudnék mást csinálni, ez már a véremben van.
Na jó a bosszankodás helyett inkább elmegyek zuhanyozni és aludni. Holnap mennem kell tanítani....
Olyan fura volt 12-ben órát tartani, folyton Larát kerestem, de sehol sem volt. Munka után az első utam a kórházban vezetett. Bementem a kórtermébe, még mindig nem tért magához sajnos. De jó látni és szerencsére javulnak az értékei.
- Jónapot! - lépett be egy férfi.
- Jónapot! Ön kicsoda?
- Én is ezt akartam kérdezni. Mit keres Lara mellett?
- Csak jöttem megnézni hogy van. A tanára vagyok, az én órámon ájult el.
- Áhh, értem. Én Kovács Krisztián vagyok Lara mostoha apja.
- Nagyon örülök! Megyek is nem akarok alkalmatlankodni, csak szerettem volna tudni hogy van.
- Persze semmi baj. Szép napot önnek! - fogtunk kezet.
Sietve távoztam onnan, nem akartam kalamajkát és nem is szerettem volna ha lelepleződöm! Kissé kínos lett volna.
Hazaérve ledobtam minden holmim és mindenek előtt ittam egy jó erős kávét! Ez többet ért most bàrminél. Miután kicsit összeszedtem magam kijavítottam a ma írt dolgozatokat.
Másnap elhatároztam, hogy bemegyek Larához de csak este, nehogy megint összefussak néhány nem várt emberrel. Igen ám de a számításaimat keresztül húzta egy hívás amit ma délelőtt kaptam, miszerint este várnak egy félreeső helyen a cégtől. Szuper... Akkor most elhalasszam a látogatást vagy kockáztassam meg, hogy összefutok valakivel!? Hm, nagy dilemma! De az előbbinél döntöttem.
A folyosón állva, persze távolabb a termétől láttam, hogy a szülei bent vannak nála. Gondoltam megvárom amíg lelépnek. Ekkor láttam, hogy magáhoztért. Nem is értem miért de hatalmas kő esett le a szívemről, rettentően megkönnyebbültem!
Vártam. Pár perc múlva kijöttek tőle, szuper. Aztán az apja visszament, vagy is a pótpapa. Haha pótpapa, milyen vicces!:D
Beszélgetnek. Milyen aranyos! Várjunk, ez már egy kicsit túlzás, ilyen közel ülni hozzá! Olyan...mintha meg akarná... MI A FRANC!!!???
Nem tudtam szó nélkül megállni, elöntött a düh! A lábaimat sietve szedtem és szinte kitéptem az ajtót a helyéről. Mind ketten meglepődtek, de főleg Lara.
- Tamás!?
- Mi a fene folyik itt!? Maga még is mit művel ezzel a lánnyal!?
- Ki maga, hogy számon kér engem!? Azonnal hagyja el a kórtermet vagy nem állok jót magamért!
- Óh igen, ez fenyegetés lenne? Akkor hajrá! - épp verekedni akartunk de Lara közbeszólt.
- Elég! Hagyjátok abba mindketten! - kiáltott ránk - Ne viselkedjetek úgy mint az ovisok! Ember, ez itt egy kórház! Nyugi legyen!
- Én nem csináltam semmit szivi, láttad (?) ő rontott nekem!
- Én? De hisz molesztálod a mostoha lányodat! Ezt azért nem nevezném semminek!
- Hagyjátok már abba! Tamás figyelj, ő nem molesztált engem, ő a...az akiről meséltem.
- Jézusom! Lara... Ezt nem gondoltam volna...
Nem bírtam tovább ott maradni! Teljesen lesokkolódtam, a gyomrom émejgett, forgott velem a világ!
- Aha menj csak jobb is! - vágta hozzám nagyképűen a szavakat.
- Krisz! - szólt rá.
Szinte szaladva tettem meg a távot a kocsimig. Nyomtam a gázt, kb 120-al száguldottam hazáig. Nem hittem el még most sem amit láttam. Lara és Krisztián? De hisz a mostoha apja! Nem értem... Nem, képtelen vagyok ezt felfogni! Muszáj valahogy elterelni a figyelmem. Elmentem inkább lőni néhányat az esti találka előtt. Annyi düh és méreg van bennem, hogy ha most lenne az a találkozó nem tudnék hideg fejjel gondolkodni! Nem is értem miért de kibaszottul zavar ez a dolog! Rohadtul!
Következő héten már Lara jött iskolába. Nem is tudom mit kellene most tennem, hogyan reagáljak, egyáltalán tudok-e így tisztán tanítani!?
Csendben jön be a terembe és hátra megy a helyére, némán leül. Próbálja meghúzni magát. Nem bírom megállni, ránézek. Szomorú az arca, gondterhelt. Mintha egyenesen rám nézne, majd elkapja tekintetét és a földet nézi.
Na jó koncentrálnom kell! Profi vagyok! Nem hagyhatom, hogy egy ilyen dolog a munkámat befolyásolja!
Megy a hét, lassan kezdek belerázódni. Nem gondolok már annyit a történtekre. Igaz ha néha beugrik akkor legszívesebben széttörnék valamit, de igyekszem uralkodni magamon.
Hazaérve nem vágyom másra csak egy jó fürdőre, egy finom kajára és egy nagy alvásra! Ebből az egyik megvan, épp a rendelésem várom.
Csengetnek. Itt a kaja szuper! Rohanok ajtót nyitni, de a kajás srác helyett más áll az ajtóban. Egészen más.

LARA SZEMSZÖGE:
(foly.köv. a kórházban)

- Jesszus Krisz mért csináltad ezt!? Hogy lehettél ekkora bunkó!?
- Én!? Hiszen ő vádolt meg mindenféle hazugsággal! Miért véded őt?
- Mert a barátom!
- Mióta barátkozol te tanárokkal!?
- Régóta. Egyáltalán ti honnan ismeritek egymást?
- Tegnap itt találkoztunk, amikor bent volt nálad. - szóval volt bent, nem tudom miért de jól esett ezt hallani - Figyelj nem akarom, hogy a tanároddal barátkozz! Nem tesz jót és amúgy ez illegális dolog!
- Mert a mostoha faterral dugni nem az ugye? - ezt nem tudom mért mondtam, de roppantul feldühített.
- Lara... El sem hiszem, hogy ezt mondtad! - ja én se.
- Jobb ha most elmész!
Nem tudtam tovább veszekedni, sem tartani magam. Fáradt voltam, dühös és zavarodott. Annyira szégyenlem magam, hogy Tamás megtudta! Nem akartam neki elmondani, legalább is nem így! Istenem most mit gondolhat rólam!? Jobb ha nem is tudom...
Másnap délután megkaptam a zárómat és haza mehettem. Ami nem igazán dobta fel a lelkesedésem. De legalább a héten már nem kellett suliba mennem. Biztos nem tudtam volna Tamás szemébe nézni! Még tükörbe se tudok, nemhogy az ő szemeibe!
De mind ez az én hibám! Senki mást nem okolhatok csak is magamat! De nem tehetek róla, szeretem Krisztiánt, vagyis azt hiszem... Nem tudom... Mióta ő bekerült a képbe semmiben sem vagyok biztos! Olyan furcsa ez az egész. Hiszen Kriszen kívül soha nem volt senkim, nem tetszett senki, nem zúgtam bele másba. Mindig is Krisz volt az álompasim, erre bekerült a célvonalba Tamás és felborított mindent! Mióta összebarátkoztunk csak mégjobban bonyolódnak a dolgok és egyre fontosabb nekem. Nem értek már semmit!!!
De egyet biztosan tudom, hogy rohadt szar érzés, hogy így lejárattam magam előtte! Nem akarom tudni miket gondol most rólam, mondjuk sejtéseim vannak. Azok pedig egyik sem szépek!
Vasárnap este van! Jézusom, holnap suli! Mit tegyek!? Nem...még nem vagyok erre felkészülve! Bár ott maradtam volna az intenzíven! Gyűlölök élni!
- Kopp-kopp! - jött be Krisz.
- Most ne! Nincs ehhez kedvem.
- Csak meg akartam nézni hogy vagy! Már az is baj? Mivan ennyire ki vagy akadva a kis tanárocskád miatt?
- Hagyj békén!
- Lara, ugye tudod, hogy nem lehet köztetek semmi!? Ha ezt bárki megtudja kirúgják vagy sittre küldik, ezt akarod!?
- Nem! De nincs is köztünk semmi!
- Akkor nem értem miért hisztizel...?
- Nem hisztizek! Csak elég szar érzés, hogy tud rólunk, ráadásul így! Bele se merek gondolni mit gondolhat rólam...!
- Ugyan már! Mit számít az, hogy egy mezei kis tanár mit gondol? Várjunk csak!
- Mi van?
- Te szerelmes vagy belé!
- Mii-i!? Dehogy is!
- Igen, gondolhattam volna! A vak is látja, hogy belezúgtál! - nevetett, bár ez inkább olyan félig gonosz félig szomorú nevetés volt.
- Krisz.. Én nem...
- Ne! Nem kell magyarázkodnod! De azért szólhattál volna nekem erről! Szerintem ennyit megérdemeltem volna! Azt hittem annyi év után van köztünk olyan szoros kapcsolat, hogy elmondd ha beleszerettél másba!
- Sajnálom Krisz. - ennyit tudtam kinyögni.
- Én is! Azt hittem engem szeretsz de tévedtem.
- De én szeretlek...
- Ne, csak ezt ne mondd! Csak nem tudom mivel érdemeltem ezt ki? Folyton veled voltam, minden időmet rád szenteltem, még anyádat is hanyagoltam a kedvedért, hogy lásd csak veled akarok lenni! - emelte fel hangját, nem tudom mért de ettől rohadt ideges lettem.
- Legalább ezt ne fogd rám! Fűvel fával csalod anyát, többekközt velem is! Ami undorító, tőlem is! Lemerem fogadni engem is csalsz, tuti most is vár rád egy csinos nőcike valahol! Sosem voltam neked fontos csak ezzel áltattam magam, hogy én is érjek valamit!
- Hallod te egyáltalán miket beszélsz!? Te őrült vagy!
- Igen, az! Főleg akkor voltam az mikor legelőször engedtem neked! Kár volt ebbe belekezdeni, tudtam...tudtam, hogy egyszer ez lesz belőle!
- Így akarod? Akkor legyen! Hagyjuk abba! Elmegyek soha többet nem foglak „zaklatni" sem az anyádat! De mikor majd a drága tanár bácsid jól megkefélt és otthagyott ne gyere hozzám sírva!
- Nyugi, nem fogok!
Becsapta az ajtót és elment. Én meg ott álltam totál lesokkolva. Ez most tényleg megtörtént? Tényleg elment? Sosem veszekedtünk még ekkorát és ilyen komolyan! Lehet, hogy igaza van és tényleg szeretem Tomit? Meglehet... Istenem!!!
Vele is jól elszúrtam! Tuti ezek után szóba se fog állni velem! Talán el kéne mondanom neki... Nem! Inkább nem! Legalább is nem most!
Reggel a telóm csörgésére ébredtem. Elkészültem és siettem a buszhoz. A suliba mindenki kedvesen és aggódóan fogadott, kérdezték hogy vagyok, mi történt, mi a bajom. Mikor lefutottuk a köröket mentünk órára.
Huhh... Az első órám vele azóta... Biztos most gyűlöl, hogy nem mondtam el neki a dolgot. Megpróbálok minél észrevétlenebb lenni. Hátra slisszoltam a padomba. Nem szólt semmit. Szuper ezek után hozzám se fog szólni... Nem bírom ki muszáj ránéznem! Istenem azok a gyönyörű kék szemei, amik csalódottsàggal vannak tele. Nem bírok beléjük nézni, nem megy, túl szívszaggató! Inkább a padot vagy a földet bámulom.
A napok telnek, de még mindig semmi. Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Próbáltam neki írni, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam mit is írhatnék. Hiszen ilyenkor mik a helyes szavak?
Kezd egyre jobban az anyagra koncentrálni, mintha túllépett volna a dolgon vagy egyszerűen már nem érdekli az egész. Csak egy hatalmas csalódás lehetek neki, semmi más!
Muszáj valahogy beszélnem vele! Már csak holnap jövünk azután egy hét szünet. Nem bírok ki még egy hét bizonytalanságot! Eldöntöttem, elmegyek hozzá! Remélem odatalálok még! Akkor voltam ott először és utoljára amikor részegen haza vittem.
Suli után fogtam magam és elindultam hozzá. Egész úton az járt a fejemben mit is kéne mondani. De egy épkézláb mondat se jutott az eszembe. Addig addig agyaltam amíg egyszer csak az ajtója előtt álltam. Emeltem a kezem de nem bírtam bekopogni, se csengetni. Megdermedtem. Behunytam a szemem és egy nagyon mély lélegzetet vettem. Összeszedtem a maradék bátorságom és megnyomtam a csengőt. Hamar nyílt is az ajtó. Ott állt előttem egy szűk melegítő gatyában és trikóban. Így is eszméletlen jól nézett ki. Láttam a döbbentséget az arcán, biztos nem rám számított...
- Bejöhetek?