Eltelt jónéhány nap mióta eljöttem a lakból. Mivel amúgyis csak a szülinapomra volt megbeszélve, hogy ott leszek nem is akartam tovább maradni!
Az egyetem folyosóin járkálva úgy éreztem, mintha egy idegen helyen lennék. A hallgatók átnéztek rajtam, akár egy szellemen. Bár nem is bántam, jobb ha nem találnak meg! Az óráimon nem tudtam figyelni, teljesen máshol jártak a gondolataim. A nap végére akár egy zombi úgy léptem ki a hatalmas vas kapun. Lábaim egymást követték, lépésre kényszerítve izmaimat. Az idő már-már kellemes volt, beköszöntött az igazi tavasz, mégsem láttam a színeket, minden csupa szürke volt! Éreztem ahogy bennem csak nő a sötétség és egyre jobban eluralkodik a hideg! Hiányzott valami, ami eddig a lényem része volt és amiről eddig jóformán azt sem tudtam, hogy létezik! Mégis olyan könnyen hagyott el, mintha ott sem lett volna.
Gondolataim mélyéről hazaérkezésem hozott vissza. Kulcsomat elővettem és elfordítva azt a zárban léptem be a házba. Sehol senki, mint mindig... Hangosan sóhajtva akasztottam dzsekimet a fogasra majd táskámat a kanapéra hajítva a konyhába sétáltam. Töltöttem magamnak egy pohár kólát és elvonultam a szobámba. Bár tanulnom kéne, házit csinálni, beadandókat írni mégse vagyok rá képes! Az agyam egyszerűen nem fog, ha valaki megkérdezné mennyi 2+2 a választ se tudnám! Sosem gondoltam volna, hogy átváltozásom elvesztése ekkora fájdalommal és szívemben hagyott hatalmas űrrel jár! Csupán egy pillanatig láthattam magam farkasként, szinte már a színemre se emlékszem. Olyan egyedül vagyok, mint még soha! Már nem érzem magamban a korábbi furának tűnő mozgolódást, a veszélyt felismerő üzemmódot és a kissé kínos fel-alá járkálást amit a bennem megbúvó állat csinált. Fura de még a fájdalom is hiányzik! Bár tehetnék valamit, hogy ezt visszakaphassam!
Egyik nap mikor hazaértem a suliból egy vendég fogadott. A kis vörös hajú vidáman beszélgetett anyámmal a konyhában.
- Sziasztok! Kiara? Mit keresel itt?
- Beszélhetnénk? -húzott magaután.
Kimentünk a hátsó udvarba és kinyitva a kiskaput sétálgatni kezdtünk a mezőn.
- Elmondod végre mért vagy itt?
- Híreim vannak! -felkaptam tekintetem, most először úgy éreztem érdekel valami- Emlékszel még arra a beszélgetésre, tudod akkor este?
- Igen, persze hogy emlékszem! Mi van vele?
- Nos, eléggé foglalkoztatott a dolog és nyomozni kezdtem. És azt hiszem tudom hol van az apád. -kijelentésére még a lépteim is lefagytak, állam a földön landolt!
- Mi!? De hogy? Honnan tudtad meg?
- Morgantől. -na ez mégjobban meglepett- Gondoltam megér egy próbát és rákérdek nála. Így egyik nap mikor Kaid totál el volt havazva elmentem hozzá az elkülönítőbe és megkérdeztem.
- És ő simán megmondta hol van az apánk? Nemár! -kicsit sántított nekem a dolog- Nem gondolod, hogy túl könnyedén árulta el?
- Hát figyelj ha kamu is egy próbát megér. Elmegyünk arra a helyre és megnézzük mi a szitu! Mit gondolsz?
- Hát nem is tudom... -bevallom elgondolkodtam ötletén, de mégis rettentő gyanús volt- Hol van ez a hely?
- Torontoban.
- Canadaban? -felhúztam szemöldököm, mire csak bólintott- Hát végülis mért ne. Nem bánom, menjünk el oda!
- De jó! -kurjantott fel, amire azt hittem megsüketülök- Akkor kitalálok egy kamu programot a hétvégére és korán indulunk, hogy legyen időnk kutatni.
- Rendben. Hatkor lent a kanyarnál találkozunk. És Kia -rámnézett- kössz! Köszi, hogy annyit fáradtál és kutattál az apám után!
- Ugyan, mondtam már, hogy erre valók a barátok!
Elköszöntünk egymástól és visszamentem a házba. Anya kérdezte miről volt szó de letudtam annyival, hogy kiruccanunk a hétvégén. Ami igazából nem is volt hazugság, bár amennyit ő hazudott nekem és titkolózott megérdemelné, hogy visszakapjon belőle! De mivel én nem vagyok szörnyeteg beavattam, hogy nem leszek itthon. Szerintem még örült is neki, hiszen jó ideje volt már, hogy kimozdultam.
Mikor eljött az ideje, hogy induljak halkan kiosontam a szobámból és siettem a megbeszélt helyre. Kiara már várt rám fekete autójával. Beültem mellé az anyósülésre és elindultunk. Az odavezető úton megbeszéltük mi lesz a stratégia hogyan fogunk keresgélni Torontoban. A városba érve azonnal kínzó felismerés töltött el. De hiszen ez... Pont ez az a város amit a víziómban láttam! Bár kellett egy kis idő mire felismertem, hiszen most nincs romokban, nem borítják holttestek és nem ég egy autó sem. De a kirakatok, a táblák és az utak elhelyezkedése pontosan ugyanaz! Kia is észrevette zavart viselkedésem amit hamar szóvá is tett.
- Minden rendben Maya? -nézett rám aggódva.
- Igen csak ez a hely... -mutattam végig a környéken- Ugyanaz amit láttam. Itt fog megtörténni az a brutális mészárlás. -temettem kezembe arcomat.
- Oh. -meglepték szavaim, de belémkarolt- Ne aggódj, nem fogjuk hagyni! Gyere, kérdezzünk körbe!
Húzott magával. Örültem, hogy nem hagyott elsüllyedni saját romjaimban és célt adva nekem berángatott az első étterembe, ahol az állítólagos apám felől kérdezősködtünk. A délután végére már totálisan elfáradtam, főleg az eredménytelen kutatás után! Bár véleményem szerint több sikerrel járnánk ha tudnánk hogy néz ki most! Igaz az álmaimban megjelent de ott még fiatal volt nem tudom illik-e rá ma is az a leírás...!? Hiszen csak eltelt azóta több, mint húsz év és nem tudom mennyit öregedett.
Kiérve a városból egy aranyos kis fából készült panzióban álltunk meg, hogy ne a kocsiban kelljen éjszakázni. A recepciós egy 60-as éveiben járó bácsika volt, öreg poros itt-ott szakadozott ruhái arról árulkodtak jó ideje itt lehet már. Kissé megnőtt szakálla alól feltűnt mosolya, amint meglátott minket.
- Jóestét! Szeretnénk egy szobát ma estére. -vette át a terepet Kia.
- Rendben, egy pillanat! -eltűnt a mögötte lévő ajtó mögött majd pár pillanattal később egy kulccsal kezében tért vissza- A 26-os szoba lesz az önöké fiatal hölgyek! Remélem igényükre lesz a szoba és az ellátás? Az emeleten jobbra fordulva találják meg a kulcshoz tartozó ajtót.
- Köszönjük szépen! -mondtuk egyszerre.
- Nagyon szívesen! Segíthetek még valamiben a szép hölgyeknek? -hangja mély volt mégis kedvességet árasztott.
- Ha csak nem látott egy férfit aki a napokban erre járt, akkor semmiben. -feleltem félfogról, nem hittem, hogy meghallja.
- Kiről lenne szó?
- Csak egy ismerősünk. A lánya megkért minket, hogy keressük meg de olyan kevés infója van róla, hogy ez gyakorlatilag egy lehetetlen küldetés.
- Talán a kicsi lány nem ismeri az apját?
- Nem. Kiskorában elhagyta a családját.
- Képük esetleg van róla?
- Nincs. Csak azt tudjuk, hogy kék szeme van, régen hosszú barna haja volt és kissé ijesztő megjelenése. Kb 1,80-1,90 magas. -mutattam kezeimmel, láttam ahogy a kedves bácsi erősen elgondolkodik, csak nem...?- Látta esetleg!?
- Nos járt itt egy hasonló leírású ember de nem tudnám biztosra mondani.
- Mi? Mikor? Tudja hova ment!? -tettem fel azonnal kérdéseim, kissé nagyobb hévvel mint kellett volna, mert Kia lefogott.
- Néhány napja. Nem tudom pontosan hova ment, mikor rákérdeztem csak annyit mondott, hogy északra. Elég magának való ember volt, nem beszélt senkivel csak ült csendben abban a székben. -mutatott a tárgy felé- Egy napot volt itt, aztán tovább állt.
- Rendben, köszönjük szépen!
Elköszöntünk a bácsitól és a szobánkba mentünk. El sem hittem, hogy végre van egy nyomunk! Nem tudom miért de úgy éreztem csak is ő lehetett az, ő volt itt! Hiszen ki az aki északra menne? Ott hideg van! Nem tudnám megmagyarázni de erős késztetést éreztem arra, hogy követnünk kell, mert ő az apám!
Reggel kijelentkeztünk a panzióból és kocsiba pattanva indultunk is a hegyekbe. Nagyon bíztam abban, hogy ma sikerrel járunk és megtaláljuk! Bár eddig sosem gondoltam arra, hogy megkeressem vagy tudjak róla bármit is de most, hogy egy halvány esély van arra, hogy megtaláljam, izgatott vagyok! Annyi kérdésem lenne hozzá, annyi mindent meg szeretnék tudni! Amire csak ő adhat választ, még anya sem. Bár kissé aggódom mi lesz ha rálelünk! Vajon felismer majd vagy be kell mutatkoznom? Válaszolni fog ugyan a feltett kérdéseimre vagy teljesen kitér előlük? Kedves lesz vagy gonosz? Megannyi kérdés váltotta egymást a fejemben, egyre idegesebb lettem.
Autókáztunk már egy ideje mikor Kia leparkolt egy erdős részen. Nem értettem miért álltunk meg.
- Innen gyalog kell mennünk! -ismét megválaszolta a fel nem tett kérdésem.
- Miért? -néztem rá értetlenül.
- Nem látod? -biccentett az út felé, ahol nem is volt út- Oda nem tudok kocsival bemenni! Gyalog kell folytatnunk! Vagy forduljunk vissza?
- Nem! Szó sem lehet róla! -feleltem határozottan- Induljunk!
Kiszálltunk a fekete járműből és lezárva azt vetettük be magunkat a sűrűn nőtt rengetegbe. A fák már rügyezni kezdtek, néhányon már kisebb levelek is voltak. Pár méterenként 1-1 kisebb színes virág is felbukkant. Egész szép látványt nyújtott az összkép. Ahogy haladtunk ismét eltelt pár óra, már fájtak a lábaim! Mióta képtelen vagyok az átváltozásra úgy éreztem, hogy az eddig tetőponton tartott energiám az most egyenlő a nullával. Nincs aki segítse lemerült testem, nem volt aki belülről feltüzeljen! Sőt asszem most először vagyok kimerült! Voltam már fáradt, nem is egyszer de ennyire lemerülve, akár egy defektes telefon, még soha! Leültem egy vastagabb kidőlt fára, muszáj volt pihennem!
- Jól vagy? -ült le mellém társam is.
- Persze csak pihennem kell! Rohadtul fájnak a lábaim! -simítottam meg említett tagjaimat.
- Átváltozzak? Ráülsz a hátamra?
- Kössz de nem! A becsületem legalább hagyd meg kérlek, ha már minden más odavan! -nevettem fel fájdalmasan- Tudok menni, csak pihennem kell egy kicsit!
Nem válaszolt csak bólintott. Táskájából előhúzott egy üveget amiben életet adó folyadék volt. Átadva azonnal lehúztam több mint a felét. Eddig fel sem tűnt mennyire szomjas vagyok! Fejemet a vállára hajtottam, amit ő egy arcpaskolással viszonzott. Kezdett mát sötétedni és tudtam vissza kell fordulnunk. Haza kell érnünk, még ma! Hiszen nekem holnap óráim lesznek, Kia pedig ki tudja mit talált ki Kaidennek, hogy eljöhessen ide! Nem szeretném ha miattam bajba kerülne! Akár a kés úgy hasított belém a tudat, hogy hiába vagyunk itt, hiába jöttünk el idáig, felesleges volt... Minden hiába! Potyára idejöttünk, meg se találtuk az apámat sőt még az ittléte nyomát se! Szerintem az a panziós bácsi egy másik férfival beszélhetett, nem Reyonnal.
Szomorúságom közepette ágak recsegését kezdtem hallani és ijedten néztem hátunk mögé. Felpattantam, Kia megijedve cselekedetemen követte tettem. Majd felemeltem kezem és ujjammal abba az irányba mutattam, ahonnan a hangok jöttek. Kiara odapillantva meglátta azt amit én is. Kezei azonnal ökölbe szorultak és szinte hallottam ahogy farkasa felmorog. Fura de még ez is hányzott! Azóta az este óta, mintha az enyém nem is létezne, halvány jelét sem adta jelenlétéről.
Hátrálni kezdtünk és az óriási éjfekete farkas, lassú léptekkel közeledett felénk. Szemei sárgán villogtak, testtartása fenyegető volt, morgása arról árulkodott kicsit sem tetszik neki, hogy ott vagyunk. Illata mégis, mintha más lenne, mint ő! A kakaó és a sós tenger kellemes keveréke járta át orrnyílásaimat. Tudtam ez csak belőle jöhet, senki másból! Vészesen közelített felénk, de nem tűnt úgy, mint aki ránk akar támadni! Inkább mintha csak elzavarni akarna.
- TŰNJETEK EL!!! -kiáltott ránk mély, kiborg szerű hangján, de nem tántorodhattam meg!
- Nem! Nem megyünk sehova! -kiabáltam vissza- Keresek valakit és addig nem megyek el amíg meg nem találom! Idáig eljutottam, nem fogok visszafordulni!
- Nem érdekel! Takarodjatok! Kölyköknek semmi keresnivalója itt!
- Nem vagyunk kölykök! -szólalt fel Kia is.
- Melyik falkából való vagy? -vettem vissza a stafétabotot.
- Semmi közöd hozzá! Menjetek amíg szépen mondom! -fenyegetőzött.
- Mounthgomary. -amint kimondtam ezt a szót, az idegen pupillái kitágultak és meredten nézett rám.
- Honnan ismered ezt a nevet? Az a család már rég kihalt!
- Nem! Egyáltalán nem. Én is az vagyok! És az apámat keresem. Reyon a neve. Tudod ki ő? Tudod, hogy hol van?
Hiába tettem fel kérdéseimet, választ nem kaptam rá. De a reakciója mindent elárult! Ledöbbent! Nem is kicsit. Ebből már 100%-ra tudtam, hogy ismeri őt vagy legalább hallott róla! Mikor újra szólásra nyitottam volna a számat hirtelen a semmiből, feltűnt Kaiden és falkája. Körbevettek minket és védekezően morogva, csattogva adták az idegen tudtára, hogy nem kívánatos személy és megvédenek minket bármi áron! Csak leesett állal, óriási döbbenettel néztem végig rajtuk! Honnan a francos francból tudták, hogy hol vagyunk!? Követtek volna minket? De hát azt észrevettük volna! De akkor honnan...?
Közre zárva engem Kiara is csatlakozott a többiekhez, tudtam mire készülnek, támadni! De nem hagyhattam, hogy elűzzék hiszen ő az egyetlen aki tudja hol az apám! Ha elijesztik vagy netalán megölik akkor sosem fogok a nyomára bukkanni! Tudtam lépnem kell, ha teljesen őrültnek is néznek! Bár az én esetemben már semmi sincs kizárva. Így előre lépkedve kerültem ki az óriási állatokat és megálltam Kaiden előtt kb egy méterrel.
- Várjatok, állj! -emeltem fel kezeim- Ne bántsátok!
Az idegennek háttal állva megadtam az esélyt a támadásra, de meg sem mozdult. Kíváncsian nézte végig cselekedetemet és teljesen ledöbbent mikor a védelmére keltem. Hátat fordítva Kaid falkájának, a fekete farkas felé fordultam. Én már bizonyítottam, hogy megbízhat bennem, most ő jön! Eleget kell tennie kérésemnek és elárulnia hol van az apám! Végre valahára meg kell tudnom!