Március 1. Az az a születésnapom „drága" napja van ma! Reggel idegesen ébredtem. Fájt mindenem, tudtam elérkezett az én időm. Alig vártam már, hogy túl essek rajta! Legalább megszűnne ez a folyamatos, egyre kínzóbb fájdalom. Felöltöztem és lebattyogtam a konyhába. Meglepve láttam, hogy a korábban egyhangú ház most igen csak szépen fel van díszítve. Páran a konyhában voltak, néhányan pedig a kanapén punnyadtak. A korábbi mellett tettem le a voksom és a helyiség felé vettem az irányt.
- Jó reggelt! -köszöntem kedvesen- Mi ez a díszítés? Ne mondjátok, hogy miattam van!? -néztem meglepve.
- Ma van a szülinapod nem? Meg kell ünnepelni! -karolt át Nia.
- Jó csak ma fogok először átváltozni és azt hittem ti nem ünneplitek a szülinapokat vagy az ilyesmivel egybekötött dolgokat.
- Jaj dehogynem! Igazából nem is igazán a születésnap a lényeg, hanem a korod betöltése és az alakváltás. Ezt ünnepeljük igazán. Hidd el tetszeni fog! -bíztatott Kiara.
- Mire számítsak? Mármint hogy zajlik egy ilyen esemény?
- Hát először is kaja-pia-zaba aztán egy hagyományos tűzgyújtás lesz sötétedés után. -vázolta fel a teendőket Nolan- Az Alfa elmondja a halál unalmas, „egykor mi történt" meséjét és azután várjuk, hogy megtörténjen.
- Fájni fog? -kérdeztem rá félve, mire elnevették magukat.
- Nem, fura lesz de nem fog fájni! -szólalt meg először Kia a szűnni nem akaró kiröhögésem után- Sőt inkább végre megkönnyebbülsz, hogy a farkasod szabad lehet.
- És ha baj lesz?
- Mármint mire gondolsz?
- Hát mit tom' én! Netalán megsebesítek valakit vagy kiszívom a vérét, letépem a fejét stb stb. -soroltam fel a lehetséges eshetőségeket, mire újra egy nagy adag kiröhögést kaptam.
- Szerintem te túl sok Twilight-ot nézel! -paskolta meg Nolan a vállam.
- Hagyjátok már szegényt! Mért kell szívózni? -meglepve figyelték ahogy Lory a védelmemre kelt.
Kerek szemekkel csodálkoztak rajta ahogy lepacsizok a lánnyal, aki hamar tovább is állt. A nap további része mondhatni eseménytelenül telt. A lány tagok készítettek a tiszteletemre tömérdek mennyiségű kaját, ami meglepő módon szinte mind el is fogyott. Ami talán még meglepőbb volt, hogy a legtöbbet én ettem! Kaid szerint ez azért van mert a farkasom erőt gyűjt az alakváltáshoz. Az egész délutánt végig aggódtam, mi lesz ha hamarabb jön a fenevad a betervezettnél, de szerecsére nem így lett.
Alig tűnt el a nap a horizonton az udvaron már lobogott is a hagyományos tábortűz lángja. Körbeültük és az Alfa belekezdett a Nolan szerint halál unalom mondókájába. Bár számomra érdekes volt! Igaz most hallottam először, lehet ha kb századjára hallanám nekem is uncsi lenne. Ekkor belémhasított a kérdés, vajon megélem azt, hogy százszor is meghallgassam ezt a még izgalmas sztorit?
Mikor lement a kis „ceremónia" mindenki a mellette ülővel kezdett beszélgetni, elfoglalták magukat. Mintha sima kis táborozás lenne semmi több. Bántott a tudat, hogy miattam kell itt tengődniük a hidegben. Hiába volt ma a tavasz első napja, mégis az időjárás még télies volt. Próbáltam előcsalogatni a bennem látszólag tök jól szunyókáló vadat, aki egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ki akarna jönni. Pedig eddig folyamatosan erről győzködött. A szél fújni kezdett és egy igen ismerős szagot hozott magával. Megijedtem a kellemetlen szag éreztén. Nem lehet, hogy máris idejött volna... vagy mégis? Ennyire akarja a lelkét? Idegesen járta be tekintetem az erdőt, de sehol sem láttam.
- Mi a baj? -szólal meg mellettem Kia.
- Te nem érzed ezt? Van itt valaki!
- Mit gondolsz? Ő az? -súgta oda.
- Nem tudom, a szag alapján igen.
- Szólok Kaidennek, maradj itt! -intett le és felpattanva a férfi keresésére indult.
Vártam, hogy visszatérjenek de nem jöttek. Kezdtem egyre jobban ideges lenni és a pulzusom is a duplája lett a normálisnak. Majd egy fura dolog történt, megjelent ugyanaz a fény ami az álmaimban. De hogyan lehetséges ez? Talán újra elaludtam volna? De olyan valóságos minden. Bár akkor is az volt... Mivel eddig sohasem csapott be, gondoltam utánna eredek. Akárcsak a korábbi két alkalommal, most is ha közeledtem felé távolodott tőlem. Így biztosra tudtam, ez ugyanaz a fénycsóva! Követve őt a folyónál kötöttem ki, de ezúttal egy árva lélek se volt sehol. Hiába néztem át jó alaposan a hely minden egyes centiméterét, egy árva lelket sem láttam sehol! De akkor mért hozott ide? Mi a célja? Nem értem! Ácsorogtam ott kétségbeesetten, mikor a hátam mögül egy reccsenő ág hangja megfordulásra késztetett. A sűrűből előtűnt egy alak, majd megéreztem illatát. Ugyanaz a förtelmes szag áradt belőle, mint legutóbb. Éreztem, hogy újra gyenge leszek viszont azt is ahogy farkasom felmozdul bennem, életjelet adva létezéséről. Veszélyt érezve azonnal felkelt. Erős sejtésem volt róla sőt már tudtam, hogy most jött el a perc, az én percem! Nem gyengülhettem el, nem hagyhattam, hogy újra padlóra küldjön!
- Mit akarsz Morgan!? -kiáltottam rá.
- Áh szóval tudod a nevem? Akkor ezekszerint azt is tudod ki vagyok? -hangja zord volt, hideg.
- Igen. A féltestvérem. És azt is tudom mit akarsz!
- Remek! Megkönnyíted a feladatom. Add vissza ami az enyém! -ordította mély, reszelős hangján.
- Visszadnám hidd el, esküszöm, de... Azzal akár megölhetsz engem! Ezt akarod? Megölnéd a testvéredet?
- Az elmúlt húsz évben mást sem csináltam csak gyilkoltam! Szerinted nem foglak megölni csak azért mert egy az apánk!? -nevetett fel gúnyosan- Nagy tévedésben vagy hugi!
- Ne csináld ezt kérlek! Még át se változtam. -próbáltam húzni az időt.
- Ó ha csak ennyi gond, segíthetünk rajta!
Nem tudtam mire érti de agyalni se volt időm mert nekem rontott és taszigatni kezdett, próbált megharapni. A farkasom jelezve, hogy érzi a veszélyt és teljesen készen áll a kitörésre jeleket adott nekem. Bőröm párologni kezdett, mintha csak egy forró fürdő után mennék ki a fagyos levegőre. Szemeim iszonyatosan fájtak ahogy az összes izom is ami a testemben van. Tudtam elérkezett az idő, itt és most fogok átváltozni! Pár pillanattal később enyhén elrugaszkodtak lábaim a talajtól és négykézlábra érkeztem meg a földre, immár farkas képében. Végig néztem magamon, mindenemet hófehér bunda borította és kb két méter magason volt a fejem a talajtól. Az igen! Óriási lettem!
- Nahát ez nem volt semmi! -tapsolt gúnyosan féltestvérem- Nos, hogy már ez is megvolt, jöhet az amiért itt vagyunk!
Készen álltam arra, hogy megküzdjek vele! Tudtam erősebb nálam, de azt is, hogy én is az vagyok és képes lehetek legyőzni őt! Talán egyszer és utoljára vagyok farkas de ha megóvom vele a lelkem és az életem, megérte! Mielőtt elkezdődhetett volna kettőnk harca megjelent Kaiden és falkája a semmiből, körülvéve Morgant. Mindannyian átváltoztak és erősen morogva, vicsorogva, állcsettintéssel jelezték neki mennyire nemkívánatos személy. Kaid azonnal hozzám sietett.
- Jól vagy? Nincs bajod? -hangja olyan fura volt, kissé filmesen animáltnak hatott.
- Jól vagyok ne aggódj! Intézzük el!
- Te maradj itt! Mi elbánunk vele.
- Mi!? De én is...
Meg se várta mit akarok visszarohant a többiekhez. Annyira harcolni akartam, annyira égett bennem a tettvágy, erre nem hagyja, hogy csináljak is bármit! Hiszen tisztában van azzal többé nem tudok alakotölteni, mért nem hagyja, hogy segítsek!?
Néztem ahogy egységként támadnak Morganre, de meglepő módon a férfi mintha előre tudná minden lépésüket, úgy hátrált ki a támadások mögül. Nem értettem hogy lehet ez!? Mondjuk az sem világos miért jelent meg ugyanaz a fény itt, mint az álmaimban! A kettőnek kell hogy legyen köze egymáshoz! Fejemmel körbejártam a környéket és a kis fénylő társam ismét feltűnt a közeli fákközt. Magukra hagyva a bunyózókat -hiszen úgyse vehetek részt a harcban- a fény után mentem. Ami egy odvas fához vezetett. Belekukkantottam és csillogott benne valami. Nehezen kiszedtem onnan, ami óriási kutya lábakkal egyáltalán nem egyszerű, és kiborítva a kis táska szerű valamit egy pirosló kő esett ki belőle. De hisz ez ugyanaz a kő... Amint hozzáértem világítani kezdett és éreztem ahogy elszívja az erőmet. Mielőtt visszaváltoztam volna fogaim közé vettem a követ és egy óriásit ráharapva törtem darabjaira. Amint kihullottak számból a borzalmas ízű darabok azonnal a földre estem, immár ember alakban. Tudtam itt a vége, többé nem leszek képes átváltozni, ennyi volt a farkas létem vége.
Kellett pár perc mire összeszedtem magam, de legalább már a fájdalmam elmúlt. Rohanás hangos zajai törték meg az erdő csöndjét és Kaiden meg Kiara termettek mellettem a semmiből. Amint leguggoltak, mind a ketten ember alakban álltak mellettem.
- Jól vagy? Mi történt? Ne tűnj így el mégegyszer! -szólt rám szigorúan.
- Sajnálom. Én csak... úgy éreztem ide kell jönnöm! És jól tettem, nézd! -mutattam a széttört kő felé.
- Az az amire gondolok?
- Igen. Megtaláltam az erőelszívő követ amit Morgan használni akart ellenem. Amúgy mi van vele sikerült elkapni?
- Igen. Elkaptuk. Elszállítjuk őt egy szigorúan őrzött helyre, ne aggódj többé nem kell félned tőle! -tette kezét térdemre bíztatásként.
- Elviszitek? -néztem értetlenül- Azt hittem megöltétek.
- Még nem tehetjük! Csak ő tudja megmondani hol van a vérfarkas serege, ha megöljük talán sosem találjuk meg őket!
- És miből gondolod, hogy beszélni fog?
- Megvannak a módszereink. Ne aggódj!
- De ugye nem fog onnan megszökni?
- Nem, nyugi! Esélytelen! Onnan még soha senki sem szökött meg!
- Rendben. Hazamegyünk?
- Persze! Gyere!
Segített felállni és enyhén, izmos karjaiba kapaszkodtam nehogy elessek a még ingatag lábaim miatt. Hamar a lakba értünk és azonnal a szobámba vonultam. Kínos volt a többiek szemeibe nézni, ráadásul úgy, hogy be sincsenek avatva semmibe, így azt hihették túl gyáva voltam beszállni a kis harcukba a féltesómmal. Az a sok megvető pillantás...! Szinte kiégették bőrömet.
Bár örülök, hogy végre nem fáj semmim, mégis most még valahogy ez is hiányzik. Nem is tudom leírni hogyan érzem magam, mintha egy részem kiszakadt volna belőlem és soha nem térne vissza. Ürességet, fájdalmat és csalódottságot éreztem amiért olyan röpke idő adódott nekem farkas képében. Fura hiszen eddig fogalmam se volt mi vagyok, most, hogy meg már nem lehetek az, hiányzik! Ezt nevezik totális őrületnek nem? De előbb utóbb csak megbékélek vele, nem?