Mintha valaki földhöz vágott volna úgy tértem vissza testembe. Éreztem újra a hátamba nyilaló fájdalmat, hallottam a mellettem zúgó gépek csipogását és hallottam a morajló hangokat, amik beszélgetésekre hasonlítottak. Nehezen nyitottam ki szemeim, hozzá kellett szoknom az éles fényhez. Az orvos volt bent, az apám, Soyang és néhány rendőr. Tekintetemmel pásztáztam a környéket de ő sehol sem volt. Biztos nem engedték, hogy utánnam jöjjön... Pedig most semmi másra nem vágyom, csak az ő közelségére, ölelésére. De sajnos nem volt itt. Mindenki elhagyta a helységet csak a doktor maradt benn.
- Miss Lee, tud figyelni, érti amit mondok? -nézett rám kérdőn.
- Igen uram, értem. -bár fájt a mozgás de kicsit feljebb ültem.
- Remek! Nos, szeretném az állapotáról tájékoztatni. Pár nappal ezelőtt megműtöttük önt kisasszony. A golyót sikeresen kioperáltuk a hátsó 4-es és 5-ös borda közül. Elég erősen belefúródott, ezért négy napig altatásban tartottuk, hogy ne érezzen a kelleténél nagyobb fájdalmat. Szerencsére egyetlen belsőszerve sem sérült, így 100%-os az esély a teljes felépülésre. Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot, de a körülményekhez képest jól van ön is és a baba is.
Csak bólogattam, már untam a szokásos orvosi szöveget. Várj! Álljunk csak meg! Mit mondott az előbb?
- Elnézést doktor úr, mit mondott az imént? Én és mi? Milyen baba? -néztem rá értetlenül.
- Ön nem is tudta? Hölgyem, maga állapotos. Nagyjából 2-2,5 hónapos lehet.
- Hogy micsoda!?
- Elnézést kérek, azt hittem tudja! De ha nem tudott róla akkor kérem döntse el mielőbb, hogy szeretné-e megtartani vagy pedig vetessük el!? Hamar döntsön, csupán pár nap van a műtét lehetőségéig.
- Öm, rendben köszönöm...
Meghajolt aztán elhagyta a kórtermet. Otthagyva engem totál lesokkolva. Még csak most tértem magamhoz, erre azonnal ezt kapom a nyakamba. De hogy lehet ez? Ekkor eszembe jutott Jeong Guk és az utolsó esténk együtt. Igaza van az orvosnak már több, mint két hónap is eltelt azóta. Hogy, hogy repül az idő!
Miután az orvos tájékoztatta apámat is az állapotomról bejöttek Soyang-al. Elmondása szerint már rögtön a műtét után elmondták neki, hogy terhes vagyok, mert kötelességük a legközelebbi családtagot tájékoztatni. Fura mód nem kiabált velem, nem üvöltötte le a fejem, csak arra kért, hogy döntsek helyesen és úgy ahogy a nekem a legjobb. Hát ezzel nem könnyítette meg a helyzetem!
Rengeteget gondolkoztam, éjjel-nappal, szinte még aludni sem tudtam. Fogalmam sem volt hogyan is kéne döntenem. Csináltam egy vele és ellene listát, de egálban álltak szóval nem jutottam előrébb. Egyik pillanatban elvetettem volna a másikban meg már megtartottam volna. Teljesen tanácstalan voltam!
Pár nappal később hazaengedtek szigorú ágy nyugalomra ítélve. Csupán már csak néhány napom volt, hogy meghozzam a döntést és ne fussak ki az időből. De a tanácstalanságom mitsem változott. Egyik napra megbeszéltem egy találkozót Yang-al, muszáj volt kicsit kikapcsolódnom. Természetesen az apám által felfogadott testőrök elkísértek mindenhová, így ide is. Hiába győzködtem, hogy már nem kell már nem vagyok veszélyben, őt ez nem érdekelte. Egy étteremben találkoztam barátnőmmel. Már ott várt mikor megérkeztem.
- Szia! Bocsi a késésért, de ma valamiért óriási a forgalom. -ültem le az asztalunkhoz.
- Szia! Semmi baj. -hangja rettentő szomorú volt, pont olyan mint amikor Jimin szakított vele.
- Mi a baj Yang? Nagyon el vagy kenődve.
- Hát... -legördült egy könnycsepp sima arcán- Az van, hogy... Tudod az apámnak vannak különféle cégei?
- Igen. És?
- Nos, megkért, hogy az egyiket vezessem én.
- De hát ez nagyszerű hír! Miért vagy szomorú emiatt?
- Mert ez a cég Amerikában van. Apám szerint úgy tudok beletanulni normálisan az üzlet fortélyaiba, ha megtanulom vezetni a kisebb vállalkozásokat. Így arra kért, hogy költözzek ki New York-ba és legyek igazgató az ottani cégünknél.
Mire végig mondta éreztem, hogy újra folytogat a tér és nem kapok levegőt. Lesokkolt a hír! Hát őt is elveszítem?
- Na és mikor mennél?
- A jövőhéten. De nem akarok! Nem akarlak itthagyni, az iskolát sem és ahjj... Nem tudom mit tegyek...! -hajtotta le fejét az asztalra.
- Nyugodj meg Soyang! Az apádnak igaza van, ez egy nagy lehetőség, hogy kiváló üzletasszony váljon belőled! És hé, nézd, nem hagynánk el egymást, hiszen ott a telefon és az internet. Videochat-elnénk mindennap vagy amikor ráérsz és írnánk egymásnak mindig.
- Jaj de az nem olyan! Különben is az időeltolódás miatt szinte sosem tudnánk kommunikálni!
- Szerintem menned kell, ne szalaszd el ezt a lehetőséget!
- De nem akarlak itthagyni, főleg most, ebben az időszakban! -ölelt meg, viszonoztam gesztusát.
- Ugyan. Hiszen már a legrosszabbon túl vagyok, megjártam a poklok poklát, innen már csak felfelé vezet az út! A legrosszabb időszakban pedig itt voltál nekem, amiért nem lehetek elég hálás! De most már ideje magadra gondolnod egy kicsit és alakítani a saját életed. Ne tőlem függjön, hogy mit fogsz csinálni!
- De te vagy a legjobb barátnőm! Hogy hagyhatnálak cserben!?
- Nem hagysz cserben! Csupán távolról leszünk barátok, ennyi. Az érzéseink nem változnak csak mert egy kis távolság húzódik közénk. -mosolyogtam rá, hogy elhigyje amit mondok.
- Nem tudom...
- Szerintem menj! Majd meglátogatlak, ahogy te is hazajöhetsz amikor csak időd engedi!
- Biztos nem bánnád?
- Nem, hisz most mondtam! Sőt ha kell segítek csomagolni is!
- Tényleg nagyszerű barát vagy Nara! Nálad jobbat nem is kívánhatnék!
Megöleltük egymást aztán elfogyasztottuk a rendelt ételeket és Yang hazasietett, hogy megmondja az apjának mégis csak megy. Hazaérve alig vártam, hogy beeshessek az ágyamba és jól kisírjam magam, újra! Bár azt mondtam Soyang-nak, hogy megjártam a poklot, de még most is úgy érzem, hogy ott vagyok! Semmi sem akar jobb lenni vagy csak elhitetni velem, hogy lehet jobb is! Minden egyre csak rosszabb! Mindenki aki valaha fontos volt nekem, akiket szerettem mind távoznak az életemből. Mit követtem el, hogy ezt érdemlem!? Mikor akar már vége lenni ennek a sok rossznak? Már soha nem fog semmi jó sem történni velem? Kérdések százai váltották egymást és egyikre sem kaptam választ.
Este miután apám hazaért kért, hogy vacsorázzak vele, nem akartam mert semmi étvágyam nem volt, de ragaszkodott hozzá mivel beszélni akart velem valamiről.
- Mi a baj kicsim, miért vagy ennyire szomorú?
- Mert szar az élet és egyre csak szarabb lesz!
- Ejnye hogy beszélsz!? -szólt rám mérgesen.
- Bocsánat. Miről akartál beszélni?
- Van egy, azt hiszem jó hírem számodra.
- Mi? -kérdeztem kedvetlenül.
- A nagyapád nemrég szerződést kötött egy multicéggel az Egyesült Államokban, akik a mi készülékeinket fogják gyártani.
- Ez nagyszerű... -feleltem egyhangúan.
- És én leszek annak a cégnek az igazgatója.
- Mi!? Te is elmész? Hát tényleg mindenki itthagy!? -fakadtam ki, már nem bírtam tartani magam tovább.
- Héhé nyugodj meg! Nara, cshh! -ölelt át- Nem egyedül megyek, te is jössz velem! Hogy gondolod? Majd itthagylak?
Szorosan hozzábújtam, jól esett közelsége, végre valaki szeretetből megölelt. Megvárta amíg lenyugszom aztán leültetett a kanapéra.
- Kire céloztál az előbb? Ki hagy el téged?
- Soyang. Amerikába költözik. Az apja felkérte, hogy legyen ott az egyik vállalkozásuknak a főnöke, így beletanulhat a szakmába.
- Áh így már értem! Nos, a jóhír ebben, hogy nem veszíted el a barátnődet!
- Akkor most te is Amerikába fogsz költözni? -néztem rá, újra hallanom kell, hogy felfogjam végre.
- Igen, ahogy te is! Hidd el jót fog tenni a környezet változás! Legalább elszakadsz a várostól és minden rossztól ami ideköt! Így könnyebb feldolgozni a történteket is. De gondold csak át, ha nem akarsz jönni megértem. Akkor a nagyapádnál leszel amíg vissza nem jövök.
- Miért, visszajössz ide?
- Persze. Egy idő után vissza kell, mivel az apám lemond majd a vezérigazgatói posztról és nekem kell átvennem a vezetést. Plusz jövök, hogy láthassalak téged! -karolt át féloldalasan.
- Értem. Átgondolom jó?
- Persze, nyugodtan. Van időnk! Csak egy hónap múlva utazunk.
Csak bólintottam aztán elvonultam a szobámba. Egy újabb dilemma, egy újabb döntés! Bárcsak tudnék épeszű választ adni maganak! De még ez sem megy....
Teltek a napok. Soyang-nak elújságoltam a hírt amit az apám mondott. Nagyon örült neki és kérlelt sőt könyörgött, hogy menjek én is velük. Hajlottam felé, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem de... Valami idekötött, valami amit meg sem tudok fogalmazni, hogy mi! Azt tudtam, hogy mindennek a közepén Jungkook állt! Az igazat megvallva még nem is mondtuk ki a szakítást, el sem váltunk egymástól, szakítás sem volt. Csupán megtudtam, hogy nem lehetünk együtt így eljöttem, örökre... Talán ez lehet ami még ideköt, a búcsú! Amit sohasem tudok megtenni, hogy elköszönjek mert a fiúkat úgy védik akár az angol királynét. Senki sem mehet a közelükbe és előzetes bejelentéssel is csak az mehet a BigHit próbájára aki híres, sztár vagy az elnök. Én egyik sem vagyok szóval esélyem se lenne bejutni.
Mindennap ostorozom magam azzal, hogy őket nézem a neten, mindenféle platformokon. Belesajdul a szívem amikor látom Kook-on, hogy milyen szomorú, majdnem annyira mint én! Bár igyekszik sokat mosolyogni, nevetni és úgy tenni, mintha minden oké lenne, de én látom a szemeiben, hogy ez közel sincs így. Talán ő is úgy szenvedne, mint én? Meglehet. De nem bánthatjuk örökké egymást, ez nem mehet az örökkévalóságig! Így beleegyeztem apám kérésébe, miszerint vele tartok Amerikába! Örült a döntésemnek, akárcsak barátnőm. Bár ő már elutazott. De nagyon várta, hogy végre én is ott lakjak.
Lassan teltek a napok, és fizikailag már teljesen jól voltam. Helyre jött a lábam, a lövés helye sem fájt már annyira, de a szívem... na az még mindig darabokban volt. És talán így is lesz örökké! Gyakran nézem magam a fürdőszobai tükörben, hogy mennyit változtam mióta elkezdtem a középiskolát. Mikor elkezdtem a 9-et, nos eléggé letört voltam de nem mutattam, elrejtettem a szívem. Egy jéghegy voltam, megközelíthetetlen mindenki számára, ezért is tartották a három lépés távolságot. Kivéve persze ShinAh-t és akkori csatlósait. Aztán jött Jeong Guk és ezt a gondosan felépített jégvárat szépen lerombolta. Előkerült a szívem és vele az érzéseim is. Fura volt így látni magam, összetörten, elhagyva és fájdalommal tele. A tükör előtt állva hasamra tettem kezemet, bár még nem látni jeleit de a bennem növekvő kis élet arra ad bizonyságot, hogy mindaz amit átéltem Jungkook-al nem csak álom volt. Sokat vívódtam de végülis arra jöttem rá, hogy sosem tudnám megölni ezt a gyereket! Őt aki annak az embernek egy darabja akit a világon mindennél jobban szerettem és szeretek még most is! Kegyetlenség lett volna tőlem ha nem tartom meg. Legalább így, ebben a részben Kook mindig is velem lesz! Bár sokat agyaltam rajta, hogy ha belenézek a szemeibe majd őt látom és valahányszor arcocskájára nézek nem látok mást csak Jungkook-ot, de végtére is ő az apja, örülni fogok ha csak is rá hasonlít! És nem fájdalmasan fogok majd rámosolyogni a gyermekemre, hanem boldogan mert mindennél jobban fogom szeretni, akárcsak az apját és csak is arra fogok emlékezni, hogy milyen boldog voltam, amíg vele lehettem! Hiszen amit majd vele átélek feledteti velem a sok rosszat, ami még most rettentő fájdalmat okoz idebent. Ebben az egyben biztos voltam, hogy jól döntöttem! Azt nem tudom milyen anya válik majd belőlem, de igyekszem a legjobbat nyújtani.
Az utolsó napon amit még Seoul-ban töltök, úgy döntöttem azzal ütöm el, hogy végig járom a város azon részeit, ahová csak boldog emlékek kötnek. Először SoHee kávézójába mentem ahol a lány nagy öleléssel fogadott. A tea mellett elmeséltem neki, hogy elköltözöm és nem jövök vissza többet. Sajnálta de egyet értett abban, hogy a környezetváltozás jót fog tenni. BoGum-től is elköszöntem, bár ő nem szeret búcsúzkodni, így csak egy ölelést kaptam tőle. Aztán folytattam körutam. Elmentem a hatalmas, égigérő épület mellett ami egykor kedves volt számomra. Az ajtóra ki volt írva a vállalkozás neve, BigHit. Aprón elmosolyodtam majd gyorsan tovább álltam nehogy az őrök észrevegyenek. Lementem a régi, megszokott helyemhez a Han folyóhoz. Az idő kellemes volt, a lágyan fújó szél magával sodorta a számtalan elültetett virágok édes illatát. A folyó halkan zúgott és a nap is kezdett lemenni. Ahogy megvilágította a hatalmas épületeket csodaszép látványt nyújtott. Már kezdem újra látni a színeket és észrevenni az apró csodákat amik valójában ott rejlenek mindenhol csak észre kell venni őket! Telefonom elővettem és megnyitva fényképező alkalmazásom lekaptam a tájat. Szeretnék így emlékezni rá, ebben a pillantképben. Az utcán sétáló emberek, a kutyát sétáltató kislány a fagyiárus a sarkon, mintha pont jókor lennének jó helyen, tökéletes összképet mutattak a városról. Némán elmorzsoltam egy könnycseppet majd gyorsan letörölve azt, nehogy valaki meglássa, elindultam haza. Mikor megfordultam földbe gyökerezett a lábam, a szívem hevesen kezdett verni és egyre gyorsabb ütemben vettem a levegőt. Az alak aki a lépcsőn állt elindult felém. Pont olyan volt, mint amikor utoljára láttam. Haja ezúttal rózsaszín volt, ami remekül kiemelte sugárzó fekete szemeit. Egy fekete farmert és egy kék inger viselt, ami roppant jól állt neki! Nem bírtam megmozdulni, pedig leszívesebben elszaladtam volna! Nem voltam erre felkészülve, nem is tudom egyáltalán megtudok-e szólalni.
- Szia Nara! -állt meg előttem- El sem hiszem, hogy látlak téged! Hogy vagy?
Hangja pont olyan volt, mint mindig mély de mégis lágy. Féltem, hogy ez csak egy álom és az egyik pillanatban felébredek ő pedig újra nem lesz sehol. Hirtelen lépett egyet és újra karjai közt érezhettem magam. Ami csodálatos érzés volt! Újra érezni édes illatát, hallani szívverését. Mikor izmos karjai elengedtek akkor jöttem rá, hogy ez nem egy álom.
- Mit keresel itt? -kérdeztem tőle.
- Gyakran jövök ide. Hátha egyszer összefutunk. És gondoltam, hogy ma itt leszel!
- Igen? Hogy hogy?
- Yongdal mondta, hogy az apád kiköltözik Amerikába és elszólta magát, hogy te is mész vele. Igaz ez? -hangjában némi csalódottságot véltem felfedezni.
- Igen, igaz.
- Oh... És mennyi időre?
- Hát... Azt hiszem végleg.
- Mi!? Már soha nem jössz vissza? -tudtam legszívesebben kiabálna, de visszafogta magát.
- Nem. Nincs miért visszajönnöm!
- Nem is gondolkodtál azon, hogy maradj?
- Dehogynem, nem is keveset! Csak... Tudod nekem túl fájdalmas lenne itt maradnom! Az a sok emlék ami ideköt! Bárhová megyek, bármerre nézek csak Yona-t és téged látlak! Úgy érzem ha kilépek a házból megfolyt a város! Nem tudok, nem bírok már tovább itt lenni és színlelni, hogy jól vagyok miközben nem!
Leültünk a padra és Jungkook figyelmesen végig hallgatott, egyszer sem szakított félbe.
- Megértelek. De nem csak te érzel így! Tudod te milyenek nekem a napjaim nélküled? Milyen úgy felébredni, hogy nem vagy ott!? -emelte fel hangját.
- Tudom! Én is ugyanezt érzem!
- Mikor az a szemét lelőtt és azt hittem meghaltál... -elcsuklott hangja- Én is menni akartam utánnad! Bent voltam nálad párszor de altatásban voltál, aztán mikor magadhoz tértél a menedzserünk nem engedte, hogy a kórházba menjek. Sokat veszekedtem vele és a srácokkal is.
Hangja kissé magasabb terjedelmenben szólt, tudtam épp sírását próbálja visszatartani. Viszont jól esett hallani, hogy ott volt, hogy mindazok ellenére bejött hozzám a kórházba! Szívemet melegség töltötte el.
- Láttam az egyik videón, hogy megsérültél a színpadon. Miattam volt?
- Nem! Aznap feszült voltam. Egésznap veszekedtünk NamJoon-nal és Jin-el és hatással volt rám a fellépés alatt is. Nem voltam ott 100%-osan, nem figyeltem és az lett az eredménye. De te... nézed a videóinkat? -kérdezte meglepve.
- Igen. Néha. Tudod szeretem sanyargatni magam. -nevettem fájdalmasan- Kérlek vigyázz magadra jobban, nem szeretném ha megsérülnél!
- Nem hiszem el! Még ezekután is azért aggódsz, hogy meg ne sérüljek!? Elképesztő vagy! -csapott combjára.
- Tudom. Attól mert nem lehetünk együtt az érzéseim nem változtak Jeong Guk! És azt hiszem sosem fognak. Féltelek és aggódom mi van veled! Ezért is muszáj elmennem. Nem bánthatom magam tovább!
- Sajnálom! -temette arcát kezeibe.
- De mit?
- Ezt! Ezt az egészet! Hogy fájdalmat okozok neked úgy, hogy közben nem is akarom! Annyira hiányzol! -húzott magához és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem megfulladok.
- Jungkook! Meglátnak... -kopogtattam meg hátát, mire egy fájdalmas sóhaj kíséretében elengedett.
- Lehet, hogy feloszlunk. -bökte ki.
- Micsoda!? Miért? -meglepett.
- Mostanában nagyon sok a feszültség, a vita köztünk. Nem tudunk úgy két szót váltani egymással, hogy ne legyen egy nagy veszekedés a vége. NamJoon és a menedzserek éppen arról tárgyalnak mi legyen. -mesélte szomorúan.
- Ne csak ezt ne! Kérlek legalább a bandának ne legyen baja! Hiszen olyan sok mindent átéltetek már együtt! Ezt a sok rosszat a Bangtan-nak túl kell élnie! Kérlek menj és beszéljétek meg! Nem lehet vége! Ha már mi nem lehetünk együtt ti ne váljatok el! Már csak ez az egy biztos pont maradt az életünkben Jungkook! A banda közös köztünk, nekik köszönhetjük, hogy együtt voltunk! Ne a zenekar sínylődje meg a múltban történt rosszat!
- Nem hiszem el! Esély lenne rá, hogy újra együtt legyünk erre te inkább a banda megmaradását választod? -kért számon.
- Igen!
- Miért?
- Mert tudom mennyire szereted a zenét, a színpadon lenni és persze a srácokat is! Ahogy azt már régen is elmondtam, a zene a te igazi hivatásod, a színpad az otthonod! Ne add fel az álmod csakis miattam! Hiszen annyi mindent elérhettek még! Akár egy egész generációt megváltoztathattok! Ezt ne szalaszd el!
- De...
- Semmi de! Menj vissza a céghez és jó maknae módjára hozd össze a többieket! Szólj Taehyung-nak, hogy segítsen!
- És mi? Velünk mi lesz!? Szeretlek az nem számít!?
- Már hogyne számítana! De... Még fiatalok vagyunk, ott az egész élet előttünk! A Bangtan pedig nem lesz örökké. Így élvezzétek ki amíg tart, szerezzetek minél több rajongót és rengeteg díjat, elismerést. És egyszer amikor már a Bangtan csak egy legenda lesz, mi akik mögötte voltunk, ott maradunk. És talán az élet újra összehoz minket. Tudod én sosem voltam az a nagy hívő, nem hittem a sorsban amíg nem találkoztam veled! Tudtam abban a pillanatban, hogy a mi utunk majd egy napon egyé válik és ez a nap még nem jött el, de hiszem, hogy valamikor a távoli jövőben a sorsunk beteljesül. Így ezért a bandát meg kell mentened, kerül amibe kerül! Megértetted?
- Te egy fantasztikus lány vagy Nara! Tudom nyálasan fog hangzani, de neked adom a szívem, vidd magaddal és a tiédet soha ne add oda senkinek, mert ha egyszer visszatérsz majd nekem kell adnod!
- Megígérem! Köszönöm! -álltunk fel.
- Mit?
- Ezt. Hogy sikerült normálisan elbúcsúznunk és lezárni azt ami köztünk volt.
- Tévedsz! Nem lezártuk, csupán egy hosszabb szünetet tettünk a közös utunk elé! -mosolygott.
- Rendben, legyen így. Nos, nekem mennem kell! -pillantottam telefonomra- És neked is!
- Nagyon fogsz hiányozni és jó utat! Amint lehet és engedélyt kapok, felveszem veled a kapcsolatot!
- Ne! Inkább ne! Ne kockáztasd a banda jövőjét! Majd beszélünk ha már nem lesz a Bangtan!
- Szeretlek!
- Én is, mindig!
Megölelt majd ajkai az enyémre tapadtak. Mindketten elmorzsoltunk egy könnycseppet, mert tudtuk ez a végszó és ez az utolsó együtt töltött pillanatunk és az utolsó csókunk is. Miután elváltunk hátat fordítva egymásnak indultunk el az ellenkező irányba. Nem fordultam meg, tudtam ha megteszem nem bírok majd tovább menni. Alig vártam, hogy hazaérjek és jól kisírjam magam! Sosem zokogtam még annyira mint azon az estén! Tudtam minden amit mondtam neki, hazugság volt. És szerintem ezt ő is sejthette legbelül. Nem mertük bevallani magunknak, hogy ez egy nem viszlát búcsú volt, hanem egy ég veled búcsú! Hiszen kit áltatunk? Ha most sikerül feléleszteni a bandát hatalmas sikerük lesz! Sokáig fognak még a színpadon lenni és egy nap világsztárok lesznek! És ha egyszer tényleg véget is ér, addigra mindannyian találnak egy lányt akivel boldogok lehetnek és megnősülnek. Ha Kook megismerkedik egy olyan lánnyal aki nem Jungkook-ot hanem Jeon Jeong Guk-ot fogja szeretni én boldog leszek! Mert tudom jó kezekben lesz a szíve. Én csak azt szeretném ha boldog lenne és nem élne át újra olyan borzalmakat, mint velem vagyis miattam!
Másnap az apámmal oldalamon, csomagjainkkal kezünkben hagytuk el a házat. Útban a reptér felé az ablakon bámultam kifelé és az elsuhanó várost néztem. Kiérve a poggyászos elvitte a bőröndjeinket és mentünk becsekkolni. Mielőtt felszálltunk volna egy utolsó pillantást vetettem a városra. Egy pillanatra a mozgólépcsők felé néztem, mintha arra várnék, hogy utánnam jöjjön és kérleljen, hogy maradjak. De nem jött, nem volt ott senki. Meghallva nevem indultam el apámmal a gépbe. Bőröndömet magamután húzva beszálltam a repülőbe és foglaltam el lefoglalt helyemet. Mikor mindenki beszállt elindultunk. Kicsit megrezgett a gép, féltem még sosem ültem repülőn, de megkönnyebbülés járt át. Végre megszabadulhatok a folyamatosan folytogató érzésektől, emlékektől és fájdalomtól! Talán esélyem lesz egy jobb életre, ha nem látom őt a nap minden percében bárhová csak nézek!
Így a repülőn ülve, mellettem az apámmal az a kérdés merült fel bennem, vajon megbántam-e? Hogy megbántam-e ami velem történt? Hogy másképp csinálnám-e a múltat? Fura, de nem! Hálás vagyok az égnek, hogy újra összesodort engem azzal a fiúval akibe gyerekként beleszerettem! Bár kevés idő jutott kettőnknek de minden percért hálás vagyok és boldogan tekintek vissza rá! És bár nem hiszek benne, de ha egyszer újra találkozunk és az élet úgy akarja, úgy érzem képes leszek ismét a szívembe fogadni! De ha nem is lesz így csak annyit kérek, legyen nagyon boldog és sikeres abban amit a világon mindennél jobban szeret! Mert ő sztárnak született és a világot nem foszthatjuk meg egy szupersztártól! Ahogy a sztártól sem a világot!
Folytatása következik??