4. rész - A szív zenéje

A padban ülve vártam, hogy szólaljon meg végre. De csak pakolászott, papírokat rakott mappákba. Pár perc múlva már rám emelte tekintetét.
- Miről beszéltetek az órán Victoria-val?
- Semmiről. Csak mondott nekem valamit. Ennyi.
- És, mi volt az amiért ennyire rákiabáltál?
- Semmi, nem fontos tényleg. Milyen bűntetést kapok?
- Bűntetés? Ki beszél itt bűntetésről? - emelte fel a kezét afféle „mivan?" kifejezésként.
- Akkor mért maradtam itt? - nem értettem.
- Csak kezdtem reménykedni, hogy rólam beszéltetek és az új külsőmről!
Megint az a hanglejtés! Most komolyan mondja vagy megint viccel? Mért nem tudom ezt eldönteni? Egyszerre hangzik ez viccként, de viszont a tekintete őszinteségre sugall. Nem tudtam mit feleljek. Csak álltam ott, mint egy szobor. Nézett engem egy darabig. Mintha próbálná kitalálni, mire is gondolok. Majd felnevetett.
- Apám mekkora fejet vágtál! - röhögött - Látszik, hogy rokonok vagytok James-el, ő sem érti a viccet.
- Hát bocs, de értem a vicceket. De ez nem igazán tűnt annak! - mondtam már felháborodva, hogy mindig ezt csinálja.
- Mért, szerinted komolyan mondtam? - hangja komollyá vált.
- Hát... komolynak tűntél. De mindegy, nem ismerlek még eléggé. Így nem tudhatom mikor tréfálsz és mikor nem.
- Sok titkot rejtegetek még! - kacsintott - De most menj órára! Majd beszélünk. Szia!
- Szia! - válaszoltam halkan, szinte alig hallottam a saját hangom is.
Annyira utálom az ilyen helyzeteket! Szerintem tudja jól és ezért csinálja. De inkább többször meg sem szólalok az óráján, ne kelljen mégegyszer ezt átélnem. Nincs nekem ehhez idegzetem. Tönkre ment az nekem a balesetben.
A nap további része jól telt. Miután kicsengettek az utolsó óráról, indult mindenki haza. Nekem még elkellett szaladnom a mosdóba. Miután végeztem csak egy üres, kihalt épületet láttam magam előtt. Lépteim visszhangoztak az üres folyosókon. A lépcsőn lépegetve meghallottam egy halk zene foszlányt. Elindultam a hang irányába. Ahogy bekanyarodtam pár folyosón egyre hangosabb volt a zene. A végén egy hatalmas teremhez értem el, ahol egy diák játszott a bent lévő zongorán. Csak hallgattam a szép dallamokat, asszem Whitney Huston szám volt ez, de nem voltam benne biztos. Mikor abbahagyta tapsoltam, erre ő megijedt. Biztos nem számított senkire. Így meglephette, hogy ott állok. Leejtett minden kottát ami a zongorán volt neki. Odasiettem, hogy segítsek felszedni.
- Nagyon szépen játszol! - dícsértem meg papír szedés közben.
- K-köszönöm. - válaszolt félve.
- Lorelei vagyok, de csak Lori! - nyújtottam a kezem.
- Zac. - bökte oda nekem.
Látszott rajta, hogy nagyon félénk. Szinte alig mert hozzám szólni. Régen én is ilyen voltam. De anya és az élet megtanított arra, hogy ez az óriási félelem az emberektől és a kommunikációtól, nem vezet semmi jóra. Azóta ha kell bátran kiállok magamért. Ahogy visszagondoltam ezekre, tudtam hogyan törhetem meg szép lassan a jeget.
- Ne aggódj, nem lesz baj ha hozzám szólsz! - közöltem mosolyogva.
- Tudom. Csak... általában nem, nem igazán beszélnek velem az emberek... - hajotta le a fejét.
- Miért?
- Nem tudom.
- Lehet az az oka, hogy látják mennyire félénk vagy. Ha kicsit bátrabb lennél és odamennél az emberekhez, biztos vagyok benne, hogy barátkoznának veled!
- Hát... nem tudom...
- Higyj nekem! Tapasztalatból mondom. De addig is itt vagyok én, mint barát. Persze ha elfogadsz engem?
- Komolyan? - nézett rám úgy, mintha egy pap lennék aki feloldozza minden bűne alól.
- Persze! Most már elmondhatod, hogy van egy barátod! - mosolyogtam rá bíztatóan.
- Köszönöm Lori! Kedves tőled. De nekem most sietnem kell haza. Szia! - rohant ki a teremből.
Én még maradtam. Szétnéztem, hogy milyen hangszerek vannak ott bent elrejtve. Ahogy kinyitottam a hatalmas szekrényt ami a falnál állt, megláttam benne olyat, amit sosem gondoltam volna. Egy haegeum volt az. Tudok is rajta játszani. Apám kiskoromban akarta, hogy tanuljak meg rajta játszani, mert szerette a hangját. Így is tettem. Nem tudom tudnék-e ma is rajta játszani. Régen nem fogtam a kezembe semmilyen hangszert. Kivettem onnan és leültem a székre. Fura volt újra fogni. Eszembe jutottak a régi emlékek. Amikor tanultam játszani, amikor először játszottam rajta a szüleimnek. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
Elkezdtem rajta játszani. Féltem, hogy nem sikerül egy hangot sem eltalálnom. De amint megszólalt, tudtam hogyan kell irányítani a vonót. A régi dal ami rengeteg emléket ölel fel, az ma újra megszólalt. A szememet lehunyva zenéltem. Hagytam, hogy az édesen fájó dallamok átjárjanak. Ezt a hangszert leginkább a hegedűhöz tudnám hasonlítani, ezért mondhatni azt, hogy sírt a kezem alatt ez a hangszer. A szívem is ugyanúgy sírt, zokogott. Miközben szám felfelé görbült. Remegett bár a kezem, csak úgy mint a lelkem, de egy fals hang sem volt a dallamban. Mikor vége lett kinyitottam a szemem. Hirtelen tenyerek csapódását hallottam. Oldalra néztem és ott állt az igazgató. Észre sem vettem, hogy bejött. Most olyan voltam mint Zac.
- Ohh igazgató úr! - pattantam fel - Elnézést, hogy itt vagyok és, hogy kivettem ezt a szekrényből, csak....
- Ugyan semmi baj. Nagyszerűen játszol rajta! Nincs kedved belépni az iskola zenekarába? - ezzel kicsit meglepett.
- Hogy én? Egy zenekarba?
- Persze! Mi ezzel a gond?
- Ja, semmi. Csak tudja végzős vagyok és szeretnék a tanulásra koncentrálni. - próbáltam kimagyarázni.
- Heti két alkalmat ki lehet bírni. De ha nem hát nem. - elindult kifelé.
- Várjon! - szóltam utánna és odarohantam - Ha tényleg csak két nap... Akkor szívesen belépnék.
- Remek! Örömmel hallom. Üdv a csoportban! - nyújtotta a kezét.
- Köszönöm! - kezet fogtam vele.
Fogtam magam és haza siettem. Otthon elmondtam James-nek, hogy mi történt és, hogy beléptem a suli zenekarba. Eleinte húzta kicsit a száját, de végül beleegyezett. Mondjuk nem is tudott volna mást tenni.
Másnap jó kedvvel mentem iskolába. Az első próbánk a héten meg is volt. Megismerkedtem a többi diákkal akik a csoportban vannak. Nem sok, csupán 6 diák velem együtt már 7. Legtöbbjük rendes volt. Bár két lány eléggé.... hogy is mondjam.... kicsit fennhéjázóak voltak. Afféle „menő vagyok" lányok voltak. „Barinők" lehettek mert folyton együtt lógtak. Szószerint csüngtek egymás nyakán. Pfúj! Az ilyet már nem bírom! De a többiek aranyosak voltak.
Zac, Emma, Mark és Hannah. Kedvesen fogadtak engem, ahogy én is őket.
Teltek a napok!
Közel volt az őszi szünet. Alig két nap. De valami nincs rendben, méghozzá Adam-el. Olyan furcsa mostanában. Olyan kedvetlen, visszahúzódó és olyan világfájdalmas arcot vág mindig. Vajon mi lehet a baja? Hiszen nem ilyennek ismertem meg! Mindig olyan jó kedvű volt és sokat viccelődött. Sokat járt hozzánk vagy is inkább a bátyámhoz. De persze velem is elbeszélgetett.
Viszont már ezek is elmaradnak. Egy ideje nem is jött felénk. Mi lehet a baj?
Elhatároztam, hogy kerül amibe kerül de kiderítem! Hiszen ismerjük már egymást annyira, hogy tudjam rá azt mondani, hogy a barátom. Persze csak sulin kívül!
Megvártam míg eltelnek az órák és az utolsó csengetésnél a keresésére indultam. De nem találtam sehol. Végén a parkolóban kötöttem ki és láttam, hogy az autója nincs ott. Biztos haza ment. Na nem baj, majd holnap!
Én is haza siettem. Vacsora közben felhoztam a témát, hátha James többet tud.
- Te figyelj csak, kérdeznék valamit. - nem tudtam hogy is kezdjek neki.
- Mondd csak! - nézett rám érdeklődve.
- Nem tudod mi lehet Adam-el? - egyenesen rákérdeztem - Olyan furcsa mostanában és hozzád sem jön már.
- Akkor te is érsze vetted! - hangzott ez megállapításnak, mintsem kérdésnek - Nem tudom mi lehet vele. Próbáltam kideríteni, de nem mond semmit. Nekem is furcsa ez a dolog, de nem tudom az okát.
- Lehet valami baja van?
- Áhh nem hiszem. Biztos csak rossz passzban van.
- De mi lehet az oka? Hisz, ha jól tudom, nincs barátnője!? Hogy egy esetleges szakítás miatt viselkedne így.
- Nem, én sem tudok róla.
- Úgy döntöttem kiderítem mi áll a háttérben. Remélem nem baj?
- Nem, dehogy baj. Sőt örülök, hogy ennyire a szíveden viseled Ad gondját.
- Ugyan semmiség. Hiszen már ő is a barátom. Legalább is remélem, hogy annak tart engem!
- Biztosan! Emiatt ne aggódj!
- Akkor holnap beszélek vele. Most megyek, még van leckém. Jóéjt James! - álltam fel.
- Jóéjt Lori!
Felmentem a szobámba. Megcsináltam a házikat majd fürdés után aludni mentem.
Másnap elhatároztam, hogy mindenáron beszélni fogok vele!
Az ebédszünetben indultam is, hogy megkeresem. Hiszen nem várhatok megint a nap végéig, mert megint lemaradok róla. Meg amúgy is ez az utolsó napunk. Akkor egy hetet várnom kéne arra a beszélgetésre, erre pedig esély sincs!
Kérdeztem a tanáriban, ott nincs. Néztem az osztályában, ott sem volt. Hol keressem még? Szembe jött velem Zac, gondoltam megkérdem őt, hisz úgyis az osztályába jár. Biztos tudja hol van az ofija.
- Zac! Állj meg egy picit! - szóltam rá.
- Áhh szia Lori! Mondd csak!
- Nem láttad A.. vagy is Mr. Smith-t?
- Asszem a ti termetekbe ment be, ha jól láttam. De nem vagyok benne biztos.
- Oh köszi. Most sietek. Majd beszélünk. Szia!
Otthagytam őt, meg sem vártam mit válaszol. Rohantam a terembe. Berontottam rajta. Nem akartam csak gyors volt az iramom. De szerencsére ott volt! Örültem.
- Végreh.. - kapkodtam a levegőt, fújtam egy párat majd újra belekezdtem - Csak, hogy megtaláltalak. Már mióta kereslek! - mondtam enyhe szemrehányásként.
- Miért mi a baj?
- Én is épp ezt akarom megkérdezni. Mi a baj? Mi van veled mostanában? Olyan furcsa vagy!
- Nincs semmi baj, tényleg. - hát ez nem volt valami meggyőző.
- Miért akarsz lerázni? Tudom, hogy van valami! Mért nem mondod el? - nézett rám olyan, tiltakozó tekintettel - Ha nekem nem is akarod elmondani, mivel nem vagyok én senkid... de a bátyámnak elmondhatnád. Hiszen ő is aggódik érted, és nem tudja hogyan segítsen!
- Jajj Lori - lépett közelebb hozzám - azt hiszed, hogy egy senki vagy a szememben? - nevetett.
- Nem tudom minek gondolsz engem. Viszont számomra a barátom vagy és szeretnék segíteni. Mert látom, hogy valami gond van!
- Te is a barátom vagy Lorelei! Ahogy James is! Köszönöm, hogy aggódtok értem! De higyjétek el nem kell! Nincs miért.
- Rendben. Ahogy akarod. De akkor kérlek ne nevezz a barátodnak engem! Mert így nem vagyok az! Nem bízol bennem eléggé ahhoz, hogy elmond mi bánt. De semmi baj! De kérlek a bácsikámnak mond el, beszéljétek meg! Nagyon aggódik érted...
Megfordultam és elindultam kifelé, de visszahúzott. Nagyot rántott rajtam, így elvesztettem az egyensúlyom és egyenesen a mellkasának estem. Ő megfogott.
- Bocsi nem akartam ekkorát rántani rajtad! - nevetett enyhén.
- Semmi gond. Én vesztettem el az egyensúlyom.
- Figyelj! Tudnod kell, hogy bízom benned! - tette kezét a vállamra.
- Akkor elmondanád... - nem tudtam végig mondani, mert a számra tette az ujját, hogy hallgassak.
- Ígérem elmondok neked mindent. A szünet után! Így jó lesz? - vette el a kezét, hogy válaszolni tudjak.
- Mért akkor?
- Mert most még nem lehet. De nyugodj meg semmi komoly. Nem halálozom nem vagyok rákos, semmi ilyen. - nevetett, én meg csak néztem, hogy hogy tud ilyennel viccelődni.
- Nem vagy vicces! - közöltem szigorúan.
- Tudom. De ne gondolj semmi komolyat! Megtudsz mindent, ha eljön az ideje. Megfelel így?
- Van más választásom?
- Nem, nem igazán. - mosolygott.
- Akkor szünet után. - bólintottam.
- Remek! Most menj, mert elkésel óráról! Kellemes szünetet Lori!
- Köszi, neked is! - kimentem.
Úgy mentem a rajzterembe, mint egy zombi, aki azt se tudja merre járkál. Csak voltam órán, azt se tudtam mit csinálok. Folyton az járt a fejemben, hogy mi lehet az a nagy titok amit nem tudhatok meg most.
Órák után elköszöntünk a barátaimmal, majd haza mentem. Otthon ecseteltem James-nek, hogy mit mondott Adam. Ő erre csak annyit mondott, hogy ne aggódjak akkor annyira. Mert ha elmondja nekem, akkor nem lehet súlyos gond. Nem könnyebbültem meg semmivel, de inkább már nem szóltam semmit. Nem akarom, hogy félre értse az aggódásomat.
Inkább elmentem letusolni. Neteztem kicsit a gépemen, filmek után kutattam. Ekkor rájöttem, hogy a telóm ma totálisan lemerült. Gondoltam felteszem töltőre. De hiába kerestem sehol sem találtam. Átkutattam az egész szobámat, de hűlt helye volt. A nappalit is átkutattam, de nem. Ott sincs. Hol a fenébe lehet? Ekkor átgondoltam, hogy rajz órán kitettem a zsebemből. Biztos a suliban hagytam! Basszus! Ritkán beszélek csúnyán, nem igazán vagyok a csúnya beszéd híve. Ritka az az alkalom amikor kicsúszik a számon 1-2 ronda szó, és ez egy ilyen alkalom most. Holnap mehetek be a suliba! Szuper! Remélem találok ott valakit!