39. Rész

A napok összefolynak, már azt sem tudom hanyadika is van vagy, hogy milyen hónap.
Sajnos aznap mikor Jimin szakított Soyang-al, hasonló sorsra jutott az én kapcsolatom is Jungkook-al. A hír igaz volt! Yongdal bácsi lett az új igazgató és a szerződtetett sztárok érdekében mindenkinek módosították a szerződését, hogy amíg tart náluk a szerződtetett időszak addig nem állhatnak senkivel sem kapcsolatban! Barátokat is híres körből választhatnak.
Villámcsapásként ért a hír. Nem is Jeong Guk közölte, ő lerészegedve ütötte ki magát a szobájában. NamJoon mondta el a hírt, mint vezetőnek, neki kellett közölnie. Nem sírtam, egyszerűen nem reagáltam semmit. Újra jött a csend, a magány és a sötétség. Összepakoltam a cuccaim és elbúcsúztam mindenkitől. Kook-tól is, bár kétlem, hogy ő emlékezne rá.
Azóta apámmal élek a lakásában. Nem engedett egyedül lakni abban amit megvett nekem. Mindennap úgy kelek fel, hogy bár ne keltem volna. Már semmi értelmét nem látom a létemnek. Ne ijedjen meg senki, nem tervezek öngyilkosságot, csupán jobbnak látnám ha inkább meghalnék. Tudom Yona-nak szüksége van rám odaát, és bár most ott lehetnék vele!
Lekerült a gipsz is a lábamról. Szokatlan nélküle de végre gond nélkül járhatok. Gyakran sétálunk Yang-al a közeli erdőben vagy elmegyünk a Han folyóhoz. De ő sincs jobban, mint én így általában csak csendben ülünk egymás mellett. Ezért inkább egyedül járok el mostanában. Akárcsak most! Már javában tavasz van, a fák virágoznak, minden újjá éledt, kivéve én. Mintha kitépték volna a szívemet! Mindent de szó szerint mindent szükrének látok! Talán színvak lettem volna? Nem látok színeket, minden kopár. Ahogy sétálok az utcán mindenhol csak boldog párocskákat látok. Ilyenkor legszívesebben addig szaladnék amíg már nincs ember sehol, ha kell a világból is kirohannék! Nincs úticélom, megyek amerre a lábam visz. Mire feleszmélek azon a helyen vagyok, ahol először találkoztam vele. Leülök a padra ahol először ültem vele, s hallgatom ahogy zúg a folyó. Lehunyom szemeim, hogy jobban átjárjon a feltörni akaró emlék. Mintha most játszódna, úgy emlékszem rá. Anyával sétáltunk erre és a kiskutyámmal. Kirántotta kezemből picike pórázát és elszaladt, egyenesen az ő karjai közé. Akkor néztem bele először igéző szemeibe és gyakorlatilag az volt az a pillanat mikor a sors eldöntötte, hogy nekünk egyszer valamikor együtt kell lennünk! Bár szerintem ezt ő sem sejtette, hogy ilyen rövid időre. Nos, hálásnak kéne lennem, hogy legalább ennyi is jutott, de nem tudok. Dühös vagyok! Dühös és csalódott! Mért csak ennyi? Miért ilyen kevés? Annyira mérgelődtem magamban, hogy azt sem vettem észre mikor valaki leült mellém.
- Jó hely ugye?
Hallok meg egy mély, ércesen csengő hangott amit már rég nem hallottam. Magam mellé pillantok és meglátom BoGum-öt ülni mellettem.
- Hát te? Mit keresel itt?
- Ugyanazt, mint te! Kutatom az élet nagy kérdéseire a választ! De úgy látom neked nagyobb gondokat adott az élet. Na mesélj! -dőlt hátra lezseren, ez a lazaság mindig is jól állt neki.
- Ez hosszú sztori.
- Akkor mondd onnan, amit a sajtó nem tett közzé!
- Ne haragudj de nem szeretnék róla beszélni.
- Ha kibeszéled magadból jobb lesz, hidd el! -várt egy kicsit, de mivel nem kezdtem el beszélni feladta- Mit szólnál egy habos forrócsokihoz? -állt fel.
Egy pillanatra ránéztem, hogy ezt most komolyan gondolja-e, de miután láttam, hogy nem viccel vállat rántottam és követtem őt. Hiszen ennél már tényleg nem jöhet rosszabb és egy forrócsoki tavasszal is jól esik az embernek. A kávézóhoz érve láttam, hogy zárva van hirtelen nem értettem miért de Gum felvilágosított, hogy ma ünnep nap van, így kötelezően zárva vannak. Jó tudni... Kedves volt tőle, hogy csak miattam kinyitotta a helyet és beindította a gépeket. Pedig nem is lett volna kötelessége. A hely ugyanolyan jól nézett ki, mint amikor utoljára itt jártam, sőt talán mégjobban! Itt is, mint megannyi helyen, azonnal Jungkook jutott eszembe. Mikor legelőször bejött ide amikor még itt dolgoztam, akkor attól féltem, hogy már mindennap a nyakmra fog járni, erre ma... Azt kívánom bárcsak itt lenne! Furák az emberek nemde?
- Hahó! -legyezett a kezével szemem előtt.
- Hm? Mondtál valamit?
- Látom nem itt jársz! Min agyalsz annyira? Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy kin?
- Ezt meg hogy érted?
- Olvastam a BigHit nyilatkozatát. Tudom, hogy miket változattak a sztárok szerződésén.
Mintha kést döfnének belém, úgy hasított a szívembe a felismerés, hogy ezt nem csak én tudom. Fájt, fájt, hogy mindenki tudja és az a sok szánakozó tekintet...
- Nagyon sajnálom Nara! Tudom mennyire szeretted azt a fiút. -tette kezét a vállamra.
- Aha hát mindegy, ez van ezt kell szeretni. -ráztam le kezét magamról- Köszönöm a forrócsokit és a beszélgetést is, de most mennem kell. Szia BoGum!
Köszönését meg se várva, szinte futva hagytam el a helyet. Minden zavart! Alig vártam, hogy hazaérjek! Bár nem igazán tudom még az otthonomnak nevezni! Mikor benyitottam az ajtón meglepően láttam, hogy egy kupac levél hever a földön. Mindenféle levelek voltak, számlák, szerződések apámnak és egy bírói levél szintén apámnak. Kíváncsi lettem mi lehet az, így kinyitottam. Egy végzés volt miszerint apám törvényesen örökbe fogadta Yona-t. Mire a levél végére értem újra elöntöttek a könnyek. A földre rogytam és bámultam ki a hatalmas, plafonig érő ablakon. Az eső is szakadni kezdett, mintha csak az érzéseimet tükrözné. Éreztem, hogy újra rohamom lesz így bekaptam egy pirulát amit még Jungkook váltott ki nekem. Istenem, hogy mindenről de tényleg mindenről csak ő jut eszembe! Ezt már nem bírom tovább! Túl nehéz már ez a teher! Bárcsak ha már vége lenne és eltűnne minden fájdalom! Elég már!
- Meddig akarsz még kínozni!?
Kiabáltam az ég felé bámulva, mintha tényleg kapnék is választ.
- Már nem bírom, már nem megy... Kérlek segíts...
Összekuporogtam a szőnyegen és sírtam, zokogtam akárcsak egy csecsemő. Majd elnyomhatott az álom mert arra ébredtem, hogy apám hazaér. Felszedett a földről és a szobámba vitt. Mesélt nekem anyáról, ha ilyen a kedvem mindig mesél, amitől kicsit jobban érzem magam. Jó hallani olyan történeteket ami még anya fiatal korából származik! Így aludtam el.
A következő napok úgy teltek, hogy mintha nem is lettek volna és én egy szellemnek éreztem magam. Aki már senkinek sem számít, mintha nem is léteznék. Egyre gyötört a bűntudat, fájt még lélegezni is. Egyik nap valaki csöngetett az ajtón és egy kiszállító fiú volt, virágot hozott. Lap is volt hozzá, amin ez állt. „Mikor eljön a nap és rámszegeződik milliónyi szempár, előjövök a sötétből és neki akkor már nem fáj" Nem értettem ezt az üzenetet, vajon ki küldhette? És mi ez a fura versike? Hirtelen az a buta ötletem támadt, hogy talán Kook küldte, de ő biztos nem írna ilyet. Így ezt kizártam. Ki más küldhette volna? Mivel úgy sem tudom a választ nem törődtem vele, még a gondolkozás sem ment már nekem. Este olyan 9 körül apám hazaért és leültünk vacsorázni, bár inkább én csak piszkáltam a kaját. Inkább leültem tv-ni, jobb mint magamelé bámulni és nézni a nagy semmit. Kapcsolgattam a csatornákközt, de egyik műsor unalmasabb volt a másiknál. Így a hírek mellett tettem le a voksom. Tudom gonosz dolog, de néha jó kicsit hallani, hogy valakinek rosszabb a sorsa még az enyémnél is.
—Kedves nézőink, rendkívüli bejelentést hírdetünk ki! A mai nap folyamán 18 és 19 óra között ez a gyilkosságért, emberrablásért, sikkasztásért és szerződések visszaélésével megvádolt és elítélt bűnöző megszökött. Kérem aki látja azonnal hívja a képernyő alján látható számot! Felhívjuk mindenki figyelmét ez az ember különösen veszélyes, így ne kezdjenek semmilyen magánakcióba! Amint meglátják vagy tudnak róla valamit, azonnal értesítsék a hatóságokat!—
Lesokkolódtam! Szinte hallottam ahogy az állam koppan a padlón. El sem hittem amiket hallok és amikor megláttam Sihyuk képét a híradóban... Éreztem ahogy újra elkezdek levegőért kapkodni és elsötétült minden. Az ágyamban tértem magamhoz másnap reggel. Amint kipattantak szemeim eszembe jutott a virág amit kaptam. Kiszaladtam a nappaliba és újra elolvastam a cetlit. Milyen millió szempár? Ez nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Így előkerestem telefonomat és felmentem a közösségi oldalra, ahol már hónapok óta nem voltam. Kikerestem a BigHit bejegyzéseit és láttam, hogy a Bangtan egy nagy koncertre készül ami egyben lesz élőközönséges és közvetítik online is. Így lehetséges lehet a milliónyi szempár... Ekkor esett le! Jesszusom ez a koncertre akar elmenni és meg akarja ölni Jungkook-ot! Gyorsan megnéztem mikor lesz és láttam, hogy április 14. De hisz az ma van! A bejegyzés már több, mint egy hónapos volt amit meg se néztem. Tudtam nem tétlenkedhetek, azonnal oda kell mennem! Felöltöztem és indultam is volna de apám felfogadott testőröket, hogy Sihyuk ne tudjon bántani. Hiába kérleltem őket, nem engedtek ki. Felhívtam Soyang-ot, hogy segítsen. Hamar ideért és elterelve az őrök figyelmét kiosontam a hátsóajtón. Bepattantam a család kocsijába és meghagytam a sofőrnek hova vigyen. Közben csörgött a telefonom.
~ Haló?
~ Én vagyok, hol vagy?
~ Szerinted? Útban a koncertre!
~ Normális vagy? Egyedül akarsz odamenni? -ripakodott rám.
~ Soyang, Jungkook bajban van, segítenem kell! Nem hagyhatom, hogy meghaljon! Ő nem! Hívd fel a rendőröket és mondd el, hogy a bűnözőjük hol van!
~ És hogy akarod megkeresni?
~ Sehogy. Ő fog engem megtalálni! Előre megyek a színpadhoz. Közel kell mennie hozzájuk, hogy meg tudja ölni!
~ Ne csináld ezt Nara, túl veszélyes! Kérlek!
~ Sajnálom! Meg kell tennem, ég veled Soyang!
Bontottam a hívást és kikapcsoltam a telefont. A stadionhoz érve hatalmas volt a tömeg. Már zajlott a koncert, a hangulatból ítélve még Sihyuk nincs itt vagy még nem lépett akcióba. Kihasználva, hogy ki az apám a sofőröm hamar előre juttatott a tömegben. Bejutva azonnal a színpad felé vettem az irányt. De nagyon nehéz volt átverekedni magam a nyüzsgő lányokon! Jaj, ez az idióta rajongósdi dolog nem változott. De most nem foglalkozhattam a sznobizmusommal, feladatom volt! Utattörve magamnak haladtam előre. Majd a színpadhoz érve kiabálni kezdtem hátha meghallanak.
- Jungkook!!! Hallasz!?
Ott ugrált előttem de nem hallott. Bár ekkora tömegben és ilyen hangos sikongatásoktól... Az enyém eltörpül. De nem adhatom fel! Csak erre néznek egyszer nem?
- Yoongi! Taehyung! Hallasz!?
Hirtelen felém nézett és felismert. Mutogattam, hogy szóljon Jungkook-nak. Vette a célzást és sietett, hogy szóljon neki. Aki ledöbbenve nézte Tae-t, hogy mit közöl vele, majd felém pillantott és mintha könnyesek lettek volna szemei. A színpad széléhez szaladt és integetett nekem.
- Gyere le onnan! Le kell jönnötök! -hiába kiabáltam, mutatta, hogy nem hallja- Veszélyben vagy! Gyere le onnan azonnal!
Kicsit lejjebb mászott testőre segíségével de még így is messze volt.
- Nara, tényleg te vagy az?
- Igen én. Kérlek menjetek le a színpadról!
- Mi!? Miért?
- Veszélyben vagytok! Sihyuk megszökött és idetart! -közben a testőr lökdöste vissza a színpadra- Meg akar ölni!
Kiabáltam ahogy csak bírtam, nem tudom hallotta-e. De odament NamJoon-hoz akivel váltottak pár szót majd felém mutogatott. Nam leintette és intett neki, hogy folytassa a koncertet. Basszus! Mit tegyek? Ekkor hátulról sikoltozásra lettem figyelmes és nem a fiúknak szóló rajongói sikoly volt, hanem afféle pánikolós. Hátranéztem és megpillantottam őt, akit kicsit sem szerettem volna, kezében pisztoly. Láttam, hogy egyenesen Jungkook-ra céloz így ellökve a böhöm nagy testőröket rohantam fel a színpadra. Hallottam ahogy eldördül egy lövés, mindenki pásikolni és sikítozni kezdett. Én csak futottam és futottam. Kook-hoz érve ugrottam egy nagyot majd egy éles fájdalmat éreztem a hátamban és egyenesen ráestem. Elestünk. A testőrök azonnal közrezárták a fiúkat és az éppen érkező rendőrök lelőtték Sihyuk-ot. Nekem közben fájt mindenem, és éreztem ahogy gyengülök.
- Nara! Istenem ne! -hallom meg Kook kétségbeesett hangját- Kérlek ne halj meg! -erősen szorított magához, amitől mégjobban fájt mindenem- Miért tetted ezt?
- Nem hagyhattam, hogy meghalj! Te nem halhatsz meg!
- Miért? Kockáztattad az életed miattam? Miért?
- Mert én is szeretlek! -simítottam arcára.
- Hogy érted, hogy te is?
- A kórházban te mondtad ki először. Most nekem jött el az idő, hogy kimondjam.
- Hát hallottad? -mosoly jelent meg könnyáztatta arcán.
- Igen. Miattad tértem magamhoz! Miattad szedtem össze magam és te voltál aki kirángatott a gödörből! Ha nem is lehetünk együtt, nem szeretném ha bajod lenne!
- Istenem Nara, úgy szeretlek annyira hiányoztál!
Hangja távoli volt, egyre halkabban hallottam. Majd újra felémkerekedett a sötétség és a némaság. Nem éreztem fájdalmat, se semmi mást. Egy üres térben voltam, minden tiszta fehér volt. Majd egy alak jelent meg előttem. El sem hittem mikor megláttam, hogy ki az!
* Yona? Te vagy az tényleg?
* Igen én. Te mit keresel itt?
* Lelőttek. Meghaltam.
* Dehogy haltál! Még nem jött el a te időd! Neked még fontos dolgod van a földön! Számít rád valaki, aki újra értelmet ad majd az életednek!
* Ugyan... Jungkook-al nem lehetünk együtt. Tilos... -sóhajtottam.
* Tudom. Nem is róla beszéltem. De nem mondhatok semmit! Vissza kell mennem, anya és apa vár rám.
* Találkoztál velük?
* Igen. Nagyon rendesek, elmondták mi történt.
* Ne menj még kérlek! Úgy hiányzol Yona!
* Te is nekem! -öleltük meg egymást.
* Annyira sajnálom! Úgy sajnálom, hogy nem mentettelek meg! Az én hibám, hogy itt vagy! -fakadtam sírva.
* Cshh! -apró kezeivel letörölte könnyeim- Ezt meg ne halljam mégegyszer! Nem te tehetsz róla! Nekem ez volt megírva, érted? Nem a te hibád! Ne hibáztasd magad Nara, ezzel csak nekem okozol fájdalmat! Hát az én nővérkém nem ilyen!
Elhúzta számat, mintha mosolyognék. Majd elejtettem egy kósza mosolyt ő pedig eltűnt a nagy fehérségben. Hiába kiabáltam utánna, nem jött vissza. Hirtelen zuhanni kezdtem, le a sötét mélységbe.