Az ember sokszor él át olyan pillanatot mikor azt kívánja, bárcsak sosem történt volna ez meg! De legtöbbször ezek a néma kívánságok süket fülekre találnak és a történések szépen sorban követik egymást.
Kim TaeJin birtoka teljesen különbözött fiáétól. Itt nem voltak fák, bokrok, virágok sőt még egy árva arra repdeső bogár sem. Helyette volt ott számtalan szobor melyek őt vagy 1-1 tettét ábrázolták, szögesdróttal ellátott kerítések és a kerítés rácsaiba vezetett magasfeszültségű áram. Dobbermann és pitbull kutyák melyek a legapróbb jelzésre bárkit szétszednek pusztán a nézésükkel. Nagyranőtt, izmos és kopasz alakok állig felfegyverkezve álltak kb mindenhol lesve parancsolójuk minden óhaját és készen arra, hogy életük árán is védelmezzék a férfit.
A két foglyot a pincébe záratták, lekötözve a kínzópadokhoz, szájukat betapasztva. Taehyung apjához ment, ki irodájában ülve osztotta ki legújabb parancsát a vonal túlsó oldalán lévő emberének. Miután a hívás bontásra került és a telefont sem nyomkodta már fiára emelte tekintetét, mely olyan fagyos volt, olyan hűvös akár a leghidegebb téli éjszaka az Antarktiszon. Semmi szeretet, kedvesség, könyörület nem volt abban a sötét szempárban csakis a hatalomvágy és a gyilkolás iránti égető szomjúsága. Taehyung nem értette apja mikor lett ennyire kegyetlen, pedig annakidején se volt híres a könyörületéről de most... Erősen elhiszi azt is, hogy a következő pillanatban akár még ő is lehet a legújabb áldozata. Igyekezett pókerarccal, érzelemmentes pillantásokkal leülni apjával szemben, hogy ne tűnjön úgy, mint egy félős kisgyerek. TaeJin egy rendőrök által is használt maroklőfegyvert tartott ujjai közt, mintha csak egy ceruzát szorongatna.
- Nos fiam, döntöttél már mi legyen? Te ölöd meg őket vagy menjek le én?
- Majd én! -vágta rá rögtön- Én megteszem.
- Biztos ez? Képes leszel rá? -hangja csak úgy csöpögött a gúnytól.
- Persze. Az árulókat meg kell bűntetni nem? -vigyorodott el.
- Na látod fiam(?) ez a beszéd, ezt már szeretem! Akkor menj és tedd a dolgod!
- Rendben apám. -indult el.
- De ha egy fél óra múlva se hozzák fel az embereim a két holttestet, esküszöm fiam, te leszel a harmadik!
Csak bólintott apjának majd elindult a pince irányába. Megragadta fegyverét és zakója zsebébe rejtette. Szíve hevesen vert, majd átszakította mellkasát de tudta meg kell tennie azt amiért most ott van! Leérve a sötét helyre az egyik őr aki az ajtót védte kinyitotta a hatalmas fém torlaszt és félreállt, hogy a férfi be tudjon menni. Tae kiadta parancsba, hogy menjenek el amíg ő végez, majd értesíti őket ha vihetik a hullákat. Bár a két őr nem akart elmenni, végtére is nekik csak TaeJin parancsolhat, végül ahogy Tae előhúzta a fegyverét és kibiztosítva rájuk szegezte meggyőzte őket a távozásban. Belépve a sötétségbe borított szobába halk nyöszörgésre lett figyelmes, majd felkapcsolva a lámpát fénnyel árasztotta el a helységet. Elszörnyülködött a látványon ami ott fogadta. Legjobb barátja egy vaságyhoz volt kötözve már-már függőleges helyzetben, arcát pedig mindenhol rászáradt vére borította, szemei bedagadtak, szája berepedt a sok ütéstől. Odalépkedett hozzá és enyhén megrázva vállát némileg sikerült visszatérítenie a fiút a rideg valóságba. Üveges tekintettel nézett rá, szemeiben látta mekkora fájdalmai lehetnek abban a percben.
- Miért Jimin, miért? -kérdezte kétségeit nem szégyelve.
- Ne haragudj Taehyung. -köhögte- Nem tehettem mást... -köpött ki egy kisebb adag vért ami ájulása miatt szájában maradt.
- Kockára tetted az életed egy idegen lány miatt, akiről azt sem tudod kicsoda!? -emelte meg hangját, mely remegett a dühtől és a fájdalomtól.
- Ő nem idegen. -fordította fejét az ájultan fekvő lány felé- NaRa a testvérem Taehyung.
A férfi szemei a döbbenettől óriásira tágultak, álla a padlót súrolta. Nem akart hinni füleinek. Igaz lenne amit barátja mond?
- Mit mondtál?
- Jól hallottad. -húzta apró mosolyra ajkait- Ő az unokahugom. Az anyáink testvérek voltak. Csak a körülmények szétválasztották a családot. -vont vállat, már amennyire tudott.
- Miért nem mondtátok el?
- Hittél volna nekünk? -nézett rá fátyolos tekintettel- Szent meggyőződésed volt, hogy bele vagyok zúgva. Hiába mondtam volna el, úgyis az lett volna, hogy csak azért mondom mert „lebuktam” előtted. Hiszen mindig azaz igaz amit Taehyung mond nem? -felnevetett, de a fájdalma miatt inkább csak egy félresikerült krákogás volt.
- Akkor te mindvégig tudtad kicsoda ő?
- Nem. Az elején én sem tudtam. Aztán találtam nála egy fényképet amin a szüleink vannak, onnantól kitisztult a kép.
- Ugye tudod, hogy most kibaszott nagy bajba sodortátok magatokat?
- Tudom. -mosolyodott el fájdalmasan- Kérlek Tae, mentsd meg őt! Annyi mindenen kellett keresztül mennie! Elvesztette a szüleit, az egész eddigi életét, mindent. Hagy legyen egy normális élete! Küld el az anyámhoz, majd ő segít neki. Kérlek!
- Hogy kérhetsz ilyesmire Jimin!? -kiabálta mérgesen- Nem! Nem foglak feláldozni egy hazug ribanc miatt, nem!
- Taehyung kérlek! Hagyd ezt abba! Mindketten tudjuk, hogy az a hazug ribanc mindkettőnknek ugyanolyan fontos. Ne tagadd le, tisztában vagyok hogy érzel iránta!
- Hülye vagy Jim, még itt is. -legyintett.
- Jah, persze persze. -forgatta meg szemeit- Tudom, hogy most a harag beszél belőled, azt hiszed átvert téged, de ez nem igaz!
- Hogyne lenne az! Hiszen heteken át csak hazudozott! Azt sem tudom kicsoda ő valójában... -ült le barátja mellé a székre.
- Ó dehogynem! NaRa pontosan ugyanaz a lány akit te MinJiként ismertél meg, csak a neve más, de a személyisége nem! -mosolygott rá őszintén- Mentsd meg őt Taehyung, kérlek!
- Tudod jól, hogy nem tehetem... -ingatta fejét, szívét csak úgy szaggatta a fájdalom- Az apám...
- Az apád egy pszichopata seggfej! Komolyan egy ilyen embernek akarsz te megfelelni? Hát nem veszed észre, hogy TaeJinnek kurvára mindegy mit csinálsz te akkor sem leszel neki sohasem elég jó!? Tae, térj már észhez végre és légy végre férfi az Isten szerelmére! Meddig akarsz még félni tőle?
Alig két perce hallgattak mikor kinyílt az ajtó és a kegyetlen TaeJin lépett be rajta. Rögtön pisztolya után nyúlt mikor látta, hogy Jimin és a lány is még életben vannak. Tae rögtön felpattant.
- Ne apám! Majd én! Csak elbúcsúztam...
- Jaj fiam, hagyd már azt a rohadt érzelgősködést. Talán buzi lettél vagy mi? Tedd már a dolgod!
A fiú a mérgekkel teli szekrényhez lépett majd kivett egy aprócska fiolát amiben valami zöld színű folyadék volt. Kibontva egy injekcióstűt felszívta a folyadék felét és aprót kispriccelve belőle Jimin karjába szúrta azt. Majd a másik felével is ugyanezt tette, ám azt az adagot a lány kapta. Alig pár másodperc után rázkódni kezdett testük, majd alig fél perc után egyszerre bicsaklott le fejük. TaeJin a két ágyhoz sétált és meggyőződött arról, hogy tényleg meghaltak vagy fia csak átverte őt. Miután egyik nyakánál sem tudott pulzust kitapintani győzelemittasan és büszke arccal veregette meg fia vállát.
- Na gyere fiam, erre innunk kell!
Megragadva Taehyung karját magaelőtt lökdösve feltuszkolta őt a konyha melletti italos bárba, ahol a saját csaposa töltött nekik a legerősebb vodkából ami csak a létezik. Miután megitták TaeJint elszólította a kötelesség és pár emberével elment a birtokról. Taehyung a bárban ücsörögve egy újabb pohár ital felett arra várt, hogy ráomoljon a mennyezet vagy berontson oda valaki és ott helyszínt agyonlője. Szíve majd megszakadt amiért ezt kellett tennie, de tudta ha nem cselekszi meg akkor valószínűleg most ő is halott lenne. Talán igaza volt MinJi vagyis NaRanak mikor azt vágta fejéhez, hogy ő egy rossz ember, mert ő tényleg az. Szemei megteltek keserű könnyeivel, de valamiért nem tudott sírni. Csak ült ott, elfolytva minden bánatát. Telefonja mely mellette pihent, rezegni kezdett. Megnyitva az üzeneteket látta, hogy YoonGi küldött neki egy sms-t.
*Mindjárt ott vagyunk. Készülj főnök!*
Lehúzva az utolsó korty whiskeyt is felállt a bárszékről és a hátsóajtóhoz ment. Leütve az egyik őrt bevonszolta az egyik szobába majd rázárta az ajtót. Hamar kopogás rázta fel a teret, mely szimetrikus kopogás volt, amolyan jel féle. Tae kinyitotta falapot és beengedte vendégeit. YoonGi, Hoseok és Jin osontak be a konyhába ahol bevárták főnöküket.
- Hoztatok mindent?
- Igen. Minek nézel te minket, amatőrnek? -háborodott fel YoonGi. Amit csak egy szemfordítással díjazott.
- A pince arra van, igyekezzünk!
Mutatva az irányt előrement és meg sem álltak a kínzó szobáig. Kinyírva a két őrt berontottak a szobába, ahol a két személy még mindig kifeszítve feküdt a vaságyakon, láncraverve akár a kutyák. Jin és YoonGi Jimint szabadították ki, míg Hobi és Tae NaRat.
- Biztos élnek még? -kérdezte Hoseok aggódó hangon.
- Igen Hobi, perszehogy élnek! Szerinted akkor itt lennétek? Jesszus! -felelte gúnyosan a fiú.
- De akkor mért nem térnek magukhoz?
- Mert kell egy kis idő amíg a kénhidrogén kiürül a szervezetükből. De hagyjuk máskorra a bájcsevejt, húzzunk el innen a picsába!
Megragadva a két eszméletlen személyt kiviharoztak a házból és miután bepakolták őket a furgonba mindannyian bepattantak és eliszkoltak a birtokról. Taehyung szíve hevesen vert, pont mint amikor legelőször akadt dolga egy ellenséges bandával, csak itt az ellenség a saját apja. Vagyis helyesbítve ő lett az ellensége az apjának. Amíg a titkos bunkerhez nem értek senki meg sem szólalt a furgonban, pedig mindenkinek lett volna mit kérdezni a másiktól. De néha jobb hallgatni és lenyelni a kitörni készülő szavainkat, mint olyasmit kimondani amit utánna akár meg is bánhatunk.
A sziklának látszó óriási kapu úgy nyílt ketté, mint legelőször mikor idejöttek. A bent meghúzódó maradék B.T.S. banda nagy figyelemmel kísérte végig a leparkoló szürke járművet. Amint meglátták kiszállni főnöküket azonnal odarohantak segíteni. Bevitték NaRat is és Jimint is a gyengélkedőre majd miután Dr. Jitől megkapták a kénhidrogén ellenszerét hamar ébredezni kezdtek. Végtagjaik sajogtak, mintha mázsás súlyokat pakoltak volna lábaikra. Fejük lüktetett a drogként is használt gyógyszertől, és nem egészen tisztult ki elméjük sem.
Kb egy óra elteltével -úgy az éjszaka közepén- NaRa képesnek érezte magát arra, hogy felkeljen. Mikor egészen kitisztulttá vált tudata rájött, hogy ismételten a bunkerben van, ahonnan nem is olyan régen örökre távozott. Nem értette mit keres ott, azt meg végképp nem tudja mi is történt vele az elmúlt órákban. Elhagyva a szobát -ahol egyedül feküdt- egy ismerős után indult felfedező útra, hátha tőle megtudhatja mi is történt és mit keres ott.
Hosszú bolyongás után eltalált az étkezőnek használt helyiségig melynek falai úgy néztek ki mintha barlangban lenne, mindenhol sziklák és föld szag. Az óriási tér üres volt, egy árva lélekkel sem futott össze eddig sehol. Csalódott amiért ezt is üresen találta. Kilépve az egyik ajtón egy szűk folyosóra tévedt, minek a végén egy halványan pirosló lámpára lett figyelmes. Gondolta megnézi mi lehet ott, hiszen visszafelé hiába menne, arra úgysem találkozna senkivel. Léptei lassúak voltak, kimértek. A folyosó végére érve, furcsa de egy liftbe botlott. Megnyomva a gombot beszállt a szürke színű szűk helyre és találomra rábökött a legutolsó gombra, majd az ajtó bezárulta után felfelé kezdett el mozdulni a felvonó. A feljutás tovább tartott mint gondolta. A több mint tíz percnyi álldogálás után végre ketté nyílt az ajtó és legnagyobb döbbenetére a szabadban találta magát, vagyis pontosabban a hegy legtetején. Kilépve a liftből észrevette, hogy a hegy csúcsa pontosan úgy van megcsinálva, mint bármely épület tetőtere. Lebetonozva, a peremeknél korlát sőt még egy szellőző kimenet is van, hogy legyen hol kiengedni az elhasználódott oxigént. A kilátás gyönyörű volt. Bár a város onnan nem látszódott, mégis a közelben elterülő erdők melyek most sötéten formálnak furcsa alakokat és az égen látható milliónyi csillag ezerszer szebb látványt nyújtott a város bármely színpompásabb fényeinél.
A tetőn sétálva megpillantott egy alakot, aki a korlátnak támaszkodva bámul bele a semmibe. Bár sötét volt mégis alakjáról és a már jól ismert testtartásáról felismerte a férfit. Szívében félelemmel, némi haraggal és egy teljesen más, nyugtató és melegséget idéző érzéssel közelítette meg a fiút.
- Taehyung. -szólította meg halkan, mintha hangjával bárkit is felébreszthetne.
A férfi a hangra először nem fordult meg, csupán nagy levegőt vett és pár másodpercig benntartotta, hogy tényleg igaz-e, hogy a lány ott van. Majd levegőjét lassan kieresztve fordult hátra. Tekintete szinte alig egy pillanat alatt találkozott a lányéval, s a sötétség ellenére mindkettejükben ott ragyogott az a bizonyos megmagyarázhatatlan csillogás. Nyitotta volna száját, hogy jól leordítsa NaRa fejét amiért az elejétől kezdve hazudott neki és képes volt olyan aljas módon átverni, de amint kimondta volna a szavakat azok úgy lettek semmivé abban a másodpercben. Mintha nem is ő irányítaná agyát és hangszálait. Hosszú percekig némán álltak egymással szemben, végül a lány törte meg a csendet.
- Miért mentettél meg?
Kérdése egyáltalán nem lepte meg a férfit, bár nem számított rá, hogy az első dolog lesz amit megkérdez.
- Mert Jimin megkért rá. -felelte majd ismét a korláthoz fordult.
NaRa ajka fájdalmas mosolyba torzult. Egyáltalán nem erre a válaszra számított.
- És csak ezért?
- Miért mi másért? -kérdezett vissza flegmán.
- És Jimin jól van?
- Igen. Szerintem már ő is magáhoztért. Menj és nézd meg!
- Hiszek neked. -nemlegesen rázta fejét, bár ő ezt nem láthatta.
Ismét csend telepedett közéjük, mintha az éj sem akarná, hogy ők most beszélgessenek. NaRa is a korláthoz lépett persze tisztess távolságban a férfitól, majd rátámaszkodva próbálta kisóhajtani gyötrő érzéseit.
- Elmondta ugye?
- Igen. Veled ellentétben Jimin őszinte velem. -köpte szavait.
- Sajnálom! -felelte halkan, őszintén.
- Nem érdekel a sajnálatod! Holnap pedig elutazol Busanba Jiminnel! -adta ki parancsát visszautasítást nem tűrve.
- Mi!? Miért?
- Szerinted? -kérdezte gúnyosan- Az apám nem nyugszik amíg holtan nem lát titeket. És ezúttal már én sem segítek.
- Ha ennyire tartasz tőle miért nem tetted meg amire kért? Ha megöltél volna minket most nem kéne félned, hogy talán téged is kinyír. -döbbenten nézett a lányra, hogy honnan tud ő ilyesmiket- Hallottam amit Jiminnel beszéltetek a pincében. Nyugi nem árult el semmit. Még azt sem tudtam, hogy ki az apád. -ecsetelte a dolgot.
- Mindegy. Csakhogy tudd nem félek az apámtól! És azért mentettelek meg mert tartoztam ennyivel. Így már kvittek vagyunk!
- Szóval csak azért hoztál ki onnan mert nem hagytam SeungCheolnak, hogy megöljön? -bólintott.
NaRa szíve fájdalmasat dobbant, millió szilánkokra szakítva lelkét. Azt remélte talán oka van amiért megmentette az életét, nem gondolta volna, hogy csak egy kölcsönt akart letudni.
- Ja. Mért mire számítottál? -horkantott fel- Csupa szívjóságból? -fordult felé- Vagy talán azt hitted, hogy érzéseim vannak irántad? -nevetett gúnyosan, mire a lány könnyeivel küszködve fordult el tőle- Nemár! Tényleg azt hitted, hogy jelentesz számomra bármit is? Ugyanmár! -hangos nevetése visszhangzott a nagy térben- Te nagy tévedésben vagy kicsikém! Egyáltalán nem érzek irántad semmit és soha nem is fogok! -kiabálta- Engem nem érdekelnek a hazug libák! Te pedig már a kezdetektől fogva simán a szemembe hazudtál és ott vertél át ahol csak lehetett. Azt sem tudom ki vagy te valójában! MinJi? NaRa? Vagy egy teljesen más személy? Bocs de ilyen személyre nincs szükségem semmilyen értelemben! Vedd úgy, hogy törlesztettem a múltkoriért, de itt letudtuk a dolgokat! Nem vagy többé a csapattagja, nem vagy az emberem és nem akarlak soha többé látni! Menj el innen! -üvöltötte arcába majd vállon lökve elviharzott onnan.
NaRa zokogva borult a földre, arcát kezeibe temette. Szíve mintha megszűnt volna dobogni, a darabok szúrták mellkasát, lelkét könnyed mód összetaposták. A legrosszabb az egészben az, hogy Taehyungnak igaza volt, mindenben. Átverte őt, hazudott neki, elhallgatta előle az igazságot. Lassan már ő maga sem tudja kicsoda is valójában.
Összeszedve minden erejét felállt és lement a parkolóba. Beszállt az egyik autóba és elhajtott. A visszapillantóból még utoljára elbúcsúzott a helytől. Attól a helytől ahonnan nemrég még önszántából menekült el, de most... most már egyik porcikája sem akar elmenni. Lelkét égették a bűntudat lángjai és azt kívánta bárcsak inkább halt volna meg, ott lent a pincében. Az ami történt sokkal rosszabb volt bármely, kínzásokkal teli halálnál. Taehyung szavai, a nézése, a hangja ami tele volt csalódottsággal, haraggal és fájdalommal, mind csakis miatta. Abban a szent percben azt kívánta bárcsak sose jött volna Koreába! Miért kellett megismernie Kim Taehyungot? Miért kellett találkozniuk? Miért kellett beleszeretnie?...