Maya szemszöge:
Minden olyan sötét és hideg! Meghaltam volna? Nem lehet, hiszen érzem ahogy lélegzem, érzem a fájdalmat az ereimben és érzem azt a kibaszott hideget is! Istenem de utálom a hideget! De hol vagyok és mért nem látok semmit? Jaj ne! Ugye nem vakultam meg!? Elindultam, legalább is remélem, hát... végülis érzem ahogy lépkedek a lábaimmal. Kezeimet előre nyújtottam, hátha megtapintok valamit. Sétálgattam egy darabig és remélem nem csak körbe-körbe, mikor megláttam nem túl messze egy fényt, ami arany színben vakított. Rögtön arra indultam. Mikor elértem, akárcsak a filmekben, jött az elképesztően vakító fény és egy másik... világban(?) találtam magam. Mégis hol vagyok? Mindenhol fák amerre csak a szem ellát. De ez nem a megszokott erdő volt, ami mellett élek! Nem, ez más volt! Mégis... mintha valahonnan ismerném... Fura! A szél lágyan fújt és egy ismerős illatot hozott magával. Ahogy haladtam a sűrű rengetegben, egy tábor szerűségben kötöttem ki. Mindenhol sátrak, tábortűz is égett és két faoszlophoz kötött kötélen lógtak hol húsok, hol mintás szőnyegek. Ilyet már láttam filmekben, ez egy indián tábor! De mégis hogy kerültem én ide?
Ahogy sétáltam a gondosan felállított sátrak között megpillantottam egy igazán öregnek látszó bácsit aki éppen pipázott. Gondoltam megkérdezem ki ő és hol is vagyunk pontosan. Leguggoltam elé és kedvesen rámosolyogtam.
- Jónapot! Elnézést a zavarásért uram, de megtudná mondani, hogy... -nem fejeztem be kérdésem, mert nem is figyelt rám, mintha nem is hallana- Hall engem? Hahó itt állok magaelőtt! -ingattam meg kezem szemei előtt, de azok meg se rezzentek.
Oké, akkor nem lát, nem hall. Akkor ezekszerint senki sem lát engem? Felálltam mert mintha egy apró kis fénysugár elsuhant volna mellettem. Megfordultam és az a kis sárgás fényfolt az egyik sátor előtt lebegett. Fogalmam sincs miért de úgy éreztem, követnem kell! Elindultam hát arra. Amint mellé értem a kis fénycsóva előrébb ugrált, mintha csak játszana velem. Majd mikor kiértünk a táborból egy kis ösvényen haladtam tovább, amíg el nem értem egy apró kis patakocskáig. Leguggoltam, hogy... igazából fogalmam sincs miért, de mikor vissza felegyenesedtem a kis kísérőm eltűnt. Hiába vizsgáltam át a környéket, sehol sem volt. Pont mikor már indultam volna vissza halk énekre lettem figyelmes. Valahonnan olyan ismerős volt ez a dal! Elindultam hát a hang irányába és ahogy a kis patak szélesedett egy nagyobb résznél megpillantottam egy lányt, aki a víz mellett énekelt, közben épp halat pucolt. Bátran mentem oda, hiszen úgy tűnik nem tudja senki, hogy itt vagyok. Leültem a látszólag velem egyidős lánnyal szemben, akinek roppanttul gyönyörű arca volt és annál is szebb, hosszú fekete haja. Bőre fehér volt akár a frissen hullott hó, és a szemei... A szemei! Amint megláttam őket ismerős nyilalás jött a szívembe. Ugyanolyan barna szemei vannak, mint Noahnak! Ugyanaz a halvány barnaság, ugyanaz a megnyugtató érzés...! De hogy lehet ez!? Mi folyik itt!?
Vizsgáltam arcát, testalkatát meg kb mindenét. Nem ismertem, sosem láttam még mégis... mintha tudnám ki ő! Kezdek megőrülni? Vagy ez egy olyan halál előtti állapot ahol az ember kicsit agyalágya lesz és beképzel minden marhaságot? Félek! Miért vagyok itt?
Pár pillanattal később hangokra lettem figyelmes amit szemmel láthatóan a lány is hallott, mivel ő is felemelte fejét. Nem sokra rá egy férfi tűnt fel a távolban, oldalán egy igen csak aprócska fiúcskával.
- Anya, anya, anya!
Kiáltozott a kisfiú, amint meglátta a fekete hajú lányt és nekiiramodva vetődött karjaiba. Na, ezekszerint ez a gyerek az övé. És minden bizonnyal az a férfi az apja! Hm, ez haladás! A magas, eléggé izmos férfi lehajolt a lányhoz és apró csókot hintett ajkaira. Majd hirtelen egyszercsak este lett és egy óriási tűz körül ült mindenki. Oké, ezt még meg kell szoknom!
Fura jelmezbe öltözött emberek táncikáltak a giga lángok előtt és számomra ismeretlen nyelven kántáltak valamit. A tűz úgy járt, mintha ő is táncolna, mintha követné az emberek mozdulatait. Hirtelen az az este jutott eszembe mikor Kiaék síparkjában voltunk és ott is ilyesmi zajlott le. Majd újra ugrott az idő vagy a hely, nem is tudom... és egy sátorban voltam. Körbenéztem és újra az a kisfiú volt ott aki korábban a pataknál jelent meg. Alaposan be volt bugyolálva és anyja aki szorosan mellette feküdt énekelni kezdett neki. Csendben hallgattam, na nem mintha hallanák ha elkezdenék ordítozni, mégis ott volt bennem a késztetés, hogy ne szólaljak meg. A lány hangja roppant kellemes volt, kissé mély de megnyugtató. Majd ahogy hallgattam a lágy dallamokat belém nyilalt a felismerés. Hiszen ez az a dal amit Noah énekelt nekem, mikor úgy volt, hogy nem bírtam lenyugodni! Amiről később kiderült mind farkasom tehet! De hogy a tetves fenébe lehet ez!? Honnan tudja ez a lány azt a dalt!? Vagy... asszem inkább úgy kéne kérdeznem, hogy Noah honnan tudja ezt a dalt!? Közelebb ültem hozzájuk és enyhén a fiú fölé hajoltam. Aki mintha csak tudná, hogy ott vagyok, egyenesen a szemembe nézett. Kissé megijedtem, pedig tisztában voltam azzal, hogy nem láthat. De ha jobban belegondolok inkább az rémisztett meg, ahogyan nézett, a szemei ugyanolyanok voltak, mint az anyjáé. Sőt ha őszinte akarok lenni, már-már mesébe illően hasonlítottak Noah megnyugtató íriszeihez. De tényleg, ugyanaz a hol halvány hol sötét barnaság, ugyanaz a megnyugtató nézés és még az a cuki mosoly is ugyanaz volt, amit felnőttként vetett felém. Megijedtem! Soha nem rémültem meg még ennyire! Hátrahőköltem és hirtelen zuhanni kezdtem. Sikítottam de a hatalmas tér elnyelte hangomat! Majd kisebb puffanás után végre földet értem.
Felálltam, leporoltam magam és körbe kémleltem. Ez a hely más volt! Nem erdőben vagyok, sőt egy fát sem látok sehol! Mindenütt óriási házak, kisebb felhőkarcolók és irodaépületek. Olyan ismerős... Ez nem New York? Ahogy haladtam az utcákon rájöttem, hogy ez tényleg New York, tudom hiszen itt éltem! De miért vagyok itt!? A korábban eltűnt fény ismét előbukkant és ezúttal a külvárosba vitt, ahol egy aranyos kis kertesház előtt lett semmivé. Nem tudtam mit is kéne most tennem, hiszen gondolom itt se tudják, hogy jelen vagyok és bemenni se tudok a házba mivel az ajtó zárva van. De alig, hogy kigondoltam ezeket egy test suhant át rajtam -megjegyzem kisebb szívrohamot okozva nekem ezzel- egyenesen a ház felé ment. Bár a férfi háttal volt mégis rettentő ismerős volt valahonnan! Plusz ugyanaz az illat kísérte, amit korábban abban az erdőben éreztem. Utánna eredtem és vártam mi lesz! Becsengetett és pár perccel később kinyílt az ajtó és egy sötétbarna hajú lány nyitotta ki, aki meglátva a férfit azonnal a nyakába ugrott.
- Reyon! Te vagy az!? Tényleg te vagy!? -vette a férfi arcát hozzáképest apró kezeibe.
- Igen én vagyok az Lien. Úgy hiányoztál! -csókolta meg.
Lien? De hisz anyát is így hívják... Várjunk csak! Ez a lány... Csak nem? Anya!? Hogy lehet ez? Olyan fiatal még...de igen ez ő! Szemei zölden csillognak és illata is ugyanaz! Követtem őket a házba és leültem velük szemben. Amint elémtárult a férfi arca szinte azonnal felismertem! Ez az a pasi aki az erdőben volt, annak a lánynak a párja. Igaz itt már sokkal másabban néz ki! Rettentően ki van gyúrva, haja hosszú és tetkók fedik kb mindenhol! Mint egy rockstar! Öregebb is itt, mint ott de igen ez ő, ugyanaz a férfi! Mégis mit keres itt, ráadásul anyával?
- Azt hittem már sosem jössz vissza! -húzódott közelebb a férfihoz aki mosollyal fogadta anyát.
- Sok volt az elintézni valóm Lien. De már itt vagyok! -puszilta meg homlokát- Hogy vagy? Vagyis hogy vagytok? -simított rá pocakjára, ami elég lapos volt, terhes lenne?
- Jól. Egyre jobban, főleg, hogy itt vagy!
- Tudod már mi lesz?
- Kislány.
Amint kimondta ezt az egy szót újra zuhanni kezdtem. Ez hosszabb volt, sokkal hosszabb mint az utóbbi és egy sötét helyen találtam magam. Alig volt némi fény, nem láttam semmit. Hangokat hallottam, de látni semmit se! Elindultam hátha újra feltűnik az az aprócska kis fénypont ami elkísért engem, de nem, ezúttal nem... Hirtelen hatalmas durranás hangzott el, amitől majd beszartam! Szaladni kezdtem de mintha nem is haladnék előre. Képek kezdtek villogni előrtem és újra rámtört az az iszonyatos fájdalom, ami a mi erdőnknél felemésztett. Fájtak az ereim, forrt a vérem és az a borzalmas szag...! A semmiből megjelent előttem újra az a férfi, asszem Reyon a neve és magasra ugorva, hatalmas puffanással ért földet, átváltozva. Mögötte még megannyi farkas állt készen a támadásra. Bár nem értettem mitől is kéne most félni. Majd egyszercsak a semmiből előtűntek a fákközül az ember alakú rettentően szőrös vérfarkasok, és csatázni kezdtek. Amerre csak néztem halottak, testrészek mindenütt és csupa vér az egész föld! Borzasztó látványt nyújtott! Mikor már minden szörny halott volt, a vezér azaz ezekszerint az apám megállt az életben maradt falkája előtt és győzelem gyanánt felvonyított, társai hasonlóképp tettek. A szél fújni kezdett és ismét az a szörnyű szag hozta rám a hányingert! Megfordultam és megláttam egy ijesztően rémes, sötét szempárt, amiből nem tükröződött más csak a mérhetetlen üresség és az ölés iránti vérszomj. Nekiiramodott, de senki sem látta. Nem érzi senki ezt a szörnyű szagot? Nem lehet! Ahogy egyre közeledett félni kezdtem. Egyenesen Reyon felé tartott, de ő nem látta. Segíteni akartam de nem tudtam.
- Vigyázz! -kiáltottam, bízva abban meghall- Reyon vigyázz! Rádtámad!
De ő ezúttal sem hallott így a támadója elkapta. Verekedni kezdtek majd mikor már legyűrte és annyi hiányzott, hogy megölje, megállt. Ránézett és megállt. De miért? A támadója felállt a földről gonoszan elmosolyodott és széttárta karjait, mintha arra ösztönözné, hogy támadjon rá. A férfi visszaváltozott és falkáját is megállásra kényszerítette.
- Menj el innen! Nem tartozol közénk Morgan! -honnan tudja a nevét?
- És mért nem? Ugyanolyan jogom van itt lenni, mint neked! Kitaszítasz csak mert anyám egy vérfarkas!? -üvöltötte, közben még a nyála is fröcsögött, fúj- Te teremtettél engem! Vagy már elfelejtetted? Apám!
Nyílként hasított belém a tudat, hogy az a gyilkos, az a lelketlen embernek se mondható lény... Az nem más lenne, mint a testvérem!? Ne... Az nem lehet! Az lehetetlen!
Újra zuhanni kezdtem és ismét a mezőn voltam az erdő mellett, a házunktól nem messze. Láttam magam kívülről, láttam azt a szörnyeteget is aki miatt elájultam. Épp felettem térdelt, és sötét szemeivel vizslatott. Majd zsebéből előhúzott egy piros, már-már vörös követ és felém nyújtotta. Rettentően fájni kezdett mindenem, a vérem, a karom, a szemeim! Lenéztem és láttam ahogy folyik a karjaimból a vér, de hiába próbáltam odanyúlni, elszorítani, nem ment! Éreztem ahogy egyre elhagy az erőm és be akar szippantani egy nálam sokkal erősebb erő, a semmibe!
Majd kipattantak szemeim és megpillantottam magamelőtt Kaident. El sem mondható mennyire megkönnyebbültem!
- Kaiden! -rögtön magamhoz szorítottam!
Tudni akartam tényleg itt van-e vagy újra csak képzelődöm! Mikor éreztem bőrének melegét, szívének dobbanását, tudtam ő itt van, igazi! Azonnal elárasztott kérdéseivel, hogy mi történt. De nem tudtam válaszolni! Nem azért mert nem akartam, hanem egyszerűen én sem tudtam mi a fene is történt!
Muszáj beszélnem anyával! Tudnom kell az igazat! Tényleg amiket láttam az igaz? Tényleg van egy féltestvérem!? Nem hiszem el, hogy tényleg az a szörny a rokonom!
Lerázva Kaidet hazaszaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam! Muszáj végre megtudnom a teljes igazságot és ezúttal nem fogadok el nemleges választ vagy bármiféle kertelést! Tudnom kell mi folyik itt és a másik „drága tesó" miért is támadt rám! Mit akar tőlem és mi volt az a kő a kezében!? Attól lettem rosszul, attól éreztem úgy, hogy elhagy az erőm! Mi ez az egész!?