Szobámban ülve vártuk, hogy Sam magáhoztérjen. Kiara sötétedéskor hazament, mivel a drága alfája nem is tudja, hogy kihagyta a járőr melót. Így ketten maradtunk Noahval. Fura volt újra ketten itt lenni, legutóbb már azt sem akartam, hogy elmenjen. A kis heverőmön ültünk és suttogva beszélgettünk.
- Remélem ez már elég lesz Samnek, hogy higyjen nekem. -könyököltem térdeimre.
- Biztosan. -simította meg hátam- Ennél kézzel foghatóbb és szemmel láthatóbb bizonyítékot nem is adhattunk volna neki! Ne aggódj, minden rendbe jön!
- Remélem! -pár percre elhallgattunk majd végül én törtem meg a kínos csendet- Mondd csak, eldöntötted már a falkába való visszakerülésed?
- Nos az igazat megvallva nem igazán volt időm ezen gondolkodni és őszintén szólva... nem sok kedvem van ismét Kaid alá tartozni. -ecsetelte.
- Akkor mi lesz? Saját falkát alapítasz?
- Nem. Már benne vagyok egyben, csak még az alfa aki hiányzik.
- Miért nem leszel te? Hisz mindig is erre vágytál nem? -néztem rá kérdőn.
- Ömm... Inkább egy olyan falkára vágytam, ahol nem Kaiden az Alfa! -mosolygott, valahol azért együtt tudtam vele érteni.
- És hanyan vagytok most? Vagy ez nem publikus?
- Még nem sokan. Jelenleg folyik a toborzás vagy válogató ha úgy tetszik. -bökött meg vállával, amitől kissé mosolyra húzódott szám.
- Lehet majd csatlakozok hozzátok!
Mielőtt válaszolhatott volna meghallottuk Sam nyöszörgését, ébredezését. Azonnal odarohantam hozzá és felültem mellé az ágyra. Amint kinyitotta a szemeit ijedten nézett rám, de főleg a messzebb ülő fiúra. Elhúzódott tőlem.
- Ne félj Sam, hallod(?) én vagyok az! -mosolyogtam rá, próbáltam minél kedvesebb lenni, hogy ne féljen.
- Mik vagytok ti!?
- Mondtam, farkasok. Bár... én még nem változtam át. Most már hiszel nekem?
- De ilyen nincs! Hogy lehet ez?
- Én is így fogadtam mikor megtudtam. Sőt! Jobban is kiakadtam. -igyekeztem természetesnek lenni, mint eddig.
- Nekem most el kell mennem! -felpattant és kirohant a szobámból.
Összenéztünk Noahval és a lány után rohantam. Nem szerettem volna ha csinál valami butaságot főleg amilyen állapotban van most. Az udvaron értem utol. Jó gyors! Eskü beillene akár farkasnak is.
- Sam! -kiáltottam utánna- Sam állj már meg! Hallod!?
- Mivan!? -megtorpant- Mit akarsz Maya mit mondjak? -tárta szét karjait.
- Nem kell semmit mondanod... Megértelek! Megértem ha ezekután se akarsz szóba állni velem... -hajtottam le fejem- Sajnálom! -éreztem ahogy könnyeim utat kérnek maguknak.
- Ne csináld ezt! -lépett közelebb hozzám- Hiszek neked Maya, de adj egy kis időt! Meg kell ezt az egészet emésztenem. Nekem ez -mutatott a szobám felé, mondjuk nem tudom miért hisz nem ott volt a nagy leleplezés- rohadt sok és kell egy kis idő!
- Rendben. -bólogattam- De ugye nem fogod elmondani...?
- Nyugi, egy szót se szólok senkinek! -vállamra simított majd megfordulva elindult- Szia Maya!
Miután kicsit távolabb ért, engedtem könnyeimnek. Óriásit sóhajtva borultam térdre, a föld szinte tárt karokkal fogadott. Eláztatott arcomat kezeimbe temettem és megkönnyebbülve adtam ki az eddig felgyülemlett fájdalmamat. Pár pillanattal később egy kezet éreztem meg vállamon. Felpillantottam és Noah nyugtató szemeivel találtam szembe magam. Leguggolt hozzám.
- Mi a baj? Nem sikerült? -úgyis tudja, hogy sírtam ezért teljes valómmal feléfordultam.
- De igen! -borultam rá, ő szinte azonnal körémzárta karjait.
- Akkor meg ne sírj hallod!? Hé!
- Sajnálom csak... -segített felállni- Annyira megkönnyebbültem Noah! Van remény! -néztem íriszeibe, saját könnyektől csillogó szemeimmel.
- Mindig van remény Maya, csak sosem szabad elveszíteni!
Elindultunk vissza be a házba, de ő a kis lépcsőnél megtorpant. Tudtam miért, ismét elmegy, itthagy. Megfordultam és próbáltam mosolyogni, ami most mégnehezebb volt mint legutóbb.
- Úgy érzem megint lelépsz? -tettem fel a kérdést, amire már tudtam a választ.
- Mennem kell Maya, ne haragudj.
- Igen, ezt már megszokhatnám. -eleresztettem egy fájdalmas mosolyt- Megint eltűnsz?
- Itt leszek ha szükséged lesz rám, ígérem!
Feljött hozzám egy puszi erejéig, amit ezúttal homlokomra kaptam, majd sietősen távozott. A szél még enyhén engedte éreztetni finom illatát, ami megnyugtatta háborgó lelkemet. Néma sóhaj kíséretében mentem be a házba.
Másnap mindenki bezsongva járt az utcákon sőt még az egyetemen is. Ma ugyanis Valentin nap van... Blöah! Már most elegem van ebből a napból, pedig jóformán még el se kezdődött. Amint leparkoltam Kia már mellettem is termett. Együtt mentünk be az épületbe, ahol szinte minden piros meg rózsaszín szivecskékben úszott. Hát ez hányinger! Maga a pokol!
A folyosókon körözve, kikerülgetve az undorítóan enyelgő kis álpárocskákat eljutottunk végre a termünkig. Szerencsére mindenki a földszinten vagy az elsőn nyalta ki a másikból a nyálat, így csak mi voltunk fent a másodikon. Plusz egy személy, akit alig vettem észre. Pedig nekem aztán jó a látásom. Ahogy haladtunk a 12-es ajtó felé a távolról ismeretlennek tűnő alak most igen csak ismerős volt. Kia még meg is bökött, hogy most ez tényleg igaz-e!?
- Sziasztok! -köszönt Sam, a tőle megszokott félénk hangon, remélem nem fél Kiatól!
- Szia! Hát te? Nem ez a termed.
- Tudom. Csak gondoltam beszélhetnénk...
- Biztos? Tegnap időt kértél.
- Igen. De egész éjjel gondolkodtam, járt az agyam, nem is aludtam.
- Sajnálom! Nem akartam, hogy miattam legyenek álmatlan éjszakáid. -léptem közelebb hozzá.
- Ez nem miattad van, vagyis javarészt nem! Inkább ez magam miatt volt. Szörnyen érzem magam amiért nem hittem neked! -akadt ki- Te igyekeztél elmondani nekem az igazat, ami valószínű kicsit sem lehetett könnyű, én meg elhajtottalak a francba... Annyira sajnálom!
- Jaj Sam...! -öleltem át- Ne ezt ne! Ne te kérj tőlem bocsánatot! Én voltam az aki titkolózott előtted és őszintén, ki hinné el ha valaki azt mondaná neki, hogy ő egy farkassá változó mesebeli lény!? Senki! Megértem, hogy azt hitted csak bekamuzom az egészet! De szerencsére tisztáztuk és szent a béke! Remélem is szent a béke ugye!? -néztem szemeibe, ő csak felnevetett és újra magához húzott.
- Hát persze te bolond!
Ez volt az a rész amikor úgy éreztem végre megtört a jég és sikerült újra arra a szintre jutnunk, mint a kis vitánk előtt! Nem, ez nem igaz! Sokkal magasabb szintre léptünk, sokkal mélyebb lett a kapcsolatunk mivel most már tisztában van az eddig számomra is ismeretlen legféltettebb titkommal! És tudom soha senkinek sem árulná el!
A nap végre sok idő után remekül telt! Egész szünetben együtt lógtunk, hülyéskedtünk mintha misem történt volna. Hazaérve anya fogadott aki a konyhában a vacsit csinálta.
- Szia anya! Mizújs!? -pusziltam meg arcát.
- Nahát kicsim, mi ez a nagy boldogság? -nem tehetek róla, nem tudtam leplezni a boldogságom!
- Semmi csak végre úgy érzem kezd minden a helyére kerülni! Apa?
- Behívták egy esethez.
- Milyen eset? Betörés?
- Nem. Valami gyilkosság. De nem tudom, nem értettem. Majd ha hazaér elmondja, már amennyit ellehet.
Miután elmeséltem neki, hogy végre kibékültem Samel és azt is milyen áron, kicsit leszidott, hogy kiadtam a nagy titkot de végtére is elfogadta, hiszen már úgyse tudna semmit tenni. Olyan fél hét felé apa is hazaért és nekiálltunk enni. Közben kifaggattam a munkáról, amit rábíztak. Hát igen én meg a kíváncsiságom...
- Apa elmeséled milyen az új ügyed?
- Jaj tudod Maya, hogy erről nem mondhatok semmit!
- Nemár! Ne gyere ezzel a tipikus zsaru szöveggel!
- De ha egyszer zsaru vagyok! Nem jöhetek bírói maszlaggal! -nevettünk béna viccén.
- Jajmár... Úgyis csak mi vagyunk itt! Ki hallaná? Légyszííí! -tudom ez nála mindig bejön.
- Na jó, de ha kifecseged bárkinek is! -emelte fel mutató ujját fenyegetően, ja mintha meg is ijednék...
- Cipzár a számon! -imitáltam a cipzárelhúzós szarságot.
- Rendben. Nos Clevelandtől nem messze a kollégák találtak néhány igen csak furcsa holttestet.
- Na és mitől furcsák? Hasfelmetsző Jacket játszott valaki?
- Nem! Épp ellenkezőleg! Úgy haltak meg, hogy egy árva sérülés sincs rajtuk. Kivéve két harapásnak tűnő valamit.
- Harapásnak tűnő valami? -néztem értetlenül, anyával összenéztünk.
- Igen. Mindegyik holttesten olyan nyom volt, mintha egy kígyó harapta volna meg őket. Vagy, mintha valaki egy kamuvámpír műfoggal hagyna két bemélyedést. Értitek? -nézett ránk, anyával együttérzően bólogattunk- De majd többet tudunk ha kórboncnok felboncolta őket.
- És a hozzátartozóikat értesítették?
- Nem. Épp ez a legfurcsább! Olyan embereket öltek meg, akiknek nem volt senkijük! A legtöbbjükről kiderült, hogy egy árvaház lakói voltak, nemrég engedték ki őket a nagykorúságuk miatt. A többiek személyazonosságáról még nyomozunk.
- Hány halott van? -ezt a kérdést anya tette fel, elég nagy lelkesedéssel, ezzel gyanús lett nekem.
- Jelenleg 18-ról tudunk, de többen is lehetnek.
- Ez borzasztó! -szörnyülködtem el- És szerinted kik csinálták ezt és miért?
- Nos azt még nem tudom. De nyomozunk! Ne félj kicsim amíg engem látsz, megvédelek titeket! -fogta meg az én és anyám kezét is.
Mosolyogva bólintottunk apának, majd továbbiakban nem folytattuk a gyilkosságokkal kapcsolatos témák kivesézését. Miután megvacsiztunk nekiestem a leckémnek, amit már hosszú ideje nem volt kedvem megcsinálni. 9 körül, mikor már a szemeim is kifolytak a helyükről, gondoltam itt az ideje befejezni. Plusz egyfolytában azon kattogott az agyam amit apa mesélt, és azon, hogy anya mennyire zaklatott lett miután kiderült miként végeztek azokkal szegény emberekkel. Miért van olyan érzésem, hogy a látszólag együttérzésnek tűnő sajnálata mögött több van? Fogalmam sincs miért de rögtön az a sztori jutott eszembe, amit anya az igazi apámról mesélt. Talán köze lenne mindehhez? Talán attól fél, hogy visszatért és ő öli az embereket? De az nem lehet! Hiszen régen sem az embereket ölte meg, hanem azokat a farkasokat akik kedvük szerint gyilkolták szegény ártatlanokat. Ahjj sok ez nekem...!!!
Amint lecsuktam laptopom elnyújtóztam forgós székemben. Majdnem hátraestem vele -szokásomhoz hűen- így előrepattanva az asztalomon kötöttem ki. Kinevetve saját bambaságomon kinéztem az ablakon. S ahogy az erdő felé tekintettem ismét egy fura érzés lett urrá rajtam, mint régen. Mint amikor azt képzeltem be magamnak, hogy figyel valaki. Amiről aztán kiderült, hogy Noah volt, de az most mindegy. Felkapva egy felsőt kiosontam a teraszomnál a hátsókertbe, onnan pedig egyenesen az erdő felé vettem az irányt. Ezúttal nem volt ott egy szempár se, illatot sem éreztem mégis olyan benyomásom volt, olyan érzés fogott el, hogy valaki van ott, valaki figyel. Kb 3-4 méter távolságra a rengetegtől megtorpantam. Elmagyarázni sem tudnám miért de egy félelemhez hasonló fojtogató érzés kerített hatalmába. Nem tudtam tovább menni, hirtelen lett úrrá rajtam egy mérhetetlen fájdalom. Nem olyan, mint legutóbb, amikor Kaidennél tértem magamhoz, ez más volt! Mintha a vérem fájna, mintha az ereimben lévő vér forrna és ki akarna robbanni belőlem. A szívem kb 200-al vert, a pulzusom az egekbe szökött és fájt minden tagom! Mintha valaki felgyújtott volna. Kiáltalani akartam de egy hang se jött ki a torkomon! Összerogytam akár egy bontásra ítélt épület. A föld úgy vonzott magához, mint mágnes a vasat. A látásom elhomályosult és minden összefolyt. Próbáltam felállni, mozogni de nem ment, nem bírtam. Mintha lépteket hallottam volna nem is olyan távolról, de egyszerűen képtelen voltam arra nézni. Fogalmam sincs miért de rögtön az a sztori ugrott be amit apa mesélt nem is olyan rég. Mi van ha erre jönnek azok a gyilkosok? Mi van ha azok nem mások, mint vérfarkasok? Nem akarom, hogy megint az legyen, mint múltkor! Ha képes volt Noaht legyűrni, aki egy igazán óriási, erős farkas... akkor velem simán elbánna, hiszen én még alakot se tudok ölteni! Hamarosan a léptek egyre közelebbről szóltak és egy sötét árny tűnt fel előttem. De semmit sem tudtam kivenni belőle. Az illat amit a szél hordozott, fura volt, fenyegető, mégis valahonnan ismerős. Az a téveszthetetlen vér szag átitatott mindent. Szememre a súly rettentően ránehezedett, nem bírtam tovább nyitva tartani! El sem hiszem, hogy így kell végeznem! Ennyire erőtlenül, ájultan, teljesen kiszolgáltatva annak aki hamarosan lehet, hogy könyörtelenül meg fog ölni...! Kezdett minden elcsendesedni, elsötétülni, nem éreztem már fájdalmat. Nem hallottam semmi mást csak, mintha Kaiden a nevemet kiáltaná, de már ebben sem voltam biztos. A sötétség teljesen beszippantott.