30. rész 2/1 - Kín és kínlódás

A következő pár napot otthon töltöttem a nagyival, nem voltam képes sehova menni, főleg nem abba a suliba ahol ő is ott van. Szerencsémre a drága nagymamám beszélt az igazgató úrral Mr. Chang-el és elmondta a körülményeket, hogy nála lakom és nem tudom megoldani a bejárást az iskolába és vannak családi problémák is, így beleegyezett abba, hogy a vizsgákig tanuljak otthon majd online elküldik nekem a leckét. Hálás voltam a maminak, hogy ezt elintézte nekem, nem győztem megköszönni kedvességét. Beavattam abba is, hogy terhes vagyok. Bár kicsit megszidott amiatt, hogy óvatlan voltam pedig ma már rengeteg lehetőség van a védekezésre, de nem volt közel sem annyira lekezelő és gonosz mint apa. Szerencsére egy régi barátjának a fia orvos, így hamar elintéztük az abortuszt. Közben rengeteget tanultam, segítettem a házi munkában és részmunkaidős állást is vállaltam a közeli boltban, hogy tudjam támogatni a nagyit és félre tenni későbbre. De bármit elvállaltam és megcsináltam otthon csak ne gondoljak Jeong Guk-ra. Még a nevének gondolatától is könny szökött a szemembe és a gyomrom görcsbe rándult. Rettentően hiányzott, minden egyes nap! Bár sosem ismertem volna meg! Bár soha nem szerettem volna belé! Bárcsak... De hiába kívánok bármit a múlton már nem tudok változtatni. Sajnos... Igyekszem őt kiverni a fejemből, nem gondolni rá de sokkal nehezebb dolog mint mondani. Bármi amit meglátok, meghallok rögtön őt juttatja eszembe. Így aztán még nehezebb lesz a felejtés...
Teltek a napok és a beavatkozás előtti éjszakán egy igen csak furcsa dolog történt. Álmomban ismét megjelent a Jungkook-ra rémisztően hasonlító angyal. Akárcsak akkor, most sem szólt egy árva szót sem. Csak odajött hozzám, leült mellém én egy fehér ágyon feküdtem kék köpeny volt rajtam, a hely igen csak hasonlított egy orvosi szobára. Az ajtón bejött egy fehérköpenyes doki és a műtéthez készülődött, az angyal felém fordult majd a hasamra tette a kezét és csak aprón bólintott nemet jelezve. Mintha csak azt akarná, hogy ne vetessem el a babát. Létezik ilyen egyáltalán? Olyan furcsa volt minden! Nem tudtam, hogy rá hallgassak-e vagy az eszemre. Jó ötlet lenne megtartani egy gyereket akinek Jeong Guk az apja? És ha kiderül? Abból még óriási botrány is lehet és ezt egy cseppet sem szeretném! Magamnak sem akarnék rosszat sem pedig neki! Csak néztem rá, fehér arcán egy könnycsepp hullott le, kéken virító szeme csak úgy izzot, szárnyai mereven feszültek hátán. Lassan felállt tőlem és elhagyta a helységet aztán hirtelen felriadtam. Tisztára levert a víz és ziháltam. Sosem volt még ennyire élethű álmom! Reggel felöltözés után indultam el a kórházba. A váróban még egy kicsit várnom kellett, addig kitöltöttem a papírokat amit az egyik nővér a kezembe nyomott. Kb 10-15 perccel később szólítottak és bevonultam az orvosi szobába. Amikor körülnéztem megrémültem, hiszen ugyanez a szoba volt az álmomban is... Ijesztő! Mondta kedvesen a nővér, hogy feküdjek fel az ágyra és a támasztókra tegyem fel a lábaim, a doktor úr hamarosan jön. Féltem, egyenesen rettegtem! Biztos le fog nézni, hogy itt vagyok húsz évesen és gyereket vetetek. Le merném fogadni elejt 1-2 megjegyzést a védekezés terén... Kb öt perc múlva jött is ugyanaz a fehérköpenyes férfi aki álmomban állt a csapnál. Odajött hozzám kedvesen bemutatkozott és elkezdett kérdezgetni a suliról, a jövőmről és megkérdezte biztos vagyok-e abban, hogy ezt végig akarom csinálni. Meglepett kedvessége, egyáltalán cseppnyi lenézés sem volt se a hangjában sem pedig a tekintetében. Újra beugrottak az éjszaka látott jelenetek majd hirtelen felpattantam az ágyról és elnézést kérve az orvostól azt mondtam neki, hogy ne csináljuk ezt végig. Mosolyogva gratulált és adott egy papírt mikor kell elmennem hozzá vizsgálatokra. Elküldött vérvételre, ultrahangra és más egyéb helyekre. Azután hazamentem. Elmeséltem mindent a nagyinak, bár nem repesett az örömtől, hogy „ilyen fiatalon lekötöm magam" de nem tudott mit tenni, már felnőtt nő vagyok el tudom dönteni feltudok-e nevelni egy gyereket egyedül vagy sem! És a tudat sem hagyott nyugodni, hogy az angyalom ennyire ellenkezett ellene.
Hamar eltelt az a pár hét a vizsgákig. Siettem a buszhoz, hogy időben beérjek a megbeszélt időpontra. Mivel tudták, hogy messze lakom az iskolától megengedték, hogy később kezdjek mint a többiek. Mire beértem már mindenki az utolsó tantárgyból felelt, én akkor kezdtem az elsőt. Szerencsémre az én osztályomból nem volt ott senki, így nem futottam össze velük sem pedig a Bangtan-nal. Legalább nyugodtan tudtam koncentrálni a feladatokra. Kb 3 óra hosszas kérdez-felelek után a kezembe adták a bizonyítványom, az oklevelem és az ajánló levelet az egyetemre. Bár...nem hiszem, hogy én fogok oda járni... Amikor lezajlott a kis „ceremónia" igyekeztem, hogy elérjem az utolsó járatot Busan-ba. A folyosón sétálva egy másodpercre megálltam a termünk előtt és aprón meghajolva elbúcsúztam tőle, de inkább az emlékektől amiket örökké őrizni fog ez a hely. Majd a folyosó végén megállva hátra pillantottam a könyvtár felé. Elöntöttek az érzelmek, emlékeim úgy törtek elő akár egy gejzír. Magamelőtt láttam Taehyung szőke haját, barna szemeit és aranyos kisfiús arcát amikor legelőször együtt voltunk ott bent. Aztán Jeong Guk tört utat az emlékezetemben! Az, hogy itt vallotta be nekem mit érez és hülye módon elmentünk egymás mellett... Bár ha jobban belegondolok talán jobb lett volna mindenkinek, ha azok után nem próbálkozik egyikünk sem. Nem akartam ott összerogyni és zokogni, mint egy kis gyerek így sietősre vettem lépteim. Az udvarra érve akaratlanul is megálltam egy pillanatra, körbe néztem. Felelevenedtek az emlékek a korábbi éveimből. Amikor megismertem ShinHe-t, Ana-t, Brendon-t és sajnos Yona-t is. A padra tévedt tekintetem ahol mindig ültünk és megannyi titkot osztottunk meg egymással, a hatalmas fa ami mögötte áll büszkén hordozza neveinket amit még barátságunk elején róttunk bele. Aztán a bejárat felé néztem ahol egy hosszabb pad porosodott, amin mindig rajongók hadait fogadták a srácok. Elnevettem magam, hogy régen mennyire zavart ez sőt irritált most meg...legszívesebben visszaforgatnám az idő kerekét... Még utoljára körbe tekintettem és elindultam haza. Utoljára megyek végig ezeken az utcákon és utoljára szállok fel a buszra amire kb milliószor léptem fel. Az időjárás is mintha csak az érzéseimet tükrözné, a semmiből fekete felhők gyűltek a város fölé és úgy elkezdett záporozni az eső, mintha soha nem akarná abbahagyni. Gyorsan felszálltam a járműre és leültem a leghátsó ülésbe. Az egész hazavezető úton néztem ahogy az eső cseppek lefolynak az ablakon. S titkon azt kérdeztem, hogy tudok-e én még valaha nevetni vagy boldog lenni? Úgy kérdeztem, mintha arra valaki válaszolna is, de nem így volt...nem jött válasz csak a motor hangos zúgása morajlott semmi más...
Pár hónappal később mikor kezdtem helyre jönni és örülni a terhességnek megtörtént a váratlan. Egy apró kis ablakocska ugrott fel a telefonomon, rajta Guk arca. Megnyitottam és tényleg ő írt. Az állt az üzenetben, hogy hiányzom neki, látni akar és elege van a távolságból. Azonnal könnyek szöktek a szemembe, tudtam nem mehetek bele ebbe akármennyire is szeretném. Visszaírtam neki és próbáltam lebeszélni a dologról. De láthatóan hajthatatlan volt, végül elmondtam, hogy végleg elköltöztem a fővárosból és nem is megyek vissza többé. Írogattunk egy pár napig, győzködtük a másikat. Nagyon fájó volt ez nekem! Egyik nap együtt vagyunk aztán hirtelen már el kell válnunk most meg a semmiből újra felveszi velem a kapcsolatot. Nem bírom ezt idegekkel! Éreztem kezdek depressziós lenni... Aztán valahogy az ügynökségnél rájöttek, hogy írogatunk egymással és majdnem felbontották miattunk a szerződést. Nagy volt a vita, így gondoltam leszek én megint az aki lép és letiltottam mindenhonnan, facebook, instagram, twitter, email, minden oldalról! Aztán újra következtek a magányos napok. Vártam, hogy írjon de nem tette többé... Kikészültem, nem bírtam tovább, meg akartam halni. Mivel terhes voltam beutaltak a kórházba és a szülésig ott is tartottak nehogy kárt tegyek magamban. Szégyen nem szégyen, néhányszor megpróbáltam ezért kijelöltek mellém egy szociális dolgozót aki éjjel-nappal szemmel tartott. Ahogy járt hozzám a pszichológus és sokat beszélgetett velem, kezdtem helyre rázódni, bár a gyógyulás nagyon lassú volt és egyáltalán nem volt biztos, hogy felépülök ebből az állapotból...