A város felett elterülő sötét fellegek özönvíz szerű áradást okoztak az egész környéken. Az ég hangos robaja megremegtette a házak ablaküvegeit s a villámok alig tized másodpercnyi fénylő világosságot adtak a sötét tereknek. Az emberek sietve, rohanva próbáltak minél előbb menedéket keresni a vihar elől, páran esernyőjükben kerestek védelmet ám a tomboló szél könnyedén csavarta ki kezükből. Csend honolt mindenhol, csupán a percenkét feltörő mennydörgés ami hanggal árasztotta el a várost.
Egy óriási halványkékre festett épületben fehér ruhás emberek rohangáltak ide-oda, sűrgős dolgaikat intézve. Igen ez egy kórház volt. Az ott dolgozó orvosok lelkiismeretesen végezték munkájukat, gondosan ápolták pácienseiket. Az ott tartózkodó betegek mind szenvedtek valamitől. Hol kínzó kórtól, műtét utáni lassú gyógyulástól, az idő lassú múlása miatt 1-1 életmentő beavatkozáshoz s akadt számtalan más, krónikus eset is ami miatt az emberek szorongást éreztek lelkükben. Ám vannak olyan kivételes esetek is, mikor nem is azok szenvednek a legjobban akik a kórtermekben fekszenek, hanem akik azon kívül vannak. A hozzátartozók, a barátok, családtagok, azok akik nem tehetnek mást, csupán tétlenül csendben ülve várnak valamiféle csodára, hogy legjobb barátjuk, szerelmük, lányuk/fiúk fel nem ébred és meg nem gyógyul. A tehetetlenség érzete talán a legpusztítóbb dolog a világon!
Az óra már a hajnali három órát is elütötte, s a tomboló vihar is kezdi magamögött hagyni a várost. A kórház folyosóján kb tíz percenként halad el 1-1 nővér, hogy ellenőrizze az osztályon fekvő pácienseket és azok állapotát. Az egyik ajtó mellett hat egyén, hulla fáradtan pislog egymásra s mindannyiuknak ugyanaz tükröződik szemeikben, bizonytalanság. Az elmúlt napokban folyamatosan váltották egymást, ki mikor s kivel látogatja meg az eszméletlen lányt. De furcsa mód Taehyung minden egyes látogatásnál ott volt, mintha bűntudatot érezne a lány miatt, mintha ő lenne felelős a bizonytalan állapotáért. Ám most jelen pillanatban mindannyian jelen vannak, egy furcsa véletlennek köszönhetően. Hoseok egyre nehezedő szemhéjait ujjaival próbálja kitámasztani nehogy elaludjon. NamJoonnak ez már nem okoz gondot, ugyanis YoonGi vállára hajtva fejét aludt el. Amit természetesen nem nézett jó szemmel a fiú, de mikor már a huszadik visszapöccintésnél sem maradt úgy a feje annyiban hagyta a dolgot. Jin Taehyung mellett ülve igyekszik elterelni figyelmét a munkát hívva segítségül. Míg Jimin a sarokban kuporogva ostorozza bűntudattal teli lelkét. Szívét égetik a bűnösség kegyetlen lángjai, amiért az ő hibája miatt fekszik az ajtó mögött egy ártatlan ember, élet s halál között. Szemeit keserű könnyei égetik, tudja mindez csakis miatta van! Ha nem lövi le azt az embert akkor testvére most nem harcolna odabent az életéért. De akkor, ott, nem volt más választása! Hiszen hallott mindent. Tudta ha akár egyetlen másodpercet is vár, az a férfi elárulja NaRanak amit tudni akar. S a válaszra, mire testvére vágyik, nem derülhet fény! SOHA! Bár nem tett ígéretet, nem fogadott meg semmit, mégis egyfajta titoktartási szabály fűzi a dologhoz. Hiszen ha NaRa megtudná amit ő tud, azzal nem csak magának de a körülötte lévő összes embernek is óriási fájdalmat okozna. Ezért nem tudhatja meg sohasem ki is valójában az a TaeJin.
Az egész ott lévő személyek közül reggelre csupán a legidősebb és Taehyung voltak ébren. Jimin még az éjszaka folyamán lelépett azzal az ürüggyel, hogy hazamegy fürödni és hoz be nekik valami kaját. Holott Tae is és Jin is tisztában voltak azzal, hogy tisztálkodásra ott is van lehetőség és alig két emelettel lejebb büfé is található. Csupán az okban tévedtek amiért valójában a szőkehajú hazament. Kb nyolc óra körül a folyosó végén feltűnt a lány kezelőorvosa is, amint épp a kórterem felé tart. Taehyung azonnal felpattant a már kényelmetlenre ült székéből.
- Jóreggelt Dr. Wong!
- Magának is. Mondja csak, maguk egész éjjel itt voltak?
- Igen. Miért?
- Ccc... -ingatta fejét- Nem megmondtam, hogy felesleges itt lenniük? Úgyis értesítem magukat ha a lány állapotában változás állna fel.
- Tudom. Nem is szoktunk itt éjszakázni csak... ez most így alakult. Mondja hogy van?
- Talán menjünk be, aztán talán többet tudok mondani.
Jin intve a fiatalabbnak, hogy ő marad felkelteni a többieket, Taehyung az orvos oldalán bement a kórterembe. Az egy ágyas szobában -amit kifejezetten ők kértek így- nyomasztó hangulat uralkodott, nem lehetett mást hallani csak a lányra kötött ekg gépet ami gyenge szívverését mutatta. Mindkét karjában infúzió cső lógott, egyikben belső fájdalmát csökkentő szer volt míg a másikban alaposan átvizsgált, lehűtött vér mely lassan csordogált le, bele vénájába. Az orvos odalépve ágyához kivette a kórlapjába helyezett legfrissebb vizsgálatainak eredményeit és tanulmányozni kezdte. Miután pár perc után hümmögő hangokat kezdett kiadni Taehyung egyre feszültebb lett.
- Mondja, mi a baj doktor úr? -kérdezte sűrgetve.
- Úgy tűnik... -nézte meg az utolsó lapot is- Nincs túl nagy baj. Vagyis a körülményekhez képest lehetne rosszabbul is.
- Ezt úgy érti, hogy fel fog épülni?
- Nos, igen, nagy esély van rá. Ugyanakkor ez a szervezetétől is függ. De amint felébred többet tudok mondani.
- Ezt most nem értem. -fogta meg karját, hogy ne menjen el- Az előbb azt mondta jól van és hogy rendbe jön, most meg mégse? Akkor most mivan!? -emelte meg hangját.
- Először is nyugodjon meg és eressze el a karomat!
- Elnézést. -ejtette kezét magamellé.
- Köszönöm. Másodszor pedig, egy szóval nem mondtam, hogy a kisasszony jól van. Csupán annyit jegyeztem meg, hogy lehetne rosszabbul is. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a legvégső esetben nem halhatna meg! De ez sok mindentől függ. Először is a gyógyulását nagyban befolyásolja az óriási vérveszteség, amit a „balesete” következtében elvesztett. Ugyanis a testet ért külső befolyás arra készteti az emberi szívet, hogy mégtöbb vért pumpáljon az elfagyni készülő végtagokba. Így ha fel is ébred nagy eséllyel fennállhatnak maradandó sérülés kockázatai is.
- Maradandó? Mit ért ezalatt?
- Hát például agykárosodás, izületi avagy végtag bénulás, esetleg 1-1 belsőszerv ideiglenes vagy végső leállása.
- Szóval akár örök életére fogyatékos lehet? -ordította el magát.
Olyannyira hangos volt, hogy a kint tartózkodó személyek is mind tisztán hallották kétségbeesett barátjuk kiáltozását. Az a személy is, aki éppen akkor tért vissza ételszerző körútjáról. A kérdésre kiestek kezeiből az étellel megrakott szatyrok és faarccal bámult az ajtóra, bőrén sós cseppek szántottak végig. Majd sarkon fordulva elrohant az épületből. Eközben odabent sem volt rózsásabb a helyzet. A doki alig bírta lenyugtatni az idegeskedő férfit, aki fel-alá járkálva, orrnyergét masszírozva igyekezett nem agyvérzést kapni.
- Nyugodjon már meg uram, ezzel a hisztivel nem old meg semmit! Mint azt mondtam is ezek mind feltevések! Semmi sem biztos. Az is lehet, hogy a kishölgy bármiféle károsodás nélkül megússza! De ez csak akkor derül ki ha végre magáhoztér. Viszont addig ezt nézze! -vette elő újra a vizsgálati eredményeket, amit bár Taehyung figyelmesen tanulmányozott, a negyedét nem értette annak ami oda le volt írva.
- Ezeket elmagyarázná úgyis, hogy megértsem?
- Ez itt az ekg és a röntgen felvétel. Látja ezt? A szívnek szerencsére semmi baja nem esett. Bár alig fél centi választotta el a biztos haláltól. Az egyik artéria sérült, ezért is volt óriási a vérveszteség, de szerencsére sikerült összevarrni a sérült eret, így biztosra állíthatom ezzel semmi baj sem lehet a jövőben. Viszonylag a hiányzó vér mennyiséget is hamar pótoltuk, csak abban a fél órában amíg onnan idehozták a kórházba, bármi végbe mehetett a szervezetében. Holnap csinálunk egy mre-t és megnézzük, hogy változtak-e valamit az agyi funkciói. Ha nincs változás, biztosan mondhatom, hogy 95% az esély a sérülés mentes felépülésre.
- De azaz 5% megmarad!
- Uram, minden ilyen és ehhez hasonló eseteknél mindig fennáll a kockázati eset százalék. Inkább örüljön, hogy itt csupán 5% az esély marad a rossznak. Most pedig ha megbocsájt(?), mennem kell vár a többi betegem.
- Rendben, köszönöm Dr. Wong! Hálás vagyok önnek és a megértéséért is!
- Ugyam fiam, ezt már megbeszéltük. Viszont javaslom, hogy maga is és a kis barátai is menjenek haza! Felesleges itt szobrozniuk, a lány még úgysem ébred fel egy darabig. Menjenek haza, aludjanak, pihenjék ki magukat. Én értesítem önöket a legapróbb változás esetén is.
- Rendben úgy lesz, köszönöm!
Az orvos elhagyva a szobát otthagyta Taehyungot, aki az ágy 1,5 méteres távolságából figyelte a rajta, eszméletlenül fekvő lányt. Aki olyan nyugodt volt, olyan békés mintha csak aludna. Holott magában óriási harcot folytatott le az élni akarás és a mindent feladás között. Bár nem volt magánál valahol a tudatalattija tudta, hogy még él, és nem tudta eldönteni folytassa-e tovább vagy engedjen a csábításnak és maradjon örökre a sötétség fogja.
Taehyung cipőjének halk koppanása a hófehér járólapokból kirakott padlón néma nesszel töltötte be a szobát. A lány mellett megállva csendben figyelte aranyosnak ható arcát, mely most úgy megvolt törve, annyira meggyötört volt mintha legalább is a világ összes gondja az ő vállait nyomná. Vajon igaz lenne? Vállaira vette a létező összes gondot? Vagy más miatt lenne ennyire gondterhelt arca? Taehyungot egy teljesen ismeretlen, rémisztő érzés járta át, mintha magát hibáztatta volna amiért így látja őt. Talán ha nem tartja fogva, ha akkor nem ragaszkodik maradásához mikor kiderült mégsem besúgó, talán ha hagyta volna szabadon távozni nem lenne ennyire megtört és gondokkal teli....
Taehyung szemeit könnyek homályosították el s ő maga sem értette pontosan miért. Hiszen jóformán nem is ismeri azt a lányt, semmit sem tud róla mégis... önmagát hibáztatja azért amiért most itt fekszik. Hiszen NaRa egy jó ember, ő pedig rossz, nagyon nagyon rossz. S ahogy többször is fejéhez vágta nagyképű, sokat gondol magáról és a hatalom iránti vágya annyira elvakította, hogy azt sem vette észre mikor egy ártatlan lányt addig-addig kényszerített és gyötört amíg át nem rángatta a rossz oldalra, magához. Elrontva ezzel egy jó ember életét. Talán igaza van és mégsem igazi maffiavezér, hiszen a jó vezető tudja vagy legalább is észreveszi ha egy embere kiég, elárulja vagy ha egy potenciális jelöltje nem közéjük való. Ám ő ezeket egyik sem tudja. Sőt! Ha NaRa nincs talán már a barátai sem lennének mellette. Amit szintén neki köszönhet, hogy újra egy csapat lettek.
Néhány perces ácsorgás után Tae kilépett a kórteremből s rögtön megakadt a szeme a földön takarító YoonGin és Hoseokon. Jinhez lépve próbálta kideríteni miért is térdelnek a padlón egy hányásnak kinéző undorító paca felett.
- Mi folyik itt? Mit csinálnak ezek? -bökött feléjük.
- A kiömlött ételt takarítják.
- De miért ők? Nem a takarítók dolga lenne?
- De igen. Csakhogy ezt a drága kis Jimin csinálta és a főorvos majdnem leszedte a fejünket amiért koszt csináltunk a kórházban.
- Esküszöm az a pali ijesztőbb volt még YoonGinál is. -jegyezte meg NamJoon belekarolva barátai vállába.
- Esküszöm ha hazamegyünk és kinyírom Jimet! -zsörtölődött Hobi.
- Kinyírod? -pillantott rá YoonGi- Hát én meg hátraviszem a lőtérre, kikötözöm és addig fogom dobálni gránátokkal amíg a fogai a seggén nem jönnek ki! -vázolta fel terveit komolysággal hangjában.
Miután a két fiú végzett a takarítással hazaindultak. A birtokra érve szinte mindannyian egyszerre indultak meg a fürdők felé, kivéve Taehyungot, aki Jimin keresésére indult. Tudta, hogy ő is ott van hiszen akkor az őrök a házban is járkálnának fel-alá nem csak odakint. De mikor csak egy valaki is van otthon egyáltalán nem léphetnek be a villába.
Már szinte az egész ház zeg-zugát átkutatta de Jimet sehol sem találta, végül eszébe jutott, hogy az az idióta barom valami furán beteges módon szeret kimászni a tetőre a legfelső emeleti szobának ablakán, ha nyomasztja valami. A szobába érve igaza lett ugyanis az ablak tárva nyitva volt és kinézve meglátta a cserepeken üldögélő fiút.
- Ugye tudod, hogy nem vagy Pókember? Ha lezuhansz kurvára meghalsz.
- Tudom. Bár... most még az is jobb lenne... -sóhajtotta fájdalmasan.
- Miért mondasz ilyeneket Jimin? -kérdezte aggódva.
- Hagyjuk...
- Gyere már be tudod mennyire utálok így dumálni!
Némi vonakodás után a fiú ügyesen visszamászott a szobába de továbbra is az ablakpárkányon ülve folytatta a beszélgetést.
- Mikor jöttetek?
- Nemrég. Ja, csak szólok jobb ha egy ideig kerülöd YoonGit.
- Miért?
- Mert enyhén szólva a kínokkal teli halálodat akarja. Ugyanis neki és Hobinak kellett feltakarítania a szart amit te csináltál a kórházban. Apropó Jin mondta, hogy elrohantál. Miért?
- Semmi, nem fontos...
- Nemár Jim, most mért csinálod ezt? Azt hiszed nem tudom, hogy valami bajod van? Csak akkor jössz ide fel és játszod Supermant ha gondod van. Szóval, kivele! Mivan?
- Nem fontos. -legyintette le.
- Most tényleg ezt játszuk? Oké, ha akarod. De ugye tudod, hogy nem foglak békén hagyni?
- Tae, kérlek. Nincs semmi csak szeretnék egyedül lenni.
- Nem csak te aggódsz MinJiért Jimin, a fiúk is. Mégsem másznak ki egyik ablakon se kockáztatva azt, hogy négy emeletet zuhanjanak.
- Nem Na.. vagyis MinJiről van szó. Vagyis igen, de mégse... Ahj, hagyjuk már ezt! -pattant le mérgesen a párkányról és elindult kifelé de Tae megragadva karját megakadályozta ebben.
- Jimin áruld el mivan, mert már rohadt kíváncsivá tettél.
- Semmi és engedd el a karom! -rángatta meg testrészét.
- Nem! Addig nem mész sehová amíg el nem mondod mi a fasz bajod lett hirtelen! -ordított rá.
- Ne csináld ezt Tae! A barátom vagy és a főnököm is de ha most nem engedsz el esküszöm, hogy bántani foglak.
- Úh most aztán rohadtul betojtam! -gúnyolódott- Ugye tudod, hogy ettől csak kíváncsibbá tettél? Mivan?
- Nincs semmi!
- Mondd el!
- De ha nincs mit.
- Mondd el!
- Taehyung...!
- A rohadt életbe mondd már el! -kiáltotta.
- Az én hibám! Miattam lőtték meg MinJit! -kiabálta vissza.
Tae lefagyott a hallottaktól. Elengedte Jimin karját és sajátját teste mellé ejtette. Próbálta feldolgozni az újonnan szerzett információt.
- Ezt most nem értem. Hogy érted, hogy a te hibád?
- Úgy ahogy mondtam. Én tehetek róla. -felelte halkan, monoton hangon.
- De mégis hogy?
- Úgy, hogy én lőttem le a pasast aki eltalálta MinJit. Ha nem lövöm le MinJi nem feküdne a kórházban. -nézett rá könnyes szemekkel.
- Akkor már értem miért mondta Jin, hogy azért rohantál el mert hallottad amit kiabálok. -tisztult ki előtte a kép.
- Igen. Ha Na... ha miattam lesz egy örök életre sérült azt sosem bocsátom meg magamnak! Nem is tudom mit csinálok ha nem ébred fel! -sétált újra az ablakhoz.
Csend telepedett rájuk. Jimin csendben folyatta könnyeit míg Taehyung most sem volt képes felfogni amit legjobb barátja mondott. Igaz lenne? Tényleg miatta sérült meg a lány ilyen életveszélyesen? Hangjából, viselkedéséből és hangneméből ítélve őszintén beszélt, szóval hihet neki. De ha ez mind igaz akkor... Miért is haragszik egyre jobban Jiminre?
- Szereted őt ugye? -szólalt meg jónéhány némán töltött perc után.
Jimin elképedt a kérdésen. Megfordult és egy megmagyarázhatatlan fura érzést látott barátja szemében keringeni, mintha azok a szemek egy nemért könyörögnének. De mivel nem kenyere a hazugság, ráadásul Tae a legjobb barátja akit már pisis kora óta ismer, szinte kötelessége őszintének lenni vele.
- Igen.
Taehyung pislogott egy hosszút, mintha könnyeit akarná visszatartani ezzel, majd felállt és bólintott egyet.
- De nem úgy ahogy azt te gondolod Tae. -erre megtorpant.
- Ja hogy ez egy amolyan „igazszerelem” féle mi? -nevetett fel gúnyosan, csalódott hanggal.
- Félreértesz. Én nem...
- Kössz de nem kell részletezned. Kellemes önpusztítást! -nyúlt a kilincsért.
- Ennyi? Lelépsz? Eddig te akartál annyira beszélgetni, hát tessék beszéljünk! -emelte meg hangját.
- Ja csak tudod engem az érdekelt, hogy mi nyomaszt téged és nem a szánalmas szerelmi életed! -viharzott ki de Jimin nem hagyta annyiban, utánna ment.
- Óh valóban? Nahát nem tudtam, hogy a beszélgetési igényeid témakörökre oszlanak. Elnézést tanár bácsi. -nevetett fel gúnyolódva.
- Ugye tudod, hogy most nagyon gyerekesen viselkedsz? -torpant meg a lépcsőn.
- Én? -nevetett fel- Ugyanmár Taehyung. A helyedben meg sem szólalnék. Itt te vagy aki rohadt gyerekesen viselkedik! Amint egy lapon említettem MinJit és az érzéseimet te, mint igazán „érett fiú” elrohantál. -gesztikulált kezeivel.
- Nem rohantam el csak erre már nem vagyok kíváncsi. A te dolgod meg az övé. Leszarom mi van köztetek! -viharzott lefelé, de Jimin nem fejezte be mondandóját.
- Megmondjam mit gondolok? -értek le a nappaliba, ahol páran éppen ebédeltek.
- Inkább ne, kössz.
- Egyáltalán nem szarod le mivan, sőt nagyon is érdekel! És tudod miért? Most jöttem rá. -torpant meg a lépcsőnél.
- Na miért Mr. Nagyokos!
- Mert féltékeny vagy. -mosolygott rá sejtelmesen.
- Hát te hülye vagy Jimin, 100%-ra megkattantál!
- Valóban? Talán így van, de kettőnk közül nem én vagyok fülig belezúgva MinJibe!