Pár nappal később Jeong Guk és én elmentünk a vidámparkba, hiszen úgyis péntek van nem kell hazasietni leckét írni, ráérünk. A kapun beérve hatalmas tömeg fogadott minket, rengetegen voltak. Hirtelen eszembe jutott egy sorozat amit még régebben néztem, már a címére nem emlékszem de tudom, hogy kínai volt. Abban is volt egy ilyen vidámparkos jelenet. A lány rávette a férfit aki egyetemi professzort játszott a soriban, hogy menjen el vele a parkba asszem valami anime dologhoz volt köthető, és amikor óriáskerekeztek elmondta a lánynak aki az asszisztense volt, hogy mennyire kedveli őt és akkor először meg is csókolta. Tetszett az a sorozat, olyan kis aranyos volt az egész klassz kis jelenetekkel. Elgondolkoztam milyen vicces lenne, ha épp ugyanez megtörténne itt is.
Elmentünk egy fagyi árus mellett és Guk kért egy tölcsérrel nekem. Eszembe jutott amikor legutóbb fagylaltot vett nekem. Szegény árust annyira kikészítette, hogy inkább csak úgy odaadta a fagyikat csak lépjünk le. Vicces volt!
- Tessék Li! -nyújtotta át.
- Köszi. De ezt most fizesd is ki! -kötekedtem vele.
Először nem tudta mire mondom de pár perccel később leesett neki és nagy nevetésben tört ki. Majd miután megettük ízletes finomságainkat sorba álltunk az óriáskerékhez. Beletelt némi időbe mire sorra kerültünk de a látvány minden várakozásért kárpótolt! Gyönyörű volt a kilátás a legtetejéből, beláttuk szinte egész Szöult! Miután körbe jártuk az egész helyet elmentünk a Han folyóhoz és leültünk a partjára. Csodás kis hely volt! Pedig a város közepén van, mégis olyan mintha mérföldekre nem lenne senki. Igazán megnyugtató hely!
- Lien! -szólított meg én pedig ráfigyeltem- Mik a terveid suli után? -erre nem számítottam.
- Hát még nem igazán tudom. Szerintem elmegyek egy egyetemre. Miért?
- Nem tudom, csak úgy felmerült bennem ez a kérdés. Tudod néha elgondolkozok azon mi lesz ha a Bangtan egyszer nem lesz többé. Ha amikor vége a sulinak mind másfelé megyünk! Mi van ha úgy maradunk meg az emberek emlékezetében, mint egy buta suli zenekar akik elbízták és sokra tartották magukat közben nem értek el semmit!? Ez a tehetség kutató az egyetlen esélyünk, hogy kitörjünk a tömegből és legyünk valakik...
Arcán láttam az aggodalmat és a kétségbeesést. Még sosem láttam ennyire bizonytalannak és így félni, fura volt! De ugyanakkor mégis valamiért belül kellemes érzés járt át, hogy beavat a legféltettebb érzéseibe ennyire megbízva bennem. Igyekeztem összeszedni gondolataim, hogy normális bíztatást tudjak mondani neki nem csak hablatyolni valami sületlenséget.
- Figyelj Jeong Guk! Mint már megannyiszor mondtam, ti nagyon tehetségesek vagytok ezt akkor sem tagadtam mikor ellenségek voltunk, és most sincs másként! Azt mindig is elismertem, hogy amihez igazán értetek az a zene! Amit beküldtetek videó zseniális lett, a zene, a tánc és a helyszín is klassz választás volt. Igen, megeshet, hogy most nem kerültök be, benne van a pakliban. DE! Ennek az esélye kb ezer az egyhez. Hülye lenne a zsűri nem beválogatni titeket, mivel még ha kezdők is vagytok néhány profit simán leköröztök. És az, hogy úgy maradnátok meg, mint egy suli banda, hát...kétlem! Csak nézd a tényeket! Van közösségi oldalatok ahol nem százas hanem ezres számú a követőség, a Youtube csatornákon is egyre többen nézik a dalaitokat, töltik le, osszák meg. Még ha ez a tehetség kutató ma nem is jönne össze, amiatt nem kell aggódnod és a többieknek sem! Mivel már holnap, holnap után, egy hét után vagy akár egy év múlva lesz valaki aki felfedezi milyen tehetségesek vagytok és nem kell sok idő a sztársághoz.
Miután befejeztem monológom elhallgattam, már nem tudtam mit mondani. Csak ültünk csendben, mindketten azon gondolkoztunk amit mondott a másik. Féltettem őt! Nem akartam, hogy ilyen hamar elkezdjen aggódni olyasmiért ami meg sem történt és lehet soha nem is fog. De ha mégis, akkor sem tudna rajta változtatni csak elfogadni kell a tényeket és az élet megy tovább. Kis idő elteltével mégközelebb húzódott hozzám és jó szorosan átölelt. Fejét erősen a hajamba fúrta és mintha szipogni hallottam volna. De nem szóltam semmit. Csendben simogattam, paskoltam hátát hogy megnyugodjon, ami sikerült is. Mikor elvált tőlem szemei még könnyektől áztatva csillogtak de úgy tettem, mint aki nem veszi észre.
- Köszönöm Li! Köszönöm, hogy vagy nekem! -csókolt meg.
Örömmel fogadtam csókját s miután elváltunk felállított és hazasétáltunk. Útközben felhívtam anyát, hogy mondja már azt apának, hogy Ana-nál alszom mert nem megyek haza. Anyu sejtette, hogy ez nem igaz és mintha le akart volna beszélni, mert azokat hajtogatta, hogy apa ideges lesz, veszekedni fog a folytonos kimaradásaim miatt de hallotta hangomon, hogy hajthatatlan vagyok így nehezen ugyan de beleegyezett, hogy falaz nekem. Így elmentem Guk-al haza. Az anyukája kedvesen fogadott éppen sietett dolgozni, nővér a helyi kórházban pont éjszakai műszakjára rohant. Miután megvacsoráztunk leültünk filmet nézni, na nem mintha annyira tudtam volna figyelni... Folyton az járt a fejemben amit délután mondott nekem. Bár tényleg roppanttul jók abban amit csinálnak, de tényleg mi lesz ha ennyi? Ha a suliban eltöltött évek lesznek az utolsók? Megeshet. Hallottam már olyan bandáról, énekesről is akiknek csupán egy siker daluk volt aztán eltűntek a múlt homályában. Mi lesz ha ez velük is megtörténik? Bár nem sok esélyt látok erre, de az az 1% is esély a bukásra. Annyira aggódom érte és a srácokért is! Nem szeretném ha ez megtörténne velük!
- Hahó! -lebegett egy kéz előttem.
- Mi!? Mivan? -észre sem vettem, hogy szólt volna hozzám.
- Min agyalsz annyira Li?
- Semmin...
- Ja, azért kérdezgetlek már öt perce mi? -nevetett.
- Uhh, nem is hallottam. Mit kérdeztél?
- Pont azt amit most, hogy min gondolkodsz annyira?
- Semmi, nem fontos.
- Azon amit délután mondtam?
Nem akartam elárulni magam, hiszen akkor még én bíztattam őt, hogy sikerük lesz. Hogy nézne már az ki, hogy most meg azon aggódom mi van ha mégse? Kész agyrém!
- Talán...
- Jaj Lien nem kell annyira a szívedre venned amit mondtam. Ne aggódj nem leszek öngyilkos ha mégsem lesz sikerünk! -simította meg vállam.
- Jeong Guk! -szóltam rá szigorúan- Ne is mondj ilyet! Még viccnek is rossz.
- Oké bocsi. De most tényleg nem kell emiatt felemésztened magad!
- Nem, nem erről van szó csak...tudod... Eszembe jutott, hogy mi van ha mégsem sikerül ez a tehetség kutatós dolog és annyira csalódottak lesztek, hogy abbahagyjátok a zenélést...!? Az annyira rossz lenne...
- Na szerintem pont ez az egy ami soha nem következne be! Tudod már hányszor elutasítottak minket!? -tényleg(?) ezt nem is tudtam- Óh ha te azt tudnád... -legyintett.
- Ezt nem is tudtam...
- Pedig így van. Hidd el nem ez az első forduló amin indulunk. Ezért is próbálunk egyre többet, ezért pontosítsuk jobban a koreográfiát és próbáljuk kiválasztani a legjobb helyszínt. Volt olyan ki mit tud ahol az volt a baj, hogy nem táncolunk egyszerre vagy ritmus szerint, volt ahol abba kötöttek bele, hogy a helyszín olyan „sablonos" és még sok más kifogást kerestek! -mesélte végig mosolyogva bíztató hanggal.
- Óh... Ezekről nem tudtam... Ne haragudj!
- Ugyan, semmiség. De most már nyugodj meg és ne aggodalmaskodj annyit! Eddig is jól megvoltunk és ezekután is jól megleszünk! A csalódásokból csak tanul az ember. És bocs a délutániért! Nem akartam rádhozni a frászt, csak kicsit kiborultam. De pillanatnyi megingás volt, semmi több! Ne aggódj rendben?
- Oké, megpróbálok. -mosolyodtam el.
- Mit szólnál ha inkább egy sokkal vidámabb dologgal ütnénk el az időt?
- Mire gondolsz?
- Majd meglátod. Gyere!
Húzott magával. Követtem őt fel a lépcsőn, az emeletre, egyenesen a szobájáig. Ahová szintén behúzott és leültetett az ágyra, majd egyik kezével féloldalasan megtámaszkodott a másikkal az arcomat cirógatta. Apró puszikat adott a számra, a homlokomra majd haladt lefelé egészen a kulcscsontomig.
- Mi lenne ha felvennél megint egy olyan pólót ami a múltkor rajtad volt? -súgta fülembe.
- Mi? De nem is otthon vagyunk, nem tudok előkotorni semmit a szekrényből.
- Ezen segíthetünk.
Felállt majd kivett a szekrényéből egy kék pólót ami rá kicsi volt, de rám pont passzolt. Ő pedig levetette ingjét és a földre dobta.
- Jeong Guk, mire készülsz? -bár tudtam mire készül, mégis érdekelt vajon kimondja-e.
- Hát...üres a ház, ketten vagyunk, szeretjük egymást -minden szó után adott egy apró puszit a számra- mi lenne ha ezt megpecsételnénk? -húzta huncut mosolyra száját.
- Mármint most?
- Igen. De ha te nem szeretnéd megértem, várok ameddig csak kell. -ült távolabb tőlem.
- Tényleg várnál rám?
- Persze! Hogy kérdezhetsz ilyet!? Akár évekig is!
- Csak ezt akartam hallani!
Erőt és bátorságot vettem magamon és egy erősebb mozdulattal magamra rántottam őt. Aminek mondanom sem kell roppanttul örült. Kezeimet a fejem mellé tette és tenyerembe a sajátját csúsztatta, ujjaink összefonódtak ahogy ajkaink is. Minden olyan lassú volt, az idő mintha megállt volna, de ez pont így volt jó. Lassan megszabadultunk minden ruhadarabunktól és átadtuk magunkat az éjszakának.
Reggel arra ébredtem, hogy Guk felettem könyököl az ágyon és engem bámul. Szemei most másként csillogtak, mint bármikor eddig. Olyan más volt ez a fajta csillogás, már-már ijesztően megnyugtató!
- Mi az? -kérdeztem zavartan.
- Gyönyörű vagy. -mondta olyan hanggal amilyet még sosem hallottam tőle, de tetszett.
- Ugyan már... -próbáltam ellökni de nem engedte, rámnehezedett- Ne már szállj le, nehéz vagy!
- Én nehéz? Na ezért megfizetsz!
Elkezdett irgalmatlanul csikizni, a szemeimből már a könnyek folytak annyira nevettem. Végül megkegyelmezett nekem és lement reggelit csinálni, nem engedte hogy én menjek. Addig én gyorsan felöltöztem és kimostam az ágyneműt. Újat húztam fel és bebújtam a takaró alá. Guk nem sokkal később hozta a reggelinket és együtt elfogyasztottuk.
26. rész - Ne aggódj!
2021-08-05
Hozzászólások (0)