24. rész

Hiába lapult meg ahogy csak tudott John egy embere megtalálta Tamara-t és kirángatta az asztal alól.
- Eressz már el! -rángatózott, hátha sikerül kiszabadulnia a szorításból, de esély sem volt rá.
- Na lám csak lám, ki van itt! -csapta össze tenyerét- Minek köszönhetem eme szívélyes látogatást? -tette a meghatódott nagybácsit.
- Jól tudod miért vagyok itt te szemét! Megölted az apámat! -kiabálta.
- Oh látom sikerült visszanyerned az emlékeid! Hogy sikerült?
- Hát nem rajtad múlt. Úgy látszik mégsem olyan hatásos a gagyi szered, mint amilyennek hitted! -nevetett gúnyosan.
- Gagyinak azért nem nevezném, hisz nézd meg (!) csak most jöttél ide és hol van az már mikor elvettem az emlékeid!? -legyintett.
- Te szemét! -meg akarta ütni de az emberei visszatartották.
- Nanana hugica, a helyedben nem tenném!
- Ne nevezz így! Te nem vagy a nagybátyám! Ilyen ember sosem lesz az! -köpött egyet.
- Megkötözni!
Kiadta az utasítást és három ember egy vas székhez kötözte a lányt, erős sodort kötelekkel plusz leszigetelőszalagozták is. Biztos ami biztos. Addig John telefonált és miután végzett egy önelégült vigyorral ment vissza a lányhoz.
- Na, úgy látszik nem sokára társaságot kapunk! Addig is jöjjön a mi kis ügyünk.
Intett jobb kezének, hogy gurítsa utánna a lányt a székkel. Az embere így is tett. A korábban már alaposan végigmért óriási széfhez mentek és megálltak előtte.
- Nyisd ki! -adta ki az utasítást.
- Én? -nézett zavartan Tamara- Mégis hogyan?
- Hangra aktiválós zárrendszer van benne és apád a te hangoddal állította be a jelszót, így csak te tudod kinyitni. Szóval rajta!
- Hát ezért...! -motyogta halkan, rájött mért is nem ölte meg eddig, hát erre kellett ő- Ha akarnám se tudnám kinyitni, ugyanis fogalmam sincs mi a jelszó! Szerencsésen kitörölted belőlem...ahogy minden mást is!
- Azt hittem minden visszatért.
- Hát rosszul hitted! Engedj el!
- Azt nem tehetem! Miután nyitva a széf, beszélhetünk róla addig visszont kuss van!
Veszekedtek egy darabig majd John-nak betelt a pohár és egy hatalmas pofont adott a lánynak, olyan erőset, hogy enyhén vérezni kezdett a szemöldöke. Tamara jobbnak látta ha inkább elhallgat. De közben aggódott, mi lesz ha megöli amiatt mert nem tudja kinyitni azt a fránya acéldobozt! Hiszen még csak most kezdett el emlékezni, alig van néhány kép, 1-1 jelenet az agyában, honnan tudná mi a jelszó!?
Kb fél óra múlva a férfi dühösen ment vissza a terembe. Két kezét a szék karfájára tette és közel hajolt a lányhoz.
- Na elmondod végre azt a kibaszott jelszót vagy folyamodjak erőszakhoz? -mutatott az asztalon lévő különféle kínzó eszközökre.
- De hogy ha egyszer nem emlékszem rá!? -emelte meg hangját- Nem érted, hogy fogalmam sincs mi a jelszó!?
- Rendben, legyen játszd csak ezt! Majd meggyőzlek, hogy emlékezz. Hozzátok be őket! -kiáltott kintre.
Majd pár másodperccel később négy férfi lépett be az ajtón, oldalukon azzal két személlyel akiket legkevésbé sem szeretett volna ott látni. Megkötözve, szájuk betapasztva a férfi megverve. Alig pár méterre Tamara-tól a földre nyomták őket és térdepelve néztek körbe hol vannak. Szemükben látható volt a félelem és a kétségbeesés, főleg Rebecca-n. James inkább Tamara-ért aggódott mintsem magáért. A lány amint meglátta őket pánikba esett, a pulzusa az egekbe szökött, szíve a torkában dobogott. Egy gondolat járt a fejében: Most mi lesz!?
- Na szép kis társaság gyűlt itt össze. Nézd csak Tamara kik látogattak meg minket? -sétált oda hozzájuk- A bájos kis barátnőd, öm hogy is hívják? -tett úgy mint aki nagyon gondolkodik, közben végig simított a lány arcán- Ja igen, Rebecca, hm milyen szép név!
- Hagyd őt békén! -kiáltott rá.
- Nyugi van! Óh és meg ne feledkezzünk róla sem! Hát hogy is felejthetnénk el a mi bátor barátunkat, aki félelmet nem ismerve jött el idáig, hogy megmentsen. Hát nem romantikus? A drága lovagod, James Jang! -lökte előre.
- Hagyd őket békén! Engem akarsz nem? Hát itt vagyok, nekik ehhez semmi közük!
- Nyugi, nem esik semmi bajuk amíg azt teszed amit mondok! Nyisd ki azt a kurva széfet!
- De hogy ha egyszer nem tudom a jelszót!?
- Mit tudom én? Próbálgasd! Gyerünk!
- Jólvan! Jólvan...
Közelebb gurult a székkel és mondogatott mindenféle szót, mondatot ami csak az eszébe jutott, de mindez hatástalan volt, az ajtó nem nyílt ki. John-nak kezdett elfogyni a türelme. Ezért fogta megtöltött fegyverét és Becca fejéhez szegezte. Aki a szájtapaszon keresztül is sírva könyörgött az életéért.
- Ne John, ne bántsd! Látod, hogy próbálkozom, de ha egyszer nem tudom mit is kéne mondanom! Egyáltalán még csak nem is rémlik, hogy apám valaha mutatta volna ezt a széfet. Sőt erről a helyről sem tudtam azelőtt sem!
- Hát valahogy mégis csak a te hangodra van beállítva, akkor csak tudtál róla!
- Nem, esküszöm, hogy nem!
Amíg vitatkoztak sikerült elvágnia a kötelet a korábban dzsekije ujjába rejtett injekcióval és a ragasztót is elszaggatta. Aprón intett James felé, hogy terelje el figyelmet róla. Értette a jelzést és térdeléséből felpattanva ellökte egyik fogvatartóját és dulakodni kezdtek. Sikerült a terve mindenki rájuk figyelt. Ő gyorsan felpattant és az asztalról lekapta a fegyvert és gondolkodás nélkül lőni kezdett. Bár fogalma sem volt, hogy ért-e a pisztolyokhoz de nem volt más lehetősége. Elbújt a nagy fémdoboz mögött és onnan szedte le szép sorban az embereket. Nem is tudta mit csinál csak úgy ösztönösen jöttek a mozdulatai. Odasietett Becca-hoz és kiszabadította a kötelek fogságából, majd elvitte onnan. Fel egészen a pincéig.
- Menj! Siess és hívj segítséget! Itt ez a szám hívd fel Jackson nyomozót, ő segíteni fog, siess! -lökdöste ki barátnőjét.
- Veled mi lesz? -kérdezte remegő hangon, félelme nem múlt el.
- Ne aggódj, megleszek. Csak siess!
Csak bólintott és óvatosan ment ki a pincéből. Tamara visszament, hogy segítsen James-nek. Mikor a terembe ért nem volt ott senki, csak a lelőtt hullák. Eltett még egy pót pisztolyt zsebébe és a férfi keresésére indult. A folyosók követték egymást, néhol kisebb-nagyobb laborok, kórházi szobának tűnő helyiségek voltak, de a két férfi sehol. A hosszú folyosó legvégén volt egy hatalmas piros ajtó. Halk léptekkel megközelítette azt és óvatosan kinyitotta. Csak a sötétséget látta, sehol egy ablak, a villanykapcsolót pedig nem találta. Nagyon lassú és megfontolt lépésekkel haladt előre. Majd néhány pillanattal később kattanást hallott és az egész helyet bevilágította a fény. Hunyorgott egy kicsit majd körbenézett. A hatalmas helyiség közepén meglátta James-t egy székhez kötözve, testére egy mellénynek látszó bomba volt kötözve. Odarohant és hiába vizsgálgatta a szerkezetet, fogalma sem volt hogy vegye le róla anélkül, hogy felrobbanna.
- Nos! -megriadt a hangra, John a terem sötét részéből lépett elő- Azt hiszem itt és most elég volt ebből a gyerekes lövöldözős játékból! Itt az ideje, hogy úgy beszéljünk egymással, mint két felnőtt!
- Óh te olyat is tudsz? Nahát!
- Döntsd el mit szeretnél! Hogy életben hagyjam a drága szerelmedet vagy mosolyogva nyomjam meg ezt a gombot? -vette elő zsebéből a kis szerkezetet amit ha megnyom felrobban a bomba.
- Hányszor mondjam még el, hogy nem emlékszem a jelszóra!?
- Igen? Megmondjam mit gondolok?
- Úgyis megmondod akkor nem mindegy?
- Szerintem te pontosan tudod mit kell mondani, csak bízol abban, hogy jön valaki aki megment titeket! De ki kell hogy ábrándítsalak, senki sem fog megmenteni! Az embereim már rég elfogták a kis barátnődet, hiába küldted el segítségért senki nem fog jönni! Szóval nem sok választásod van ha élni akarsz és ha élve akarod látni a barátaid!
- És mi a garancia arra, hogy miután kinyitom a széfet életben hagyod őket?
- A szavam!
- Hát bocs de annak nem igazán hiszek! Nekem biztosíték kell, hogy nem fogod megölni őket sem most sem később!
- Hát jó, legyen. Kössünk alkut!
- Milyen alkut?
- Dolgozz nekem!
- Hogy mi!?
- Jól hallottad! Maradj itt és dolgozz nekem! Mint a régi szép időkben.
- Miből gondolod, hogy ez menne nekem?
- Hát ha életben akarod tudni a szerelmed és a csinos kis barátnődet akkor menni fog, hidd el! A biztonságuk záloga a te hűségedtől függ! Ha egyszer is ellenem fordulsz, beköpsz a zsaruknak vagy ha csak megtudom, hogy ellenem hangolod az embereket akkor ez a kettő meghal és nem csak ők! Mindenki más is aki valaha fontos volt neked! Nos, mit mondasz?
Végignézett James-en aki esdeklő tekintettel kérlelte a lányt, hogy ne menjen bele. De túl nagy volt a tét, túl súlyos lett volna az ár, nem mondhatott nemet. Lehunyta szemeit és egy mély levegőt vett.
- Jólvan... Itt maradok és dolgozom neked... -felelte lehajtott fejjel.
- Jól választottál!
- De akkor engedd el őket! Addig nem teszek semmit!
- Rendben, kimegyünk kinyitod a széfet és együtt elengedjük őket jó?
- Legyen...
Elindultak vissza a nagyterembe és a lány megállva a hatalmas fémláda előtt kimondta anyja nevét és már nyílt is az ajtó. A pénz csak úgy áradt ki a belsejéből. De voltak ott papírok, dokumentumok, értékpapírok, kötvények és néhány doboznyi gyémánt is. John nagyon örült, hogy végre sikerült megszerenie a papírokat, amivel teljesen magáénak tudhatja az egész alvilági rendszert.
Miután kiörömködte magát felmentek és az udvaron levetette a férfiról a bombát, amit szakértő emberei hatástalanítottak. A lány kért egy pár percet amíg elbúcsúzik. John félreállt de szemmel tartotta őket. Átölelte Becca-t és könnyekközött mondtak egymásnak viszlátot, majd beszállt tanára kocsijába. Majd megállt James előtt is.
- Vidd őt haza biztonságban jó? -kérdezte elcsuklott hangon, könnyeit alig bírta visszatartani.
- Mért tetted ezt? -ölelte át.
- Nem hagyhattam, hogy megöljön titeket! Túl fontosak vagytok nekem...
- De így örökre itt kell maradnod és ki leszel neki szolgáltatva.
- Tudom. De inkább ez minthogy úgy éljek, hogy te már nem vagy... -hangja megrekedt, el sem hitte miket mond ki.
- Jaj Tamara... Miért most? Kérlek gyere velem!
- Nem lehet!
- Tiktak-tiktak megy az idő! -mutatott órájára a főnök.
- Megyek már! -mondta mérgesen- Menjetek, vissza se nézzetek! -ölelte át szorosan- Tessék, ha azt mondom most, nyomd meg. -súgta fülébe, közben belecsúsztatta zsebébe a korábban viselt bombája irányítóját.
Elváltak majd a férfi elkezdett az autója felé sétálni. Tamara odasietett John-hoz és megállt mellette. Elindultak befelé s mikor az ajtónál jártak kikapta az emberének kezéből a mellényt és a korábban elcsent ragasztószalaggal rátekerte. Olyan gyorsan csinált mindent, hogy mindenkit meglepett a dolog, hiszen senki sem számított erre.
- Most! -kiáltott majd gyorsan elszaladt.
James pedig gondolkodás nélkül nyomta meg a piros gombot. A bomba akkora erővel robbant fel, hogy a ház egyik falát is teljesen kidöntötte. John és a mellette álló emberekből nem maradt semmi. A lány a robbanás erejétől a földrezuhant, de eltakarta fejét, hogy baja essen. James azonnal odarohant hozzá és felsegítette.
- Istenem Tamara, jól vagy!? -vitte el onnan.
- Igen, jól. Te!? -nézett aggódva végig a férfin.
- Én jól vagyok, hála neked. De ez a cselekedet...hát...! Azt hittem tényleg örökre itt maradsz és annak a szemétládának fogsz dolgozni! A szívbajt hoztad rám! -húzta magához.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek de máshogy nem altathattam el John gyanúját! Ha nem fogadom el az ajánlatát biztos megölt volna titeket és mikor már nem vette volna hasznom, akkor engem is. Muszáj volt ezt meglépnem, ne haragudj!
- Fátylat rá, a lényeg, hogy élünk! És ezentúl már nem kell sem bújkálnod sem menekülnöd senki elől!
- Igen, jó lesz végre nyugodtan élni. -mosolygott.
- Akkor indulhatunk? -ment előre, de megállt mikor nem hallotta a lépéseket magamögött- Nem jössz?
- Én öm... Nem megyek veletek.
- Mi!? Miért?
- Itt kell maradnom és rendet kell tennem a szervezetben. Bár még mindenre nem emlékszem, de azt tudom, hogy ez az egész volt apám élete! Ezért küzdött, gürizett egész életében és nem hagyhatom, hogy az a sok munka, energia és a családtól elvett idő kárba menjen! Kezdem érezni mennyire fontos volt ez neki és nekem is. Ez az egy ami még összeköt minket. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy semmivé legyen!
Szemei újra megteltek könnyekkel amiket már nem bírt visszatartani. Felhevült arcán lassan folydogáltak le a sós cseppek. Hangja bár rekedtes volt és itt-ott megakadt, de a határozottság és elhivatottság tisztán hallható volt benne. James tudta hiába is győzködné, mondana bármit úgysem tudná lebeszélni döntéséről. Így kénytelen volt belátni, hogy ha szeretné ha nem el kell válniuk.
- Akkor itt maradok veled! -tett egy utolsó kísérletet, bár a választ már úgyis tudta.
- Arról szó sem lehet! -hangja visszautasítást nem tűrő volt- Te nem tartozol ide! Tanár vagy, a tanítás az életed és tudom mennyire szereted, láttam! -tette kezét vállára és lágyan elmosolyodott- Nem viselném el ha miattam kéne felhagynod a hivatásod, hiszen az az életed! Nekem pedig ez, már kezdem érezni. Én idetartozom, de te nem!
- Hm... Találkozunk még valaha? -feladta, már nem tudta mit mondjon, a csalódottság úrrá lett rajta.
- Nem valószínű. Bár...sosem tudhatjuk mit hoz a jövő! Egy biztos amíg én itt leszek neked nem lesz bajod, vigyázni fogok rád! S egyszer talán, amikor az élet úgy akarja útjaink talán újra összehoznak minket, ki tudja...
- Bár úgy lenne! Akkor...
- Igen, ideje indulnotok! -tudta ha ő nem mond viszlátot sosem válnak el egymástól.
- Igaz. Akkor sok sikert, hogy visszaszerezd az apád...birodalmát vagy nem is tudom hogy nevezik!
- Köszi! -nevetett- Neked pedig sok szerencsét a végzős diákjaidhoz, legyél velük szigorú!
- Igyekszem. Ég veled Tamara!
- Ég veled James!
Elindult az autó felé. Félúton megtorpant és megállt. Majd fél perccel később gyors léptekkel visszament a lányhoz akit szorosan átkarolva csókolt meg. Bár tiltakozott ellene, végül már ő sem tudott ellenállni.
- Szeretlek Tamara! -suttogta.
- Ne, kérlek ezt ne! Így csak nehezebb az elválás!
- Muszáj volt, csak szeretném ha tudnád. Bár tudom nem változtat semmin, főleg úgy, hogy te nem is viszonzod de akkor is...
- Hogyne viszonoznám!? Ha nem szeretnélek nem lennénk itt! Épp ezért nem szeretném ha velem maradnál. Ez az élet nem neked való! -mutatott körbe.
- Ahogy neked sem! Gyere velem és éljünk együtt!
- Nem lehet. Sajnálom! Vigyázz Becca-ra!
Már nem várta meg mit mond, félt ha még egy percet marad nem bír elmenni. Bepattant az első kocsiba és padlógázzal elhajtott onnan. Törölgette szemeit, hogy lássa az utat de könnyei nem akartak elapadni, hiszen most, hogy már biztos abban, hogy James viszonozza érzéseit mégfájóbb az elválás. De nem hagyhatja, hogy érzései eluralkodjanak rajta és átvegyék az irányítást! Ez nem az a szakma ahol helye van az érzelmeknek!
Felkereste előző életéből való barátait, akik hatalmas megdöbbenéssel fogadták a lányt, hiszen azt hitték meghalt. Miután kiörömködték magukat megkérte őket, hogy vigyék el ahhoz az emberhez akikben ők is tudják, hogy megbízik. Unokatestvéréhez vitték, az apja hugának fiához. Aki szintén ugyanolyan döbbenettel fogadta testvérét mint barátai. Miután otthagyták őt megkértezte Michel-t, hogy ő tudja-e mit dolgozott az apja igazából. Mikor beavatta mi történt elmesélte, hogy tisztában van azzal, hogy bácsikája maffia vezér volt, dolgozott is neki egy ideig de amint John-t is bevették kilépett. Tamara megkérte, hogy segítsen neki helyre állítani az örökségét. Mich kedvesen igent mondott és elkezdték közösen kiiktatni az árulókat és a hozzá és apjához még mindig hűséges embereket -akiknek nagy részét elküldték- melléjük állítani.
Beletelt néhány hónapba amíg minden ügyet lezártak és minden elvarratlan szálat elvágtak, de a végére egy nagyon ütős, tettrekész, mindenre elszánt és hűséges csapatot hoztak össze, aminek az élén szoktalan módon egy lány állt, aki nem más mint Tamara! Meglepődtek az emberek is, hogy nő létére milyen profin elvezeti a „társaságot" így hamar el is nyerte emberei megbecsülését és tiszteletét.
Minden remekül ment, semmi gond nem volt, legalább is a hálózatban nem... De a lány amint belerázódott régiúj életébe kezdte egyre elveszetebbnek és magányosabbnak érezni magát. Ami jobb kezének, Michel-nek is feltűnt.
- Mi a baj? -kérdezte egyik megbeszélésük előtt.
- Semmi. Miért?
- Hát... Elég búskomornak látszol. Napok óta olyan kedvetlen vagy, mintha hiányolnál valakit. Csak nem? -vigyorgott.
- Mit nem? És töröld le azt a vigyort az arcodról!
- Van valakid mi?
- Nincs. Honnan veszed ezt?
- Ugyan! A vak is látja, hogy szerelmi bánatod van. -legyintett- Csak úgy csillog a szemed!
- Mindegy nem számít!
- Szóval mégis csak van valaki! Ki az?
- Nem fontos. Csak egy emlék...
- Mért nem látogatod meg?
- Nem tehetem!
- Miért? Börtönbe van?
- Dehogy is! James tanár, nincs börtönben!
- Áh szóval tanár. Üm, elég érdekes ízlésed van, na mindegy. Na és miért nem mész el hozzá?
- Mert nem tudok... Túl fájdalmas lenne az nekem és...lehet nem bírnék visszajönni!
- Na és?
- Mit na és!? Nem hagyhatom itt a bizniszt! Hiszen ez volt apám mindene! Nem eshet szét!
- Ugyan már Tamy! Ez csak apád hivatása volt, te voltál a mindene és mindezt azért csinálta, hogy neked jó legyen és mindened meglegyen, hogy boldog legyél! Szerinted mit szólna ahhoz ha most itt lenne, hogy itt ülsz búskomoran és a szerelmed miatt szomorkodsz? Szerintem ő nem azt szeretné, hogy irányítsd a hálózatot hanem, hogy boldog légy!
- Tényleg?
- Naná! Na siess menj ahhoz a tanárhoz! Nehogy valaki lecsapja a kezedről!
- Nem is tudom...
- Figyelj, menj csak én kézben tartok mindent amíg visszajössz legyen az bármikor! Én nem John vagyok, bennem megbízhatsz! És ha az a pasi is annyira odavan érted ahogy te érte akkor tudsz erre az ő párja és maffialány lenni! -nevetett.
- Igazad van. Meg kell próbálnom! És ha már nem szeret engem?
- Azt nem hinném. Ha volt olyan bolond, hogy beléd szeressen akkor nem fog egyhamar elengedni! -kötekedett.
- Ja kössz... Akkor tartod a frontot?
- Menj már!
Nem várt, kocsiba pattant és száguldott is San Francisco felé.
Közel két év telt el azóta, hogy nem látták egymást a férfival és belül azért aggódott, mi van ha már elfelejtette őt és már nem is érez iránta semmit!? Annyi kérdés és kétség kavargott a fejében. A városba érve fura deja vu érzés járta át, mintha soha el sem ment volna. Minden ugyanolyan. Ahogy haladt előre óriásit dobbant a szíve amikor újra meglátta a hatalmas piros épületet. Az iskola sem változott semmit, csupán a diákok cserélődtek le. A suli előtt leparkolta tűzpiros Audiját és az udvarra sétálva megállt. Mindenki megbámulta őt, hiszen most egészen máshogy nézett ki, mint amikor oda járt. Körbe nézett és nosztalgikus hangulat járta át. Feltekintett korábbi termére, ahol legelőször megpillantotta a férfit. Az ablakban hirtelen ismerős arcot vélt felfedezni, James volt az. Lázasan tanította diákjait. Majd mintha súgta volna neki valami, kinézett az ablakon. Megpillantotta a lányt, aki aprón intett neki. A lába földbe gyökerezett, álla a padlót súrolta. Kezdeti sokkjából magáhoztérve azonnal rohant le az udvarra. A lány aggódott mit fog szólni! Vajon kiabálni fog? Veszekedni, hogy oly sok időn át nem látta? Vagy egyáltalán látni akarja-e még? Lehet már egyáltalán nem is szereti... Annyira aggódott, hogy szíve majd kiugrott a helyéről. James megállt az ajtóban és még mindig nem hitte el, hogy Tamara ott áll. Elindult felé. S a lány minden aggodalma szerte foszlott amint meglátta a férfi szemeit, tekintete mindent elárult. Nem kellettek oda szavak, pontosan tudta, hogy ugyanúgy szereti mintha az a két év el sem telt volna. Pontosan ugyanúgy ahogy ő a férfit. Ajkaik találkozása hatalmas tüzijátékot váltott ki bennük, az sem érdekelte őket, hogy az egész iskola őket nézi! Tudták, hogy ez egy újabb esély számukra és eszük ágában sem volt elszalasztani! Bár tisztában voltak azzal, hogy nehéz lesz az együttlét, de különlét mégnehezebb lenne! Így megegyeztek, hogy bár külön utakon de örökké együtt lesznek és sosem engedik el egymást! Így Tamara visszament New Orleans-ba, hogy visszavegye testvérétől az irányítást. Majd nem sokkal később a helyi gimnázium új angol-matematika tanárral gazdagodott.