23. rész - A végső történések

A kirándulásunk további pár napja egész jól telt. Haza felé felhívtam James-t, hogy jöjjön értem. Végig beszéltük az egész utat. Elmondtam mindent Tori-nak, minden apró kis részletet.
Haza érkezve kipakoltam a cuccaim és beraktam egy mosást. Mivel szombaton étkeztünk csak egy napom volt pihenni, így azt ki is használtam.
Ismét újra az iskola padban ültem. Furcsa itt lenni, olyan mintha letelt volna a tavaszi szünet, de az csak most lesz majd. Az igazgató bejött az első óránkra és kikérdezett minket milyen volt az egy hét „szabi" Kanadában. Elmeséltünk mindent, aztán szünetben a többieknek is. Mutattuk a képeket, amiket nem küldtünk el. Meg amiket nem osztottunk meg a közösségi oldalunkon. Még a srácok is felhívtak, hogy milyen szép helyen vagyunk. Sőt a képeimet is megosztották, amitől Katlin mégjobban utál. Jungkook és Jin szerintem szándékosan csinálják ezt, valahol érzik, hogy ezzel Katlin-t cukkolják. Vagy én már nem tudom.
Aztán szép sorban teltek a napok. Mintha valaki begyorsította volna őket.
Csak azt vettem észre, hogy már Április közepe van. Szalad az idő! Pár nap van csak a suliból, aztán egy hét szünet és egy hétre vissza kell jönnünk még. Aztán már csak a vizsgákra kell bejönni majd Májusban.
Pont a szünetre esik James nagy napja. Egy újabb Michelin csillagot fog kapni. Aminek borzasztóan örül. Igaz egy ideig haragban voltunk, hogy nem szólt nekem Adam titkos dolgairól, de azóta már nagyjából megbékéltem vele. De még van bennem némi tüske.
Épp az utolsó órára tartok amikor egy nagy rántást érzek a karomon. A következő percben már egy üres tanteremben vagyok. Na és ugyan kivel? Hát persze, hogy Adam-el. Ugyan ki mással!
- Mit akarsz?
- Csak szerettelek volna látni egy kicsit. Már az is baj?
- Nem mondtam ilyet. De még nem sikerül döntenem, ha emiatt rángattál be ide. Mondtam szólok, ha megvan a válasz!
- Tudom. Csak... annyira nyomasztó ez a várakozás.
- Akkor ne várj! Keress mást, aki azonnal igent mond neked.
- Park Lorelei, hogy mondhatsz ilyet!? - mondta felháborodva - Soha nem keresnék mást! Nem erről van szó. Csak tudni akartam, hogy legalább van-e valamilyen elképzelésed vagy merre felé hajlasz inkább!? De ne mondj ilyet!
- Jólvan na nyugi! Nem kell leharapni a fejem!
- Akkor soha többé ne mondj még hasonlót sem!
- Bocs de nekem ehhez nincs kedvem, amúgy is rég órán kéne lennem... Szia!
Kiviharoztam a teremből és siettem órára. Annyira elegem van már ebből! Folyton arra sürget, hogy adjak már választ! De miért kell mindig emlékeztetni és zaklatni!? Hiszen ha döntöttem volna, úgy is a tudomására hozom. De így nem tudok. Annyi mindent kell átgondolnom. Van, hogy sokszor az érvek ütik egymást és így még nehezebb döntésre jutnom. Nem tudom mi lesz!
Teltek a napok és már szünet volt. Éppen James nagy díjátadó ünnepségén vagyunk. Mindenki tökre elegáns, az étterem puccosra fel van dekorálva, szóval minden csilivili.
Meghívtam a barátaimat is, szerettem volna ha ők is jelen vannak e nagy eseményen. Nagy volt az öröm, a negyedik csillag is ott díszelgett immár a falon. A nagy megható beszéd után, jött a pezsgő. Aztán vacsora és a nagy bulizás. Persze csak visszafogott módon. Jöttek az italok szépen sorban.
Mark és Tori nyilvánosságra hozták a kapcsolatukat nem sokkal azután, hogy haza jöttünk. Nagy volt az öröm, mindenki gratulált. Így most is egy eldugott asztalnál nyalták-falták egymást. Blöah! Persze örülök, hogy ilyen boldogok és egymásra találtak, de nyilvánosan ennyire túlzásba esni... kicsit sok! De ők tudják.
- Te nézd már, majd megeszik egymást! - bökött meg Hannah két falat közt.
- Jah, olyan undik! - kommentelte Emma is.
- Szerintem aranyosak. Rájuk fért már a boldogság! - mondtam mosolyogva.
- De akkor sem kéne ezt csinálniuk! - tette karba a kezét Hannah.
- Jólvan már ne irigykedj! - jött oda Zac is.
- Én? Irigykedni? Ugyan! Na jövök mindjárt, csak elugrom pisikélni. - lassan elbotladozott a mosdóig.
- Szerintem eleget ivott már mára, ezt inkább elviszem! - fogta az italos üvegeket Emma, és eltűntette őket onnan.
- Hát ketten maradtunk. Jól leléptek a csajok!
- Ja. - válaszoltam tömören.
- Mit szólnál ha kimennénk egy kicsit sétálni? Itt kicsit nagy a tömeg és olyan fullasztó a levegő!?
- Felőlem menjünk.
Elindultunk. Sétáltunk egy darabig, csendben egymás mellett. Kellemes volt a levegő, olyan langyos és friss. Szürkület volt, lehetett még látni, de már nem az igazi. A közeli kis parkba mentünk. Ott volt egy hinta, abba ültünk le.
- Tudod - szólalt meg sok idő után - szerettem volna veled beszélni valamiről. De sose tudtam hogyan kezdjek neki... - vakarta fejét zavartan.
- Mondd csak! Tudod, velem beszélhetsz bármiről!
- Tudom és köszi. De ez egész más téma, nem igazán tudom hogy fogalmazzam meg...
- Csak kezd el mondani, utánna jönnek a szavak maguktól.
- Rendben. Szóval... Van egy lány.
- Sejtettem, hogy ilyesmiről van szó. Rendben mondd csak!
- Ez a lány elég régóta tetszik nekem. Sőt mondhatni, hogy már egészen megszerettem. De nem tudom hogyan mondjam el neki, vagy egyáltalán elmondjam-e...
- Már mért is ne mondanád!? Hiszen ha őszintén szeretsz valakit azt el kell mondanod! Hiszen nem tudhatod, hogy a másik nem-e szeret viszont! Ha pedig csak habozol lemaradsz róla!
- Igen tudom. De nem hiszem, hogy az a lány viszont szeretne. Legalább is nem úgy ahogy én szeretném.
- Miből gondolod ezt?
- Nem tudom. Megérzés. Ch ahj! Annyira nehéz ez! - felpattant és a szemben lévő kőpadhoz ment, amire leült.
- Szerintem egy próbát megér! Ha pedig nemet mond a lány, akkor az hülye! Hiszen te klassz srác vagy!
- Tényleg így gondolod?
- Hát persze. Okos vagy, kedves vagy, megértő, vicces és nagyon jó barát akire mindig lehet számítani! Kinek ne lenne jó egy ilyen fiú!?
- Annyira örülök, hogy ezt mondod! Tényleg, nagyon jól esik! - egyre közelebb jött hozzám, megfogta a kezem és a vállam, hirtelen megijedtem tőle - Lori, olyan rég vártam már ezt!
Ekkor hirtelen odahajolt és megcsókolt. A döbbenettől lefagytam. Csak álltam ott lesokkoltan. Mikor feleszméltem ellöktem magamtól, majd adtam neki egy pofont.
- Te normális vagy Zac!? - kiabáltam vele.
- Miért? Hisz te dícsértél az előbb! Én azt hittem, hogy...
- Zac én csak azért mondtam azokat mert a barátod vagyok és szerettem volna önbizalmat önteni beléd! Nem azért, hogy ezt tedd!
- De én... azt hittem, hogy...
- Mit? Hogy ezt beleegyezésként mondtam? Honnan kellett volna tudnom, hogy te rólam beszélsz!? Azt hittem Hannah vagy Emma akiről szó van, vagy esetleg egy másik lány, de azt nem gondoltam, hogy én!
- Azt hittem nyilvánvaló!
- Zac, nem akarlak megbántani, de én nem szeretlek úgy! Barátilag igen, de ennyi! Semmi több! Tényleg klassz srác vagy, jó barát de ennyi. Én mást szeretek!
- Értem. Sajnálom Lori! Ne haragudj, hogy így viselkedtem!
Elrohant. Hiába kiabáltam utánna nem állt meg.
Visszabattyogtam az étterembe. Folyton a történtek jártak a fejemben. Zac szerelmes belém, én pedig ezt érsze se vettem. Hogy lehetek ennyire vak? Vagy ennyire jól titkolta, hogy én se láttam rajta!? Passz! Nem is tudtam tovább ott maradni. Haza mentem Tori-val, aki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Ezért Mark-ot lepattintotta és inkább velem tartott. Hm milyen aranyos!
Elmeséltem neki mindent és, hogy milyen vak voltam, hogy ezt nem vettem észre. Mert akkor megelőzhettem volna ezt az egészet! Az egész haza felé vezető úton kilelkiztük magunkat, aztán a szokásos helyen elváltak útjaink.
Elkezdődött az utolsó hetünk. Reménykedtem benne, hogy hamar vége lesz! Annyira elegem volt már mindenből! Persze az rossz lesz, hogy alig egy hónap múlva véget ér a közös kaland a barátaimmal és elválnak útjaink. De azért tartani fogjuk a kapcsolatot. Mindenki más felé megy. Én orvosi egyetemre megyek, hogy egy nap nagyszerű orvos legyen belőlem és segítsek az olyan betegeken, mint apám is volt. Aki mentális problémákkal küzdött. Ha már egy ember életét sikerül megmentenem vagy megváltoztatnom már megérte. Hannah és Emma a jogra akarnak menni, hogy egy nap ügyvédek legyenek. Mark az apja cégénél fog melózni, Zac na igen... ő a művészeti fősulira megy, hogy zongora művész lehessen. Legalább is eddig ezt a célt fontolgatta. Tori pedig menedzsmentre akar járni. Híres mogul akar lenni egy cég hálózattal. Nem semmi kis álma van, de kívánom, hogy sikerüljön megvalósítani!
Pont az utolsó napon, az utolsó szünetben vagyunk. Szalad egy diák, hogy azonnal hivatnak engem az irodára. Megyek, szaladok, hogy mi van. Erre újra egy terembe rántgatnak be! Már szinte kezdem megszokni.
- Bocs de erre nincs időm. Hivatnak az igazgatóiba!
- Nem hivat senki! Én mondtam annak a diáknak, hogy szóljon neked!
- Ezt élvezed ugye? Már szinte minden héten eljátszuk ezt! Kezdem megszokni. De várhatnál itt legalább egy kis sütivel vagy egy kávéval! Mindig üres kézzel egy üres terembe... Olyan lehangoló!
- Nahát milyen kis vicces kedvében van ma valaki!
- Kicsoda? Azt hiszed vicceltem? Nem szokásom ilyesmivel viccelni!
- Lori!
- Jólvan már, ember! Nyugi! - nevettem.
- Látom jól szórakozol!?
- Igen, egy kicsit.
- Azt látom. Milyen kis gonosz vagy te! - jött közelebb, erre én hátráltam.
- Én? Gonosz? Soha! Kettőnk közül te vagy az, aki gonosz a másikkal! - egyszer csak neki ütköztem a falnak, nem tudtam tovább menekülni, csapdába estem.
- Tudom gonosz és kegyetlen voltam. Meddig fogsz ezzel még kínozni?
- Amíg meg nem bűnhődsz a bűneidért!
- Nem gondolod, hogy eleget bűnhődtem? - a két karják a falnak támasztotta a két oldalamon.
- Had gondolkozzam... - úgy tettem mint aki nagyon gondolkodik - Nem, még nem! - próbáltam minél ördögiebben mosolyogni.
- Tényleg kínzol engem! Mikor fogsz végre megbocsájtani!? Mikor kezdünk mindent előről, tisztalappal? A múltat magunk mögött hagyva!
- Talán egyszer. Talán soha! Nem tudhatjuk!
- Lori! - nézett a szememben - Annyira szeretlek!
Egy enyhe puszit lehelt a számra. Szinte alig érintették egymást ajkaink. De mégis bizsergetőbb volt ez bármely csóknál. Hallottam halk sóhajtását, mely igen mélyről érkezett. Szemében a fájdalmat, a dühöt és a vágyat. Láttam rajta nagyon nehezen tudja tűrtőztetni magát, de mégis megteszi. Oldalra fordította fejét és arcomon is helyet kapott egy puszi. Érintésétől libabőrös lettem. Tudtam, hogy már rég megbocsájtottam neki. Már rég!
Ekkor hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Az idilli pillanatnak itt vége szakadt. Felvettem és elég aggasztó híreket kaptam. Mindent ott hagyva rohantam haza és James-t is felhívtam, hogy azonnal jöjjön mert baj van. Amíg ő hazaért bepakoltam a bőröndömbe.
Elmeséltem neki, hogy Jungkook felhívott, hogy az anyukája kórházban fekszik élet-halál közt lebeg az élete. Azonnal rohantam, hogy segítsek! Haza kellett utaznom Koreába!
Hiszen ő a barátom, szinte már testvérem! Mindig is segített nekem ő is és a több fiú is! Most pedig neki van szüksége rám! Ugyan is totálisan ki van akadva és a többieket azzal paráztatja, hogy ha az anyja meghal, akkor ő is megy utána. Ezért nincs vesztegetni való időm! Azonnal a reptérre mentünk és megvettem a legkorábbi jegyet.
Mikor odaértem a srácok fogadtak a reptér várójában. Azonnal a kórházba mentünk.
Ott az anyja ágyánál találtuk meg. Éppen aludt. Gondolom a kimerültségtől, mert Jimin elmondása szerint napok óta el sem mozdult onnan, mióta behozták az anyukáját. Odamentem hozzá és felköltöttem.
- Hahó! Álomszuszék! - lassan kinyitotta a szemét.
- Lori!? - rám nézett, eléggé meglepődött amikor meglátott.
- Igen én vagyok! Mért alszol itt mért nem mész haza pihenni?
- Nem, azt nem! Nem hagyhatom itt anyát!
- Ugyan már! Hisz itt jó kezekben van, mindent megtesznek érte. Gyere menjünk haza! Pihenned kell!
- Nem tehetem!
- Dehogynem! Az én kedvemért! Kérlek! - néztem rá kis kutya szemekkel.
- Na jó, de csak egy pár órára. Aztán visszajövünk!
- Persze, megígérem!
Haza mentünk. Közben próbáltam nyugtatni, vígasztalni. A lakásuba érve elküldtem zuhanyozni, addig csináltam neki valami kis könnyű kaját. Az apukája munka után a kórházba ment be, ezért csak ketten voltunk otthon. Fürdés után kijött és letuszkoltam a torkán az ételt. Muszáj volt ennie valamit! Aztán aludni küldtem. Este volt mire felébredt.
- Úr isten Lorelei, mért nem keltettél fel!? Már rég este van! Be kell menni anyához!
- Hé-hé, nyugi! Most beszéltem apukáddal, semmi gond nincs. Anyukád alszik, kapott fájdalom csillapítót is, így nyugodt éjszakája lesz. Felesleges bemenned! Apukád is hamarosan megjön. Majd reggel bemegyünk, együtt!
- Biztos?
- Persze! Szavamat adom! Most menj vissza aludni!
- Nem tudnék aludni. Inkább nézzünk valami filmet!
- Jólvan, de sorozatot inkább!
Próbáltam jobb kedvre deríteni, így kötekedtem vele. Azt mindig is szerette. Sikerült is valamennyire javítanom a hangulatán. A Love in time-ot néztük meg. Vagy is néhány részt. Én kb ötöt, ő a harmadiknál bealudt. Amit nem is bántam. Laptopon néztük a sorozatot, így elvettem az ágyról, hogy kényelmesen elférjen. A lábamra tettem és úgy néztem. De nem mentem el mellőle, támasza vagyok a bajban. Ahogy fordult, átkarolt álmában, így ha akartam volna se tudtam elmenni onnan. Így ott maradtam.
Reggel arra ébredtem, hogy vadul rázza a karomat, hogy keljek fel és induljunk. Hamar elkészültem és mentünk a kórházba. Ott az orvos elmondta, hogy meg kell műteni az anyukáját, mert csak így élheti túl. De szüksége lenne vérre a műtéthez. Rögtön adni akart vért, de az övé nem felelt meg. A-s vércsoport kellett. Ekkor eszembe jutott, hogy én az vagyok. Rögtön mondtam is és vittek az egyik kórterembe, hogy vért vegyenek. Egy órá belül el is kezdték a műtétet. Megvártuk. Még ha akartam volna se tudtam volna őt elrántgatni onnan. Kb 3-3,5 óra múlva kijött az orvos és közölte, a műtét sikeres volt, a beteg meg fog gyógyulni. Jungkook szívéről hatalmas kő esett le. Azonnal a nyakamba borult és sírni kezdett. A srácok is megkönnyebbültek. Megvártuk míg kitolják és leviszik az intenzív osztályra. Aztán haza mentünk.
Teltek a napok és az anyukája napról napra egyre jobban lett, már az intenzívről is kikerült. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez a család számára!
Az utolsó napomon elmentünk sétálni egy ilyen erdős, parkos részre.
- Köszönök mindent Lori! Hogy eljöttél, hogy itt voltál végig, hogy kitartottál mellettem. De legfőképp azt, hogy megmentetted anyám életét!
- Ugyan, ez erős túlzás! Nem mentettem meg az életét, azt az orvosok tették!
- Lehet. De ha te nem adsz vért, akkor lehet késő lett volna mire kap. Szóval köszönöm! - ölelt meg.
- Nincs mit köszönnöd! Szívesen tettem. Hiszen ez a barátok dolga!
- Úgy imádlak Lori! Komolyan! Te vagy a legjobb barátom az életben. Ezért szeretném, ha ezután többek lennénk, mint barátok!
- Hogy érted ezt? - kezdtem megijedni, hogy újabb szerelmi vallomást kapok.
- Úgy, hogy mától legyünk testvérek! Én a bátyád vagyok te pedig a hugom leszel!
- Ez jól hangzik, benne vagyok! Na gyere bátyuska, ideje haza menni!
- Megyek hugi, megyek.
Immár jókedvvel, nevetve indultunk el. Másnap mindenki kikísért a reptérre. Hosszas búcsúzkodás után felszálltam a gépre. New York-ban már vártak a barátaim és James a váróban. Haza mentünk.
Mivel két hétig voltam oda csak egy hetem maradt a vizsgákig. Persze Koreában is tanultam, de nem mindig volt rá időm. Így rákapcsoltam.
Az egész maradék időt a szobámban töltöttem a könyveim és füzeteimet bújva. Hamar elérkezett a vizsga napja. Magabiztos voltam. Alaposan felkészültem, tudtam mindent. Felvettem az ünneplős ruhám, kisminkeltem magam és elpakoltam ami kellhet. Inni, enni való, kis csoki ha izgulnék és tollak. Meg persze a telóm.
A suliban nagy volt a nyüzsgés. Mindenki izgult. Valaki elhozta a jegyzeteit, hogy még itt is tanuljon. Tori-val vártuk, hogy sorra kerüljünk. De mivel névsor szerint ment a dolog, így az még időbe telt.
Lassan, szinte vánszorogva telt az idő. Minden tantárgyból külön-külön vizsgáztattak. Egybe volt az irodalom és a történelem, mive azok szinte kötődnek egymáshoz. Külön volt az angol, és más nyelvek vizsgája és végül volt a matek. Már arra várt mindenki, kb két óra lehetett, de még mindig nem kezdték el. Vajon mi lehet a baj? Aztán olyan tíz perc múlva az is elkezdődött. Szépen lassan mindenki sorra került. Kb 3 előtt lehetett, amikor engem szólítottak. Nagy levegőt vettem és magabiztosan bementem. Köszöntem udvariasan, majd húztam egy tételt a felém nyújtott dobozból. Mikor bele akartam kezdeni láttam, hogy valami nagyon nem stimmel. Valaki hiányzik.
- Elnézést, de megkérdezhetem, hogy hol van Mr. Smith? Azt hittem ő fog minket vizsgáztatni!
- Igen úgy volt. De valamiért nem jött el. - válaszolta az igazgató.
- Értem.
- Kezdheti! - intett nekem.
- Már is. Szóval, a matematika eredete. A matematika a... - hirtelen csörögni kezdett egy telefon.
- Pillanat! - felvette az igazgató úr - Igen én vagyok. Persze itt tanít. Miért valami baj történt? Hol? Értem. Indulok!
- Mi történt? - kérdezte az ofink.
- Mr. Smith balesetet szenvedett. A közeli kórházba szállították. Súlyos az állapota, oda kell mennem. Elnézést! - elrontant.
Hogy, mi!? Adam megsérült!? Azonnal oda kell mennem! Nem habozhatok! Ott a helyem! Ledobtam mindent és kirohantam, szaladtam egyenesen a kórházig. Nem érdekelt se a vizsga, se semmi más.
A recepción alig akarták megmondani, hogy hol van, de végül sikerült kiszednem a nővérből. Bementem hozzá, épp egy orvos vizsgálta. Leültem, csendben.
- Hogy van? - kérdeztem az orvost.
- A nehezén túl van, de még súlyos az állapota.
- Mégis mi történt?
- Elnézést, ön kicsoda?
- A barátnője vagyok!
- Értem. Szóval, baleset történt. Karambóloztak egy szemben jövő autóval. Túl gyorsan hajtott, nem tudta bevenni a kanyart és kisodródott. A szemközti sávban pedig összeütközött egy kisebb furgonnal. Sajnos nem kötötte be magát és kitepült a szélvédőn.
- Na és mi baja van?
- Agyrázkódása van, a karjában az egyik csont szilánkosra tört és az egyik borda átszúrta a tüdejét. Szerencsére nem mély a seb, nem lesz káros az egészségére. Még altatásban tartjuk, hogy ne fájjon annyira a lélegzés neki.
- Értem. Köszönöm doktor úr.
- Nincs mit. Egy kicsit még maradhat, de aztán el kell mennie. A betegnek pihennie kell!
- Rendben. Csak pár percig maradok!
Csak ültem ott csendben és fogtam a kezét. Néhány könnycsepp kigördült a szememből. Néma csend volt a kórteremben. Csak a gépek hangjait lehetett hallani. Imádkoztam, hogy legalább őt ne veszítsem el! Minden létező személyt, akit valaha is szerettem, mindet elvesztettem. Őt már nem akarom! Nem engedem, hogy itt hagyjon engem! Az nem lehet! Megpusziltam a homlokát aztán haza mentem. Mindent elmondtam James-nek, hogy mért léptem le a vizsgáról. Megértette, már nem is volt mérges. Fürdés közben jól kibőgtem magam. Az a sok stressz ami felgyülemlett bennem, most egyszerre jött ki. Másnap bementem az utosló vizsgára. Elmondtam miért mentem el, megértették. Ami fura volt. De megengedték, hogy újra neki lássak. Hamar végeztünk. Aztán rohantam a kórházba. Ott elmondta az orvos, hogy hiába ébresztgetik Adam-et, nem akar felkelni. Kérdeztem, hogy ez mért baj és elmondta az orvos, hogy ha nem kel fel az altatásból akkor kómába esik és abból nehezen ébredne fel, de megeshet az is, hogy sosem ébred fel. Ezért megkért, hogy beszéljek hozzá, hátha nekem kinyitná a szemét. Mivel hallja, hogy mit mondanak neki, attól függetlenül, hogy nem tud válaszolni. Így is tettem. Bementem hozzá.
Kb a fél tanári kar ott ült és néhány aggódó diák. Amikor beléptem, mindenki engem nézett. Azt hitték, hogy én is mint aggódó diákja jöttem ide. Pedig nem! Leültem mellé az ágyra, egyébként se volt máshol hely.
Mindenki nézte csendben mit csinálok. Megfogtam a kezét és beszélni kezdtem hozzá.
- Én vagyok az Lori! Remélem hallasz engem!? Az orvosok mondták, hogy nem akarsz felébredni. Ne csináld ezt, fel kell kelned! Hallod? Nyisd ki a szemed! - csak vette a levegőt, a gépek pittyegtek, mindenki döbbenten nézte ahogy beszélek - Ha hallasz szorítsd meg a kezem! - kis időbe telt ugyan, de megszorította.
Rettentően örültem neki. Szóval akkor tényleg hall mindent. Remek!
- Kérlek kelj fel! Küzdj az álmosság ellen! Nem akarom, hogy kómába ess! Kérlek! - még mindig semmi, valami hatásosabb kell.
Ekkor eszembe jutott mit is mondjak, mi az ami miatt felkelne. Bár ezt nem így képzeltem el. Főleg nem ennyi ember előtt, ráadásul a tanáraim és osztálytársaim azok az emberek. De nem érdekelt, most ez nem számít!
- Figyelj rám, mondanom kell valamit! Hallasz? - megszorította a kezem, gondolom ez egy igen lehetett - Már rég elakartam mondani. Tudod, az az igazság, hogy megbocsájtottam neked. Már rég. Csak nem volt alkalmam elmondani. El is kellett utaznom, de mindegy ez nem fontos. Úgy, hogy ébredj fel, értem! Kelj fel értem! Kérlek szépen! - odahajoltam a füléhez - Szeretlek! - súgtam neki.
Majd megöleltem. Úgy maradtam egy kicsit. Az sem érdekelt hogy mindenki tátott szájjal néz. Csak ő érdekelt és az, hogy ébredjen fel. Akaratlanul is kicsordult a könnyem, a nyakára csöppent egy kis darabka.
- Én ishh szeretlekhh! - hallottam meg suttogó, hangját, szaggatottan vette a levegőt.
Nehezen felemelte a kezét és a hátamra tette. Átölelt. Eltávolodtam tőle és könnyes szemekkel néztem ahogy ébredezik. Hívták az orvost. Aki jött és megvizsgálta. Kiküldött mindenkit, kivéve engem. Nagyon boldog voltam. Talán még soha nem voltam ennyire boldog, mint most. A vizsgálat után jó híreket kaptunk. Remek az állapota, jól sikerült a műtét. Amikor kimentem el kellett magyaráznom a bent történteket. Tori persze mellém állt, mivel ő is ott volt. Meglepődtek, de már nem tudtak mit tenni. Nem vagyok már diák, levizsgáztam. Így semmi törvénybe ütköző nincs a dologban.
Pár nappal később kiengedték az intenzívről. Mindennap bejártam hozzá, mind a két héten át, amíg haza nem engedték. Persze hozzánk költözött, ez nem is volt kérdéses. Vigyáztam rá, ápoltam. A ballagásra már együtt mentünk. Az emberek csak úgy néztek minket, de nem érdekelt! Már nem számított semmi és senki. Csak ő és én, na és persze az, hogy meggyógyult.
Elkezdtem az egyetemet, ő visszament tanítani. Segített nekem a tanulásban. Sokat jártunk el kirándulni, moziba, sétálni vagy csak úgy néztünk filmet.
Annyira hálás voltam az égnek, a sorsnak vagy nem is tudom minek, hogy ő itt van velem, újra!
Lehet sokáig tartott amíg mindent átgondoltam. De miuán lezártam magamban azt, hogy titkolózott és nem bízott meg bennem, már csak azt kellett eldöntenem, hogy tudok-e nélküle élni vagy nem! És akárhogy agyaltam mindig ugyanaz jött ki, a nem! Nem tudnám nélküle elképzelni az életem! Túl fontos, túlságosan szeretem ahhoz. Igaz okozott fájdalamat, de ő is szenvedett. És ahogy mondják is, igazi szerelem fájdalom nélkül nincs is! Szóval ezen is túl vagyunk. Már csak a szeretet maradt, ami pont elég! Nem kell több fájdalom, se csalódás! Amire meg is ígértük egymásnak, hogy sosem kerül sor. Mindig őszinték leszünk egymással, és mindent megbeszélünk együtt, közösen.
Most már érzem, hogy annyi rossz és fájdalmas dolog után, végre teljes mértékben boldog vagyok! És egy hosszú, nyugodt élet vár ránk!