Másnap nagyon nehezen engedtek el anyáék Kaylahoz, csak úgy tudtam elmenni, hogy Chloe eljött értem. Ahogy haladtunk előre a kocsival az ismert utcákon szinte azonnal megrohamoztak az emlékek. Hányszor jártam én erre te jó Isten! Bár jobban belegondolva elég rég volt mikor utoljára itt voltam. A májva színű ház előtt leparkolva kiszálltam a kocsiból, szorosan mögöttem Chloe jött. Megnyomva az apró csengőt jelet adtunk érkezésünkről. Meglepődtem mikor nem Kayla hanem az anyukája nyitott ajtót. Hiszen tudta, hogy jövünk, miért nem ő várt itt tűkön ülve? Végtére is erre várt nem?
- Chloe? Szia! Óh Michaela, drágám! Te itt? -nézett rám meghökkenve.
- Igen Mrs. Rodrigez. A lánya itthon van?
- Persze gyertek csak beljebb! -tárta ki az ajtót- Kayla szólt, hogy vendégeket vár de azt nem gondoltam volna, hogy pont titeket.
- Nos igen csak most értem rá jönni. Eddig egy kis elvonón voltam. -feleltem cinikusan, tudtam nem tetszik neki az, hogy én is itt vagyok, nekem sem de mindegy.
- Nem úgy értettem drágám csak...
- Mindegy. Csak beszélek pár szót a lányával aztán itt se vagyok. Ne féljen az őrültség nem fertőző!
Válaszra sem várva trappoltam fel az említett személy szobájába. Kopogás nélkül nyitottam be, a kis göndör hajú a gépébe belebújva valami cikk féleséget olvasott.
- Hahó idegen megjöttünk. -ment oda Clo.
- Oh sziasztok! Ne haragudjatok, hogy nem én mentem le de ezt feltétlen el kellett olvasnom. De örülök, hogy itt vagytok, főleg te! -nézett rám.
- Tudod miért vagyok itt, csodára ne számíts. Igaz az amit Chloe mondott? Tudod hol van Jason?
- Pontos infót nem tudok. Tudod, hogy az apám lent dolgozik. -ez a lent a rendőrség pincéjét jelenti ahol a lezárult, félbe hagyott vagy úgynevezett halott aktákat vizsgálják- Mivel előkerült a Donan akta sokat beszélnek róla odabent, főleg az elrablásod óta.
- A lényeget kérlek, nem érek rá egésznap!
- Máris. Apa minap elmesélte, hogy annál a háznál keresték ahol fogva tartott téged de azt a helyet úgy kipucolták, mintha soha senki nem lett volna ott. De apa elkapott egy beszélgetést az ott helyszínelő pasasoktól, hogy valószínűleg járhat oda valaki, mert találtak üres ételes dobozokat és használt ruhákat is.
- Akkor ezekszerint Jason ott van?
- Nem tudom. A rendőrök szerint csak odatévedő hajléktalanok lehetnek ott, hiszen a házban nyoma sincs tevékenykedésnek.
- Egy próbát megér. Chloe odaviszel? -fordultam a lány felé.
- Ne haragudj Mia de én ebben nem akarok részt venni. Utálhatsz, megvethetsz de én nem foglak visszavinni ahhoz az őrülthöz. Tudom -emelte fel kezét, hogy még nem fejezte be- neked ő nem őrült, lelkitársak vagytok meg minden. De, mint barátod kérlek ne akarj belekeverni ebbe. Tudod mennyire nem csípem a love story-kat, főleg nem az ilyet!
- Majd én elviszlek! -szólt közbe Kayla, mire mindketten meglepődtünk.
- Tényleg? -néztem rá döbbenten.
- Igen. Ez a legkevesebb ha legalább csak egy kicsit is törleszthetek a múltbéli dologért.
- Ha sikerül őt megtalálnom mindent elfelejtek neked!
Miután megbeszéltük az elszállításom és elköszöntünk Mrs. Rodrigeztől beszálltunk Kayla kocsijába és elindultunk a tanyára, ami egykor oly keserves hely volt számomra. Az odaúton minden apró kis részletre emlékeztem, pedig sietve hagytuk el a helyszínt Jasonnel és az idő is jócskán eltelt, mégis... mintha csak tegnap lett volna. Az autópályáról lehajtva elértük azt a földutat ami a tanyához vezet. Ahogy egyrecsak közeledtünk egyre több emlék jelent meg lelkiszemeim előtt. A hosszú séták a mezőn vagy az erdőben, a beszélgetések a verandán, de talán az a legkedvesebb emlékem mikor hirtelen ránk zúdult az eső és nevetve rohantunk a tető alá de mindhiába mert csurom vizesek lettünk. Ahogy ez eszembe jutott egy aprócska mosoly jelent meg arcomon. Mikor megpillantottam a házat nagyot dobbant a szívem. Leparkoltunk a poros udvaron és sietve szálltam ki a járműből.
- Megvárjalak? -kiabált utánnam Kayla.
- Nem kell. Menj haza nyugodtan.
- És ha nincs itt? Nem hagylak itt!
- Jó. Akkor várj itt. Írok ha megtaláltam, akkor hazamehetsz nyugodtan.
- Rendben.
Lassan indultam el a bejárat fele. Rendőrségi szalag amerre csak a szemellát. Átbújva az egyik alatt fellépkedtem a lépcsőn. Kezeimet végigcsúsztattam a korláton, melyről a por átragadt a tenyeremre. A verandán pihenő hintaágy lassan ingott ide-oda a nagyobb erővel fújó szél miatt. Az ajtó elé érve egy pillanatra megtorpantam. Átfutott az agyamon, mivan ha nincs itt! Hol fogom keresni? Egyáltalán megtalálom még valaha? És ami a fontosabb! Ő akarja-e, hogy rátaláljak? Bár kérdések százai hadakoztak egymással elmémben mégis a folyamatosan hajtó kíváncsiságom és kínzó bűntudatom egyre csak vitt előre. Meglepve láttam, hogy az ajtó nincs bezárva. Szóval tényleg jár ide valaki. Méghogy hajléktalanok... Belépve a házba ismét emlékroham áldozata lettem. Átsuhanva a nappalin egyenesen az emelet felé vettem az irányt, ahol a szobája volt és az az emlékhelyként használt helyiség. De egyikben se volt. Sőt minden egyes szoba üresen állt, se egy bútor, se egy függöny az ablakon, semmi. Kezdtem kétségbeesni! Tényleg nem lenne itt? A földszintre érve elkapott egy rég nem érzett érzés, ami egykor nyomasztóan hatott rám ám most per pillanat jó ötletet adva hasított belém. A pince! Lehet vizsgálódtak ott is és talán rá is leltek a titkos kis helyiségre, de ha máshol nincs csakis ott kell lennie! Így hát arra vettem az irányt. Lassan hagytam magam mögött a lépcsőfokokat, míg elértem ahhoz a folyosóhoz ami pont a célirányomba vezet. A hatalmas vas ajtó elé érve meglepve láttam, hogy az résnyire nyitva van és fény szűrődik ki bentről. Szívem hevesen kezdett dobogni, hiszen lehet épp most lelek rá Jasonre vagy épp ellenkezőleg, lesz bent valaki aki nem ő és újra csalódnom kell. Két kézzel tártam szélesebbre a rést, hogy beférjek én is. A félhomályban alig láttam, de emelkedő pulzusom mindent elárult. Míg az agyamig nem jutottak el a megfelelő információk, addig a szívem felismerte azt a jól megszokott alakot, öltözetet, testtartást és ide-oda himbálózást ha nyomasztotta valami. Ez ő! Végre megtaláltam! El sem hiszem.
- Jason? -szólítottam meg halkan.
Meg sem mozdult. Folytatta a földön való hintázást. Talán tevédnék és ez mégsem ő?
- Jason te vagy az? Én vagyok az Michaela!
Nevem hallatára abban a pillanatban abbahagyta a himbálózást és lassan fordította fejét irányomba. Bár nem volt elég fény de így is láttam arcán a két csíkot amit könnyei hagytak maguk után. Felállt a padlóról és elém lépkedett. Alaposan szemügyre vett, mintha valami vadászkopó lenne és le akarná ellenőrizni jó állatot lőtt-e le a gazdája. Majd megjelent egy mosoly arcán és megragadva karomat magához rántott. Olyan erősen szorított azt hittem megfulladok.
- Uram Atyám! Tényleg te vagy az Michaela? -beszélt bele hajamba.
- Igen én. Kérlek ne szoríts olyan erősen, megfulladok. -kocogtattam meg hátát.
- Jaj ne haragudj csak... Itt vagy! Ez olyan hihetetlen! De hogy és miért? Nem értem.
- Eljöttem. Tartozol nekem egy magyarázattal! -tettem csípőre a kezem- Miért küldtél el magadtól? Ki akartál lökni a kocsiból! Hülye vagy!? -csapkodtam karját, vállát, mellkasát mindent ahol értem, ő csak szótlanul tűrte.
- Sajnálom. Hidd el, soha életemben nem tettem ennél nehezebb dolgot, pedig megöltem az apámat. Csak nem akartam, hogy miattam börtönbe kerülj vagy olyan legyél, mint én... -sütötte le szemeit.
- Milyen?
- Egy őrült elmebajos.
- Hülye vagy te nem őrült! Azért mert megviselt, hogy régen gyakorlatilag eldobott a családod attól még nem leszel őrült! Az nem itt kezdődik. Az őrült az aki erőszakolja a nőket, gyerekeket, a saját családját, aki ok nélkül felrobbant egy betegekkel teli kórházat. De te nem vagy az! Ne másoknak higyj, hanem nekem!
- Köszönöm Michaela, hogy ezt gondolod rólam, hidd el sokat jelent. De kérlek most menj el!
- Elküldenél? Még most is? Azok után, hogy megjártam a diliházat ahol egy teljes hónapig bent kellett lennem!? Ahol semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy mi lehet veled vajon túlélted-e a robbanást!? Még mindig ellöknél? Nem hiszem el! Én meg mindent kockára téve eljöttem ide! Hát ennyi... akkor te sosem szerettél engem csak megjátszottad! Jó tudni. Pedig ha tudnád, hogy én viszont szeretlek, mindig is szerettelek... -elindultam kifelé, hangos trappolását hallva tudtam, hogy utánnam jön.
- Sajnálom! -karolt át hátulról- Sosem gondoltam volna, hogy valaha is viszonozni fogod az érzéseim. Én pedig nem akartam ráderőltetni semmit.
- Tényleg? Akkor miért raboltál el? -nevettem fel, de arckifejezését látva abbahagytam.
- Ne haragudj, hibát követtem el.
- Igazad van. Ha számodra hiba az, hogy velem együtt a szívem is elraboltad, akkor igen, hibáztál.
- Kérlek ne menj el! Soha ne menj el! -puszilta meg nyakam.
- Nem megyek, ígérem. De te is ígérj meg valamit!
- Bármit!
- Soha többé ne bánts másokat, akkor sem ha megérdemelnék!
- Rendben. Amúgysem bántottam azóta senkit. Kerülöm az embereket.
Szembe fordított magával és azonnal ajkaimra tapadt. Amit azonnal viszonoztam. Nem hittem volna de egész hihetetlenül csókolt. Ez meglepő! Olyasfajta csókja van amibe az ember képes beleszédülni. Aki átélt már hasonlót az tudja miről beszélek. Felmentünk a nappaliba és szóltam Kaylanak, hogy nyugodtan hazamehet. Mivel lassan őszbe megyünk át hamarabb sötétedett és némivel hűvösebb is volt az idő. Kihúzva a kanapét elfeküdtünk rajta, mivel az volt az egyetlen otthagyott bútor amit a rendőrök nem vitettek el. A függöny nélküli ablakokon bámultuk a felkelő holdat, ami kifli alakban díszelgett az égen.
- Milyen szép. -sóhajtottam.
- Igen. És én milyen rég vártam már erre!
- Mire, hogy felkeljen a hold?
- Dehogy. -nevetett- Hogy a karjaimban tarthassalak. Szeretlek! -nyomott egy puszit a számra.
- Én is téged. De ugye tudod mi fog ezekután következni?
- Igen tudom.
- És nem bánod? -erősen rázta fejét.
- Amíg tudom, hogy mellettem vagy, addig mindegy hol vagyunk.
Csak rámosolyogtam és szorosabban bújtam hozzá. Cirógatva karomat lassan húzta le rólam felsőm pántját, majd annak párját is. Felülve hozzá ajkaink újra találkoztak és édes csókjában ismét elvesztem. Kezem ösztönösen mozdult magától, lassan húzva le róla a pólót. Kissé elpirosodtam mikor megláttam felsőtestét. Hiszen eddig azt hittem amolyan semmilyen teste van, kis löttyet alkatnak hittem aki nem törődik sokat a külsejével, hát tévedtem. Mikor megláttam kidolgozott kockáit és mellizmait arcom azonnal paradicsom színűvé változott. Végül legyőzve szégyenlőségem újra csókba hívtam őt és addig-addig dobáltuk a ruhákat a padlóra míg már nem volt mit ledobni.
Három hónappal később
Kinézve az ablakon a szél úgy hordozta az elszáradt faleveleket, mint a tollpihéket. A földet mindenütt színes levelek borították, csupán alig volt pár a fák ágain. Nagyot nyújtózkodva kelek fel ágyamból és felhúzva fehér köntösöm belebújok nyuszis mamuszomba és fáradtan csoszogok ki a folyosóra. Elmennek mellettem néhányan mire odaérek ahova kell, a nővérpulthoz. A kék egyenruhás fiatal nő néhány szem gyógyszert nyom a kezembe amit ha akarok ha nem, le kell nyelnem. Kelletlenül teszem a pirulákat a számba és néhány korty víz segítségével a gyomromba küldöm azokat. Végül miután átvizsgálta számat, hogy biztosan lenyeltem-e nem csak úgy csináltam, utamra enged. Ezt vártam! Sietve megyek át a keskeny folyosón és a megszokott kis rózsaszín padomra ülök le. Bár hűvős az idő mégis jól esik kicsit a friss levegőn lenni, legalább ennyit érezzek a kinti életből. Nem sokkal később letelepedik mellém valaki és közelebb csúszik. Oda se kell néznem, már az illatáról felismerem az illetőt. Ujjait az enyéim közé furakodtatja és rákulcsolva azokra szorosan magamellé teszi kezeinket. A mosoly mi már szinte ráfagyott arcomra, megjelenik megint. Fejemet ráhajtom a vállára és nagyot szippantva illatából felsóhajtok.
- Hogy vagy ma reggel?
- Köszönöm jól. Na és te? -löki meg aprón vállát.
- Tűrhetően. Bevetted a gyógyszereid?
- Igen be. Az orvosom szerint szépen javulok.
- Ennek örülök! Megmondtam csak egy jó orvos kell, aki tényleg segíteni akar rajtad. Mit mondott mikor engednek ki?
- Nem tudom. Hiába kérdezem sose mond semmit erről, így inkább hanyagoljuk a témát. Na és te?
- A doki szerint ha ilyen ütemben javulok az ünnepekre hazamehetek. Anyáék boldogok miatta.
- Te nem?
- Nem akarlak itthagyni. -kapaszkodtam karjaiba.
- Ugyan, ne velem törődj! Ha nem is azonnal de utánnad én is kikerülök innen. És akkor együtt élhetünk tovább, nyugodtan. Feltéve ha még mindig ezt akarod?
- Hogyne akarnám! -csattantam fel- Ha nem gondolnám komolyan szerinted itt lennék!? Ne idegesíts, ígyis idegállapotba vagyok!
Próbáltam komoly lenni de végül mindketten hatalmas nevetésben törtünk ki. Akkor mikor felkerestem őt a tanyán már másnap ott volt az egész rendőrségi gárda. Még felöltözni is alig volt időnk. Bár tudtuk, hogy keresni fognak engem és úgyis ránk találnak, ezért nem is menekültünk el. Hiszen ki akar egész életében bújkálni és félni mert bárhol lekapcsolhatják? Persze a zsaruk durvák voltak Jasonnel de mivel én is ott voltam hamar a védelmére tudtam kelni. Alig egy napos cellában való éjszakázás után újra itt kötöttünk ki, az elmeosztályon. Meglepődtem? Kicsit sem. Tudtam, hogy ez lesz. Hiszen külső szemmel ki ne tartana őrültnek egy olyan lányt aki visszamenekül az elrablója karjai közé? Hiába magyaráztam el, hogy se nekem se Jasonnek semmi bajunk sincs mármint szellemileg, nem hittek nekünk. Bedugtak ide minket kényszergyógykezelésre. Anyát nagyon megviselte a dolog, néhány napig nem is jött látogatni. De mikor szépen elmagyaráztam neki, hogy bár az orvosok azt állítják beteg vagyok nekem semmi bajom sincs csupán beleszerettem valakibe. Bár nem akarta elfogadni és szerintem mai napig sem hiszi, hogy ez tényleg komoly köztünk, de végül beletörődött a dologba, hogy nekem szükségem van Jasonre, még ha csak a „gyógyulásom" érdekében is.
- Nem fáj semmid? Vannak még rosszulléteid? -simít rá hasamra.
- Hál' Istennek már nincs. Nem kínoz ez a gyerek. -nevetek fel.
- Remélem lány lesz és olyan lesz, mint te.
- Őrült és hihetetlenül szexi? -nevetett.
- Okos, bátor, határozott és gyönyörű.
Bókjaitól arcom azonnal a pirosnak egy árnyalatát vette fel és köszönés képpen egy puszit nyomtam szájára. Aznap mikor lefeküdtem vele úgy alakult, hogy azonnal teherbe is estem. Persze nagy volt a vita, a veszekedés és az orvosok is sokszor harcoltak egymással, hogy mi is legyen a leghelyesebb dolog. De a heves ellenkezésemre és a javulásunk iránti hatásgyakorlás érdekében „engedélyezték" hogy megtartsam a babát. Na nem mintha lett volna beleszólásuk! Anya nagyon kiakadt rám emiatt, sőt még a nővérem is. Kb egy hónapig nem is jöttek el hozzám. Fura de az egyetlen aki mindvégig látogatott az Kayla volt. Ígéretemet betartva megbocsájtottam neki az árulást és mióta elvitt a tanyához újra szent a béke közöttünk. Chloe is ritkán benéz, de ő nem olyan gyakran a suli miatt. Mivel utolsó év inkább a tanulásra, az anyagokra koncentrál, hogy sikeresen letehesse az érettségit. Persze nem is hibáztatom emiatt. Régen nekem is mindenem volt a tanulás. Mivel nekem az utcsó év halasztódott így most nem kell foglalkoznom vele. Kayla pedig megígérte, hogy együtt kezdjük el az utolsó gimis évet, mert még 9-ben fogadalmat tettünk, hogy együtt ballagunk el. Úgy tűnik ez így is lesz. Leszámítva, hogy a kutyául bebaszós rész elmarad, legalább is részemről.
- Megbántad? -térített vissza gondolataimból.
- Mit?
- Hogy akkor megkerestél? Nem bántad meg? Hiszen akkor nem kéne itt lenned. Otthon lehetnél a családoddal, járhatnál suliba, normális életed lenne.
- A normális relatív Jason. Én tudtam jól mit vállalok azzal ha felkutatlak. Tisztában voltam azzal, hogy vagy ide vagy börtönbe fognak csukni. Ha mindezt nem akartam volna nem kereslek meg.
- Akkor is... Óriási áldozatot hoztál ugye tudod? Meg sem érdemlem.
- Dehogynem! Talán te vagy az egyetlen aki igazán megérdemelte ezt tőlem. Hiszen mindig ott voltál mellettem ha szükségem volt rá, mondjuk akkor is ha nem. -kuncogtam fel- Megmentettél, kétszer is. Követtél el hibákat. Nagyügy! Ki nem? Ne a múltban elkövetett hibákból ítéljen az ember! Nekem is voltak ügyeim mégis képes voltál szeretni engem, annak ellenére, hogy tudtad mit tett velem az apám.
- Sosem tudnálak elítélni azért ami veled történt! Csupán azt lehet aki azt a sok szörnyűséget elkövette ellened!
- Na látod! Ezért nem gondolok én sem rosszat rólad. Szóval a kérdésedre a válasz, nem, nem bántam meg semmit! Na és te? Most, hogy újra itt vagy...
- Megmondtam, mindegy hol vagyok amíg te velem vagy! Különben is megígértem neked, hogy meggyógyulok és én betartom a szavam!
- Akkor ígérd meg nekem, ha végre kijutunk innen akkor is velem maradsz és együtt fogunk élni!?
- Örökre!
Nem csak szám szívem is mosolygott a hallottaktól és a lelket melengető szavaktól. Tudtam komolyan beszél, akárcsak én. Szeretem őt, ez már biztos. Bár szerintem semmi baj sincs velünk, sehogy sem, de az orvosok szerint csak azért „támaszkodunk" egymásra mert a betegségeink erre késztetnek minket. Nos, ők tudják. Én azt tudom, hogy mindegy mi történt vagy mi fog, én ezt a férfit mindig is szeretni fogom és tudom ő is engem. Akkor is ha már az őrület határán leszünk!