Halk kattogó szerű hangra kezdtem el magamhoz térni, szemeimet bántotta az élesen vakító fény. Tisztítószer és klór szag terjengett az egész helyiségben, innen tudtam kórházban vagyok. Kinyitva szemeim megláttam magam mellett két férfit akik épp arról vitatkoztak mikor leszek szállítható állapotban. Az egyikük sötétszürke zakót viselt farmer nadrággal, míg a másikon az a tipikus orvosi egyenruha volt.
- Szerencsére nem szenvedett életveszélyes sérüléseket, csupány enyhe agyrázkódása és néhány zúzódása van. De pihennie kell értse meg nyomozó úr! -kelt védelmemre a doki.
Ha „csak" ennyi a bajom miért voltam olyan szarul a balesetnél? Jézus a baleset! Jason! Hol lehet? Jól van vajon?
- Maga viszont azt értse meg, hogy egy nagyon fontos ügyben kell kihallgatnunk ami nem tűr halasztást! Ő a korona tanú.
- Tudja mit? Ha magáhoztér a kisasszony akkor megvizsgálom és ha rendben találok mindent és ő is beleegyezik akkor elvihetik innen! De ha a rosszullét legkisebb jelét is mutatja itt marad! -nyomatékosította mondandójának komolyságát.
- Rendben.
Megvártam amíg kimennek, addig meg se mertem szólalni nehogy észrevegyék, hogy fent vagyok. Felülve ágyamon körbenéztem, de szomorúan vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok a szobában. Pedig abban bíztam, hogy Jasont is ideszállították és talán egy kórterembe is raktak minket. Ha már egyszer bűnözők vagyunk. Lassan az ajtóhoz sétáltam és óvatosan kinyitva kiléptem a szobából. De alig jutottam két lépésnyire mikor a kint várakozó kis tömeg nekem rontott.
- Uram Isten Michaela! Hát te felébredtél? Hála az égnek! -karolt át, de úgy, majd megfulladtam.
- Anya? -lepődtem meg ittlétén- Hát te? Hailey? Chad és Chloe? -néztem körbe az ott állókon.
Kayla is? Ő meg mi a francot keres itt? Azt hittem a történtek után nem meri idetolni a pofáját! Hiszen elárult engem!
- Hogy kerültök ide!? -kérdeztem, direkt kerülve a lány tekintetét.
- Kayla mesélte, hogy rád talált egy tanyán azzal az őrülttel. Azonnal hívtuk a rendőrséget. Travis nyomozó hívott fel, hogy megtaláltak téged és baleseted volt. Annyira aggódtam érted kicsim! -ölelt át újra, majd a többiek is megnyomorgattak.
- Jól vagyok nem kellett aggódnod. Mindig is jól voltam. -mondtam ki gúnyosan a fekete hajú felé nézve, kinek bűnbánatos arca már-már szánalomra méltó volt.
- Mia -szólalt fel először, azóta, hogy itt állunk- tudom, hogy haragszol rám...
- Haragszom? Oh. Miért is? Talán kéne? -úgy tettem, mint aki nagyon elgondolkodik.
- Kicsim ezt ne csináld! -csitított le anya, de hiába.
- Elárultál! -kiáltottam- Azt hittem a barátom vagy erre képes voltál szemrebbenés nélkül elárulni! Hogy tehetted? -épp neki akartam esni, de Hailey és Chad lefogtak.
- Ne csináld a cirkuszt hugi, kórházban vagyunk!
- Pont leszarom! Engedjetek már el! -rántottam a karjaimon mire eleresztettek.
- Te pedig -böktem rá mutató ujjammal- soha többé ne merj a szemem elé kerülni megértetted!?
- Sajnálom Michaela! -sütötte le szemeit.
- Van mit.
Épp arra sétált el egy nővér, kezében egy tálcával. Rajta különféle orvosi bigyókkal. Megakadt a szemem a szinte már jól ismert szikén. Azonnal úrrá lett rajtam ugyanaz az érzés, mint akkor lent a pincében. Az adrenalin csak úgy tombolt az ereimben! Az agyam teljesen kikapcsolt és automatikusan kaptam le a tálcáról a kis éles tárgyat és ugyanazzal a mozdulattal döftem bele volt barátnőm oldalába. A fájdalomtól felsikoltva rogyott a földre, Chloe és anya guggoltak le hozzá. Hailey és Chad lefogva engem vették ki a kezemből a szikét és dobták el jó messzire.
- Na mivan kis ribanc? Csak nem fáj? Legalább megtudod mi jár annak aki elárul engem! Na milyen érzés olyat kapni a barátodtól amire sosem számítanál?
Magamból kikelve ordítoztam a folyosón. Legbelül tudtam, hogy amit tettem az rossz és meg is bántam abban a pillanatban, de mégis a másik felem boldog volt, amiért elégtételt vehet! Fájt a tudat, hogy újra bántottam valakit, aki ráadásul pont a barátom volt, mardosott a bűntudat! Mégis... Az a mámorító érzés kielégítő volt számomra. Időközben a nővér azonnal riasztotta az orvosokat, akik sietve közeledtek felém, az egyikük kezében egy injekciós fecskendőt tartott. Tudtam mi következik ezután. Leszedálnak és vagy börtönbe vagy diliházba kerülök!
Pár nappal később mikor az orvosok fizikailag (kiemelték, hogy csak úgy) meggyógyultam, engedélyt adtak a nyomozónak, hogy elvigyen onnan. Már aznap reggel jött is értem.
- Jórggelt Miss Morgan! Mehetünk?
- Van más választásom? -költői kérdés.
- Jöjjön kérem! -karolt át féloldalasan, amitől még a hideg is kirázott- Amint végeztünk beszélhet a családjával.
Szótlanul bólintva követtem őt az autójáig, amibe beszállva meg sem álltunk a Portland-i rendőrkapitányságig. Ahol egy szürke szobába vittek be ami még lehangoltabb volt a kórházi kórtermemnél is. Kihallgatás közben minden szóbakerült az elrablásomtól fogva, Jason iskolánkba kerülésétől kezdve a nemrégi kórházi incidensemig. Elmondta, hogy nem kell aggódnom Kayla miatt, ugyanis a szúrás nem ért fontos belsőszervet így hamar felépül. Felhozta bizonyítékként a háznál talált holttesteket, az elkobzott ruháimat és a helyszíneléskor csurom véres kezeimet. Hiába mondtam, hogy én tettem folyton csak Jasonre akarta hárítani a dolgot, őt akarta kihozni vétkesen. Nem értettem miért! Hiszen most vallok be két gyilkosságot is erre képes lenne más nyakába varrni, ezt meg eltusolni! Milyen nyomozó az ilyen? De egész kihallgatás során másra se tudtam gondolni, mint Jasonre és a hollétére. A nyomozó szerint nem egészen vagyok beszámítható ezért elrendelt nekem egy elmeorvosi vizsgálatot. Bár nem értem miért... Hiszen semmi okot nem adtam az ilyesféle feltételezésre. Lehet azért mert ugyan tisztában volt azzal, hogy az én kezem is benne volt a dologban -és valamiért mindvégig azt akarta, hogy Jason ellen valljak- de én ezt nem tettem meg.
Így most egy hűvös cellában ülök, várva az orvosra aki talán ma már nem is jön el. Szörnyen érzem magam és nem az iszonyatos fejfájásom miatt! Rettentő bűntudatom van amiért hagytam magam Jasonnek, hogy ellökjön magától! Tudom, érzem, ha vele tudtam volna maradni akkor sikerült volna meggyógyítanom őt! Láttam rajta a hajlandóságot és az akaratot. De így... Ki tudja életben van-e egyáltalán!?
Előbuggyanó könnyeim hangtalanul folytak le arcomon, le a hideg beton padlóra. Kezeim remegtek a félelemtől, hogy talán ott maradt a robbanásban. Ekkor jöttem rá, hogy már rég nem a félelem, a harag vagy a barátság ami hozzáköt, hanem valami más, egy sokkal erősebb láthatatlan érzés ami olyannyira vonz, hogy az már megrémiszt! Szeretem őt! Végtére is ő nem egy rossz ember, csupán történtek olyan rossz dolgok a múltjában ami ezt tette vele. Tartják úgy, hogy ha az emberrel folyamatosan csak rossz dolgok történnek és egyfolytában csak negatív jelzéseket kap a környezetétől akkor előbb-utóbb ezek a dolgok megszokottá válnak és ez lesz számára a jó. Így ha rossz dolgot is cselekszik, ő maga nem tudja, hogy az helytelen, hiszen számára a negatív környezet ezt a példát mutatta, ez neki a jó. Épp ezért tudom én segíthettem volna neki! Vissza tudtam volna téríteni az igazi valóságba és elfeledtetni vele minden rosszat ami csak történt a múltban! Lesz ami lesz én kijutok innen és megkeresem őt!
Egy hónappal később
Újra itthon! Gyötrelmes egy hónapon vagyok túl! Miután a cellában való éjszakázás után másnap eljött a pszichiáter, hogy megvizsgáljon és megtudta mit tettem nem sokkal azelőtt, szinte azonnal beutalt egy szanatóriumba. Ott folyamatosan megfigyeltek, beszélgettek velem és mindenféle hülye feladatokat kellett csinálnom. Kellemetlen érzés volt, mindvégig! Mintha legalább is egy félőrült lennék, akit egy percre sem lehet egyedülhagyni mert akkor bajt csinálna. Egyszerűen észbontó, komolyan!
- Kicsim csak add azt ide, ne cipekedj nekem! -kapta ki anya a kezemből a táskámat.
- Anya! -szóltam rá mérgesen- Csak őrült vagyok nem béna, tudom vinni egyedül is.
- Ne beszélj így Michaela, nem vagy őrült!
- Oh tényleg? Akkor minek voltam egy hónapig gyogyósoknak való intézetben, nyaralni?
- Az csak egy szanatórium volt drágám. Muszáj volt leküzdened a függőséged. -nyitotta ki a hűtőt.
- Milyen függőség? -háborodtam fel- Csak mert számít nekem egy ember élete és hogyléte szerintem az még egyáltalán nem függőség!
- Lehet. De itt egy mentális beteg emberről beszélünk, nem egy normálisról.
- Normális? Csak mert valaki nem olyan, mint te és nem úgy viselkedik akkor az már őrült!? -csaptam a konyhapultra- Elképesztő vagy!
- Minden rendben anya? -na a nagyokos nővérke is megérkezett!
- Persze, semmi baj.
- Mit kiabálsz hugi? -csapkodta meg vállam.
- Őrült vagyok nem tudtad?
Azonnal feltrappoltam szobámba. Alig tettem be a házba a lábam már azonnal letámadnak mindennel! Hihetetlen! Minek is hoztak haza egyáltalán ha még mindig azt gondolják, hogy nem vagyok százas? Szobámba érve minden pontosan úgy fogadott ahogy azt hagytam, négy hónappal ezelőtt, mikor elmentem abba a táborba. Istenem hogy repül az idő! Persze az ágyneműm ki volt mosva és rendszeresen takarítva is volt. Innen látszott, hogy tényleg vártak haza. Ledobva táskámat az egyik sarokba kimentem a teraszra és a környező házakat kezdtem el bámulni. Az egyik szomszéd néni éppen az ablakot takarította, a másik lány a kutyájával játszott az anyja felügyelete alatt és akadt távolabb aki épp a növényeit locsolta. Kb mindig ugyanezeket láttam ha kiültem ide, csak más sorrendben. Szinte semmi sem változott, csak én! Megváltoztam! Rájöttem, hogy az élet nem csupán fehér és fekete, hogy az éremnek nem csak két oldala van, az élet ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb. Annyi fajta ember van, más-más gondolatokkal, problémákkal és a maguk hibáival, és aki egy kicsit is kilóg abból a bizonyos sorból rögtön illetik valamilyen jelzővel vagy elkönyvelik nem normálisnak. Pedig csak egyediek. Egyedi stílussal, egyedi gondolatokkal és másfajta hozzáállással. Vegyük csak példának az egyik szomszédomat, Robert bácsit. Ő az a fajta háborút megjárt öregember aki annyi rosszat, kegyetlenkedést látott már és élt át, hogy kialakított magának egy saját kis világot és a kertje olyan akár egy virágokkal tarkított esőerdő. Oda vonul el mindennap magának, locsolgatja a növényeit, beszél hozzájuk van mikor énekel nekik. De a vele szemben lakó néni olyasféle ember aki ki nem állhatja a növényeket, sőt bármilyen zöldet. Az egész kertje akár egy oázis, mint a sivatag. De még a háza előtt is, míg mások gyepe gyönyörű zöld, addig az övé vegyszerekkel felöntött rozsdabarna az elszáradt fűtől. Akkor ő is egy őrült csak mert nem úgy vélekedik a növényekről, mint a többi szomszédja? Zárják őt is diliházba? Ez egy baromság! Senkit sem szabad elítélni csak mert más. Én így látom a dolgot. Más vagyok, mint a többiek. Csak erre nem jöttem rá, mert egy burokban éltem. Mindennap ugyanolyan volt, semmiben sem tért el az egyik a másiktól. Felkelés után suliba mentem, ott elviseltem Zoe szekálását, elvoltam a barátaimmal aztán hazajöttem és tanultam. Aztán kezdődött minden előről. Mióta ideköltöztünk és helyreállt az életünk annyira beállt egy szekcióba minden, hogy esélyem se volt más szemszögből megélni a világot. Csupán annak a bizonyos egyik oldalnak egy apró kis részletét láttam, azt amiben éltem. Azelőtt én is olyan voltam mint mások. A Jason féléket kapásból elítéltem és elmondtam minden idióta őrült baromnak, holott ezt sosem érdemelnék meg senkitől. Igaz a hozzá hasonló pszichés betegek tesznek dolgokat ami nem igazán helyes, mármint a közönséges norma szerint. De arra azonban soha senki nem gondol, hogy ezeknek a cselekedeteknek oka van! Hiszen senki sem lesz egyik napról a másikra mentális betegségekkel küzdő egyén. Annak oknak kell lennie, hogy valaki annyira elkeseredjen és annyira elhatárolódjon a régi önmagától, hogy a rosszat lássa jónak! Itt van példának Jason is. Ha nem lett volna Margaret és hozzá és az apjához fűződő megfelelési kényszere akkor mindez megse történik. Ha az a nő elfogadja őt, türelmes hozzá és a legfőbb, sosem bántja akkor Jason soha az életben nem lett volna sem beteg, sem gyilkos. Hanem egy boldog gyerek aki szerető családban nő fel. De sajnos ez nem így történt. Sérült, lelkileg. Így ő ezt ilyen formában dolgozta fel. De könnyebb a másikra az őrült jelzőt aggatni, mint kicsit a dolgok mögé nézni és megérteni. Szerintem Jason is és én is olyan emberek vagyunk, akiknek a múltjában történt olyan dolog ami egy örökre szóló sebett ejtett rajtunk. Míg mások szerint mentálbetegek vagyunk, személy szerint Stockholm-szindrómás. Hát nem vicces? Szerintem az.
A nap már javában elhagyta a horizontot mikor úgy éreztem elég az önmarcangolásból és bementem. Felfogva gyöngyvirág illatú samponom a fürdőbe siettem zuhanyozni. Jól esett a meleg víz simogató érintése, rég volt részem ilyen élményben. Félreértés ne essék fürödtem odabent mindennap, csak azt is felügyelet alatt kellett tennem egy aprócska kádban. Ami roppant kellemetlen volt, hiába nő állt bent velem. De most már végre egyedül zuhanyozhattam ami már egy élménnyel felért! Mikor végeztem köpenyemet magamra aggatva mentem ki a fürdőből, de szobámban ülő személytől majd szívbajt kaptam!
- Oh bazdki Chloe, a szívbajt hozod rám! -szóltam rá mérgesen- Egyáltalán hogy kerülsz ide?
- Anyud engedett fel. Bocsi nem akartalak megijeszteni!
- Mivan te is jöttél ellenőrizni, hogy épelméjű vagyok-e még? -kérdeztem cinikusan.
- Oh ugyan, mindig is tudtam, hogy nem vagy az. -legyintett.
Most először, olyan hosszú idő után tudtam újra jóízűen nevetni. Ő az egyetlen olyan személy, aki az egész kezelésem alatt úgy bánt velem mint egy normális emberrel, nem úgy mint a többiek, akik legalább is Hasfelmetsző Jack tanoncaként tekintettek rám, aki ráadásképp még beütéses is. Leülve barátnőm mellé kíváncsian vártam mondja el miért is jött igazából.
- Nem, amúgy Kayla miatt. jöttem. -úgy tudtam!
A név hallatán azonnal mérgesen álltam fel az ágyról és a szekrényemhez sétáltam, hogy kivegyek valami kényelmeset az alváshoz. Tudom, hogy bántottam, tisztában vagyok vele mennyire rossz amit tettem és amiatt bocsánatot is kértem tőle. De az okot amiért tettem, nem voltam képes megbocsájtani neki!
- Tudom, hogy még mindig haragszol rá. -emelte fel kezét védekezően- De hiányzol neki! Egyáltalán nem neheztel rád amiatt ami történt, sőt nagyon szeretne látni téged! És tényleg nagyon sajnálja, hogy beköpött a szüleidnek.
- Hát ez a minimum! -hurrogtam.
- De ő a barátod Mia, nem teheted ezt vele! Hiszen csak jót akart, megmenteni. És ne felejtsd el azért azt se amit te tettél vele!
- Tudom. Nem kell emlékeztetned rá Clo! Sajnálom, hogy bántottam, tényleg teljes szívemből, sőt bocsánatot is kértem. De sosem kértem rá, hogy mentsen meg! Minek tettem volna, hiszen nem voltam veszélyben! Ő meg fogta és ránk küldte a zsarukat! Azóta azt se tudom mi van Jasonnel vagy egyáltalán túlélte-e! -éreztem, hogy könnyeim utat kérnek maguknak- Tudod milyen érzés ez nekem Chloe!? -fordultam felé- Hiába kérdeztem felőle senki nem mondott semmit! Se anyáék, se az orvosok de még az a rohadt nyomozó se. Úgy tettek mintha nem is mondtam volna semmit! Tudod te milyen érzés volt!? Elkönyveltek egy idióta kis őrültnek és aként is kezeltek! Szóval kérlek ne légy csalódott ha nem teszek eleget a kérésednek és nem rohanok annak az embernek a karjai közé akinek mindezt köszönhetem! Ha Kayla igazán a barátom lett volna sosem árul el!
- Rendben. Ha nem akarsz vele kibékülni megértem. De azt tudnod kell, hogy Kayla ezidáig azon volt, hogy neked segítsen. Nem tudom hogy, ne kérdezd, de kiderítette, hogy Jason nem halt meg a balesetben. Az elszállítása után megszökött a kórházból és azóta bújkál.
A hír hallatára akkorát dobbant a szívem, hogy eskü még a bordáimat is eltörte. Rögtön a pulzusom a duplájára ugrott és minél többet akartam tudni a dologról.
- De ha ez igaz akkor a rendőrség mért nem keresi?
- Ki mondta, hogy nem keresik? Országos körözés van kiadva érte.
- Tényleg?
- Ja. Te ezt nem tudtad? Napi szinten vagy százszor bemondja a tv.
- Bocs de az utóbbi időben pont nem volt időm tv-t nézni.
- Uh tényleg bocsi. -mosolyodott el.
- És azt tudja merre van, elmondta neked? Vagy az államokban van még egyáltalán?
- Nem tudom mit tud, nekem semmit se árult el csak ezt, hogy kiderített valamit. De szerintem nem tudta elhagyni Amerikát, minden határ le van zárva, figyelik a reptereket meg kb mindent. De várj! Csak nem meg akarod keresni? -kerekedtek ki szemei.
- Mért ne akarnám?
- Hát mit tudom én... Talán mert elrabolt?
- Ugyanmár Clo az csak félreértés volt. Különben is nem rossz ember ő hidd el, csak történtek olyan dolgok a múltjában amik megviselték.
- Jajmár! Neked is történtek mégse lettél pszichopata gyilkos. -kapott szája elé, tudta ez az ami igazán fel tud idegesíteni engem- Bocsi én nem úgy...
- Tudjuk... Lényegtelen. Én is megöltem két embert. Végül belőlem is gyilkos vált. Nem Jason kényszerített rá, magamtól tettem. Épp ezért kell megtalálnom őt, hogy ilyen ne forduljon elő többet! Segítenem kell neki!
- Miből gondolod, hogy tudnál rajta segíteni? Meg ha tudnál is, honnan veszed, hogy elfogadná a segítséged és hallgatna rád?
- Onnan, hogy szeret engem! És én is őt! Szóval ha tudod hol van ne tartsd magadban! Ígyis úgyis meg akartam keresni. Ha nem segítesz úgy tovább tart. -rántottam meg vállam.
- Úgy látom nem sokat segített az a bent lét. -nevetett fel- Figyi én nem tudok semmit, Kayalval kell beszélned. Nem tudom tudja-e pontosan hol van, de direkt nem mondott el nekem mindent. Tudta, megmondta, hogy úgyis keresni fogod és előre a segítségedre akart lenni, hogy jóvá tegye a hibáját. Azt nem tudom mit derített ki vagy kiderített-e egyáltalán bármit, de egy biztos engem nem avatott be semmibe.
- Jólvan. Beszélek vele. -adtam be a derekam a cél érdekében- Mondd meg neki holnap elmegyek hozzájuk és találkozunk.
- Oké. Örülni fog. Most már megyek, anyáék leszedik a fejem ígyis. Szia Mia! -ölelt át.
- Szia Clo!
Kikísérve a lányt visszamentem a szobámba és azonnal ágyba bújtam. Ki akartam pihenni magam, hogy másnap friss és fitt legyek, hogy bírjam a talán egész napos kutató munkát. Bár remélem Kayla tényleg kiderítette Jason hollétét és nem csak azért mondta ezt Chloenak, hogy így elérje nálam a vele való kommunikációt. Ugyanis mióta betettek abba a szanatóriumba nem beszéltem vele. Jött látogatni -ahogy mindenki más is- de nem érdekelt! Hiába követtem el ellene azt a szörnyű dolgot, egyszerűen nem bírtam beszélni vele. Nem mentem a nagy társalgóba, hogy beszéljek vele, haragudtam rá amiért elárult. Ezt legelőször el is mondtam neki mikor bocsánatot kértem a kórházi dologért. De gondolom azt hitte a bűntudat rávisz arra, hogy elfelejtsem a legnagyobb hibát, amit egy barát el tud követni, az árulást! Hát tévedett! De bízom abban tényleg komoly amit állított és tényleg tudja hol van vagy hol lehet Jason, mert ha ez csak egy trükk esküszöm kinyírom! Az se érdekel ha ténylegesen diliházba küldenek vagy börtönbe! Így hát Kayla Rodrigez adja a jó Isten, hogy igazat mondj!