Miután alább hagyott a kezdeti sokk, beengedett a házba. Levettem a kabátom és a fogasra akasztottam, majd követtem őt a konyhába. Megkínált narancslével s miután belekortyoltam gondoltam ideje belekezdeni abba amiért igazából itt vagyok.
- Ne haragudj, hogy csak így rád törtem, de muszáj megkérdeznem valamit!
- Hát az biztos, hogy meglepett mikor megláttalak a küszöbünkön, de hidd el nem zavarsz sőt örülök neked! -hadarta el mondandóját, közben az arcáról a vigyort le sem lehetett törölni.
- Ne, légyszi ezt ne! Nem jópofizni jöttem! -hm, hamar előjött ez az énem, asszem ez új rekord- Csak azt szeretném tudni miért estél úgy neki Adam-nek? -tettem fel kerek-perec a kérdést ami már egy ideje nyugtalanított.
- Ja sejtettem, hogy ez érdekel... Figyu az az igazság, hogy én sem igazán tudom megmagyarázni.
- Hát pedig valamit csak mondanod kell! Miért tetted?
- Nem tudom..ö... Azt hiszem, hogy az zavart ahogy folyton bájcsevegtek, hogy mindig nyomul rád és amikor láttalak a kocsijából kiszállni... talán akkor telt be a pohár és elpattant bennem valami.
Jó volt végre hallani az igazat, ráadásul az ő szájából! Tudtam nem hazudik, ő az a személy akiről ellehet mondani, hogy sosem hazudik, de tényleg, ez az egy ami pozitívum maradt benne!
- Szóval...akkor te féltékeny voltál?
- Ühm, jah mondhatjuk ezt is. -vont vállat.
- De miért vagy féltékeny? Hiszen nincs köztünk semmi és soha nem is volt! De még ha lett is volna annak vége, semmi közöm hozzád és neked sem hozzám! Azzal találkozok akivel akarok és annak a kocsijából szállok ki, akiéből jólesik! -igyekeztem visszafogni magam, ne tűnjek túl bunkónak vagy irónikusnak.
- Igen, tudom... Ne haragudj, nagyon sajnálom amit tettem! -sütötte le tekintetét, tudtam tényleg bánja amit csinált- És abban is igazad van, hogy azzal találkozgatsz akivel csak akarsz! Nem tartozol nekem elszámolással, hiszen még csak barátok sem vagyunk... Ami persze szintén az én saram!
- Örülök, hogy ezt beláttad! Haladás! De ugye tudod, hogy Adam-től is bocsánatot kell kérned?
- Persze, tudom. Amint visszamentem a suliba megkeresem, ígérem!
- Kössz. Akkor én megyek is! -álltam fel, de a kezemért nyúlt és visszatartott.
- Kérlek ne menj még! -nézett rám esdeklőn- Szeretnék veled beszélni! Már olyan rég...
- Miről akarsz? -úgy tettem mint akit nem érdekel, közben azért ez nem teljesen volt igaz.
- A régi dolgainkról.
- Óh nekünk olyan is van?
- Nemár Meds, kérlek!
- Még kb fél órám van aztán haza kell mennem! -láttam mennyire megörült annak, hogy belementem, szinte már a szemében is egy mosoly volt.
A nappaliba mentünk, hogy kényelmesebben elférjünk mint a székeken a konyhában. Leültem a kanapéra, ő kicsivel távolabb foglalt helyet. Tudtam most egy nagyon nehéz és talán fájdalmas beszélgetésnek nézek elébe. De ahogy Adam is, Jimmy is és anya is mondta, mindenképp túl kell esnem rajta! Már csak a saját érdekemben is, hogy le tudjam zárni a múltamat. Tényleg, viccen kívül próbáltam a normális emberi formámat előhozni, de éreztem ahogy a védekező énem eléggé igyekszik előtérbe tolni magát. De nem akartam se bunkó, se túl nemtörődöm lenni mert akkor úgy tűnne, hogy komolytalan vagyok, pedig nem! Asszem ez lesz életem egyik legkomolyabb beszélgetése.
- Na, akkor nekikezdesz még ma!? -hupsz, régi szokások.
- Igen, bocs csak kissé nehéz összeszedni a gondolataim.
- Mi olyan nehéz? Éveid voltak rá!
- Tudom csak nem olyan könnyű! Először is szeretnék bocsánatot kérni tőled, kb mindenért! Hogy olyan gyáva voltam, hogy nem álltam ki érted, értünk, a barátságunkért és azt sajnálom a legjobban, hogy hagytalak az életemből kilépni, nem kellett volna! Minden az én hibám!
- Ja kb. Jó, hogy beláttad végre! -istenem ez a cinizmus, nem akar elszakadni tőlem.
- Tudom, sok időbe telt! Vagyis inkább csak az, hogy bevalljam neked. Hogy én tehetek mindenről azt mindig is tudtam! És tudom, hogy túl sokáig vártam ezzel és egy sima kis bocsánat kérés nem lesz elég, ezzel tisztában vagyok, de kezdetnek megteszi!
- Na és most mit vársz, mit mondjak? Hogy minden el van felejtve és kezdjünk előröl mindent? -ezt komolyan kérdeztem és szerintem kicsit sem voltam se cinikus se irónikus.
- Nem, persze hogy nem! Csupán annyit kérek, hogy értsd meg az én szemszögemből is a dolgokat! Tudom mennyi szenvedést okoztam neked...
- Chh ja az nem kifejezés! Tudod te milyen érzés volt mikor a sze.. vagyis a legjobb barátom csak úgy simán elárult!? Az, hogy nem álltál ki értem és engedtél a befolyásnak? Inkább azt az idióta bandát választottad helyettem! -kiabáltam, nem akartam de újra úrrá lettek rajtam az évek alatt elnyomott fájdalmaim.
- Igen tudom, legalább is vannak sejtéseim. -felelte szomorúan- De hidd el nem csak te szenvedtél! Mindennap, amikor láttalak a suliban és nem mehettem oda, felért egy kínzással.
- Ne! Ne kezd el ezt! Nehogy már magadat állítsd be áldozatnak! -förmedtem rá- Ha nem lettél volna olyan beszari alak és kiállsz magadért, a döntéseidért mint egy férfi, akkor mindez meg sem történik! Szóval ne gyere nekem azzal, hogy „jajj mennyit szenvedtem én is" -kicsit gúnyosan mondtam ezt a részt- mert itt nem te vagy az áldozat hanem én! Mindig is én voltam!
- Igen tudom és sajnálom! Nem akartam sajnáltatni magam, csak szerettem volna ha tudod, hogy nem csak te ittad meg a levét az én faszságomnak. Ha akkor nem vagyok olyan befolyásolható és önbizalomhiányos, akkor az a sok szarság meg sem történik! Igazad van mindenben! Hidd el ha tehetném visszaforgatnám az időt és mindent másképp csinálnék, mindent! -láttam a szemében, hogy minden szót komolyan gondol, de egyszerűen nem tudtam megbocsájtani, nem ment!
- De sajna még nem találták fel az időgépet... Szóval, ha mindent elmondtál akkor mennék! -felálltam.
- Ne kérlek, ne menj még!
- De megyek! Így is többet voltam itt, mint kellett volna.
- Akkor ennyi, vége?
- Mért mit vártál? Hogy sírva a nyakadba ugrok és mindent elfelejtünk?
- Hát nem, ezt nem de...
- Semmi de! Meghallgattalak, legyen ennyi elég! Sajnálom Matt de túl sokat szenvedtem miattad, túl sok volt a fájdalom... -elnéztem a távolba, hogy vissza tudjam folytani a könnyeim.
- Tudom és hidd el teljes szívemből sajnálom amit elkövettem ellened, tényleg!
- Elhiszem, de akkor sem tudok megbocsájtani! Még nem! Talán majd egyszer...a jövőben... De ma nem!
- Nem tudom számít-e valamit (?) de azt tudnod kell, hogy azért voltam féltékeny Adam-re és azért szakadt el a cérna, mert fontos vagy nekem és rettentő érzés volt egy másik pasi mellett látni téged!
- Matt... Nem tudom mit mondjak erre...
- Nem kell semmit mondanod, csak kérlek ne írj le rögtön! Gondold át és ha tudsz bocsáss meg!
- Nem hiszem, hogy ez menne! De most már tényleg mennem kell! -felkaptam a kabátom és kinyitottam az ajtót, de egy kéz visszarántott.
- Szeretlek Medi! Mindig is szerettelek! -nekilökött a falnak és lefogva engem, hogy ne tudjak szabadulni, megcsókolt.
Próbáltam lelökni magamról, de olyan erősen préselt a falnak, hogy nem bírtam. Teljesen lesokkolt amit tett! Hirtelen azt sem tudtam mi folyik itt. De egyben biztos voltam, hogy teljesen beleborzongtam csókjába. Mindig is erre vártam, hogy megtegye de nem így... Nem ilyen áron! Egyszerre voltam fura mód boldog, dühös és mérhetetlenül szomorú! Annyira hatása alá kerültem az elnyomott érzelmeimnek, hogy patakokban kezdtek folyni a könnyeim. Az agyam azt kiabálta, hogy hagyjam abba azonnal de a szívem viszont...azt hiszem sosem dobogott még ilyen hevesen. De most az eszemre kellett hallgatnom, nem hagyhattam, hogy újra befolyásoljanak az érzelmek, ezúttal nem!
Meglendítettem a lábam és egy erősebb mozdulattal tökön rúgtam Matt-et aki a fájdalomtól összegörnyedve engedett el. Én pedig azonnal kifutottam a házból és meg sem álltam hazáig. A könnyeim folyamatosan folytak le arcomon, ami a hidegben szinte azonnal rá is fagyott, de hiába erőltettem nem bírtam abbahagyni!
Hazaérve az sem érdekelt ahogy apa látja milyen szar állapotban léptem be a házba. Csak el akartam tűnni, hogy ne lássak és ne találkozzak senkivel! Bár próbált bejönni és beszélgetni velem, de nem engedtem! Egyszerűen nem voltam képes semmilyen kommunikációra. Sosem voltam még ennyire dühös és szomorú! Hogy mi kavart fel ennyire? Talán a bocsánat kérés vagy az, hogy évek óta most először tudtunk normálisan beszélni? Vagy a csókja ami olyan váratlanul ért? Esetleg az eddig elnyomott ám hirtelen előtörő érzések? Nem tudom, talán mind! De egy biztos, tudni azt, hogy viszonozza az érzelmeim ennyi év után, a legfájdalmasabb dolog a világon! Hiszen ha viszont szeretem ha nem, akkor sem lehet köztünk semmi! Nem azért mert nem szeretném, hanem mert nem tudnék megbízni benne! Egyszer már lemondott rólam, mi a garancia arra, hogy ha egy újabb döntés elé kényszerítik nem teszi meg ismét!? Hiába van szeretet ha bizalom meg nincs! Egyszer elég volt bíznom és csalódnom, többé nem kérek abból a fájdalomból! Nem akarok újra a rossz útra lépni!
22. Rész
2021-10-17
Hozzászólások (0)