Kai szemszöge:
Miután elkezdtük Tris kezelését a kísérleti szerrel sajnos nem mutat semmilyen javulást. Bár a leírtak szerint idő kell a hatás kifejtéséhez és először inkább árt mint használ, de abban bízom, hogy Tris elég erős lesz ahhoz, hogy ezt kibírja! Legalább is remélem! Sok orvossal, professzorral konzultáltam az esetről és nagyjából mindannyian ugyanazt mondták, így abban bízom, hogy tényleg segít ez a kezelés.
A napok hol gyorsan, hol lassan teltek. Minden egyes percem azzal telt, hogy aggódtam Tris-ért és felügyeltem az állapotát, bár ő ennek kicsit sem örült. Szeretem őt és egyáltalán nem szeretném elveszíteni! Ha kell soha nem alszom, nem eszem, de akkor is megtalálom a gyógymódot ami segít rajta! Nem veszíthetem el, azt már nem élném túl! Akkor is mikor hónapokkal ezelőtt megláttam ott a hídon, azt hittem, hogy megáll a szívem ha ő onnan leugrik, de szerencsére időben odaértem. Most épp az egyik ünnepre készülünk, a hálaadásra. Szerintem Tris egész nap a konyhában tevékenykedik, bár szerintem inkább pihennie kéne. Mire haza értem munkából be is bizonyosodott a gyanúm.
- Jaj Tris mit csinálsz!? Add azt ide, majd én megcsinálom!
- Megtudom én is!
- Tudom, hogy megtudod de akkor is! Neked pihenned kell!
- Pfhú...! Annyira elegem van már ebből! -csapta a konyhapultra a fakanalat.
- Mi baj van?
- Te! Hogy folyton ezt csinálod! Kai rákos vagyok nem béna, megtudom én is csinálni nem kell állandóan pihenni küldened! Majd ha fáradt leszek pihenek! Attól mert lefekszem nem fogok hipp-hopp egyik pillanatról a másikra meggyógyulni! -kiabált.
- Tudom...sajnálom, ne haragudj! Én csak...féltelek.
- Tudom! -mondta mérgesen- Tudom. De ezzel nem teszel jót nekem, hidd el! Legalább amíg meg tudom csinálni ezeket hasznosnak érzem magam, nem egy idióta kis senkinek, akit egyfolytában pesztrálni kell! Érts meg kérlek!
- Persze, megértem. Ne haragudj! Csak értsd meg te is, hogy nem akarlak elveszíteni! -mondtam ki én is, ami már régóta nyomta a lelkem.
Bementem az otthoni kis berendezett irodámba és leültem a székembe. Kezeim közé temettem arcom és úgy maradtam egy ideig. Majd a gépemen kezdtem el dolgozni, hogy elfoglaljam magam. Este eljött hozzánk Tris bátya Owen is és az időközben felszedett barátnője is. Elég fagyos volt a hangulat, próbáltuk játszani a lazát, azt sugározni, hogy minden oké de...nem igazán sikerült. Owen-ék hamar leléptek, nem akartak rontani az így is vékony jégen táncoló hangulaton. Miután Tris végzett a konyhában a teendőivel leült tv-t nézni. Gondoltam megpróbálok kibékülni vele.
- Leülhetek? -mentem oda.
- Persze.
- Mi jót nézel?
- Egy filmet. K2 a címe.
- Ez is koreai ugye?
- Persze! Mást szerinted nézek azokon kívül? -nevetett.
- Na ez igaz. Haragszol még?
- Nem. Eddig sem haragudtam. Csak már kikészülök ettől az agyon féltésedtől. Tudom, hogy csak jót akarsz, megóvni stb, de akkor is...nekem ez már sok!
- Igen, tudom... Ígérem igyekszem visszafogni magam, de csak a te kedvedért! Rendben?
- Annak rohadtul örülnék! -nevetett.
- Akkor jók vagyunk?
- Gyere ide te nagy majom! -tárta szét karjait.
Én meg azonnal odaslisszoltam és magamhoz húzva megcsókoltam őt. Elkezdte kigombolni az ingem én meg kihámoztam őt a pólójából. Nem tudom, hogy a kibékülés miatt vagy a veszekedés hozta ki belőlünk, de ez volt életem egyik legszenvedélyesebb éjszakája! Bár a legelsőhöz semmi sem lesz soha fogható! Egyszerűen imádom őt! Reggel hamarabb kelt ő és csinált egy fejedelmi reggelit, amíg én aludtam. Megettünk mindent és indultam dolgozni. A munkába összefutottam Dr. Hayden-nel.
- Jó reggelt kolléga! Hát már meg sem ismer? -szólított le a folyosón.
- Jah, de dehogynem csak elbambultam egy kicsit. -feleltem zavarodottan.
- Azt látom. Mi zaklatja fel ennyire? Még mindig a kis hölgyön rágódik?
- Igen főorvos úr. Tudja időközben ő a barátnőm lett és sajnos az állapota nem akar javulni! Pedig bevetettük azt a kezelést amit küldtem önnek is.
- De Kai ugye tudja, hogy az az eljárás egy végső stádiumban lévő betegnek nagyon kockázatos!? Ez talán többet árt mint használna.
- Semmi sem biztos. De 40% az esély, ami szerintem a semmihez képest igen csak magas arány! És bízom abban, hogy Tris elég erős ahhoz, hogy kibírja. Hiszen már több, mint két hónapja alkalmazzuk az eljárást és nem halt meg tőle!
- Az lehet, de viszont nem is javul az állapota! Ami az eddigi kevés adatok szerint, már rég mutatnia kéne némi javulást. De semmi!
- Igen Dr. Hayden de minden ember szervezete más, így az övé is egyedi módon reagál a kialakult helyzetre. Meg kell várni a harmadik hónapot! Tudja jól, ha az sikerül akkor belevághatunk a dologba!
- Én a legjobbakat kívánom önnek is és a kedves barátnőjének is! De azért Kai, ne élje bele magát semmibe, mert ha nem olyan lesz a vége amire számít, óriásit fog csalódni!
- Számoltam minden eshetőséggel uram!
- Azzal is, hogy el kell temetnie a szerelmét? -rá akartam vágni, hogy igen de nem tudtam...egyszerűen nem ment- Na ugye! Számoljon a rosszal is ne csak a happy end-el! Nem minden történet végződik boldogan!
Megfogta a vállam és tovább állt. Én pedig tudtam, hogy igaza van, mindenben... De hogy tudnék én ilyesmire gondolni? Egyszerűen nem megy! De igaza volt a főorvosnak, valahogy el kell fogadnom és megemésztenem, hogy talán bekövetkezhet a legrosszabb is. Muszáj leszek számolni ezzel az eshetőséggel is, mert lehet, hogy ez a munkámba is kerülne! Hiszen orvos vagyok, muszáj elfogadni ha egy beteg meghal! De Tris nem csak egy beteg a sok közül! Hanem ő az én szerelmem, tudom nyálasan hangzik és talán túl sok sorozatot nézek vele, de egyszerűen tudom, hogy nem tudnék nélküle élni! Mindennap azért imádkozom, hogy túl élje azt a napot és a következőt is!
A napok gyorsan teltek ahhoz képest, hogy már tél van. Épp a karácsonyra készülünk. Az egész várost fényfüzérek ezrei díszítik, mindenhol kamu mikulások és kidíszített házak. Tris nagyon lelkes, szereti az ünnepeket, főleg ezt! Elmentünk fát venni, ajándékokat és persze az elmaradhatatlan ételeket! Ahogy sétáltunk a fenyők között egyszer csak elkezdett szakadni a hó! Olyan gyönyörű volt! Tris is örült, kitárta karjait és úgy forgott körbe. Nagyon tetszett ahogy így tud örülni ennek a semmiségnek! Lefotóztam őt és csak néztem ahogy körbe jár a hóban, a fákközt. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Mi az? -nézett rám.
- Semmi. Mért?
- Hát csak olyan furán nézel!
- Furán? Én? Így? -elkezdtem idióta fejeket vágni, amitől kitört belőle a nevetés.
- Jaj te olyan bolond vagy! -lökött meg, majd átölelt.
- Igen, ezt teszed velem látod!?
- Én!? Kikérem magamnak!
- Felőlem azt kérsz amit akarsz! De miattad van az egész, mert ennyire szeretlek!
- Aha persze fogd csak rám! Mindig én vagyok a hibás meg a szerelmed mi!? Te kis álszent! -boxolt bele a vállamba.
Áthúztam két fenyő közt és megcsókoltam. Kicsit elpirosodott, biztos azért mert sokan vannak most itt és kb minden ember minket nézett. Majd tovább sétáltunk, kerestük a megfelelő darabot. Tris megállt egynél és olyan megbabonázottan nézte.
- Ez lesz az! Ez a fa tökéletes lesz! -nézett rajta végig.
Ez a gyermeteg rajongása, a csodálat a szemében, az aranyos játéka egyszerűen lehengerelt, talán most mégjobban beleszerettem! Eddig nem is tudtam, hogy lehet így szeretni egy embert. Hihetetlen!
- Már megint úgy nézel Kai! Hagyd már abba! -mondta felháborodva, a kis aranyos!
- Bocs de én csak így tudok nézni!
- Majd szépen kinyomom a szemed! Majd meglátjuk akkor is így nézel-e!
- Légy a feleségem!
- Mi!!?? -teljesen ledöbbent, de még én is, el sem hiszem mit mondtam ki!
- Hm. Jól hallottad! -a hagyományokhoz híven letérdeltem, már én is kezdtem érezni, hogy egyre több tekintet ránk szegeződik- Beatris Cees hozzám jönnél?
- Én... Igen! Igen igen igen! -felsikoltott és a nyakamba ugrott.
Egyszer csak tapsolást kezdtünk hallani és körbe néztünk, kb az összes ott lévő ember minket nézett, volt aki még le is videózott. Zavartan mentünk a pénztároshoz és miután kifizettük a fenyőnket hazaindultunk. Az a pár nap karácsonyig hamar eltelt. Azt vettük észre, hogy már teljes pompájában díszeleg a kiválasztott fa a nappaliban és körbe üljük a terített asztalt. Ajándékozáskor Tris megkapta a gyűrűt is az ajánlat mellé, aminek úgy örült mint egy kis gyerek az áhított játékának. Annyira boldog volt, szinte nem is látszott rajta, hogy beteg. Apró jelét se mutatta a betegségének.
De az örömünk pár nap elteltével hamar elmúlt. Ugyanis miután lezajlott a karácsonyi felhajtás Tris egyre rosszabbul lett. Egyik napról a másikra egyszerűen ágynak esett. Lázas volt, köhögött ami már néha vérrel is járt, gyenge volt. Nagyon megijedtem így bevittem őt a kórházba. Dr. Hayden vette őt kezelés alá, mivel én közeli hozzátartozó vagyok, nekem nem lehetett.
Kapott infúziót, fájdalomcsillapítót és folyamatosan kapta a lázcsillapítót, hogy ne hevüljön túl a szervezete. De nem akart magához térni. Owen is azonnal berohant miután felhívtam őt, így már ketten izgultunk a folyosón. Egyszer csak feltűnt Dr. Hayden.
- Mondja főorvos úr, hogy van?
- Jelenleg kritikus az állapota. Kapja a lázcsillapítót, folyik az infúzió de nem reagál semmire. Nagyon magas a láza, ha reggelig nem megy le legalább 38C°-ra, akkor valószínűleg nem éli túl. Sajnálom Kai! -megfogta a vállam és elment.
Én meg lesokkolva estem vissza a székbe. Az egész estém azzal telt, hogy imádkoztam élje túl! Reggel volt már mire kicsit elszenderedtem. Arra riadtam fel, hogy egy nővér ébresztget.
- Dr. Rees hahó!
- Mi, mivan? -néztem körül, hirtelen azt se tudtam hol vagyok.
- Felébredt. Beatris felébredt.
- Hogy!? Tényleg? -meg se vártam a választ rohantam a kórterembe.
Láttam ahogy Tris nyitogatja a szemét, de olyan gyenge volt, sebezhető, pont mint akkor. Leültem mellé és megfogtam a kezét.
- Szia idegen! -köszöntem halkan.
- Sziahh! -mondta nehezen, még a beszéd is nehezére esett.
- Ne, ne mondj semmit! Csak pihenj, gyógyulj meg.
- Kai!
- Igen?
- Hozzád akarok menni!
- Majd hozzám jössz ha kijöttél innen! Lesz szép esküvőnk, nagy tortával, sok emberrel és egy gyönyörű ruhával amit mindenki irigyelni fog tőled!
- Nem. Itt hm.. Itt akarok hozzád menni!
- Mért itt? Ugyan már! Majd egy szép ligetben vagy tenger parton megtartjuk.
- Kai, kérlek! Ne csináld ezt! Tudod jól, hogy én már nem megyek ki innen. Legalább is élve nem! És én a feleségedként szeretnék meghalni. -mondta könnyes szemekkel, amitől engem is folytogatott a sírás.
- Tris kérlek ne mondd ezt! Tudod jól, hogy meggyógyulsz!
- Nem, már nem fogok! Mondtam, hogy készülj fel erre! Kértelek, hogy ne reménykedj annyira! Kai ezt el kell hogy fogadd!
- Istenem Tris!
Ráborultam és csak sírtam, ő simogatta a fejem és nyugtatgatott. Nem bírtam tovább és elrohantam. Otthon mindent összetörtem, semmi sem maradt épen.
Pár nap múlva megtartottuk a kórházban a kis esküvő félénket, amire szerencsére megadta az igazgató az engedélyt. Csak páran voltunk, én és Tris, a két tanú meg egy pap aki összeadott minket.
- És te Beatris elfogadod Kait hites férjedül?
- Igen. -mondta elhaló hangon.
- Ezennel a rámruházott hatalomnál fogva házastársaknak nyilvánítalak titeket! Csókoljátok meg egymást!
Odaültem mellé és megcsókoltam. Könnyes szemekkel átölelt és a fülembe súgta „szeretlek". Majd lehunyta szemeit és hátra esett.
- Tris! Ne!!!
Két hónappal később!
Hát ez lenne a mi kis történetünk és ez volt életem legnehezebb szakmai feladata! Ahogy írtam róla a dolgozatom, folyton félszemmel bámultam, hogy „jajj istenem csak nehogy most essen össze és hagyjon itt"! Számomra ez volt a legnehezebb időszak az életemben, talán anyám halálánál is rosszabb. Elveszíteni valakit akit a világon mindennél jobban szeretünk, talán a legkegyetlenebb érzés a világon! Ezért is szeretném az egész életemet a gyógyításnak szentelni, hogy senki se szenvedje el azt amit én! Ha már csak egy embert megóvok a csalódástól, a fájdalomtól, már megérte! Bár tudom, hogy súlyos etikai hibát vétettem azzal, hogy a betegemmel folytattam viszonyt, de nem bántam meg! Ha pedig emiatt nem praktizálhatok soha többé, bár fájni fog de semmit sem csinálnék másképpen!
Az akkor használt kísérleti kezelés egyre jobban fejlődik és sokat töltök a tanulmányozásával. Rájöttem, hogy a kezelés csupán kezdeti segítség nyújtás, mivel a szervezetet előkészíti arra, hogy teljes cserét végezzünk rajta. Az alany, mint az ábrákon is láthatják átesett számos műtéten. Ő volt az első beteg akin a legelső összetett műtétet hajtottuk végre. Tüdő és máj transzplantáció, vese műtét és egy teljes vérátömlesztés. Bár a beavatkozás kockázatos, mégis egy új életet adhat egy haldokló beteg számára. Természetesen csak is a beteg hozzájárulásával történhet bármi, vagy ha már nincs beszámítható állapotban akkor a legközelebbi hozzátartozó engedélye kell a kezeléshez. A dolgozatomban leírtak szerint a beteg hozzájárult minden eljáráshoz, műtéthez így könnyen léphettünk mikor kritikusra vált az állapota. Bár a felépülés lassú, fájdalmas és egyes eseteknél talán maradandó sérüléssel, fogyatékossággal járhat mint például nehéz légzés, asztma, alkoholra való érzékenység, sárgaság, gyakori vizelés, szívritmus zavar. Viszont ezek odafigyeléssel és gyógyszerekkel orvosolhatóak. De a betegnek esélye adódik egy új, teljes életre. Lehet családja, férj, feleség, gyerekek, unokák. Bár még ez a fajta eljárás gyerek cipőben jár, de az egész életemet annak szeretném szentelni, hogy ezt a fajta kezelést tovább elemezzem, fejlesszem és tanulmányozzam, hogy néhány év múlva bevett eljárás legyen és megmentse megannyi ember életét! Köszönöm ennyi lenne. Kérdése esetleg van valakinek?
- Nekem lenne!
- Mondja csak!
- Az alannyal mikor döntött úgy, hogy alkalmazza a műtétet? Mi történt?
- Nos, már korábban konzultáltunk erről és megegyeztünk abban, hogy várunk az utolsó pillanatig.
- Szóval akkor a beteg meghalt ugye? -szólalt fel a mellette ülő férfi.
- Igen. Igen meg.
- És meddig volt halott? Nem okozott károsodást a klinikai halotti állapot?
- Nem szerencsére, a halált követően azonnal a műtőbe toltuk és egyszerre hajtottuk rajta végig a műtéteket. Bár hivatalosan várni kellett volna 1-1 beavatkozás között de itt ez nem jöhetett szóba.
- És hogyan hozták vissza?
- Nos, miután beültettük az új tüdőt, a máj nagy részét eltávolítottuk és megkapta az új vért, defiblirátorral háromszor kiütöttük és újra verni kezdett a szíve. A vér áramlani kezdett a főerekben és hamarosan minden fontos létszerve újra működni kezdett. Pár nap elteltével a végtagok az normál módon működtek, a vérellátás gondtalanul működött.
- És felépült a beteg? Hogy van most?
- Még nem teljes a felépülés, mint azt mondtam is, ez nagyon lassú folyamat! De már lassan két hónapja zajlik a rehabilitáció, jól haladunk mindennappal közelebb vagyunk a gyógyuláshoz!
- Na és melyik kórházban van az alany? Hol tartózkodik most?
- Már nem szorul kórházi ellátásra. Házi ellátást kap, fizikoterápiát alkalmazunk nála, folyamatos gépi megfigyelésen van.
- És ha ilyesmikre van szükség mért nem a kórházba kapja meg?
- Mert már nem akart tovább a fehér kórteremben feküdni és mivel saját felelősségre haza mehet a beteg, mi elengedtük.
- És mi a garancia arra, hogy felépül és nem lesz rosszabb az állapota?
- Hogy mi a garancia? -mosolyodtam el- Hát én! Én vagyok a garancia kedves professzor úr! A beteg az én házamban van, velem él, én kezelem!
Megköszönve a jelenlétet siettem is le az emelvényről, kezemben a szakmai oklevelemmel és a bizonyítványommal. Azonnal bepattantam a kocsimba és padlógázzal elhúztam onnan. Hazaérve kitártam az ajtót, és egy gyönyörű mosoly és kéken ragyogó szempár már csak is rám várt!