A kastély falai közt lépkedve hangokra lett figyelmes, így arra felé vette az irányt. A csigalépcsőket megmászva feljutott arra a helyre ahol mindig apjával tanult. A fal mögött elbújva kilesett, hogy hány ember őrzi a termet. Nem sokan voltak, gondolta simán bejuthat. Előlépett rejteke mögül és bátran megállt az őrök előtt, akik a lándzsájukat rászegezték.
- Azt nem ajánlanám nektek!
- Add meg magad vagy elfogunk! -szólt rá határozottan az egyik.
- Óhh szóval ez a két választás van? Rendben, akkor fogjatok el ha tudtok! -tárta szét karjait.
Két őr felé indult de simán elrepítette őket. Aztán a másik kettő is megpróbálkozott ugyanezzel, de szintén arra a sorsra jutottak, mint társaik. A maradék kettő fegyverüket eldobva szaladtak el a lány mellett. Aki csak kinevette őket hogyan lehetnek ilyen gyávák! Az ajtó zárva volt, de nem torpant meg, erejét ismét segítségül hívta és kitépte a falból. Belépve meglátta Tristant aki megkötözve anyját maga mellett tartotta.
- Áhh Crystal, hát eljöttél!? Nem hittem volna...
- Pedig elhiheted, hogy itt vagyok és visszaveszem azt ami az enyém! Engedd el anyámat! -szólt rá mérgesen.
- Hátrébb az agarakkal kis lány! Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass nekem! Itt én vagyok a király!
- Sosem voltál király és nem is leszel!
- Már hogyne lennék!? Ez a föld, az emberek, a varázserő mind az enyém!
- Soha nem volt a tiéd! Ez a föld tudja, hogy nem te vagy a jogos örökös és azt is, hogy csak rossz dolgokra használnád az őserőt! Ezért sosem kapod meg!
- De igen! Méghozzá a te segítségeddel!
- Biztos, hogy én nem segítek neked semmiben!
- Ugyan ugyan! Erős szavak attól, aki hátrányos helyzetben van!
- Mért lennék abban?
- Szerinted? -meglökte az anyját, aki a földre esett.
- Anya! Engedd el őt Tristan! Nincs köze ehhez az egészhez!
- Már hogyis ne lenne, hiszen ő az aduászom! Ha nem segítenél vagy esetleg valami történne velem, akkor ő fogja megfizetni az árát! -mosolygott gonoszul.
- Mért teszed ezt!? Nem volt elég megölni apámat? Tudtommal szereted az anyám, akkor mért bántanád!?
- Igen szeretem, de a hatalmat jobban! Tudod szerelemben és háborúban mindent szabad, néha áldozatot kell hozni!
- És az lenne az áldozatod, hogy megölöd a szerelmed? Szánalmas! -nevetett.
- Elég legyen! Na akkor mehetünk a vízeséshez vagy még húzzuk tovább egymás idejét? Csak szólok, hogy minden elvesztegetett perc után meghal egy ember a kint zajló csatában.
- Igen meg, de a te embereid közül is!
- Tudom. De ők erre tették fel az életüket, akármikor készek meghalni értem! A te katonáidról... méghogy katona, inkább falusi csőcselékekről te el tudnád ugyanezt mondani?
- Igen el! Lehet csak földműves emberek, de kiállnak az igazság mellett és sosem hagynák, hogy egy zsarnok uralkodjon!
- Tényleg? Akkor eddig mért hagyták?
- Mert nem volt remény, nem volt senki aki bíztassa őket! Nem volt ok amiért harcba szálljanak!
- Szóval most azt gondolod, hogy a te visszatérted ad nekik reményt arra, hogy megölessék magukat!? Hmm szép...
- Nem! Arra ad okot, hogy van még esély arra, hogy visszakapják földjeiket, tulajdonukat és a legfontosabbat, a szabadságukat! Ezek érdekében bármire képes az ember!
- Majd meglátjuk! Na induljunk a Sparkler tóhoz, nem érek rá egésznap!
- Nem fogom átadni neked az őserőt, akkor inkább meghalok!
- Biztos vagy ebben? Majd meglátjuk ezek után mit mondasz! Hozzátok be őket!
Kiabált kintre és belökdösték a terembe Nick-et, Whayana-t és az összes barátját, megkötözve, szájukat betömve. Letérdepeltették őket a padlóra akik csak szomorú és szégyenkező tekintettel bámultak a lányra. Rettentően szégyellték magukat, hogy ily módon elkapták őket. Crystal meglepődött és meg is ijedt ahogy meglátta őket.
- Nos hercegnő... Még most is visszakodsz? Talán öljem meg őket egyesével? Szólj és megteszem! -előrántotta kardját és már suhintani készült vele.
- Állj, várj! -kiáltott rá- Ne csináld!
- Akkor, mehetünk? -lehunyta szemeit és sóhajott egyet.
- Menjünk. De amint vége ennek elengedsz mindenkit!
- Persze, ígérem! Vagy nem bízol bennem? -a lány karba tette a kezét és felhúzott szemöldökkel nézett- Okos lány! De amint vége mindennek visszajövünk és te magad oldhatod el a köteleket!
- Jólvan, menjünk....
Elindultak. Kifelé menve a lány Nickolas-ra nézett és egy aprót bólintott. Tristan otthagyta tábornokát, hogy vigyázzon a fogjokra és ha bármi hülyeséget csinálnának ölje meg őket. Útra keltek a hátsó kapun a vízeséshez, ahol a betöltekezés napján az akkori király megkapja az őserőt, amivel egész életében el tudja látni a népét és ha kell megvédeni őket. Ha nem így tennék, az erejük egy idő után elgyengülne és végül eltűnne. Az egész úton azon gondolkozott a lány, hogy miként járhatna túl Tristan eszén, hogyan tudna megszabadulni tőle. A titkos terv szerint Nickolas és a többiek kiszabadítják az anyját és küldenek neki egy jelet ha sikerrel járnak. De addig sajnos nem tehet semmit. Kénytelen az ő parancsait követni.
- Na itt vagyunk! -csapott a tenyerébe a férfi.
- Na és most mit akarsz? Még nem vagyok 20 éves, addig nem töltekezem be! Vársz egy évet?
- Nem! De azt hallottam, hogy jártál a tiltott dimenzióban és találkoztál a nagy őrzővel! Azaz sikerült elsajátítanod a negyedik elemet is!
- Még ha így is van, akkor sem öregszem gyorsabban!
- Nem is kell! Ha megvan mind a négy erőd, akkor a betöltekezést előre hozhatod! Te döntöd el mikor tartod meg!
- Tényleg? Ezt én nem is...
- Sejtettem. Na nyomás a vízbe és mondd el a varázsigét! -lökte meg a lányt.
- Jó-jó! Nem kell lökdösni!
- De a végén rám ruházd vagy különben búcsút mondhatsz anyucinak és a barátaidnak!
- Jólvan, tudom! Nem kell fenyegetőzni, elsőre is értettem!
Bement a vízbe. A hatalmas tó azonnal érzékelte a lány hatalmas erejét, körülötte világítani kezdett a kéklően fénylő víz és mint a mesékben körbe fogták a világító kis szikrák. Körülnézett hátha látja a jelet, de még mindig semmi. Muszáj valahogy húznia az időt. Először játszani kezdett a vízzel, fel-felemelte, lengette a levegőben ami a napfény megtörte miatt szivárvány alakult ki. Eljátszadozott egy darabig, de Tristan-nak kezdett fogyni a türelme.
- Elég legyen már! Kezdj neki! -kiabált rá.
- Jólvan-jólvan! Jesszus...
Ismét a palota felé pillantott de még mindig nem látott semmilyen jelet. Kezdett aggódni, hogy valami szörnyűség történt. De belekezdett a szövegbe, nem húzhatta tovább.
- Óh hatalmas mágikus vízesés, a trónörökös áll most előtted. Nézz mélyen a szívembe, láss a lelkembe, titkaimat tárd fel! A bennem buzgó vér királyi, szavamat adom, hogy óvom és védem a népem! Ellátom őket minden jóval, földdel, vízzel, ennivalóval! Kérlek add át az ősi erőt, betöltekezésem napján csak... -ekkor felnézett és látta a tűzcsóvát amit Nick küldött neki, így tudta, hogy mindenki biztonságban van, már nem kellett haboznia- Csak nekem! -mondta ki hangosan.
Rámosolygott Tristan-ra aki hirtelen fel sem fogta, hogy mi történt. A víz körbe zárta a lányt és felemelte. Vakítóan csillogott, mindenki eltakarta a szemét nehogy megvakítsa őket a fény. Majd egy robbanás szerű dologgal a lány megkapta az erőt. Leszállt a földre és immár teljes valójában állt szembe Tristan-nal.
- Mégis mit képzelsz te magadról, ki vagy!? -rontott rá, de ő az erejével csak egy ujj rántással elfújta onnan.
- Én? Spellworld hercegnője vagyok, a jogos trónörökös és e hely uralkodója! -lépdelt felé.
- Hogy merészelted ezt tenni!? Nem ebben állapodtunk meg!
- Nem, nem ebben de én sosem engedek a zsarolásnak! Sőt bűntetem a zsarolókat, az árulókat és a zsarnokoskodó embereket! Te ezt a három főben járó bűnt mind elkövetted, így lakolnod kell!
- Ezért megfizetsz!
Ekkor harcba kezdtek. Korához képest Tristan elég erős volt és Crystal még csak most kapta meg a teljes erejét, még bánni sem tud vele. Igyekezett felvenni a tempót, de nehéz volt. Körbe vették az emberei és egyszerre támadtak. Ám ekkor megérkezett Whayana és a felmentősereg. Ott volt mindenki aki az elejétől vele volt, még az anyja is! Segítették őt amiben csak tudták. A harcoló népe is odamenekült az őket mészároló fekete sereg ellen. A maroknyi embere ami maradt az odállt mögé és bíztatták, hogy vele vannak. A nőket és gyerekeket védő ott maradt férfiakról is kapott jelentést, miszerint bátran visszaverték az ellenséget és megvédték családjaikat. Így már bátran, akadály nélkül ki mert állni a pökhendi zsarnok ellen.
- Látod Tristan(?) ezek az emberek akkor is kitartanak, ha el kell menniük a végsőkig! Mert van remény, hisznek a győzelemben! Te mit adtál nekik? Sanyarú életet és szegénységet! A nép nem ezt akarja!
- A nép azt csinálja amit a királyuk mond! Na és miért? Mert ez a dolguk, ezért szolgák!
- Szánalom! Hogy beszélhetsz így róluk!? A nép nem szolga! Hanem dolgos földművelő emberek, akik gazdálkodnak és előállítnak!
- Na és kinek? A trónnak adóznak, nekem készül minden!
- Ez nem igaz! Azért mert TE kihasználtad az embereket az nem azt jelenti, hogy ez a dolguk! De hagyjuk is a filozófiát! Mondd, megadod magad vagy kényszerítselek rá!?
- Sosem adom meg magam! Főleg nem egy ilyen kis hercegnőcskének! -nevetett gonoszan- Hozzátok ide őket!
Kiáltott egyet majd néhány embere odavitt három alakot, zsákkal a fejükön. A földre nyomták őket, akik rémülten nyögtek, valószínűleg bekötötték a szájukat.
- Kik ezeket? Képes voltál elrabolni pár embert a népből? De hisz ez a saját néped lenne Tristan! Hogy tehetsz ilyet!?
- Jaj...nem dehogy... Ők nem innen valók!
- Ezt hogy érted?
- Csukját le!
Parancsolta és az ott álló katonák lerántották róluk a fej takarójukat. Meglátva őket Crystal annyira meglepődött, hogy majdnem elájult, Nick tartotta meg. Nem hitt a szemének, muszáj volt megdörzsölnie azt, hátha csak képzelődik. De nem így volt, ők nagyon is ott voltak.
- Scott! Mary, Carry! Hogy...? Nem értem!
- Azt hitted, hogy nem figyeltettelek!? Hogy nem tudok rólad mindent?
- De hogyan...?
- Iderin! Gyere elő!
Előjött egy nő a tömeg mögül. Egy harcos amazonnak nézett ki, egy fürdőruha szerűség volt rajta némi páncélzattal. Mikor meglátta ki az, bár meglepődött mégis valahol számított ilyesmire.
- Te!? Úgy tudtam, hogy valami nem stimmel veled!
- Jó újra látni Rose! Vagy hívjalak Crystal-nak?
- Én is örülök Iderin vagy nevezzelek Monica-nak!? Sejtettem, hogy Tristan embere vagy!
- Igen, ő az én kis harcosom! -megcsókolta a nőt, de úgy nyalták-falták egymást, hogy a lány majdnem elhányta magát- Ő volt az én drága kémem. Mindent elmondott nekem, a tetteid, ahogy elbántál azokkal a rablókkal, hogy milyen vihart csaptál odaát és azt is, hogy milyen kis románc alakult ki közted és eközött a nyápic között. -rúgott bele a férfiba.
- Hagyd őt békén Tristan! Ők nem tehetnek semmiről, nincs közük ehhez! Engedd el őket!
- De nagyon is közük van! Mivel ha jól sejtem ezek ketten a barátaid lettek -lökte meg a két lányt- és ő pedig a drága egyetlen szerelmed lett! -mondta undoros hanggal.
- Mit akarsz tenni?
- Ez csak is tőled függ hercegnő! Mit szeretnél, ha meghalnának vagy ha hoznál egy kis áldozatot és életben maradnának? Te döntöd el!
- Mit kell tennem?
- Ne, ne csináld ezt! -mondták a többiek a háta mögött, de leintette őket.
- Itt vannak ezek a kristályok! Fogd meg őket szépen sorban és az erődet magukba szívják, így még az enyém lehet a varázs!
- És ha nem teszem?
- Akkor egyesével ölöm meg őket!
Az emberei eléjük álltak és kést tartottak a torkukhoz. A lány odasétált a férfihoz, közben Scott-ra nézett és a két lányra, akik kétségbe esetten nézte vissza rá. Nem tudták hol vannak, miért vannak ott és egyáltalán mi ez az egész. Fura az ilyesmiket egy „halandónak" hallgatnia. Volt tanára, aki nem tűnt annyira riadtnak inkább csak nem értette a helyzetet, de annyit tudott, hogy valami szörnyűség fog történni.
Tristan elővette az első kristályt, ami fehér volt az jelképezte a levegőt. A második kék ami a víz színe, a földé volt a barna végezetül a piros volt a tűzé. Szépen sorban a kezébe fogta mindet.
De minden egyes kristály után egyre gyengébb lett, alig bírt lábon állni is. Scott valahogy kiköpte a szájkötőjét és a lány felé fordult.
- Ne csináld ezt Crystal!
Ránézett a lány, de nem csak ő hanem mindenki. Meglepte ahogy szólt neki, olyan aggódónak tűnt hangja, pedig mikor utoljára találkoztak azt mondta soha többé nem akarja látni. Most meg mintha védené. Az őt lefogó ember leszorította és a tőrt teljesen a torkához tette.
- Nenene ne bántsd! Hagyd őt békén!
- Nem kell mást tenned csak folytatni a megkezdett dolgod.
- Jólvan-jólvan...
Megfogta a piros követ is, ami kezdte kiszívni belőle az erejét. De annyira nem bírta már a nyomást, hogy elájult és a fölre esett. Mindenki megijedt és odarohantak hozzá. Tristan önelégülten felnevetett és csak azt kiabálta, hogy „én vagyok a világ ura" a serege éljenezte őt, már amennyien megmaradtak. Akik a lány mellé álltak szomorúan nézték az eszméletlen hercegnőjük testét, ami nem akart megmozdulni. A lány elvesztette minden erejét és energiáját, egy gyufa szálat sem tudott volna megemelni. Érezte, hogy egyre gyengül és gyengül, szemeit hiába akarta nem bírta kinyitni csak zuhant a mélybe ahol a nagy sötétség várta. A zuhanása végetért egy feketén csillogó tónál, amit szürkeség vett körül. Gondolta ez a halál küszöbe. Egyszer csak fényt látott közelegni. A piros fény egyre nagyobb volt és égetőbb, a végén a már korábban látott sárkány állt meg előtte. De most nem volt olyan hatalmas, mint a barlangban vagy az erődnél, kb vele egyforma nagyságú volt.
- Őrző te vagy az?
- Ki más lennék?
- De most olyan...kicsi vagy...
- Igen, tudom. Azért lettem ilyen kicsi mert a benned égő tűz alább hagyott. Mi történt?
- Tristan elvette minden erőmet, mindent... -fakadt sírva.
- Hogyan?
- Nem tudom valamilyen kristályokkal...
- Óh tudom miről van szó. De figyelj hercegnő! A megszerzett erődet senki nem tudja elvenni tőled, mégha azok a testeden kívül is vannak!
- Ezt hogy érted?
- Mivel az erő választott ki téged és nem fordítva, így másnak sosem engedelmeskednek mégha az az illető magának is akarja őket!
- Akkor ezekszerint...visszakaphatom őket!?
- Persze!
- Hogyan?
- Csak higyj magadban! Hiszen nézd csak, azt mondtad mindened elvette tőled én mégis itt vagyok benned! Szóval még van erő ami segíthet téged! Csak gyújtsd lángra!
- De hogyan? Nem vagyok erős, nem vagyok rá képes! Túl gyenge vagyok!
- Csak akkor vagy gyenge ha az akarsz lenni! A tűz lángja mindig benned él, azt semmilyen kristály vagy mágikus kő nem olthatja ki!
- És hogy használjam? Még ha sikerül is a tüzet újra feléleszteni bennem, mi a garancia arra, hogy a többit visszakapom?
- Az életben semmire sincy garancia! Viszont ha meg sem próbálod sosem tudhatod meg mire vagy képes!
- Igazad van! Vissza kell mennem! Segítenem kell nekik!
Bólintott neki a sárkány és segített felállni neki a földről. A lány mély levegőket vett és koncentrált ahogy csak bírt. A sárkány egyszer csak elkezdett növekedni, majd ő is felszállt és kezdett visszatérni az ereje. A lény a levegőben körözött és odament a lányhoz.
- Ne felejtsd el felség, az erő benned van, te döntöd el hogyan használod!
A lány csak bólintott, tudta mire mondja. Rámosolygott majd elbúcsúztak egymástól egy fejbiccentéssel. Közben a népet a fekete sereg mind megkötözte és útban voltak vissza a palotába. A lányt egy kerekes kis taligán tolta pár ember. Egyszer csak kinyitotta szemét és felpattant a poros kis eszközről. Az emberek megtropantak és megálltak. Tristan aki elől ment hátra fordult, hogy mi az a tumultus ott hátul. Mikor meglátta a feléledt hercegnőt eléggé meglepődött. Azonnal intett az embereinek, hogy vegyék körbe a túszokat. Akik a kardokat mind rájuk fogták.
- Add vissza az erőmet Tristan! Az nem téged illet!
- Ez hogy lehet, hogy tértél vissza?
- Csak nem meglepődtél? Azt hitted olyan könnyen megszabadulsz tőlem!? -nevetett.
Tristan rátámadt de a lány simán kivédte a támadást. Mindenki csak nézett hogy volt erre képes hiszen elvették tőle a varázserejét. A lány csak elmosolyodott behunyta szemét és a benne nyugvő ősi tüzet amit a sárkánytól kapott életrekeltette. A levegő csak úgy vibrált körülötte, piros szikrák százai köröztek a teste körül, a férfi próbálta támadni de mindhiába, egyik próbálkozása sem járt sikerrel, a lány mindent kivédett. A kristályok amik eddig Tristan-nál voltak felemelkedtek a levegőbe, hatalmas fénnyel egyé váltak és a lány testébe, vérébe, génjébe mind visszaszivárogtak. Ekkor hatalmas fényesség lett és Crystalt átváltoztatták, akár a mesékben. Gyönyörű hercegnői ruha, frizura, topán és az elmaradhatatlan korona. Kitárta karját és hullámzott az egész levegő, az ég, a föld. A fekete sereg emberei egytől egyik hamuvá váltak, amiből teremtettek, a kopár táj újra zölden burjánzó gyönyörű vidékké vált, tele virággal, fákkal, terméssel. A folyók vizei újra azúr kéken csordogáltak tele halakkal.
A hercegnő leszállt a földre és kiszabadította a túszokat. Odasétált Tristan-hoz aki még szinte most sem fogta fel a történteket.
- Látod Tristan? Te ennek a földnek sosem voltál az ura! Ez a hely sosem fogadna el egy ilyen királyt! Az ősi erő is tisztában van azzal ki akarja őt uralni és ki a jó használni! Hát nem fogod fel? Sosem győzhetsz!
A férfi sírva fakadt és elővette kardját és magába döfte. Inkább meghal mintsem legyőzöttként egy börtön falai közt töltse hátra lévő életét. Bár a lány próbálta megakadályozni, de késő volt.
A felszabadított nép egyszer csak éljenzésbe kezdett és kiabálták a királynőjük nevét. Aki a boldogságtól és a győzelemtől sírva integetett nekik és megölelte anyját. Majd Nickolast és mindenkit aki mellette állt. A palotába visszatérve megtörtént a hagyományos koronázás is, ahol anyja szentelte fel őt, bár apjának kellett volna a hagyomány szerint, de sajnos ő nem lehetett ott. Bár Crystal érezte, hogy vele van.
Az ünnepség után odament a barátaihoz, akik szintén ott voltak az avatáson.
- Sziasztok!
- Rose! Vagyis Crystal! Te tényleg hercegnő voltál mindig? -kérdezte Carry.
- Igen. Bocsássatok meg, de nem mondhattam el!
- Már megértjük. Csak akkor is fura, hogy az egyszer csak felbukkanó lány, aki a barátunk lett egy hercegnő vagyis már királynő!
- El tudom képzelni milyen most nektek. De remélem emiatt nem gyűlöltetek meg?
- Részemről nincs harag.
- Nálam sincs! -értettek egyet a lányok- Mondd csak, haza tudunk menni?
- Persze! Ezriel elkísér titeket a kapuhoz, ahol vissza tudtok menni!
- Na és meglátogatsz majd minket?
- Hagyd Mary a sok királyi teendői mellett nem lesz rá ideje! -mondta viccelődve barátjának.
- Igen igaza van. Ezentúl sok lesz a dolgom, valamikor aludni sem lesz időm. De ígérem mindig figyelni foglak titeket és figyelemmel kísérem az utatokat!
- Húú, mint egy perverz kukkoló, juhú! -nevettek mindhárman.
- Crystal! -fogta meg valaki a hátát, megfordult és amint meglátta ki az szíve dobbant egy nagyot.
- Ohh Scott, hát itt vagy. -közben a lányok elmentek onnan, nem akartak zavarni.
- Gratulálok ehhez az egészhez! Hát megcsináltad!
- Igen, szerencsére sikerült. -mosolygott.
- Ne haragudj Monica miatt, nem tudtam, hogy egy kém. Bár a történteket elnézve kb akkor ismertem meg, ahogy te a Földre kerültél.
- Semmi baj, nem haragszom ne aggódj!
- Rendben, örülök. Na és mondd, mikor visznek minket haza?
- Holnap reggel.
- Értem. Akkor megyek és kipihenem magam. Ez az elrablás kissé kikészített! -nevetett.
- Sajnálom Tristan viselkedését!
- Nem kell, nem tehetsz róla! Na jóéjt!
- Aha....neked is...
Csak nézte ahogy felmegy a lépcsőn és eltűnik a kanyarban. Nem sokkal később ő is visszavonult, bár nem a fáradtság miatt hanem mert rosszul érezte magát Scott miatt. Lelkiismeret furdalása volt az elrablása miatt, hiszen mégis csak miatta került veszélybe és az is bántotta, hogy még mindig hűvös és idegenként bánik vele. Bár mélyen ő is értette miért, hiszen mégis csak az elejétől hazudott neki ami nem volt valami szép dolog! Csak azt bánta az egész dologban, hogy nem mondhatta el őszintén kicsoda ő, hogy nem az igazi Crystalt ismerte meg, csak Rose-t az alteregóját. Pedig ha tudná, hogy akkor volt a legboldogabb mikor vele töltötte az idejét, talán minden más lenne, talán...
Reggel hamar útnak indultak, a lány is elkísérte őket gyönyörű lován utazva. A kapuhoz érve megálltak és elbúcsúztak egymástól.
- Nagyon fogtok hiányozni lányok! -ölelték meg egymást.
- Te is nekünk!
- Remélem azért látunk még!?
- Egyszer...talán...
- Felség! A kapu készen áll! -állt meg előtte Ezriel.
- Köszönöm! Akkor hát itt az idő! De előbb ezt kérlek egyétek meg! -adott át egy gyümölcsöt.
- Mi ez?
- Hmm...-sóhajtott- Ez egy memória törlő gyümölcs. Kérlek egyétek meg, hogy ne emlékezzetek erre a helyre, a történtekre és rám se!
- De miért?
- Ja miért? Úgy se mondjuk el senkinek!
- Tudom, hogy sosem tennétek ilyet! De muszáj ha vissza akartok térni! Ez itt a szabály! Nem térhettek vissza emlékekkel a szívetekben, sajnálom!
- Hát jó... Add ide! -vették el a lányok.
Megették és át is vezették őket a kapun, hogy haza vihessék az otthonukba. Addig tart a gyümölcsben lévő altató hatása. Elővette a harmadikat is, bár azt már nehezebb szívvel nyújtotta át.
- Sajnálom, de te sem úszhatod meg! -nevetett, bár fájdalmas nevetés volt ez- Bár gondolom nem szívesen emlékszel vissza a múltra! Legalább így ki tudod törölni és új életet kezdeni! Csak kérlek kerüld az ilyen Monica féléket!
- Ja mindenképpen! Soha többet mégegyszer! -vette el az eper szerű valamit- Tényleg hatásos ez a dolog? Ugye tényleg nem emlékszem majd semmire?
- Nem. Egyáltalán semmire!
- És soha nem térnek vissza az emlékeim?
- Nem, ettől megnyugodhatsz!
- Rendben! -bekapta és már vitték is át a kapun.
A lány sírva fakadt, hogy ennyire utálja őt, hogy mennyire nem akar rá emlékezni. Rettentően szíven ütötte ez a dolog, haza is vágtatott lován. Pár napig ki sem jött a lakosztályából, nem bírt találkozni senkivel. Aztán anyja és barátai meggyőzték, hogy nem érdemes olyas valaki után sírnia aki nem szereti őt. Így visszatért királynői teendőihez.
Hónapokkal később remekül felvirágoztatta Spellworld-öt, a szomszéd királyságokkal is szövetséget kötött így egyesítették a földeket. Lett egy hatalmas, egységes működő királyság amit egyedül ő irányított. Nem volt az ég világon semmi gond. Mindenki élt békében, bármiféle háborúskodás nélkül, minden alattvaló boldog volt, kivéve Crystalt. Ő rettentő magányos volt, mégha ezt nem is mutatta ki népe előtt.
Egyik nap a határokat rótta hűséges hátasával, amikor elért ahhoz a kapuhoz ahol utoljára látta barátait és azt a személyt, aki régen a világot jelentette neki. Megállt és odasétált. Ahogy lépett a fűben elcsúszott majdnem a földre esett. Megnézte cipőjét ami piros lett valamitől. Felemelte lábát és ugyanaz a gyümölcs hevert a földön, mint amit akkor adott a lányoknak. De hogy lehetséges ez, hogy került oda az a gyümölcs? Hiszen azt szigorúan tilos leszedni! Akkor hogy? Felemelte és megvizsgálta a termést és fognyomokat vélt felfedezni benne. Ekkor villámcsapásként érte a gondolat, hogy mi van ha akkor Scott nem ette meg a gyümölcsöt hanem kiköpte mielőtt lenyelte volna!? De ha ez igaz akkor...
Gyorsan írt egy levelet és lovával visszaküldette azt a palotába. Majd kinyitotta a kaput és átment rajta. Újra a régi ismerős utcákat rótta, minden csupa zöld volt, a nyár javában tombolt a városban. Elment ahhoz a házhoz ahol csak egyszer volt, mégis úgy tudta az utat mintha haza menne. Megállt az ajtó előtt vett egy mély levegőt és kopogott. De nem jött válasz. Kopogott ismét, de megint semmi. Gondolta bemegy ha már itt van, nem mehet csak úgy el. De zárva volt az ajtó. Sóhajtott egyet és egy apró könnycseppett elmorzsolt csukott szemei alatt.
Letörölte arcát és megfordult, ekkor egy fekete autó parkolt le a ház elé. Megtorpant. A kocsiból kiszállt egy férfi elegáns öltönyben, fehér ingben és olasz cipővel a lábán. Felé fordult és meglátva a lányt ledöbbent, de ez fordítva sem volt másként. Elindultak egymásfelé, de a férfi a kocsi azon oldalán ahol a ház van, megállt. A lány is megtorpant a bátor menésében, gondolta nem akarja őt látni. Lehajtotta fejét és elindult a füvön a járda felé, vissza haza.
- Mi tartott ilyen sokáig!? -szólt hozzá a férfi.
Crystal meglepődött, nem is nagyon értette mire érti ezt. Megfordult és tett egy pár lépést felé.
- Hogy érted ezt?
- Szerintem tudod! -rámosolygott.
- Nem etted meg a gyümölcsöt.
- Nem!
- Miért? Azt hittem el akarsz felejteni!
- Szerinted miért? Lehet megbántottál, hogy hazudtál nekem és eltitkoltad ki vagy. Aztán el is raboltak mert ismerjük egymást, majdnem meg is öltek.
- Igen épp ezért nem értem mért nem etted meg az a termést!?
- Mert történt ami történt, de minden hozzád kapcsolódik, vagy épp miattad volt!
- Igen, és?
- És aki képes mindent feladni azért, hogy megmentsen és a népét is az megérdemel még egy esélyt.
- Értem...
- Plusz a történtek ellenére se tudtam elfelejteni a veled történt dolgainkat és az irántad táplált érzéseimet! Akármennyire is akartam nem tudtalak utálni, túl fontos vagy nekem Crystal!
A lányt meghatották a férfi szavai, roppantul jól estek neki. Minden egyes kimondott szó csak egyre boldogabbá tette. Akarata ellenére is elkezdett könnyezni.
- Mért sírsz Crystal? Azért mert szeretlek téged?
- Nem! Várj mi!?
- Jól hallottad! -tárta szét karjait, a lány odarohant és közéjük ugrott.
- Én is szeretlek Scott, mindig is szerettelek! -megcsókolták egymást.
- Jólvan Crystal, most már ne sírj!
- Olyan jó, hogy az igazi nevemet mondod nekem! Nincs is ennél jobb érzés!
- Ha kell mindig így hívlak! Ezen ne múljon.
- Scott, nekem vissza kell mennem Spellworld-be, nem hagyhatom magára a világomat. Nem tudok itt maradni veled!
- Igen, ezt sejtettem. Ezért gondoltam, hogy én mennék veled! Persze csak ha nem gond?
- Hogy gond-e!? Dehogy gond! Örülnék neki ha együtt mennénk vissza, csak nem mertem megkérdezni...
- Miért?
- Hát mivel itt van a munkád, az otthonod, az egész életed! Minden ideköt.
- Semmi sem köt ide és az otthonom ott van, ahol te vagy!
A királynő csak mosolygott, mint egy kis gyerek aki egy zsák édességet kap. Újra megcsókolták egymást és felkerekedtek. A kapuhoz érve lenézett kezére, ami egy másik kézben volt szorosan biztonságban tartva. Boldogsággal szívében lépte át a kaput, mert már nem egyedül magányosan kell élnie mindennapjait. Végre minden a helyére került és egy teljes, boldog életben élhet tovább. Talán egyszer gyerek zsivaj is betölti majd a palota termeit.
Vége!