Megvártam azt a fél órát amit az orvos javasolt és elkezdtem felöltözni, mármint pulcsit, cipőt és kabátot. Közben Zac behozta a táskám is ami a sarokban, ledobva pihent. Mikor a cipőmet kötöttem be a doktornő jött be az ajtón.
- Nos, jobban vagy már Skyler?
- Igen Dr. Moor sokkal.
- Ennek örülök. Értesítettem anyukádat aki hamarosan itt lesz érted. Ma mindenféleképp pihenned kell, szigorúan csak a legszükségesebb eseteknél kelj ki az ágyból! Ha pedig reggel rosszul lennél vagy szédülést tapasztalnál akkor hívj fel és bemegyünk a kórházba egy CT-re. Az iskola miatt ne aggódj, ha kell igazolom a hiányzásod.
- Nagyon szépen köszönöm doktornő de erre semmi szükség nem lesz. Jövök holnap suliba.
Jelentettem ki magabiztosan. Inkább magamnak mintsem neki, de valamiért úgy éreztem mindenkinek tudnia kell, hogy ennyitől nem futamodok meg és nem fogok elbújdosni a világvégére.
- Ahogy gondolod. Nem szabhatom meg neked mit tegyél, de jobb ötletnek tartanám ha otthon maradnál pár napot.
- Nem lehet. Ígyis sokat hiányoztam már, különben egy kis baleset nem tántorít meg!
- Baleset?
A hirtelen felszólaló mély, férfi hangra mindketten felkaptunk fejünket és egyszerre fordultunk az ajtó felé. Amin legnagyobb döbbenetemre tanárom kukucskált be. A doki intett neki, hogy jöjjön be aztán felkapott néhány kartont és papírokat majd nemes egyszerűséggel kettesben hagyott minket. Hát még maga is ellenem van Miss Moor?
Nem fordultam meg, tovább pakolásztam és bekötöttem a bal fűzőmet is, majd felkaptam kabátom. Indulni akartam de Jake elémállt, elzárva az egyetlen menekülési utam.
- Kiengedne? Haza szeretnék menni. -nyúltam volna a kilincsért de elkapta kezem és visszahúzott.
Percekig nem szóltunk egymáshoz, mintha csak arra vártunk volna, hogy a másik kezdje el feltenni azt a számtalan kérdést amit eddig magunkban elnyomtunk. Csak néha mertem ránézni, de akkor teljesen elvesztem sötét szemeiben. Hogy lehetnek valakinek ennyire szép, titokzatos és már-már éjfekete szemei? Jó géneket örökölt az biztos.
Megelégelve az álldogálást az ágyhoz sétált és leült rá. Idegesen a hajába túrt és kezeit ölébe ejtette, majd egy mély levegő után megszólalt.
- Jól vagy? Hallottam mit művelt az a szemét Carly. -valamiért olyan érzésem volt, hogy nem igazán ezt a kérdést akarta feltenni.
- Megvagyok. De ne velem törődjön... -sóhajtottam fel keserűen.
- Miért akkor kivel? -mosolyodott el- Nem kell aggódnod Carly miatt, két hétre felfüggesztettük.
- Értem.
- Beszéltem az új lánnyal és azt mondta, hogy miattam történt az incidens. Mi igaz ebből? Csak azért kérdezem mert Mary csak ma jött és nem igazán bízom még benne, így nem tudom hihetek-e neki. -nevetett fel kínosan.
- Igen, így volt. Carly azért akart nekem ártani, mert szerinte én tehetek arról, hogy maga kórházba került. -vallottam be. Igyekeztem magabiztos lenni, de a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Jesszus! Ez a Carly egy idióta! Hogy állíthat ilyet!?
- Hát... -tördeltem ujjaim, közben számat harapdáltam- Azért van benne valami...
- Na ezt most fejezd be! -csapott mérgesen az ágyra- Meg ne halljam ezt mégegyszer, világos!? Nem tehetsz semmiről.
- Már hogyne tehetnék! -emeltem meg hangom, éreztem ahogy egyre idegesebb leszek- Az én hibám amiért kórházba kerültél és tüdőgyulladásod lett. Ha nem jössz utánam és nem veted magad a fagyos vízbe mindez meg se történt volna!
- Hallgass el!
Sebes léptekkel kezdett el közeledni felém én pedig úgy hátráltam. Rettentően izgultam mi fog történni, s mikor előttem megállt még a szívverésem is kihagyott egy ütemet. Azt hittem meg fog majd pofozni, ahogy Owen is tette megannyiszor ha valami olyat mondtam ami nem tetszett neki. Megemelte kezét én pedig lehunytam szemeim és vártam tenyerének csapódását. De ehelyett rásimított arcomra és két ujját számra tette, hogy hallgassak el.
- Skyler ne félj tőlem, én nem foglak bántani. -biztos kiszúrta a reakciómat- Sajnálom ha megijesztettelek. -hátrált pár lépést.
Felsóhajtottam, de nem azért mert örülnék neki, hogy most távol van tőlem vagy mert ő érzi kellemetlenül magát miattam, hanem mert rettentően szégyenlem magam amiért képes voltam pont tőle megijedni. Azt hiszem róla soha az életben nem tudnám elképzelni, hogy bántana engem, vagy bárki mást!
- Ne haragudj én csak nem szeretném azt hallgatni, hogy magadat okolod a történtekért, miközben nem vagy hibás! Kérlek ne legyen emiatt bűntudatod Skyler!
- De ha egyszer van, most mit tudjak ellene csinálni? -csaptam rá lábaimra- Akármennyire is igyekszem és próbálom meggyőzni magam arról, hogy nem tehetek semmiről, tudom, hogy mindez nem igaz! -kiabáltam visszafogottan.
Nagyon kellett küzdenem nehogy ott helyben elbőgjem magam. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem, de nem tehettem. Így csak az ujjaim tördelése maradt.
- Akkor emiatt jöttél haza, csak úgy hirtelen, minden szó nélkül? A bűntudatod miatt?
Ezt úgy kérdezte, olyan hangnemben mintha tudná nem a bűntudat lenne rá a válaszom. Kissé megrémültem, hogy Mary netalán mondott neki valamit vagy elárult engem, de mivel konkrétan nem kérdezett rá, így úgy gondolom nem tud semmiről. Legalább is remélem! Vagy lehet csak arra vár, hogy én valljam be.
- Igen. -feleltem elhaló hangon- Nem bírtam volna a szemedbe nézni ha felébredsz. Ezért másnap hazautaztunk a srácokkal.
Mielőtt mondhatott volna bármit kinyílt mögöttem az ajtó és anya jött be rajta, oldalán Mr. Davisel. Az igazgatóhelyettes, itt? Minek? Távolodtam pár lépést Jaketől, pedig semmi rosszat nem tettünk, csupán beszélgettünk. Mégis rettentő kínosan éreztem magam, kipirult arcomról meg már nem is beszélve. Anya rögtön odajött hozzám és szorosan magához ölelt.
- Skyler, kincsem jól vagy? -szorongatott meg.
- Most jelen pillanatban nem kapok levegőt. -kocogtattam meg hátát, mire elengedett.
- Jaj, bocsika. Egyébként megzavartam valamit? -mutatott rám és Jakere.
- Nem! -vágtam rá azonnal.
Ránéztem tanáromra aki nem úgy nézett ki, mintha annyira segíteni akarna kijutni a szarból. Csak mosolygott és várta én mondjam el miért vagyunk kettesben az orvosi szobában. Kössz Mr. Harris, kössz...!
- Anya ő itt az osztályfőnököm Mr. Harris! Mr. Harris ő az anyám Rose Cooper.
- Nagyon örvendek Mrs. Cooper! -fogtak kezet.
- Hasonlóképp.
- A tanár úr csak azért van itt mert el akarta mondani mi lett a lánnyal aki ezt tette velem és tájékoztatott a helyzetről.
- Igen. -helyeselt már ő is. Cchh jókor...- Viszont ha most megbocsájtanak, nekem most mennem kell. További szép napot mindenkinek!
Ismét kezet fogott anyával és Mr. Davisel is majd sietve elhagyta a helyet. Hm, milyen kedves de komolyan...
- Nos akkor mégegyszer elnézést szeretnék kérni mind az én mind az iskola nevében öntől hölgyem, az incidens miatt. -szólalt meg aranyos hangján biológia tanárom- Röstellem a történteket. Viszont bízom abban, hogy amíg Carly a büntetését tölti elgondolkodik azon szeretne-e itt maradni vagy sem.
- Köszönöm tanár úr, remélem az a lány sosem fogja betenni ide a lábait! Ha mégegyszer hozzáér az én kicsikémhez esküszöm leszaggatom róla a műkarmait!
- Anya! -szóltam rá mérgesen. Most legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
- Nyugodjon meg Mrs. Cooper erre igazán semmi szükség. Oda fogunk figyelni Skylerre és ha bárki ismét ártani akarna neki azt azonnal kicsapjuk az iskolából. Megígérem, mint ennek az intézménynek az igazgatóhelyettese, hogy még egy ilyen eset nem fog előfordulni!
- Ennek örülök és hiszek magának! Ha egy iskolát ilyen remek emberek vezetnek akkor az csak jó hely lehet.
NA NE! Nemár, hogy anya most flörtölt vele...? Tényleg? Azta! Szegény Mr. Davis nem győzi rejtegetni pirosodó arcát. Anya, anya.
- Köszönöm hölgyem a kedves szavakat. Viszont most mennem kell. Örülök, hogy megismerhettem. Te pedig -nézett rám- vigyázz magadra és pihenj sokat! Nem szeretném ha az utolsó évben rontana a kedvenc tanulóm. -Istenem most tényleg velem akarja takargatni magát? Jesszus.
- Köszönöm tanár úr de ne aggódjon, engem nem olyan könnyű eltávolítani az útból.
Pár kínos mosoly kíséretében elköszöntünk tőle és elindultunk haza. Alig értünk be a házba, mikor a bedobott postát vettem észre talpaim alatt. Felvéve a borítékokat a konyhába sétáltam és leültem szokásos helyemre. Nézegettem miket kaptunk, de csak számlák voltak, hirdetések, néhány szórólap. De mikor az utolsó boríték a kezembe akadt még a szívem is kihagyott egy ütemet, szemeim pedig hatszorosukra tágultak.
Owentől
Sok szeretettel neked Skyler.