A nap kezdett feljönni, halvány narancssárga színbe varázsolva a tájat. Tücskök ciripeltek teljes erejükből, nótájuk az egész mezőt felkeltette. Néhány madár szállt el a horizonton, reggeli utát kutatva. Én még mindig a teraszon feküdtem, azon gondolkodva mi lesz most velem. Hallottam ahogy a távolból közeledik egy autó. Tudtam Jason jött meg. De nem volt erőm felkelni, csak a lassan kékbe burkolózó eget bámultam. A bejárati ajtó nyikorgása arról árulkodott a ház ura visszatért.
- Mia megjöttem! Fent vagy már?
Hallottam ahogy feltrappol a lépcsőn, biztos a szobámba igyekszik. Pár pillanattal később már aggódva, jajveszékelve ordítozta a nevem. Szólni akartam hollétemről de egyszerűen egy hang se jött ki a torkomon.
- Michaela hát itt vagy! -jött ki a teraszra- Végre, hogy megtaláltalak én... Te jó ég! Veled meg mi történt?
Észrevéve véres kezeim és ruhámat azonnal leguggolt hozzám és végigtapogatva rajtam próbálta megtalálni hol sérültem meg. Ha tudná... De mivel egy karcolás se volt rajtam még kétségbeesettebben rángatta a karjaimat.
- Szólalj már meg az Isten szerelmére! Mi történt Michaela!? -felhorkantam és elapadtnak hitt sírásom újra felszínre tört.
- Én vo-ol-tam... -nyögtem ki nehezen.
- Micsoda? Mi történt? Beszélj már érthetően, a frászt hozod rám! -szólt rám mérgesen.
- Meg én meg-megölt-megöltem... Istenem! -bújtam teljesen karjaiba és úgy szorítottam magamhoz, mintha ő lenne az egyetlen gyógyír számomra.
- Micsoda? Kit öltél meg? Mivan?
- Zoet. Megöltem Zoet, én tettem... Nem akartam én csak... Én csak... ő kiabált velem, leköpött és én meg... Jó Isten! Egy gyilkos vagyok Jason, egy rohadt gyilkos!
Éreztem, hogy ismét rohamom lesz, egyáltalán nem kaptam levegőt. Kezdett minden totál elsötétülni!
- Mia ne! Maradj velem, hallasz? Lélegezz mélyeket! -felkapott és ismét magára fektetett, kezd ez már kissé kliséssé válni- Nehogy elájulj nekem! Ki-be, ki-be! Lassan!
- Nem akartam én nem akartam... -zokogtam egyfolytában- Annyira sajnálom!
- Csshh! Semmi baj, ne aggódj nem lesz semmi gond! Csak lélegezz nyugodtan!
Mikor jobban lettem becipelt és letett a kanapéra. Lement a pincébe, hogy megnézze mit műveltem. Nem fogja szép látvány fogadni az biztos. Oldalra fordulva láttam, hogy egy ismeretlen test fekszik a padlón. Oh! Ez mindvégig itt volt? Csak akkor tudatosult bennem, hogy amíg én itt pánikolok egy lány teste fekszik a padlónkon. Erőt szedve magamon lassan felálltam és odasétáltam hozzá. Féltem megnézni ki az. Hiszen Jason ismeretségi köréből már mindenki meghalt akinek meg kellett halnia, már csak azok voltak a bosszú listán, akik nekem ártottak. Én viszont nem akartam mégtöbb áldozatot! Főleg nem egy olyan estét, mint a tegnapi! Végül győzött kíváncsiságom és leguggolva a testhez magamfelé fordítottam. Úgy álltam fel mint akibe áramot vezettek mikor felismertem ki az.
- Ne! Sam? Te vagy az? -lökdöstem meg lábammal, hátha reagál valamit- Samantha?
Hiába szólongattam meg se mozdult. Így ismét mellé telepedtem és igyekeztem kitapintani nyakán az ütőeret, hogy tudjam él-e még. Nehezen ugyan de megtaláltam, még volt pulzusa. Huh, ez jó jel!
- Segítség!
- Hall engem valaki? Segítsenek rajtam!
Azt hittem képzelődöm, de egy igen csak ismerős hangra lettem figyelmes. Sam nem lehet hiszen itt fekszik előttem ájultan, Zoe meg... nos ő sem lehet ugye. De akkor ki? Felálltam és elindultam, kifelé. Ugyanis az udvar felől jött a kiáltozás. Kilépve az ajtón megpillantottam a kocsit amivel Jason jött és azt is, hogy nem egyedül utazott az autóban. Az ereimben abban a szent pillanatban fagyott meg a vér, a lábaim pedig a földbe gyökereztek. Mikor rájöttem kié is az a szörnyen ismerős hang elszállt az erőm!
- Mia!? Tényleg te vagy az? Mia!
Hangjára magamhoz tértem és odaszaladtam a kocsihoz. A nappaliban hagyott slussz kulcsal könnyedén kioldottam a zárat így ki tudtam engedni a halálra rémült lányt. Aki amint kipattant a járműből a nyakamba ugrott.
- Te jó ég Michaela hát tényleg te vagy az? -nézett végig rajtam könnyes szemekkel- Már azt hittük sosem látunk viszont élve!
- Itt vagyok, én vagyok, élek. Ne aggódj nem esett semmi bajom! -ölelem vissza rég nem látott barátomat.
- Hála Istennek, hogy jól vagy. Gyere, pattanjunk meg innen azonnal, mielőtt az az őrült visszajön! -húz a kocsi felé, azonban én megtorpanok- Mi az mire vársz? Gyere már!
- Nem tehetem.
- Mivan? Te meg miről beszélsz? Figyu majd ezt megdumáljuk otthon, gyere már mielőtt visszajön! -ráncigat újra.
- Azt mondtam, hogy nem! -rántom ki karomat ujjai közül- Nem mehetek el Kayla, most még nem. Te menj csak, majd én falazok neked. Nem hagyhatom magára Jasont, szüksége van rám.
- Hogy mivan!? -döbben le teljesen- Te teljesen megőrültél? Vagy megártott neked az ittlét? Mia ő egy veszélyes gyilkos, aki több embert is eltett lábalól! Te akarsz lenni a következő?
- Nem bánt engem. Ha annyira akart volna már rég megölhetett volna.
- Nem számít! Ő egy elmebeteg, ki tudja mi járhat éppen a fejében! El kell innen mennünk! Gyere! -nyújtsa kezét.
- Sajnálom. -rázom fejem- Nem mehetek. Te menj, és mondd meg anyáéknak, hogy jól vagyok, semmi bajom. Biztos nagyon aggódnak értem. Mondd meg nekik, hogy ne keressenek, jó helyen vagyok és amint tudok hazamegyek hozzájuk, ígérem!
- Te tényleg megőrültél! Mit tett veled az az állat? Bedrogozott? Gyógyszerekkel tömött eddig?
- Nem tett semmit. Ő egy lelkileg sérült ember akinek szüksége van a segítségemre. Kérlek Kayla, ha a barátom vagy megérted.
- Hát akkor sajnos úgy tűnik mégsem vagyunk barátok, ugyanis nem értelek meg.
Mérgesen bevágta magát a kocsiba és elhajtott. Még a port is felverte a kocsikerékkel. Szomorúan álltam ott, pár könnycsepp utat kérve magának folyt le arcomon. Hát ismét elvesztettem valakit aki fontos volt számomra... Fájt, szétszakadt a szívem, mégis valamiért úgy éreztem, hogy ez a helyes, hogy ezt kell tennem, maradni. Talán tényleg történt velem valami az ittlétem alatt. Hiszen az elején azonnal kaptam volna egy ilyen alkalmon, mosolyogva húztam volna el a csíkot Kaylaval de most... inkább maradtam, pedig ott volt a lehetőség a szemeim előtt, mégsem éltem vele.
- Mi folyik itt? Hol a kocsi? -állt meg mögöttem Jason.
- Kayla elvitte.
- Elengedted? -fordított meg tengelyem körül.
- Muszáj volt. Ő a barátnőm Jason! -kiáltottam.
- Tudod te mit tettél? -rángatott meg- Szólni fog a zsaruknak! Ide fognak jönni! El fognak vinni tőlem! Ezt akarod?
- Én csak... sajnálom... de nem tehettem mást! -kezdtem el újra sírni.
- El kell innen mennünk amíg nem késő! Siess! -beráncigált a házba- Szedj össze annyi kaját amennyit csak bírsz, meg néhány cuccot! Tíz perc múlva legyél a garázsnál!
Bólintva tettem amit kér. Fogtam egy utazótáskát és beledobáltam pár ruhát, némi tisztálkodószert majd a konyhába siettem, hogy a hűtőt és a szekrényeket kirámoljam. Még tíz perc se kellett a hátsó garázsnál voltam. Jason is jött majd megnyomva egy gombot az ajtó felfelé mozogva kinyílt. Egy fekete színű Audi állt bent, ami félig le volt takarva egy ponyvával. Lerántva róla felnyitotta a csomagtartót és bedobta a cuccainkat. Az addig ájultan fekvő lány is magához tért és elkezdett sikoltozni a padlón, majd felkapott egy szerszámot amivel hadonászott mindenfelé.
- Sam, Sam! Állj le! Hallod? -hangomra megtorpant.
- Michaela? -nézett kérdőn- Te vagy az?
- Igen én. Tedd azt le kérlek, nem fog bajod esni ígérem!
- Hol van Zoe? -sikítozta.
- Zoe meghalt. Sam kérlek, fejezd be a hisztit!
- Te jó Isten! Kinyírtátok Zoet? Ti beteg állatok! Hogy dögölnétek meg!
Hirtelen felém kezdett el hadonászni azzal a vas szerszámmal, némelyik elég közel suhant el a szemem előtt. Éreztem, hogy újra elönt a hőség, dühös lettem és az amúgyis fokozódó idegességemnek sem tett jót a hisztis kirohanása. Megelégelve a tettét kikaptam kezéből a vasat és lesúlytva rá fejbe vertem. Felszakadó bőréből srpiccelt rám és Jasonre némi vér, majd a lány a földre borult. Ismét, mint akit fejbe vertek, magamhoz tértem és elborzadtam a látványtól.
- Sam! -ordítottam fel- Jaj ne Sam! Hallasz engem? Úgy sajnálom!
- Hagyd, már nem tehetsz semmit! -rángatott fel a földről- Gyere mennünk kell! Michaela, figyelj! -fordított szembe magával- Koncentrálj, nem szabad most kiborulnod! El kell menekülnünk innen! Ígérem amint biztonságban leszünk segítek ezen túljutni. Kérlek bízz bennem!
Vette arcomat kezeibe majd a következő pillanatban ajkait az enyémekre tapasztotta. Meglepődtem. Könnyáztatta arcom égett a dühtől, bár nem láttam magam biztos teljesen kipirult voltam. Most pedig az sem segített a dolgon, hogy Jason megcsókolt. Kezeim automatikusan emelkedtek és karomat Jason nyaka köré fontam, így közelebb húzva őt magamhoz. A csókja már-már mámorító volt, még soha nem volt részem effajta csókban azelőtt.
- Szállj be a kocsiba! -utasított miután elváltak ajkaink.
Tettem amit kér és beszálltam az anyósülésre. Padlógázzal hajtottunk el a tanyáról. Az út csak úgy porzott a napok óta tartó szárazságtól. Néhány kilométer után rátértünk az autópályára ami nem is volt igazán messze a háztól. Mégis csak közel volt a város, ahogy azt sejtettem az elején. Ha akkor megszököm sikerült volna segítséget kérnem és hazajutnom. De most... Lehet megbolondultam de nem bánom, hogy így alakult! Történtek dolgok és a végére még gyilkos is vált belőlem, de... mégsem vagyok csalódott vagy elkeseredett. Bár jobban örültem volna annak, ha nem kell ölnöm! Igaz Zoe és Sam is gonoszak voltak velem, de halált mégsem érdemeltek. Szörnyű ember volnék? Tényleg megőrültem ahogy azt Zoe, Sam és még Kayla is mondta? Könnyeim ismét utat törve maguknak folytak le némán arcomon. Az ablakon bámultam kifelé, nehogy a sofőröm észre vegye gyengeségem.
- Sajnálom! -tett kezét a combomra.
- Micsodát?
- Hogy miattam kellett ölnöd. Hidd el nem így akartam. Tudom engem hibáztatsz és talán igazad is van. Ismét csalódást okoztam neked, pedig megígértem, hogy nem fogok... -csuklott el hangja- El sem tudod képzelni mennyire sajnálom!
- Nem a te hibád. -feleltem monoton hangon- Nem voltál ott. Az én döntésem volt.
- Lehet. De akkor is... Ha én nem vagyok egy szörnyeteg akkor sosem tudtalak volna befolyásolni. Miattam kóstoltál bele az ölés mámorába, amiből sokkal nehezebb kivergődni mint azt gondolnád.
- Mondtam már, hogy nem tehetsz róla. Elborult az agyam, nem gondolkoztam.
- Ja, nekem is így kezdődött.
Hirtelen a semmiből rendőrök jelentek meg mögöttünk hangosan szirénázva. Megijedtem!
- Jason Donan! Azonnal álljon meg a járművel! Itt a Portlandi rendőrség, azonnal húzódjon félre!
- Most mi lesz? -néztem rá riadtan.
- Bízol bennem?
- Persze, hogy bízom.
- Akkor kapaszkodj!
Beletaposott a gázba és hirtelen elforgatva a kormányt leugrattunk a sztrádáról. Addig vezetett amíg ki nem értünk a városból, ki a külvárosi részlegre. De a rendőrök rettentő kitartóak voltak, folyton utolértek minket, egyszerűen nem lehetett őket lerázni. Kérlelték Jasont, hogy álljon meg de ő csak gyorsabbra vette a tempót. Nekem a szívem majd kiugrott a helyéről, rettentően féltem mi lesz most velünk! Tudtam ha elkapnak engem dutyiba zárnak, Jasont meg elviszik újra valamelyik elmegyógyintézetbe. Tüdőm kezdett ismét egyre inkább levegőhiányos állapotba váltani, még a torkom is fájt. Úgy kapaszkodtam az ülésbe, mintha legalább is az életem múlna rajta. Mondjuk ez így is volt.
- Azonnal álljon meg és engedje el a lányt! Hallja? Itt Travis nyomozó az FBI-tól!
- A francba! -mordult fel.
- Ismered tálán?
- Ő juttatott diliházba. De nem megyek oda vissza, többé nem!
- Kérem húzódjon félre, ígérem nem fog baja esni sem önnek sem pedig a lánynak!
Pár kilométer után sem adták fel az üldözésünket és minden egyes megtett méter után egyre több zsaru volt a nyomunkban. Tudtam ennek csakis az lesz a vége, hogy előbb utóbb elkapnak minket. Már kezdtem beletörődni a hosszú börtön évekkel eltöltött jövőmbe, mikor Jason elkezdett mellettem matatni és kikapcsolta a biztonsági övemet.
- Ezt miért csináltad? -lepődtem meg.
- Nem messze lesz egy tisztás. Oda lehajtok te pedig szállj ki! -utasított parancsnoki hangon.
- Hogy mivan? Mi? Nem. Miért mondod ezt? -teljesen lesokkoltak a hallottak.
- Michaela el fognak kapni, tudom! És ha ez megtörténik nem akarlak magammal rántani a mélybe. Ki kell szállnod!
- Dehogy szállok! Akkor ígyis úgyis elkapnak engem is nem?
- De. Csak annyi különbséggel, hogy ők a túszomnak hisznek.
- Lehet. De akkor is megöltem két embert! Ez nem változtat a dolgon.
- Kend rám! Mondd azt, hogy én voltam vagy kényszerítettelek rá!
- Hazudjak? Nem! Azt nem fogok! -kezdtem el sírni.
- Kérlek Mia, meg kell tenned! Te jó ember vagy! Nem válhatsz olyanná, mint én, nem engedem!
- Te sem vagy rossz ember! Miért akarsz elküldeni, pont most? Már nem szeretsz talán? -könnyeim egyre csak záporoztak, éreztem ahogy összetörök.
- Hogyne szeretnélek! Pont ezért nem akarom, hogy te vidd el a balhét helyettem. -puszilta meg kézfejem- Végre hazamehetsz a szüleidhez, élheted tovább az életed, leteheted a vizsgáid és mehetsz egyetemre. Ahogy mindig is akartad. Nem tartalak tovább fogva. Szabad vagy!
- Igazán? Hát nem vetted észre, hogy eddig sem voltam a foglyod? Hiszen ha akartam volna leléphettem volna Kaylaval is mikor elengedtem. De én maradtam. -szemeimből csak úgy folytak könnyeim, nem is láttam semmit.
- Tudom. De ezt akkor is meg kell tennem érted! Nem hagyhatom, hogy az akit mindennél jobban szeretek miattam sérüljön vagy haljon meg, mégegyszer nem! -hirtelen egy éles jobb kanyart vettünk, neki is vágódtam az üvegnek- Most! Szállj ki!
- Nem! Nem megyek sehová, nem hagylak magadra!
- Azt mondtam ugorj ki!
Ki akarta nyitni az ajtót, így nem koncentrált az útra. A következő pillanatban egy földből kiálló jókora gyökér megdobta a kocsit ami megpördülve a levegőben még bukfencezett párat a földön is. Mivel nem voltam bekötve kirepültem a kocsiból. Fájt mindenem, és asszem még egy reccsenést is hallottam. A puha fűben feküdtem mikor hallottam a közeledő rendőr és mentőautók szirénáit. Alig bírtam felemelni a fejem, hogy körbe nézzek, annyira fájt a mozgás is. Szétnézve megpillantottam az összetört roncsot, ami az oldalán állt meg. De Jasont sehol sem láttam.
- Kisasszony jól van? Hall engem?
Egy mentős robogott oda hozzám és egy oxigén maszkot tett az arcomra. Közben intett a társainak, hogy hozzanak hordágyat. Folyton kérdezett de semmi más nem tudott érdekelni csak az, hogy Jason jól van-e!
- Michaela hallasz engem?
Egy ismerősnek ható mély férfi hang kúszott hallójárataimba, mire már odafordítottam a fejem. A nyomozó volt, kivel utoljára a táborban beszéltem.
- Jól van Miss Morgan? Tud beszélni?
- Hol van? -nyögtem ki elhaló hangon- Hol van Jason?
- Rendben úgy tűnik magánál van. Remek. Vigyék kórházba azonnal!
Kérdésemet teljesen figyelmen kívül hagyva utasította a mentősöket, hogy szállítsanak el. Feltettek a hordágyra és elkezdtek kivinni a mezőről, a mentőkocsihoz. Közben próbáltam megfordulni, megtudni mivan Jasonel, de nem ment. Fájt a mozgás és a piros ruhás férfiak is lenyomtak az ágyra. Mikor a mentőhöz értünk végre jó irányba fordítottak így ráláttam a felismerhetetlenségig összetört kocsira és az ott munkálkodó tűzoltókra. Ezekszerint Jason beszorult a roncsba. Már nem láttam, hogy kiszedték-e onnan mert bezárták a mentő ajtaját és felkapcsolva az idegesítő szirénát elindultunk a kórház felé. Alig tettünk meg pár száz métert mikor egy óriási robbanás rázta fel a környéket. Tudtam honnan jött, azonnal pánikolni kezdtem.
- Jason! Ne!
- Nyugodjon le! Ezzel csak árthat magának! -fogtak le.
- Pont leszarom! Azonnal vissza kell mennünk, tudnom kell jól van-e! Vigyenek vissza! Látni akarom őt!
A következő pillanatban egy szúrás szerű érzés nyilalt a karomba majd elkezdtem nem érezni semmit. Mintha nem lettek volna se kezeim, se lábaim aztán már testem se. A kegyetlen fájdalom is alább hagyott, majd teljesen magába szippantott a sötétség ahonnan talán már nincs visszaút.