Miután kicsit kipihentem magam jobban lettem, Kai is délután már visszajött. Másnap elmentem arra a találkozóra ami le volt egyeztetve. Egész nap gyengének éreztem magam, de muszáj voltam összeszedni az erőmet, nem lehettem gyenge! Ahogy tartott a kis beszélgetés éreztem, hogy forog velem a világ. Szédültem, duplán láttam mindent és nehezek voltak a lábaim. Egyszer csak elsötétült minden. Hangfoszlányokat hallottam és erős fehér fényt de aztán megszűnt minden. Már meg is haltam volna? Ennyi volt minden? Ne, az még nem lehet! Nem hagyhatom csak úgy itt Kait, nem tehetem ezt vele!
Kai szemszöge:
Nem tudom mi lehet Tris-el, azt a hívást kaptam, hogy elájult és bevitték a kórházba. Nem értem hisz eddig semmi baja sem volt! Azonnal otthagytam mindent és igyekeztem a kórházba. Megkerestem az illetékes orvost, hogy beszéljek vele.
- Helló! Elnézést ön Dr. Lee?
- Igen én vagyok.
- Remek. Én a nemrég behozott lány barátja vagyok, Dr. Rees. Mondja csak hogy van?
- Áh maga is orvos? Remek. A daganatos lányról beszél? Jelenleg stabil az állapota, kap infúziót. De sajnos már nem tudunk segíteni rajta.
- Mi!? Ezt meg hogy érti?
- Úgy, hogy a szervezetét nagyon megtámadták a rákos sejtek, átterjedtek a májára és a vesére is.
- Ezzel azt mondja, hogy gyógyíthatatlan?
- Igen. Ön ezt nem tudta?
- Nem. Azonnal látnom kell!
- A folyosó végén balra a kettes ajtó lesz az.
- Köszönöm!
Rohantam is, muszáj megtudnom mi az igazság! Az nem lehet, hogy Tris meghaljon! Bementem, ő csak ott feküdt az ágyon. Olyan gyengének tűnt, sebezhetőnek. Egyáltalán nem jó így látni őt! Odamentem és leültem mellé.
- Szia! -köszöntem halkan- Hogy vagy?
- Kaihh. -sóhajtott- Itt vagy?
- Igen itt. Mondd csak mi történt?
- Nem tudom. Először csak szédültem, aztán elsötétült minden. A következő emlékem, hogy itt ébredek fel. Beszéltél már az orvossal?
- Igen. Mondta, hogy kaptál infúziót. Meg mondott egy érdekes dolgot is... -gondoltam adok esélyt had mondja el ő, gondolom leesett neki miről van szó mert olyan lebukott módon csukta le szemeit.
- Asszem sejtem mi volt az.
- Mért nem mondtad el?
- El akartam hidd el! Csak...nem tudtam hogy is mondhatnám el. Nem akartam fájdalmat okozni neked!
- Mért szerinted ha csak halogatod ezt akkor nem okoz fájdalmat? Vagy nem is mondtad volna el, már csak akkor ha már... -itt akaratlanul is elcsuklott a hangom.
- Dehogy! Hidd el, el akartam mondani csak össze akartam gyűjteni a bátorságom. Sajnálom!
- Mióta tudod?
- Egy ideje.
- Pontosabban?
- Mióta elmentem Owen-el New York-ba. Ott lettem először rosszul és a bátyám bevitt a kórházba. Ott mondta el az orvos.
- Az igen! Azért szólhattál volna!
- Annyira sajnálom Kai!
- Most muszáj kiszellőztetni a fejem!
Felpattantam és kirohantam a kórházból. Az idő, mintha csak a bennem lévő fájdalom vetődne ki az égre, úgy kezdett el szakadni az eső. A mellkasom szorított, levegőt alig kaptam, egyszerűen nem tudtam elhinni amiket hallottam. Annyira lesúlytott... Az nem lehet, hogy Tris... Istenem! Könnyeim utat találtak esőtől vizes arcomon és folytak akárcsak a folyó. Bár hamarabb elmondta volna nekem! Biztos találtam volna valami megoldást, az nem lehet, hogy őt elveszítsem! Hiszen még csak most kaptam meg igazán! Hát ilyen kegyetlen lenne az ég, hogy el is veszi tőlem!? Nem veszíthetem el, nem állok erre készen!
Tris szemszöge:
Óh istenem! Mit tettem? Már rég el kellett volna mondanom neki! De nem akartam, hogy fájjon neki, mint most. Tudom, hogy ez elkerülhetetlen lett volna, de így... Ez szívet tépő érzés! Remélem nem csinál semmi őrültséget! Nem szeretném őt elveszíteni! Remélem képes lesz nekem megbocsájtani azért, hogy nem tudattam vele hamarabb!
A vihar úgy tombol odakint akárcsak a lelkemben, mintha csak engem tükrözne! Mennyivel könnyebb lenne, ha mi sosem találkoztunk volna, ha nem látom meg és nem szeretek bele! Annyira rossz olyat bántani akit szeretünk, még ha azt nem is okkal tesszük, talán úgy fáj a legjobban. Hát ilyen az én formám, csak én lehetek ilyen szerencsétlen... Bár meg se születtem volna!
Estére kitisztult az ég, a csillagok millió apró fényként ragyogtak a fekete égbolton, szinte az egész tejútrendszer látható volt az ablakból. Legnagyobb meglepetésemre Kai visszajött, láttam rajta mennyire megviseli őt ez az egész, a fájdalmát a szemében. Ami még elviselhetetlenebbé teszi ezt nekem, nem tudtam mit is kéne mondanom.... Annyi minden kavargott a fejemben, de egy szó sem jött ki a számon. Csak voltunk magunknak, én feküdtem az ágyon ő ült az ablanál a székben. Vérzett a szívem érte, bár azt mondhatnám, hogy csak egy rossz tréfa az egész, hogy csak átvertem! De nem...sajnos ez közel sem vicc, sőt!
- Kai! -szólaltam meg, ő felém fordult- Sajnálom! -lehajtott fejjel mondtam, nem akartam, hogy lássa könnyeim.
Hallottam ahogyan feláll és léptei egyre közelednek. Nem mertem felnézni, éreztem, hogy az ágy megsüllyed aztán két kezet az arcomon. Felemelte fejemet és letörölte könnyeim. Amitől mégjobban sírhatnékom volt, elkezdtem sírni ő szó nélkül közelebb jött és átölelt. Egy szót sem szóltunk, mégis többet mondott ez, mint bármely szó a világon. Ahogy csak bírtam magamhoz szorítottam és öleltem őt. Éreztetni akartam mennyire szeretem. Másnap kiengedtek a kórházból és visszamentünk a szállodába. Összepakoltuk a maradék holminkat majd indultunk a reptérre. Egész út alatt nem beszéltünk egymással, ez már majdnem olyan volt, mint egy gyász menet. Már nem volt szó amit mondhatnék, kifogytam belőlük. Mikor landolt a gép és kiszálltunk Owen várt a reptéren. Odarohantam és az nyakába ugrottam, ő boldogan ölelt át. Kai csak bólintott neki, majd fogta a bőröndjét és elment mellettünk. Majd megszakadt a szívem ahogy itthagy, de tudtam nem mehetek utánna, azzal mindent csak elrontanék! Hagynom kell had eméssze meg és fogadja el a dolgokat. Ehhez én nem kellek, ezt csak is önmagában tudja elrendezni. Owen tudta miért van ez, meg sem kérdezte az okát, tudta hogy elmondtam mégha nem is közvetlen én. Hazamentünk, a bátyám segített kicsomagolni aztán ettünk és meséltem neki az útról. Nagy figyelemmel hallgatta végig mesélésem, megnézegette a képeimet és velem együtt örült. Legalább ő elfogadta, hogy nem tud mit tenni az elkerülhetetlen ellen, csak azt ha velem van és örül minden percnek ami még megadatik.
A következő napok azzal teltek, hogy aggódtam Kai miatt! Azóta nem hallottam róla semmit, hogy faképnél hagyott a reptéren. Nem mertem neki írni, sem hívni, hisz azt se tudtam mit is mondanék. Olyan rohadt egy ügy ez! Hogy ne folyton rajta rágódjak elmentem lemásoltatni a fotókat a telefonomról, hogy meglegyenek emlékbe. Vettem fotó albumot is és képkereteket is, néhányat ki akartam aggatni a falra. Hiszen milyen jól mutatok már Ji Chang Wook-al! Mint egy filmsztár! Viccet félretéve jó olyan dolgokkal körül venni magam, amik jó kedvre derítenek. A napok követték egymást és egyre hűvösebbek lettek, de nem is csoda hiszen már ősz van. Szeretem őszt, gyönyörű színes ilyenkor minden. A fák levelei sárgába, pirosba és tarkába borulnak, néha esik az eső is, olyankor mindig az Umbrella című dalt hallgatom, olyan klisés.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy gyönyörűen süt a nap és kellemes a levegő is. Gondoltam elmegyek sétálni, amíg jó az idő. Felöltöztem és fogtam a telefonom, a fülesem és felhúztam a fekete szegecses bakancs féleségemet felhúztam, egy kis bőr kabi és indultam is. Mikor kiléptem az ajtón egy nagy meglepetés tárult elém, még a lélegzetem is elállt egy pillanatra ahogy megláttam ki áll ott. Zsebembe tettem a telefont és közelebb mentem hozzá.
- Hát te? Mit keresel itt?
- Szia Tris! Tudunk beszélni?
- Persze épp sétálni indultam, gyere te is!
Elindultunk. De egy darabig nem szólt semmit, láttam nagyon gondolkodik valamin, gondoltam nem zavarom a kérdéseimmel, majd elkezdi ha akarja. Elértünk az egyik parkba ami egy kisebb dombra vezet fel, ahonnan jól belátni a várost. Ott nézelődtünk, enyhén fújt a szél, hozta magával azt a tipikus őszi illatot amit úgy szeretek. Behunytam szemeim, hogy jobban átjárjon az illat és, hogy megőrizzem ezt az emléket a szívemben.
- Hogy vagy? -hallottam meg lágy, barátságos hangját amit úgy szeretek.
- Jól, jól vagyok köszi! Elárulod miről akarsz beszélni? -próbáltam kiszedni belőle.
- Csak elnézést akartam kérni amiért annyi időre eltűntem.
- Ne! Nem kell, tényleg. Megértelek.
- Hidd el hamarabb is jöttem volna, de... Nem volt egyszerű...
- Kai nem kell magyarázkodni! Nincs semmi baj, nem haragszom rád. Akkor sem haragudnék ha soha többé nem akarnál látni!
- Ilyet kérlek ne is mondj! -közben leültünk a dombon lévő padok egyikére- Tudod igazság szerint azért is tartott ilyen sokáig, mert kutattam, keresgéltem, beszéltem néhány specialistával, professzorral. Hogy hogyan segíthetnénk rajtad, és képzeld lenne egy mód! Igaz lassú és csak 40%-os az esély, de szerintem igen csak nagy a nullához képest! -hadarta el zavartan.
- Kai! Héhé! Nyugi! Mért töltöd olyannal az idődet amiről tudod, hogy lehetetlen? Tudod jól, hogy nekem már késő!
- Ne mondj ilyet! Mindent meg kell próbálni amit csak lehet! Még ha csak 1% is az esély, akkor is próbálni és próbálni kell!
- Nekem már mindegy! Kérlek hagyd ezt abba!
- Mért mondod ezt? Nem akarod, hogy segítsek!? -kérdezte ingerülten.
- Nem, én azt nem szeretném ha hiú reményekbe hajszolnád magad! Kai el kell fogadnod, hogy beteg vagyok és meg fogok halni!
- Nem! Nem lehet! -pattant fel- Te meg azt értsd meg, hogy nem veszíthetlek el! -kiabált.
Hallottam mikor hangja elcsuklott, tudtam átszakadt a gát, akárcsak nekem. Felálltam és odamentem, háttal állt nekem én úgy öleltem át. Megfordult és szorosan ölelt magához, szinte levegőt se kaptam. Annyira rossz őt így látni! Pont ezt nem akartam, hogy így szenvedjen. Bár enyhíthetnék fájdalmán! De ha bele is mennék ezekbe a kísérleti kezelésekbe, semmi garancia nincs arra, hogy hatna is nálam azt pedig nem szeretném ha feleslegesen reménykedne! Ha pedig a vége nem úgy sülne el ahogy ő abban bízna, talán nem is tudná elviselni a kifejlettet. Fogalmam sincs mit tegyek...!
Miután kibőgtük magunkat hazamentünk. Odaköltöztem hozzá, hogy tudjon ápolni ha súlyosabb lesz az állapotom. A napok teltek és én egyre gyengébb lettem, éreztem ahogy száll ki belőlem az erő, az élet. Kai annyira erősködött, könyörgött, hogy belementem abba a kezelésbe amit talált. Az is alaposan lemerített, még rosszabb mint a kemó. Fájtak a végtagjaim, folyton szomjas voltam és fogytam is. Kai bizakodott, láttam mindennap a szemében a remény apró kis sugarát. Annyira fájt, hogy hiába az egész, fogalmam se volt mi lesz vele ha egyszer csak nem leszek már, ha reggel nem ébredek fel mellette!? Ezért se akartam ezt a kezelést, tudtam már mindhiába! De annyira bíztatott, esdekelt, könyörgött nekem, nem tudtam nemet mondani... De már bánom, hisz nincs is rosszabb a hiábavaló reménynél! Csak abban tudok bízni, hogy képes lesz túl tenni magát a halálomon és nem csinál semmi hülyeséget! Azt még odaát se viselném el.