20. rész - Deja Vu (A könyvtárban)

Megijedtem hirtelen ki lehet az aki ilyen csendben odalopakodott. Majd mikor végig néztem rajta egy pillanat alatt elöntött a düh. Mérgesen a vállamra dobtam a táskám és elindultam kifelé. Azaz csak indultam volna, de egy test az utamat állta.
- Állj félre Jeong Guk! -szóltam rá mérgesen.
Igyekeztem kikerülni de folyton az utamat állta. Megelégeltem a dolgot és leültem egy székre, táskámat a földhöz vágtam.
- Mért vagy ennyire mérges Li?
Tette fel olyan egyszerűséggel ezt a kérdést, mintha csak azt kérdezné hány óra van.
- Csak el szeretném érni a buszomat.
- Más van itt a háttérben. Tavasz van Li, boldognak kéne lenned!
- Kössz az infót. Egyéb észrevétel?
- Még mindig ShinHe miatt vagy kiborulva? -hangja lágyabb lett, nem olyan fellengzős, mint korábban.
- Szerinted? -kissé túl sok volt az irónia.
- Jólvan na, bocs hogy meg mertem kérdezni... -leült az előttem álló asztalra.
- Nem olyan könnyű egy több éves barátságot néhány hét alatt elfelejteni, és nem is szeretném! Csak rossz, hogy nincs itt... -igyekeztem kedvesebb hangnemre váltani.
- Igen ezt megértem. Nem is tudom mi lenne velem a srácok nélkül! De ShinHe nem meghalt csak egy másik országba költözött, tarthatjátok a kapcsolatot!
- Csak az nem olyan könnyű! Sok az időkülönbség, általában ha én alszom akkor ő van fent, ha meg náluk van éjszaka itt nappal. Az a kis idő ami jutott meg kevés és nem mindig érünk rá, hogy beüljünk a gép elé. Kb egy hete nem is tudtunk beszélni... -mondtam szomorúan, már-már a sírás kerülgetett.
- Nagyon sajnálom Lien, nem tudtam hogy ilyen rossz a helyzet! -ölelt át féloldalasan.
- Igen, hát ez van. -pattantam fel- Most már mennem kell, le fogom késni a járatom. -hadartam el a szavakat.
Szinte futva tettem meg a távot az ajtóig, minél messzebb akartam lenni a fiútól. A kilincsért nyúltam és ledöbbenve láttam, hogy az ajtó zárva. Na-Ne-Már! Kiáltotta egy hang a fejemben.
Hirtelen egy kéz jelent meg mellettem és próbálta kinyitni ugyanazt az ajtót.
- Hát ez zárva. -állapította meg elég higgadtan.
Visszasétált a korábbi helyére és lezseren nekitámaszkodott a falnak. Ránéztem és láttam egyenesen engem bámul. Igyekeztem nem felhúzni magam és semmit mondó arccal leültem egy székre. Hirtelen olyan ismerősnek tűnt ez a helyzet, mintha már lettem volna ilyen szituációban. Aztán beugrott, hogy néhány hónapja pont ugyanígy ragadtam be ide Taehyung-al. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy eszembe jutottak az akkori események.
- Mi olyan vicces? -lépett oda hozzám.
- Semmi... -legyintettem le.
- Most mit fogunk csinálni?
- Semmit. Megvárjuk amíg jön a gondnok és kienged minket.
- Nahát, milyen magabiztos vagy! -szemében elismerést véltem felfedezni.
- Inkább csak rutinos. Nem ez az első, hogy itt ragadok. -vontam vállat.
- Áhh tényleg... Tavaly Tae-vel, még mesélte is.
- Jah...
Nem tudtam már mit mondjak neki... Nem akartam bántó lenni, de éreztem, hogy nem tudnék vele normálisan beszélni, mint azelőtt. Inkább elővettem a könyveim és elkezdtem megcsinálni a házifeladatokat.
Az idő telt és telt, de nem jött senki. Már hat óra is elmúlt de a gondnok sehol. Kezdtem aggódni, hogy mi lesz ha nem fog jönni. Egész hétvégét a könyvtárban kell töltenem? Ráadásul Jeong Guk-al!? Elővettem a telefonom és gondoltam felhívom a szüleimet, hogy jöjjenek értem de sajna azt a hírt kaptam, hogy nincsenek a városban, még a délután elutaztak. Így nem is meséltem el mi a helyzet. Nem akartam, hogy apám emiatt mérges legyen rám és ott kelljen hagynia a munkát. Ezért inkább Ana-t hívtam fel, aki ledöbbent miután elmeséltem hol vagyok és kivel de megígérte, hogy bejön és kiszabadít minket. Hurrá, végre valami jó hír! Diadalittasan mentem vissza az ülőhelyemre és pakoltam el a kiszedett cuccaim.
- Na mi ez a jó kedv? -leült mellém, egyik lábád feltette az asztalra.
- Hamarosan kiszabadítanak minket! -közöltem a jó hírt- Felhívtam Ana-t és elindult, hogy kiengedjen innen.
- Szuper... -mintha némi csalódottság lett volna hangjában.
- Mi van? Talán baj, hogy kiszabadítanak minket?
- Nem, csak... -túrt bele hajába, istenem milyen jól állt neki!
- Csak mi?
- Semmi, csak tudod jó lett volna beszélni egy kicsit.
- Miről akarsz beszélni? Szerintem nincs miről, amit kellett megbeszéltünk és van amit lezártunk. Ennyi!
- De van amit nem kéne lezárnunk, nem gondolod?
- Nem! Jobb lesz így mindenkinek.
- Kinek lesz jobb? Nekem? Vagy neked? Szerintem egyikünknek sem!
- Jeong Guk, figyelj! Neked ott a barátnőd, törődj vele ne velem! Nem szeretném ha miattam féltékeny lenne és szakítana veled, eléggé odavan érted...
- Igen, tudom...
Zsebre tette kezét és dühösen felállt, nekem sem volt már kedvem beszélgetni. Féltem ha mondok még bármit vagy nagyon megbántom vagy előtör belőlem a sírás. Inkább hátra mentem, a leghátsó sorba és egy könyvet levéve kezdtem el azt olvasni. Szerencsére tele volt színes, érdekes képekkel így némileg el vonta a figyelmem. Majd ahogy a következő könyvért nyúltam egy újság esett le a polcról. Belelapoztam és megakadt a szemem a kedvenc színészemen, egy cikket írtak róla, gondoltam amíg nem érkezik meg Ana addig elolvasom.
- Szerinted én szeretem őt?
Annyira megijedtem hirtelen a hangtól, hogy az újság is kiesett a kezemből. Ránéztem és felálltam a földről, hogy kb szemmagasságban legyünk. Ahogy elnéztem arcát elég szomorú volt s mintha gondok gyötörnék, még egy pillanatra meg is sajnáltam. Hirtelen beugrott, hogy kérdezett is valamit. Mi is volt az? Ja, hogy szereti-e, hát...
- Ha nem szeretnéd nem lennél vele. -válaszoltam.
- És ha csak felejteni akarok?
- Felejteni? Ugyan mit? Ja várj tudom, azt a „borzalmas" hétvégét amit velem kellett hogy tölts? -kérdeztem mérgesen, irónával telt hangon.
Hirtelen megragadta a csuklómat, én hátrálni kezdtem de pár lépés után nem volt tovább hova mennem, a fal utamat állta. Egyik kezét szorosan mellém a falnak támasztotta a másikkal még mindig a csuklómat szorongatta. Kezdtem megijedni tőle, a szívem a torkomban dobogott kb 200-al.
- Igen, pont azt!
- Chh kössz, hogy legalább bevallod! -próbáltam elmenni de visszahúzott.
- De nem azért amiért gondolod!
- Akkor?
- Mert az volt életem eddigi legjobb hétvégéje! -ledöbbentem- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól elleszünk és ilyen könnyen....
- Mit könnyen?
- Hogy ennyire egyszerűen megkedvellek! -nem hittem el amit hallok, féltem hogy ez csak egy álom és felébredek- Aztán Taehyung jött hozzám panaszkodni, hogy mennyire sajnálja ahogy megvádolt minket és ki akar veled békülni. Ez valamiért nagyon feldühített és hirtelen ötlettől vezérelve felszedtem Seong Yeon-t, hogy felejteni tudjak.
- Felejteni? Ugyan mit? -bár tudtam a választ, már igen, de az ő szájából akartam hallani.
- Rosszul tetted fel a kérdést.
- Oh tényleg? Mért hogy kellett volna feltennem? -nagyon igyekeznem kellett, hogy ne mosolyodjak el.
- A helyes kérdés így hangzik, kit akartál elfelejteni s nem mit!
- Óh... Na és kit? -adtam a tudatlant s próbáltam magabiztosnak tűnni, ami valljuk be nem nagyon sikerült.
- Szerinted? -mondta, majd közelebb hajolt egyenesen a fülemig- Téged! -súgta lassan a fülembe.
Pontosan erre számítottam, de sosem gondoltam volna, hogy valaha is kimondja ezeket a szavakat! Sőt sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben leszünk vagy az, hogy valaha fog érezni valamit irántam.
Kérdezni akartam, feltenni megannyi kérdést de nem tudtam. Nem azért mert nem akartam, hanem mert pillanatok alatt elvette a falról a kezét és átkarolva derekamat húzott magához. Csupán pár milliméter volt köztünk a távolság. Szemeibe nézve totál elvesztem, meg kell hagyni gyönyörű szemei vannak, igézőek és hívogatóak. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem szívrohamot kapok! Féltem attól, hogy mi fog történni de mielőtt bármit reagálhattam volna, az ajkai az enyémen voltak. Próbáltam ellökni magamtól, de nem engedte! Minél jobban ellenkeztem annál inkább magához szorított. Az eszem tudta, hogy ezt nem szabad sőt egyenesen ellenezte, de a szívem...a szívem mást súgott. Mintha boldog lettem volna...melegség járt át és megkönnyebbülés, hogy végre megcsókolt amit már az óriáskerekezés óta várok. Bűntudatom volt, főleg Tae miatt de ott van még Jungkook barátnője is... Nem tehetjük ezt! De mégis...olyan jó! Úgy éreztem biztonságban vagyok erős karjai közt és azt akartam, hogy soha ne engedjen el. Engedtem a csábításnak és nyakánál átkaroltam őt amit egy mosollyal jutalmazott. Combomnál fogva felemelt és elcipelt az asztalig amire leültetett. Lábaimmal körbe zártam őt és hagytam had tegye amit csak akar. Meglepően gyengéd volt, a hátamat simogatta, az arcom és a kezeim. Kb tíz perc múlva úgy váltunk el egymástól mint akik lefutottak egy maratont, ziháltunk mindketten. Fejünket homlokunknál összeillesztettük és próbáltunk lenyugodni.
- Hát ez....nem semmi volt. -szólalt meg ő először.
- Hát nem... De mi is történt most? -kérdeztem zavartan.
- Asszem nem csak én kedvellek téged, hanem fordítva is ez a helyzet. Ugye? -nézett rám.
Tudtam, itt az ideje válaszolni és tisztázni a helyzetet. Igazából még magamban sem tisztáztam le a dolgokat. Se erőm se lélekjelenlétem nem volt hozzá, főleg azután, hogy Seong Yeon a képbe került. De talán Jungkook-nak igaza van, kölcsönös a szimpátia, hiszen akkor nem zavart volna annyira, hogy ők ketten összejöttek.
- Azt hiszem... -válaszoltam bizonytalanul- De Jeong Guk, ezt nem tehetjük! Nem gázolhatunk át mindenkin. Hiszen ott van Taehyung is, akivel járok s neked a legjobb barátod! Képes lennél őt így megbántani?
- Nem szeretném őt bántani, hiszen olyan ő nekem mintha a testvérem lenne, de... De nem tehetek úgy, mintha közömbös lennél nekem és nem számítanál semmit, mikor ez nem igaz! Azzal hazudnék neked is én önmagamnak is.
Tudtam, hogy igaza van mégis ez...olyan...bonyolult. Ez az egész kezd olyan lenni, mint egy rossz sakk játszma amiből csak vesztesen jöhetünk ki. Nem tudtam mi tévő legyek...
- Tudod, azt terveztem, hogy szakítok Taehyung-al. -böktem ki, igazából nem is tudom miért.
- Mi!? Miért?
- Mert már egy ideje nem igazán...hát hogy is mondjam...nem voltunk igazán egy pár. Olyan volt, mintha Tae csak egy barátnak tekintene engem. Nem vitt el sehová és úgy viselkedett velem mintha veletek lenne. Nem a barátnőjeként kezelt. Ezt pedig megelégeltem.
- Igen ezt mondjuk én is észrevettem. Mindig is feszengett ha melletted volt és nem igazán törődött veled.
- Ja. De most, hogy mi... -mutattam kettőnkre- És ha így szakítanék vele akkor alátámasztanánk a korábbi gyanúsításait, hogy mi összejöttünk a hátamögött. Ezt pedig nem szeretném! És azt sem, hogy ti ketten miattam utáljátok meg egymást, abba bele is halnék az biztos!
- Mondjuk ezt én sem szeretném! Hiszen nagyon szeretem őt, rossz lenne ha nem lenne az életem része. De nem tudok úgy tenni, mintha nem éreznék semmit irántad mikor ez nem így van!
- Ezt akkor sem tehetjük! Ezzel csak ártanánk mindenkinek! Neked, nekem, Tae-nek és a Bangtan-nak is. Nem akarom, hogy egy lány miatt legyen semmivé a banda! Azt sosem bocsátanám meg magamnak.
- De Li! Ha a srácok igazán a barátaim akkor megértik! És V is megbarátkozna előbb-utóbb a gondolattal.
- Sajnálom Jeong Guk! De ezt nem lehet...
- De Lien...
- Ne haragudj...
Hirtelen elöntöttek az érzelmek és patakokban folytak könnyeim. Majd pár perc múlva megérkezett Ana és kiszabadított minket. Megköszöntem neki és hazarohantam.
Azt hiszem ez volt életem leboldogabb és legfájdalmasabb estéje!