- Nem én nem fogok megölni senkit! -ütöttem ki kezéből a kést- Nem, te nem... nem kérhetsz erre! Nem vagyok gyilkos!
Éreztem ahogy egy új fajta érzés lesz úrrá rajtam de nem tudtam volna megmondani mi az. Nem kaptam levegőt, a falak egyre csak szűkültek, hányingerem volt. Azonnal felrohantam onnan, nem bírtam tovább a pincében maradni. De a feljutás is nehezebb volt mint gondoltam. Rettentően szédültem levegőm meg nem volt. Az utolsó fokokat négykézláb tettem meg. A földszintre érve már nem bírtam lábra állni, akár a kutyák úgy másztam el a kanapéig. Mire odaértem remegett minden végtagom. Mi történik velem!? Fogalmam se volt mi lehet ez, ilyen még azelőtt sosem történt. Féltem! Talán most meghalok? Ez egy szívroham lenne? Hallottam, hogy akkor az ember minden tagja elzsibbad és olyan mintha lebénult volna. Riadt voltam hiszen én is ezt éreztem.
- Michaela!
Hallottam ahogy Jason a nevemen szólongat de minden olyan tompa volt. Alig érzékeltem valamit a környezetemből. Mintha vízalatt lennék. Egy halk puffanás hallatszódott mellőlem és nehezen ugyan de végül sikerült arra fordítani a fejem. Egy riadt szempár nézett rám, kb olyannyira volt megrémülve mint én.
- Mia hallasz engem? Lélegezz lassan! -húzott magához- Ne szedd olyan gyorsan a levegőt! Próbálj meg megnyugodni! Várj egy kicsit.
Felkapott az ölébe és lefeküdt a kanapéra úgy, hogy engem magára fektetett. Fejem a nyaka és válla közti részen pihent, közben még én is éreztem mennyire rázkódnak a tagjaim. De hiába akartam, nem bírtam leállni, mintha nem is én uralnám a testemet. Egyik kezével szorosan tartott nehogy leessek róla a nagy rángatózás közepette, a másikat a mellkasomra tette.
- Mia figyelj most rám! Lassan lélegezz, így ni! -lélegzett ő is, éreztem ahogy mellkasa fel-le jár- Csak a légzésemre figyelj, semmi másra. Nyugodj meg! -simított rá karomra- Ki-be, ki-be! Lassan!
Ezt addig addig ismételgette amíg kegyetlen rángásom kezdett alább hagyni és már éreztem, hogy kapok levegőt. Próbáltam mindent kizárni ahogy mondta és csak arra koncentrálni, hogy ő milyen nyugodtan és lassan szedi a levegőt. Hallottam szívének lassú, ütemes dobbanását ami ijesztően nyugodtan hatott rám. Keze folyton karomat simogatta, ami meg kell hagyni kellemes érzés volt számomra. Másik tenyere továbbra is a mellkasomon pihent, szabályozva így a levegővételeim gyorsaságát. Mikor úgy éreztem képes vagyok felülni, kibújtam szorításából. Kezemet homlokomra tettem és ekkor döbbentem rá mennyire levert a víz, sőt izzadt volt mindenem.
- Ez meg mi a franc volt!? -kérdeztem félig dühösen félig még mindig riadtan.
- Pánikroham. -adta a gyors és egyenes választ.
- Hogy mi? Pánikroham? De miért, nekem még soha nem volt ilyenem. Ez rettentes!
- Sajnálom, az én hibám! -sütötte le szemeit- Miattam történt! Nem szabadott volna olyasmire kérjelek... -szemeiből lassan szivárogni kezdtek könnyei.
Jaj ne már megint ez! Deja vu! Ismét az a kegyetlen, szívfájdító sírás mint legutóbb mikor majdnem meg lettem folytva. Nem, ezúttal nem fog megesni rajta a szívem! Azt már nem!
- Igen erről csak is te tehetsz! Megmondtam, hogy én nem vagyok képes ölni, erre te rám akartad erőszakolni az akaratod! -oktattam ki fennhangon- És ha most meghaltam volna!?
- Sajnálom! -kezdett rá jobban.
- Sajnálom brühühü! Te csak ezt tudod mondani? Kezd nagyon unalmas lenni! Mi lenne ha valami teljesen más szöveggel rukkolnál elő, mert ez már kezd igen csak sablonos lenni! Tudod... annyiszor hallottam már ezt tőled, hogy kezdem úgy érezni ez a sajnálom dolog nem is olyan komoly a részedről.
- Pedig az! Elmondhatatlanul sajnálom amit veled tettem, hidd el nem akartalak bántani.
- Lehet nem akarsz -vágtam közbe- mégis mindig sikerül! Azt mondtad nekem, hogy szeretsz engem?
- Ez így is van!
- Akik szeretnek valakit azt a személyt nem bántják, nem akarják kinyírni és főleg nem akarják ráerőszakolni a saját akaratukat! Te mégis ezt teszed! Akkor hol szeretsz te engem, hm!? -nevettem fel keserűen- Egyáltalán minek vagyok én itt? -hadonásztam össze vissza- Csak nem hasonlítok arra a lányra akit megöltél? Ha!? Tudod, aki benne volt a hírekben. Akibe annyira reménytelenül szerelmes voltál a suliban csak pechedre te nem kellettél neki! -vágtam hozzá gúnyosan.
Hirtelen felállt és elkapva karomat a falnak lökött. Nem olyan erősen, mint szokta de azért fájt a hátamnak. Kezeit megtámasztotta mellettem elzárva a menekülési utamat. Szemeiben újra azt az eszelős, mindenre képes énjét véltem felfedezni, mint legutóbb mikor folytogatott. De azóta egy valami megváltozott. Már nem félek tőle! Meg akar ölni? Hát tessék, nem ellenkezem.
- Tudni akarod ki volt ő? Rendben, most meg tudod.
Megragadta karomat és húzni kezdett. El egyenesen addig a szobáig ahová tilos volt bemennem. Zsebéből előhúzta a kulcsot és kinyitva az ajtót belökött rajta. Bent sötétség fogadott, lehúzott redőnyök. Egy apró gombot megnyomva a szobát hirtelen sárga és kék fények járták be, a felaggatott karácsonyi égőknek köszönhetően. Nem igazán volt sok minden odabent, egy matrac középen, egy asztal amin egy elektromos gyertya égett és egy oltár szerű polc amin különböző holmik voltak, és néhány fénykép. Közelebb mentem, hogy láthassam ki vagy kik vannak azokon a képeken. A legfelsőn egy nő volt, kb 35-40 közötti lehetett, vállig érő sötétbarna haja volt, kezében egy babát tartott. Alatta egy férfi mosolygott vissza rám, kinek kezében pecabot, mellette egy gyerek pihent és távolabb tőle egy női alakot véltem felfedezni. Alattuk két kb velem egykorú vagy fiatalabb lány vigyorgott a képeken. Az egyik fekete hajú a másik szőkés-barna volt. Szép lányok voltak, de egyikük sem hasonlított rám, még egy picit sem. Sőt még ők sem egymásra.
- Kik ezek?
- Az ott az anyám. -mutatott a legfelső fotóra- Gyönyörű nő volt ugye? -mosolygott bele mondatába.
- Igen, az volt. -nem hazudtam tényleg az volt, legalább is a képen nagyon is- Hasonlítasz rá.
- Úgy gondolod? -arcán még nagyobb mosoly jelent meg.
- Igen, vannak vonások amiket örököltél tőle. És ő? Ő az apád?
- Igen. Itt négy éves voltam. Akkor voltam először tengerparton, nagyon tetszett. Persze anya még a széltől is óvott, alig akart beengedni a vízbe. De végül nagyon jó kis napunk volt. -mesélte kedves mosollyal arcán, teljesen hatása alatt volt az emlékeinek, ami még az én arcomra is mosolyt csalt.
- Na és ők? -mutattam a két lányra.
- Ő Rachel. Egy gimibe jártunk. Gyönyörű lány volt, minden srác odavolt érte.
- Ő az a lány akit megöltél?
- Baleset volt. A hírekben elmondottakkal ellentétben nem öltem meg. Legalább is nem szándékosan.
- Mi történt?
- Bál volt az iskolában és elhívtam rá, persze nemet mondott. Nem is akartam menni, de a haverom Dave rábeszélt, hogy menjünk el, majd elleszünk. Így is lett. A bálon észrevettem, hogy Rachelt a pasija akarata ellenére kituszkolja a suli hátsókijáratán. Utánnuk mentem de elhajtottak. Követtem őket egy kilátóhoz ahol Marc éppen arra készült, hogy megerőszakolja Rachelt. Leszedtem róla de ahogy dulakodtunk meglöktem Rachelt és lezuhant a kilátóból. Annyira sokként ért, hogy teljesen elborult az agyam. Tudtam mindez Marc miatt történt, így...
- Megölted. -bólintott.
- Nem tudtam gondolkodni, totál elvesztettem a józan ítélőképességem. Mikor láttam, hogy a nagymenő focista nem lélegzik betettem a kocsiba és úgy állítottam be a helyszínt mintha rablás történt volna. Aztán lemásztam Rachelért és felhoztam. Totál összezúzta az arcát az esés, ripityára törtek a csontjai. Sírtam. El se tudod képzelni mennyire kiborultam. Tudom sosem volt a barátnőm, mégis nagyon szerettem. Ezért eltemettem őt az erdőben. Persze akkor azt hittem, hogy mindenről ő és Marc tehet. Hiszen ha engem választott volna ahelyett a bunkó barom helyett mindez meg se történik. Aztán ahogy telt az idő rájöttem, hogy tulajdonképpen az én hibám ami történt, mert nem tudtam rá megfelelően vigyázni. Hiába voltam mellette, hiába követtem mindennap hazáig nehogy baja essen, mégis mikor kellett volna, cserben hagytam. -fakadt újra sírva.
- Dehogyis a te hibád! Ezt verd ki a fejedből! -simítottam rá karjára- Ez egy szörnyű baleset volt. Nem tehetsz róla, hallod!? Ha annyira vétkest akarsz akkor hibáztasd Marcot és Rachelt, hiszen ők az okai ennek!
- Miért mondod ezt? -kukucskált ki ujjai mögül.
- Hát ha igaz amit elmondtál, akkor gondolom Rachel is tisztában volt azzal milyen is Marc személyisége. Akkor minek jött össze vele? Tudta jól, hogy Marc miért van vele, csak egy vagy néhány kiadós kefélés érdekében. Ha Rachelnek ez nem tetszett minek jött vele egyáltalán össze? Én úgy vagyok vele, ha már elkezdek járni valakivel és tudom, hogy milyen, akkor nem kezdek el hisztizni ha le akarna feküdni velem. Hiszen tisztában lennék vele milyen, mit akar stb stb. Szóval ez nem a te hibád, világos!?
- Köszönöm Michaela! Annyira köszönöm! -magához rántott, ami annyira meglepett, hogy majdnem elvágódtam- Még sosem mondta ezt senki nekem azelőtt! Folyton az súlykolták belém, hogy mindenről én tehetek, én követtem el a szörnyű tetteket. Végre valaki megért! -ölelt szorosan, majd megfulladtam.
- Na és a másik lány? Vele mi történt? -kocogtattam meg hátát.
- Oh... Hogy Franchesca? Hát... Nem is emlékszem rá igazán. Egy általános iskolába jártunk, de mikor elkezdtük a gimit más helyre kerültünk. Akkor jött vissza a városba mikor apám eldöntötte, hogy megnősül és meghívta Fran szüleit is az esküvőre. Jó barátok voltak, Fran apja volt a tanuja.
- Ez a Racheles eset után volt?
- Igen, nem sokkal. Akkor még nem tudta senki, hogy én tettem, de azért féltem valahányszor megláttam egy rendőrkocsit az utcán.
- Vele mi történt?
- Az esküvő után történt, mikor apáék a nászútra készültek. Meghívták Mr. Capaldi-ékat egy közös vacsira. Margaret akkor is... -harapta el mondata végét, innen tudtam mit akar kifejezni.
- Bántott téged? -bólintott.
- Fran ezt látta és el akarta mondani az apámnak és a szüleimnek. De én ezt nem akartam. Hiszen az apám boldogsága volt az első és tudtam az én hibám volt, hogy nem tettem helyére Margaret fogkrémjét a fürdőben, nem szerettem volna ha emiatt veszekednek. Hiszen semmiség volt. Így Fran után mentem. Mivel a szobám a másodikon volt, nem volt senki az emeleten. Kibuktattam a lépcsőn ahonnan legurult. Esés közben kitört a nyaka. Megijedtem! Nem akartam, hogy ez történjen csak azt szerettem volna ha megáll végre. Hogy ne hibáztassanak engem, plusz még a Racheles ügyet sem hevertem ki, így gyorsan kivittem őt a hátsókertbe és eldugtam a testét. A szüleinek azt hazudtam, hogy el kellett mennie mert valami fontos ügy van az iskolájában. Aztán mikor mindenki elment, elástam a testét a kertünkben. Nem akartam, hogy rátaláljanak. -rogyott le a földre- Én csak jót akartam -fakadt sírva, kitudja hanyadjára- azt, hogy apám boldog legyen és végre Margaret is elfogadjon engem... De mikor visszajöttek csak rosszabb lett minden. Bármi történt otthon mindennek én voltam a bűnbakja, egy nap se telt el úgy, hogy Margaret ne bántott volna, kezeivel vagy szavakkal. Nem akartam ölni... Nem vagyok rá büszke... Tudom rossz amit tettem, de... Ha valaki árt nekem elborul az agyam és akaratomon ellenére cselekszem. Egy szörnyeteg vagyok! -csapott a padlóra.
Talán hülye vagyok, de ismét megsajnáltam őt. Tudni azt miért lett olyan amilyen, sokkal másabb mint első látásra ítélni. Nem mondom, hogy helyes amit tett, végtére is embereket ölt -mégha nem is állt szándékában- de ismerve a háttérsztorit, tudva a miérteket, egészen más szemszögből ismeri meg az ember a dolgokat. Talán valahol még együtt is érzek vele, hiszen hasonlóakon mentem át én is az apámmal. Leszámítva, hogy nekem ő a vérszerinti apám volt nem mostoha. De én is bántva voltam, és nem csak szavakkal. Bár mégsem lett belőlem gyilkos sem kezelésre szoruló mentálbeteg. Igaz nekem voltak akik segítettek normálisnak maradni, hiszen anyu, Hailey és a barátaim is velem voltak mindvégig. Leülve mellé a padlóra kezemet a hátára tettem, hátha sikerül kicsit lenyugtatnom.
- Nem vagy szörnyeteg. Te egy olyan férfi vagy aki nagyon korán elvesztette az anyukáját, akire még sokáig szüksége lett volna. Tudom milyen elveszteni egy olyan embert akit mindennél jobban szeretsz a világon!
- Tényleg? -nézett rám könnyektől csillogó szemekkel.
- Igen tényleg.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem és nem hagysz magamra! -szorított karjai közé.
- Szívesen. -paskoltam vállát- De kérlek többé ne akarj rámerőltetni olyat amit nem akarok!
- Megígérem! Tudod mit? -pattant fel- Esküszöm neked, amint itt végeztünk elmegyek egy igazi orvoshoz, aki tényleg tud segíteni rajtam és meg fogok gyógyulni!
- Mi? Mire ez a nagy változás hirtelen? -hökkentem meg.
- Csak azt akarom, hogy lásd jó ember vagyok és képes vagyok a változásra! Méltó akarok lenni hozzád és a szerelmedre!
- Várj ez most mit akar...
Befejezni se tudtam mert olyan hévvel rohant el, hogy huzatot csinált az egész házban. Utánna akartam menni de hallottam ahogy a bejárati ajtó becsapódik és elhajt a kint álló kocsival. Hová mehet megint? Mivel már lassan este van gondoltam megnézem a kis „vendégünket" hogy van. Lefelé sétálva akaratlanul is elkap az a nyomasztó érzés, mintha újra be lennék zárva. Kinyitva a nyikorgó ajtót a felállított ágyhoz sétálok. Zoe kezei és lábai is le vannak bilincselve, amik kissé kipirosodtak, gondolom próbált kiszabadulni. Emlékszem az én csuklóim is ilyenek voltak. Pakolászásomra kinyissa szemeit és hamar visongásba kezd.
- Hagyd abba Zoe, ezzel semmire sem mész, nincs itt senki. -felelem nyugodt hangon.
- Mit állsz ott? Oldozz már el! Miért nem szabadítasz ki!?
Ez érdekes. Miért is nem? Talán csöppet élvezem, hogy ezúttal ő van kiszolgáltatva nekem, nem pedig én neki. Lehet tényleg kezdek én is megőrülni, de jó érzéssel tölt el, hogy legalább egy kicsit visszakap abból amit évek alatt ellenem követett el.
- Hallod? Eressz már el! -rángatja kezeit.
- Nem tehetem. Jason megharagudna érte, és ne akard tudni milyen az ha ő haragszik! -hangomhoz még egy kis ördögi vigyort is hozzácsaptam.
- Te őrült vagy. Azonnal szedd le ezeket rólam! -sikítozott.
- Felesleges az üvöltözés Zoe, itt rajtunk kívül nincs más.
- Hol vagyunk?
- Fogalmam sincs. Egy tanyán. -rántok vállat.
- Te mindvégig itt voltál? -bólintok- És eszedbe se jutott elszökni innen? Te tényleg becsavarodtál! Nem is csoda, hogy az az őrült téged rabolt el, nem vagy százas bazdki!
Nem is gondolkozva, már lendítettem is a kezem és tenyerem teljes erőből az arcának csapódott. Égett a bőröm de nem érdekelt, rohadt jó érzés volt! A következő tette már váratlanul ért. Leköpött. De úgy teljes igazából. Nyála az egész arcomat beterítette.
- Idióta szuka! -köpte szavait felém- Te nem vagy normális!
- De még mennyire, hogy nem!
Testemet hirtelen elöntötte a hő, forrt a vérem, az ereim kiduzzadtak. Éreztem ahogy az adrenalin szétárad bennem, teljesen feltüzelve. Lekapcsoltam az agyamat, egyáltalán nem gondolkoztam. Elvettem a polcon pihenő egyik aprócska kést és beledöftem Zoe lábába, mitől azonnal felsikoltott.
- Te meg mit csinálsz!? Hagyd abba!
Hangja teli volt félelemmel, fájdalommal és némi haraggal is. Be kell vallanom tetszett a dolog, igazán mámorító volt. Újra belészúrtam az apró pengéjű kést.
- Ne kérlek, hagyd abba Michaela! Kérlek! -kezdett el keservesen zokogni- Kérlek ne...
- Hm, milyen érdekes. -tettem karba kezeim- Hányszor mondtam én ezt neked, ugyanígy könyörögve, de téged kicsit sem érdekelt. Na milyen érzés mikor ennyire ki vagy szolgáltatva a másiknak?
- Sajnálom Mia, kérlek! Sajnálom amit veled tettem! Csak ne bánts kérlek! -esdekelt sírva.
- Hát... Bocs de épp megőrültem. -kacsintottam majd újabb kis lyukkal díszítettem bőrét.
Hallottam a fejemben ahogy Jason bíztat, hogy szurkol nekem és éreztem, hogy velem van. Nem tudtam gondolkodni, csak cselekedtem. Mikor már nem hallottam jajveszékelést, keserves zokogást és könyörgő kérlelést, mint akit fejbe vertek, egyik pillanatról a másikra tértem magamhoz. Lenézve a vérben tocsogó lányra azonnal kiejtettem kezemből a kést, ami halk csörömpöléssel ért földet. Elszörnyülködve Zoe szanaszét szabdalt testén elkapott újra ugyanaz a folytogató érzés és a földre estem. Kezeimre tekintve megrémültem magamtól is hiszen csupa vér voltam. Kiszaladtam a titkos szobából és felmásztam egészen a földszintig. Sírtam, zokogtam, alig kaptam levegőt. Nem tudom hogy de sikerül kivonszolni magam a teraszra és elfeküdve a falapon igyekeztem ugyanazt a gyakorlatot végezni amit Jason mutatott nem is olyan rég. Egy nap két pánikroham, egészen szép rekord! Végül beletelt jónéhány percbe de sikerült újra szabályossá varázsolni a légzésem. De nem keltem fel. A csillagokat bámulva zokogtam némán. Kezeimet látóterembe emelve vettem tudomásul, hogy nem csak álom volt, tényleg megtettem. Megöltem valakit... Egy gyilkos lettem...