19. rész - Az utolsó szavak

Teltek a napok. Már a tavasz is elkezdődött szerencsére. Kedvenc évszakom! Sajnos még mindig nem tettem túl magam Adam-en. Főleg, hogy mindennap látom a suliban. De azért már az a nagy fájdalom enyhült. Szerencsére sokat segítettek és segítenek is a barátaim. Tori az egész igazságot tudja, egyedül neki meséltem el. Hiszen még is csak ő az egyetlen aki tudott rólunk. Mikor megtudta nagyon pipa lett Adam-re, azóta ki nem állhatja. Ezt pedig a tudtára is adja!
Március vége felé járunk, azaz most lesz Tori szülinapja. Nagyban megy a készülődés, egy nagy meglepi bulit tervezünk neki. Mark apjának van egy klubja és odaadja nekünk egy este erejéig. Ami nagyban megkönnyíti a hely keresést. Zac és én intézzük a zenét és a világítást, mivel Zac nagyon ért a műszaki dolgokhoz én meg tudom milyen zenéket szeret Tori. Mark a helységet csinosítsa, beszerez klassz világítós poharakat, karkötőket, és még az italok is foszforeszkálni fognak. Tök klassz lesz! Emma és Hannah pedig a dekorációt és az ajándékokat intézik. Szerintem jól megszerveztük. A kaját pedig James biztosítsa, mert elmondása szerint szeretne ő is hozzájárulni az eseményhez. Kedves tőle! Ezért is imádom őt ennyire!
Épp egy újabb hét kezdetén vagyunk. Órán ülünk, bár semmi kedvem nincs itt lenni! Az az egy éltet, hogy már egy bő hónap és vége a sulinak. Mindenki csendben ül a saját székében a tollak csak úgy siklanak a füzet papírjain. A szavak lassan beterítik az egész lapot és szinte mindenki egyszerre lapoz egyet a füzetében. Hangos papír susogás hangja teríti be a termet. Tollaink még most sem állnak le, csak úgy ontják magukból a szavakat. Mire az utolsó betű is a fehér lapon landol a csengő megszólal és egyszerre rezzen fel az osztály. Elkezdünk pakolni. Az ebédszünet gyorsan eltelik, ami alatt még beszéltünk pár szót a közelgő party-ról. Persze csak úgy, hogy Tori ne hallja! Aztán siettünk a számomra oly rettegett és nyomasztó órára, a matekra. Ráadásul kettő is lesz belőle!
Hamar megérkezünk és a helyünkre megyünk. A tanár még sehol. Hm... ez furcsa. Adam, vagy is Mr. Smith nem szokott késni. Biztos valami megbeszélés van.
Pár perccel később meg is érkezett. De most annyira más volt, nem tudom miért de nem volt az igazi önmaga. Vajon mi lelhette? De mit érdekel ez engem!? Dühösen megrázom a fejem és próbálok az anyagra koncentrálni. Ahogy beszél, ahogyan magyaráz... valami nem stimmel. Olyan szomorúnak tűnik. Kedvetlen az arca, szemei mintha meg lennének dagadva most tűnik fel, hogy talpig feketében van. Ez most valami új trend vagy valami baj történt? Esetleg meghalt valami rokona? Megsajnáltam. Nem tehetek róla, még mindig fontos nekem. Az, pedig, hogy így kell látnom elszomorít. Legszívesebben odarohannék és megölelném. Megkérdezném mi történt. De nem lehet... Több okból sem!
A két vele töltött óra alatt folyton azon gondolkodtam, vajon mi történhetett amiért ennyire szomorú!? Nem tudom. Talán egyszer megtudjuk.
Siettem a klubba ott várt engem Zac és Mark. Mire odaértem javában dolgoztak.
- Sziasztok srácok! - köszöntem kedvesen.
- Szia Lori! Jó, hogy ideértél!
- Miért mi van?
- Segíts légyszi Zac-nek! Már össze van állítva a hangcucc, már csak a zenék hiányoznak.
- Persze, segítek. - indultam el a dj pult felé.
- Addig én csinálom az italautomatát! - kiáltotta.
- Oké. Szia Zac! - értem oda.
- Áh, szia! Gyere kérlek állítsuk össze a zenéket, még ki kell próbálnom a hangzást, az effekteket stb.
- Jó-jó, azonnal!
Neki is álltunk. Egy ideje már keresgéltünk, töltögettük le a jobbnál jobb dalokat, amikor Mark odajött hozzánk.
- Figyu skacok! - ránéztünk - Nekem most elkell szaladnom egy alkatrészért. Anélkül nem fog világítani az ital a gépben. Max egy fél óra és itt vagyok!
- Okés, menj csak!
- Meglesztek?
- Persze, menj nyugodtan! - mosolyogtam rá.
- Rendben. Akkor nem sokára jövök! Addig ha lehet ne törjetek össze semmit, köszi! - kiabált vissza az ajtóból.
Csak nevettünk rajta! Újra belevetettük magunkat a letöltésekbe. Kb 20 perccel később Zac felállt, hogy kinyújtóztassa elzsibbadt végtagjait.
- Kérsz inni?
- Persze. Köszi! - hamar hozta az üdítőt.
Megittuk. Észre sem vettem, hogy mennyire szomjas vagyok csak amikor neki álltam inni. Ültünk ott egy ideje. Nem igazán volt mit mondanom. Igazság szerint, nem tudom miért, de folyton Adam járt a fejemben, és a szomorú tekintete. Jó lenne tudni mi történhetett!
- Hahó! Hallod? - integetett a szemeim előtt, észre sem vettem, hogy beszélt hozzám.
- Mi? Mondtál valamit? - néztem rá - Bocs nem figyeltem.
- Azt látom. Min agyalsz annyira?
- Semmin. Csak elgondolkodtam.
- Értem. Nem tartozik rám.
- Jaj Zac, nem erről van szó! De úgy sem tudsz ebben segíteni. Még én sem!
- Hátha! Tudod mondtam neked, hogy rám bármiben számíthatsz! Kérlek mondd el, szeretnék segíteni!
- Úgy sem tudsz!
- Lori, kérlek!
- Jólvan, na! Adam-en gondolkoztam, hogy mi lehet vele! Ennyi! Örülsz? - már ideges voltam.
- Ki az az Adam?
- Senki. Hagyjuk.
- Ne haragudj Lori! Nem akartam, hogy mérges legyél! Tényleg csak szerettem volna segíteni.
- Tudom Zac. De hidd el, ha egyszer azt mondom, hogy nem tudsz, akkor nem tudsz!
- Jó, megértettem.
- Na ideje indulnom. James hamarosan haza ér. Nem akarok utánna érkezni. Holnap talizunk a suliban. Szia!
Meg se vártam, hogy elköszönjön, csak kisiettem onnan. Annyira felhúzott ezzel a nagy „segíteni akarok” dumával! Annyira nem szeretem ha valaki ennyire nyomulós és értetlen!
Ahogy sétáltam az utcán egy ismerős autó hajtott el mellettem. A sofőrt nem láttam, későn néztem oda. Bár nem hinném, hogy ő volt, hiszen nem csak egyetlen autót gyártanak le egy-egy típusból. Nem messze megállt. Hirtelen megtorpantam. Mi van ha ember rabló vagy szervkereskedő ül abban a kocsiban? Összeszedtem minden bátorságom és elindultam. Kár, hogy csak egy irányba tudok haza menni, és az pont arra van! Kikerültem az autót. Ha netán valaki ki akarna szállni, eltudjak szaladni. Ahogy mellé értem, az ablak megmozdult. A bent ülő letekerte. Majd egy hangot hallottam meg.
- Szia Lorelei! - oh ez a hang, még mindig nagyot dobban a szívem amikor meghallom, lehajoltam, hogy megnézzem tényleg ő az-e, de igen, ő volt.
- Jó estét tanár úr! - láttam rosszul esik neki, hogy így szólítom.
- Ne csináld ezt kérlek! Lorelei!
- Mit szeretne?
- Tudnánk beszélni?
- Hát... most nem igazán érek rá.
- Kérlek! Csak öt percet adj akkor!
- Megegyeztünk valamiben! Azt hittem mindent világosan elmondtam? Eddig olyan jól ment. Mi történt? Megmondtam, hogy nem érdekel a magyarázata!
- Lorelei! Te ezt nem érted! - kiszállt a kocsiból, ekkor láttam, hogy rendesen be van állva.
- Jesszus! Maga ivott? És így vezet? Nem fél, hogy így meghalhat!? - próbáltam minél szigorúbb lenni.
- Szerinted engem érdekel? Nem akarok már élni! Semmi értelme! - kiabálni akart, de ez inkább olyan hangosabb nyöszörgés lett.
- Hogy mondhatsz ilyet!? Hiszen muszáj élned! Ha másért nem, akkor a feleségedért! Ő mit szólna, ha most hallana!?
- Heh mit szólna!? - nevetett félig gúnyosan, félig szomorúan - Semmit nem szól már ő! Nem akarok nélküled élni Lori! Annyira hiányzol! Érted? Hiányzol!
- Ne mondj ilyet! Nem szabad ilyesmit mondanod! Adam, feleséged van!
- Nem, nincs! - hadonászott - Soha nem is volt!
- Hogyne lenne! Hiszen találkoztunk, emlékszel?
- De az nem úgy volt! De te sosem hallgatsz meg! Mért nem hallgatsz meg?
- Mert nem akarom hallani. Így is épp elég fájdalmat okoztál nekem!
- Azt hiszed, hogy én nem szenvedtem? Az istenit Lori! - ütött bele a kocsijába - Még most is szenvedek, jobban mint bármikor! Mindenkit elvesztettem! Mindenkit! - ütötte egyfolytában az autót és közben már sírt.
Megsajnáltam és lefogtam. Ő hirtelen megfordult és megölelt. De olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Éreztem ahogy csendesen sír a vállamon. Szipogott és zihálva vette a levegőt. Annyira sajnáltam. Beültettem a kocsiba és haza vittem. Mivel ő most nem ülhet volánhoz. Igaz nekem nincs jogsim, de vezetni azt tudok. Kérdeztem, hogy hol lakik, hol forduljak be, merre menjek, de ő csak azt hajtogatta, hogy oda nem akar menni. Így kénytelen voltam hozzánk elvinni. Közben felhívtam Jamest, hogy mire számíthat. Mire leparkoltam ő már kint várt. Bevittük őt a vendég szobába és lefektettük. Én is elmentem fürödni, majd aludni. Bár nem igazán ment. Folyton a történtek jártak a fejemben. Ahogy beszélt, amiket mondott és az a világfájdalmas arc... Biztos valami nagyon komoly dolog történt, ha matt részegen ült a volán mögé! Az meg, hogy már nem akar élni... hihetetlen! Sosem mondott még ilyet! Meg kell tudnom mi folyik a háttérben!

ADAM SZEMSZÖGE:

Már eltelt pár nap azóta, hogy Lori kiosztott az iskolában. Ami rettentően rosszul esett! De megtudom őt érteni! A helyében én is ugyanígy cselekednék.
Milyen furcsa újra az iskolában lenni! Ismét látni a diákok arcát és tanítani! De ez az én igazi hivatásom! Nem is tudnám letagadni, bár nem is akarom. Épp most is munkából tartok haza felé. Bár semmi kedvem! Ez a betegsége Miley-nak, nagyon lemerít! Teljesen kikészít idegileg. Ha mondhatom, az iskolába járok kikapcsolódni. Ami valljuk be, elég nyomasztó! Mire ezt lefuttattam magamban, be is léptem az ajtón.
- Te vagy az drágám? - szólt egy hang a konyhából.
- Igen én.
- Ülj le! Mindjárt viszem a vacsorát!
- Nem kéne ezzel bajlódnod...
- Ugyan. Így is úgy is meghalok Adam. Legalább addig had gondoskodjak rólad!
- Jólvan. - mi mást mondhattam volna - Még most sem szeded a gyógyszereket?
- Minek? Úgy sem segítenek! Nem fogok tőlük meggyógyulni.
- De nem fájna annyira!
- Nem fáj. Nem akarom az utolsó napjaimat gyógyszerektől kiütve tölteni. Szerernék tudatomnál lenni, amíg lehet.
Erre már nem tudtam mit mondani, inkább neki láttam az evésnek. Megettük a kaját majd aludni mentünk. Ez így ment egy darabig. Mondhatni, olyan monoton volt az életem, mindennap ugyan az! A suliban annyi örömöm volt, hogy láthattam Lorit. Még ha csak távolról is. Szerencsére neki ott vannak a barátai, akik mellette állnak és segítik. Velem viszont senki sincs, egyedül kell szembe néznem mindennel. Ami nagyon györtelmes számomra! De abba is hagytam az önsajnálatot, azzal nem érek el semmit!
Épp a suliban voltam, amikor kaptam egy telefont. A kórházból hívtak, Miley bent van, súlyos az állapota. Azonnal rohantam oda. Az órák sem érdekeltek. Beérve az orvos fogadott elég gondterhelt arccal.
- Uram, kérem várjon egy percet! Beszélnünk kell! - tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Igen doktor úr. Mi a baj?
- A feleségéről van szó. Tudom nem jó az ilyet hallani és higyje el, nekem sem könnyű ilyesmit bárkivel is közölnöm, de már nem fog sokáig élni. Rendkívül sokat romlott az állapota. A daganat sokat nőtt. Már az egész tüdőt ellepte. Már nem engedhetjük haza. Itt kap morfiumot, hogy kevésbé legyenek fájdalmasak az utolsó napjai.
- Értem. - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Bemehet hozzá, az ötös kórteremben van.
- Rendben.
Lassan lépkedtem a folyosón. A lassított felvétel hozzám képest egy száguldó őrült. Végül is beértem. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Ő kinyitotta a szemét és felém fordult. Bár gépekre volt kötve és még így is láttam a mosolyát ahogy meglátott.
- Hát eljöttél.
- Persze, hogy eljöttem! Mért ne jönnék?
- Adam. - próbált felülni, de nem tudott - Kérlek, ígérd meg, hogy boldog leszel!
- Miley ne! Ne csináld ezt, ne kezdj el búcsúzkodni!
- Muszáj. Tudtuk jól, hogy ez is eljön! Adam, kérlek!
- Megígérem.
- Azt is ígérd meg, hogy többet nem jössz be a kórházba! Nem szeretném ha így látnál! Azt akarom, hogy úgy maradjak meg az emlékeidben, ahogy találkoztunk. Megteszed nekem?
- Hogy tehetném ezt meg?
- Légyszíves Adam! Nem akarom, hogy láss szenvedni! Ne gyere be többet! Jó?
- Jólvan. Ha ezt szeretnéd.
- Köszönöm! Sokat jelent. Még egy utolsó kérésem van.
- Mondd csak!
- Ha meghaltam és vége az egész temetés cécónak, akkor mondj el mindent Lorelei-nek! Tudom, hogy találsz rá alkalmat, hogy elmondj neki mindent.
- De Miley...
- Semmi de! Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szeretted és szereted még most is! Nem akarom, hogy miattam veszítsd el örökre. Kérlek ígérd meg, hogy visszaszerzed őt!
- Mindent megteszek.
- Már ez is elég nekem. - mosolygott könnyekkel a szemében - Köszönöm Adam, köszönök mindent! Hogy az utolsó hónapjaimban velem voltál, hogy feladtad értem az eddigi életed! Hálás vagyok érte!
- Ugyan, szóra sem érdemes! Sőt én köszönöm, hogy veled lehettem.
- Mindig is nagyon szerettelek és csodáltalak! Ez ezek után sem fog változni. Csak azt sajnálom, hogy régen olyan szörnyeteg voltam. Ha megbecsültelek volna, talán még ma is együtt lennénk.
- Lehet. De nem biztos.
- Hát ezt már sosem tudjuk meg nemde!? - nevetett, bár ez keserű volt mint sem örömteli nevetés - Most pedig menj el Adam! Pakolj össze és intézd el a temetést!
- Hogy intézhetném Miley? Hiszen még meg sem haltál!
- Még nem. De hamar megfogok. Kérlek! Jobb ezen minél hamarabb túlesni. Hidd el nekem!
- Jólvan. Úgy teszek, ahogy kértél.
- Köszönöm! Legyél mindig nagyon vidám és pozitív! Sok boldogságot Lori-val, tudom sikerül visszahódítanod!
- Ne. Ne búcsúzkodj!
- Ezt már tisztáztuk! Mindig is azt hittem, hogy kettőnk közül te vagy a felnőtt és nem én! Erre te viselkedsz most gyerekesen. Fogadd el ami most történik! Ez van, tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Legyél igazi férfi és tedd túl magad rajta!
- Bocsánat! Ne haragudj csak... Nehéz!
- Tudom, nekem is. De fogd fel úgy, hogy ez nem a vég, hanem valaminek a kezdete! Úgy sokkal könnyebb lesz!
- Igyekszem!
- Na most indulj! Kezdj el szervezkedni és keresd fel az ügyvédem, nála vannak a szükséges papírok!
- Rendben. Holnap elmegyek hozzá.
- Köszi. Örülök, hogy végre megjött az eszed! Akkor menj és legyél nagyon boldog! Ez a legfontosabb kívánságom!
- Mindent megteszek ígérem! - öleltem át, jó hosszan.
- Szeretlek Adam!
- Én is téged!
Majd elengedtem és haza autóztam. Annyira rossz volt ott lenni. Az a búcsúzás... Rettentően fájt! Még jobban, mint amikor Lori-tól szakadtam el. A gondolat, hogy utoljára láttam őt élve... felemészt! A legrosszabb az egészben az a rohadt nagy tehetetlenség volt. Csak várni a halált... ez kegyetlen dolog az élettől. Már értem mit érzett Lorelei amikor elvesztette a szüleit.
Mindent úgy tettem ahogy Miley kérte. Összepakoltam, elrendeztem a holmikat. Másnap pedig elmentem az ügyvédjéhez. Ahol elmondtam mindent és, hogy mit akart hogyan legyen a temetés. Minden papírt elrendeztünk, aláírtunk.
Az egyik nap egy telefont kaptam a munkahelyemen, miszerint Miley meghalt, délután 1 órakkor. Lesokkoltam! Totálisan kikészültem. Tudtam, hogy hamarosan meg fogom kapni ezt a hívást, de hogy ilyen hamar... erre nem számítottam. Rohantam a kórházba, de már hiába.
Hamar eljött a temetés napja. Kevesen voltunk ott. Csak a szűk család és közeli barátok. Péntek délután volt a temetés, így egész hétvégén tudtam gyászolni és kisírni magamból, minden bánatot.
Hétfőn már mentem dolgozni. Na nem mintha lett volna hozzá kedvem! Tudom, hogy Miley-val milyen viharos volt az életünk, de sosem akartam a halálát. Nagyon fájt amikor elment. Hiszen egyszer régen fontos volt nekem, szerettem. Ez csak benne marad az emberben.
Fogtam a táskám és a kocsikulcsom és indultam. Beérve a tanári kar fogadott, hogy részvétet nyilvánítsanak nekem. Kedves gesztus volt tőlük, de egyáltalán nem hatott meg. Az órákat úgy tartottam, mint egy zombi. Egyes diákoknak fel is tűnt ez a viselkedés és kérdezgettek, mi bajom. De letudtam annyival, hogy családi ügy. Aztán mentem a végzősökhöz. Az adott erőt, hogy láttam Lorelei gyönyörű arcát. Ahogy meglátott némi meglepődöttséget véltem felfedezni a tekintetében. Biztos furcsa látvány lehettem talpig feketében. Egész órán őt néztem, már amikor lehetett. Ő is nézett. Láttam, foglalkoztatja miért vagyok ennyire szomorú. Örültem neki! Ez azt jelenti, hogy érdekli még, hogy mi van velem! Már ez is valami.
Tanítás után hamar elmentem. Csak vezettem, bolyongtam a városban. Egy ital bárig jutottam. Gondoltam megiszok valamit, úgy sem bírom ki, hogy ne igyak. Beültem. Csak azt vettem észre, hogy az italok fogynak egymás után. Sötét volt már amikor eljöttem onnan. Éreztem, hogy az ital a fejembe száll. De nem érdekelt semmi! Beültem és vezettem. De hogy hogyan!? Azt nem tudom. Jártam az utcákat, amikor észre vettem egy ismerős arcot. Az én Lori-kám arca volt az. Pár méterrel odébb lefékeltem és vártam. Odaért a kocsi mellé, itt az idő! Meg kell őt szólítanom! Szerencse szóba állt velem! Veszekedtünk valamin, onnantól képszakadás. Biztos jól berúgtam. Másnap, vagyis gondolom, hogy másnap - mivel a nap a szemembe tűzött - rettentő fejfájásra ébredtem. Nehezen kinyitottam a szemem, körbe néztem. Egy szobàban voltam, de ez nem az én szobám. Hol vagyok? Az ágy melletti asztalkán volt egy pohár víz és fájdalom csillapító. Kezd derengeni mi történt, de még mindig sok a homály. Milyen ismerős nekem ez a hely. Kimegyek a szobából. Amikor megláttam a nappalit, egy erős felismerés hasított belém. Azonnal rájöttem hol is vagyok!