Néhány nap telt el úgy, hogy ki sem mozdultam a szobámból, még enni sem. Bár azt nem is igazán kellett, hiszen Jason mindennap rakott valamilyen kaját az ajtóm elé. Jó volt ez a kis távolság tőle, legalább rendezni tudtam a gondolataim, plusz nem adtam esélyt az újabb esetleges bántalmazásra.
Öt nap után úgy gondoltam most már készen állok a vele való találkozásra, így lementem a földszintre. De a ház ismételten üres volt, sehol egy árva lélek. Hangosan sóhajtva veszem birtokba a kis bárszéket ami a konyhapult alá volt csúsztatva. Frissen főtt kávémat fogyasztva pörgettem át újra agyamon az elmúlt napok történéseit. El sem hiszem, hogy akkor este mennyire hatása alá kerültem! Csupán a puszta érintésétől libabőrös lett az egész testem, ami roppanttul nyugtalanító számomra. Hiszen egyáltalán nem kéne, hogy ilyesmi reakcióim legyenek tőle, mégis csak elrabolt, bántott és folyton ordított velem! Nem értem már magamat sem...
Gondolataim bugyraiból a kicsapódó ajtó és a rajta berontó férfi rántott vissza. Ám ezúttal nem egyedül érkezett. Vállán egy idegen test hevert, amit bal kezével tartott meg, nehogy leessen. Szívem azonnal szaporábban kezdett el verni.
- Jézusom ez meg kicsoda Jason!? -pattantam fel székemből.
- Mia? Te itt? Azt hittem a szobádban vagy!
- Hát nem. De úgy látszik jól tettem. Ki ez? -még mindig nem hagyott nyugodni a tudat, hogy egy ismeretlen ember fekszik a vállán.
- Nem számít! Azonnal menj fel a szobádba és ne gyere le onnan, bármit is hallasz! Megértetted!?
- Nem! Most azonnal áruld el mi folyik itt! Ki ez Jason? Miért hoztad ide?
- Mert meg kell bűntetnem! -közben elindult a pince irányába, akaratlanul is követni kezdtem őt- Maradj itt! -rám csapta az ajtót.
Toporzékoltam, ide-oda járkáltam de nemhogy lenyugodnék csak még idegesebb lettem! Ki a fene lehet az és mért van itt? Remélem nem fogja megölni! Jesszus... Sajnos arcából semmit sem láttam, de alkatából ítélve férfi lehet. Fehér köpeny volt rajta és halványkék nadrág. Az ajtóhoz mentem, amit elfelejtett bezárni, és kinézve megpillantottam a kocsit amivel idejött. Odamentem, az ajtói tárva nyitva voltak. Bekukkantottam előre is és a hátsóülésekre is, de úgy tűnt minden normális volt, végül a csomagtartót felnyitva ráleltem az elrabolt férfi dolgaira. Egy orvosi táska, sztetoszkóp és a belépőkártyája amin az állt, Johnatan Harolds. Honnan ismerős ez a név ennyire? Kutatni kezdtem emlékeimben és eszembe jutott! Ez az az a férfi aki Jasont kezelte az elmegyógyintézetben. Szentséges! Ha ő az akkor... Jaj ne! Rohanni kezdtem ahogy csak lábaim engedték, szinte feltéptem a pincelejáró ajtaját és szaladva szedtem a lépcsőfokokat. Végül ahhoz a rozsdaszínű ajtóhoz értem ami mögött én is több napon át raboskodtam. Bizonytalanul nyitottam ki az ajtót és a látvány ami elémtárult borzasztó volt. A férfi a kínzópadhoz volt kötözve, felsőtestéről le volt szaggatva a póló és néhány kisebb rajta ejtett bevágásból szivárgott a vére. Láttam ahogy Jason egy jókora kést -vagy inkább az már bárd volt- emel a magasba, szúrásra készen állva. Tudtam tennem kell valamit!
- Jason ne! -kiáltottam el magam- Ne öld meg őt!
Hangomra megfordul de az éles szúró eszközt nem teszi le kezéből. Szemei szikrákat szórnak, le merem fogadni nagyon dühös rám amiért nem hallgattam rá és itt vagyok, de nem érdekelt! Nem hagyhattam, hogy újra öljön.
- Megmondtam, hogy maradj fent! -ripakodott rám.
- Még jó, hogy nem tettem! Mit művelsz? Azonnal engedd el azt a férfit!
- Igen Jason hallgass rá! Hallgass a lányra! -szólal meg az orvos remegő, könyörgő hangon.
- Maga fogja be! -döfi bele lábába a kést, mire a férfit azonnal összerántja a fájdalom.
- Kérlek Jason hagyd ezt abba! Megígértél nekem valamit!
- Azt, hogy téged nem bántalak! De azt nem, hogy másokat sem. Ez az ember megérdemli, hogy azt tegyék vele amit ő tett másokkal!
Ekkor újra szembe fordult vele és a bárdot a mellkasába szúrta. Felsikítottam és gondolkozás nélkül rohantam oda a férfihoz és hátulról körbe ölelve próbáltam nyugodtságra bírni.
- Ne kérlek, ne csináld!
Hiába fogtam le, könnyedén ráncigált magával, hiszen jóval erősebb mint én. A nyöszörgő orvos mellkasa erősen vérzett és a rajta ejtett mégtöbb szúrás következtében lehunyta szemeit, örökre. Erőm teljesen elhagyott, kezeimet a férfiról magam mellé ejtettem melyek úgy lógtak ott, mintha nem is hozzám tartoznának. Még sosem láttam élőben gyilkosságot, csak a filmekben amiről mind tudjuk, hogy kamu hiszen csak megjátszott jelenetek. De ez nem. Ez nem volt az. Nagyon is valós volt minden! Teljesen elhűlve a történtektől a sarokban lévő székre ültem és csak csendben néztem ahogy Jason egy zsákba teszi a holttestet és szépen letakarítja a kínzópadot. Mikor végzett odajött hozzám és leguggolva elém a kezemre tette a sajátját.
- Ezt nem kellett volna végignézned. Sajnálom!
Meg se tudtam szólalni. A fejem teljesen üres volt, egy épeszű gondolatot se tudtam összerakni, hogy kinyögjem. Lesokkoltam! Jason felállt tőlem és a mosdóhoz sétált, megmosta kezeit, a kést és minden egyéb eszközeit ami véres volt.
- Félsz tőlem ugye?
Meg se fordulva tette fel kérdését. Folytatta tevékenységét de tudtam arra vár, hogy válaszoljak. De mit is kéne mondanom? Félek én tőle? Hiszen ha félnék nem ülnék itt olyan nyugodtan. Vagy csak a sokk miatt nem tudok mozdulni?
- Tudom mit gondolsz rólam, de hidd el megérdemelte! Okkal tettem amit tettem.
- Bármit is követett el ellened nem érdemelte meg a halált. Csak azt tette amit előírtak neki. Hiszen orvos volt Jason!
- Az orvosok nem használják a pácienseiket kísérleti nyulaknak! Fogalmad sincs miket tett velem, jobb is ha nem tudod. -rázta fejét erősen, majd kivágtatott a helyiségből.
A nyomasztó érzés, hogy újra itt vagyok lent mozgásra késztetett. Plusz nem volt kellemes egy hullával egy légtérben lenni. Így felmentem a földszintre. Jason ismét sehol sem volt, ahogy a kocsi sem az udvaron. Remek! Egyedül vagyok egy hullával a házban.
Sötét volt már mire a ház ura hazaért, hál' Isten ezúttal egyedül. Szóra se méltatva engem sietett le a pincébe, gondolom el akarja tűntetni a megölt dokit. Erre már nem voltam kíváncsi így inkább kimentem a teraszra. Hallottam ahogy ásózik a hátsókertben, sajnos pontosan tudtam miért. Biztos nem virágokat ültet. Fél órával később fáradtan huppant le a mellettem lévő napozó ágyba. Ruhái és kezei is csupa sárosak voltak. Haja csapzott volt az izzadtságtól, és fenébe is de még ez is iszonyat jól állt neki! De egyáltalán nem tudtam eltekinteni a látottaktól. Végtére is megölt valakit!
- Tervezel még másokat is kinyírni? -hangom csak úgy csöpögött a gúnytól.
- Megmondtam, mindenki megfizet aki ártott nekem!
- És mindet ide fogod hozni? Jason, én nem fogok kibírni ebből mégegyet!
- Nincs másik búvóhelyem.
Tudomásul véve, hogy mint sok másba úgy ebben sincs beleszólásom, befejezettnek tekintettem a beszélgetést. Hiszen minek olyasmiről vitatkozni aminek úgyis az a vége, hogy Jason azt tesz amit akar. Hiába próbálok, hiába akarok egyáltalán nem tudok hatással lenni rá. Ezt el kell fogadnom! Nem vagyok más csak egy elrabolt lány, aki túsz ebben a házban és semmi beleszólásom sincs semmibe! Egyáltalán mit gondoltam mikor azt hittem lehet szavazati jogom bármibe ami ebben a házban folyik? Hiszen nem vagyok én senki, csak egy szerencsétlen lány aki pechjére hasonlít egy őrült régi szerelmére.
Egy héttel később
Néma csend. Ez tölti be a házat azóta a bizonyos nap óta. Megváltozott bennem valami, megtörtem. Úgy járkálok a folyosók közt, mint egy szellem. Nem szólalok meg, még akkor sem mikor Jason beszél hozzám. Egy ühüm vagy egy ja amit kibökök válaszként. Nem tudom megfogalmazni mi is az ami megváltozott bennem, de az aztán gyökeres fordulatott hozott számomra. Már semmi sem érdekelt! Az se ha itt kell lennem örökre, az se ha holnap valaki értem jönne és hazavinne.
Gyönyörű idő van ma, igazi kánikula. Kint ülök a kertben, nézem ahogy a fújó szél hullámokat formál a magas fűből. Fogvatartóm távol van, biztos ismét becserkészni készül valakit, hogy aztán idehozhassa. Elmehetnék hiszen már nem vagyok bezárva, mégsem mozdulok. Egyszerűen belefáradtam mindenbe és feladtam. Nem érdekel már semmi... Hirtelen egy autó parkol le a ház előtt, a kiszálló férfi a csomagtartóhoz sétál és egy testet húz ki onnan. Már meg sem lepődöm. Nem moccanok. Egyáltalán nem érdekel ki az újabb áldozata, jobb ha nem tudom. Hiszen beleszólni úgysem szólhatok bele, így megmenteni sem tudom, így aztán igyekszem tudomást se venni róla. Hirtelen egy női hang sikoltozására lettem figyelmes. Hű de ismerős ez a sikoly. Kíváncsiságom hajt előre így bemegyek a házba. A földön egy fekete hajú lány feküdt, háttal nekem. Elrablóm és már az ő elrablója is kapkodva zárta be az ajtót és fogta ölbe a lányt. Aki elég kába volt, de néha-néha felnyögött egyet. Fejét felém billentette s mikor felismertem ki az rögtön ledermedtem.
- Zoe? -nézek a lányra teljesen elhűlve.
Felismerve a hangom felém fordul és próbálja szemeit nyitvatartani. Enyhén kinyújtsa karját felém és nyöszörögve kéri, hogy segítsek rajta.
- Mit akarsz vele tenni?
Kérdezem Jasontől, de ő mintha nem is hallana, elindul a pince irányába. Lehet az itt töltött idő, vagy a teljesen feladott harcaim miatt, sőt esélyes az is, hogy Zoe korábban ellenem elkövetett szemétségei voltak a dologban, de megfordult a fejemben, hogy hagyom had tegyen vele amit akar. De hamar elhessegettem ezt a sötét gondolatot, hiszen az nem én lennék! Én nem vagyok olyan kegyetlen, mint ő, és lehet tett ellenem ezt-azt de azért a halálát sosem kívántam. Max egy kisebb balesetet, mikor már totál kivoltam miatta. Ezért azonnal Jason nyomába eredtem és szorosan mögötte haladva követtem őt le a rejtett zugba. Mikor letette Zoet a kínzópadra eléálltam.
- Ezt nem teheted! -tártam szét karjaim- Ne bántsd őt, kérlek!
- Michaela? -hallom meg Zoe halk erőtlen hangját.
- Én vagyok az, ne aggódj nem hagyom, hogy bántson! -hajolok le hozzá.
- Kérlek segíts! -nyüszíti halkan.
- Én nem fogom. -szólal fel Jason is, miközben a kései közt matat.
Hangja meglepően nyugodt volt, egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki bármelyik pillanatban átmenne kegyetlen gyilkos üzemmódba. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, talán ezúttal sikerül őt lebeszélni az ölésről! Nem akarok több hullát magamkörül! Ki tudja mennyi lehet amikről én nem is tudok? Mi van ha itt is olyan kis házi temető van, mint ott ahol lakott? De nem, jobb ha nem tudok semmiről! Megfordulva közelebb lép hozzám, kezében szike szerű hosszúkás kés van, mely ránézésre is borotva éles lehet. Csupán fél méternyire áll meg előttem, majd felém nyújtja az eszközt. Csak nézek rá. Ez most mit akar tőlem?
- Ez a feladat rád vár.
- Mivan!?