19. rész

Lilien hamar a kórházba ért, ahol Emily-hez vezették, aki sokkos állapotban feküdt az egyik kórteremben. Anyját meglátva azonnal a karjai közé rohant és sírva fakadt. Próbált lelket önteni lányába, holott ő is ugyanannyira félt, mint Emy. Imádkozott az égiekhez, hogy mentsék meg lányát! Sokáig tartott a műtét, közben adódtak komplikációk. A nővérek gyakran mentek be Lilien-hez, nem akarták, hogy elájuljon vagy kárt tegyen magában az esetleges rossz hírek miatt.
Közben az iskolában is látta mindenki a híreket, kb minden adón az aznapi túszdráma ment. Charles azonnal kocsiba ült és meg sem állt a kórházig. Még páran vele mentek, szerették volna tudni hogy van a lány. Kb húsz percen belül oda is értek. Az anyjához mentek megtudakolni a dolgokat.
- Üdv! Ön Lilien Hart, Maya édesanyja? -ment oda a professzor.
- Igen, én vagyok. Üdv professzor!
- Ismer engem?
- Személyesen nem, de Maya sokat mesélt magáról, és mutatott pár képet is.
- Értem. Na és hogy van? Súlyos az állapota?
- Igen, sajnos életveszélyes. Rossz helyen érte a golyó, szerencsére Eric hamar kivette, de így is rengeteg vért vesztett.
- Na és Eric hol van? Nem kéne itt lennie? -kérdezte dühösen.
- Elszökött. Nehogy a rendőrök elfogják vagy megöljék.
- Mért nem lepődöm meg!? Itt kéne lennie a lány mellett és együtt aggódni önnel!
- Ne ítéljen olyasmiről, amiről fogalma sincs! Jobban aggódik ő, mint én. Egyébként is Maya mondta neki, hogy menjen el!
- Honnan tudja?
- Emily mondta, ő is ott volt. Eric nem akart elmenni, Maya küldte el.
- Mi? Mért tett ilyet?
- Gondolom nem akarta, hogy elfogják. Hiszen ő semmi rosszat nem csinált! Sőt segített elfogni a bűnözőket. Az egyikük rántott fegyvert és lőtte le Maya-t, de ezt szerintem maga is látta a tv-ben!?
- Igen, azt láttam. Azt is ahogy Eric megöli őket.
- Nem akarta, csak a lányát védte. Végülis valahol megértem őt is, valószínűleg ha én vagyok ott, én sem cselekedtem volna másképp.
- Annyira sajnálom ami történt! Remélem Maya rendbe jön!
- Bár úgy lenne!
Csend telepedett rájuk. Charles kiment a kórteremből és a folyosón várt a többiekkel. Lilien a lányát fogva várta, hogy az orvos végre kijöjjön a műtőből. De a percekből órák lettek, és késő estig húzódott el. Kapott vacsorát amit a kis lánnyal etetett meg, neki egy falat sem ment le a torkán. Mikor Emy elaludt kiment sétálni, már nem bírt ülve maradni. Kint a lány barátai ültek, páran közülük is aludtak. Egyedül Charles volt ébren. De ő távol volt mindenkitől, a sarokban ült az ablaknál. Odament hozzá és leült mellé.
- Hogy van?
- Nem túl jól, nagyon aggódom Maya-ért.
- Szereti őt ugye?
- Igen, nagyon... Bár elég csúnyán váltunk el legutóbb. Félek, ő már kiábrándult belőlem...
- Nem hinném. Mikor hazaért az iskolából eléggé ki volt akadva és napokig szomorú volt. Ha nem szeretné nem viselkedett volna úgy!
- Annyira sajnálom ezt az egészet! Egy barom voltam! Ha akkor elmondtam volna neki az igazat, talán ez az egész meg sem történik! -temette arcát a kezei közé.
- Ugyan! Kár a múlt miatt aggódni! Azon már úgy sem lehet változtatni! De a jövő még kérdéses! Ha magáhoztér és rendbejön akkor megmondja neki hogyan érez és talán lesz esély arra, hogy együtt legyenek.
- Maga egy nagyszerű ember! Már tudom Maya honnan örökölte a személyiségét!
- Köszönöm! De ez inkább Eric érdeme, jobban hasonlítanak mint gondolnák.
- Bárcsak rendbe jönne! Annyira féltem őt!
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és kilépett rajta egy fehérköpenyes kb negyvenes, barna hajú orvos és egyenesen Lilien felé tartott. Felállt és várta, hogy a férfi megszólaljon.
- Doktor úr, hogy sikerült a műtét? -kérdezte izgatottan, de félve is a választól.
- Nos asszonyom a műtét jól sikerült, bár akadtak komplikációk. A lánya rengeteg vért vesztett, amit igyekszünk pótolni de elég nehéz feladat mivel a lány mutáns. Így nem mindegy milyen vért kap. Most nullás vért kap nagy adagokban, de az kevés lesz, mivel a mutáns gének megölik a vérben a normál sejteket, ami használhatatlanná teszi azt.
- Nekem nullás a vérem, én adhatok neki! Vegyen tőlem doktor úr! -állt fel Charles a székből.
- Biztos benne?
- Persze! Én is mutáns vagyok! Talán az én véremmel sikerül őt meggyógyítani! Bármit megteszek, hogy rendbe jöjjön!
- Rendben akkor jöjjön velem! A nővér vesz öntől vért és megvizsgáljuk, hogy alkalmas-e donornak! Ha mindent rendben találunk akkor Maya azonnal megkapja!
- Rendben, siessünk!
El is mentek egy vizsgálóba, ahol megcsapolták a professzort és azonnal vitték laborba a mintát. Kb tíz percen belül meg is jött az eredmény, miszerint alkalmas donornak, így azonnal bekötötték a lánynak az infúziót.
Másnap a déli vizit során javulást tapasztaltak a lánynál, amin nagyon meglepődtek, mert ilyen rövid idő alatt ennyit javult. Az anyja bement hozzá, hogy mellette legyen ha felébred.
Délután, már már este tájékán Maya ébredezni kezdett. Bár nehezen nyitotta ki szemeit, végül sikerült. Körbe nézett és meglátva anyját mosolyra húzta száját.
- Anya.
- Szia kincsem! Hát magadhoz tértél? -megsimogatta a karját.
- Mi történt?
- Meglőttek. Nem emlékszel?
- Dereng valami. Apa hol van?
- Apa?
- Vagyis Eric...
- Elküldted! Azt mondtad meneküljön.
- Tényleg?
- Igen, legalább is Emily ezt mondta. Tényleg nem emlékszel?
- Nem. Biztos a sokk miatt. De elég deja vu érzésem van, mintha ezen már átestem volna! -nevetett halványan.
- Ne aggódj, rendbe jössz! Hála Xavier professzornak!
- Charles-nak? Ezt meg hogy érted?
- Adott neked vért, hogy rendbe jöhess. Az orvosok hiába adtak neked normális vért, a mutáns sejtjeid megölték azokat, így a professzor úr segített ki.
- Itt volt? Ezt nem értem...
- Hogy itt volt-e? Egész nap itt izgult érted. De itt volt Lori is Damien is és a farkas szerű pasas.
- Logen?
- Asszem így hívják. Mindenki itt volt!
- Nahát! Ez... Hűha! Kedves tőlük. -hatódott meg.
- Látod (?) szeretnek téged! És szerintük te közéjük tartozol! Ahogy szerintem is!
- Nem tudom... Akkor sem tudnék visszamenni oda!
- Azért mert piszkáltak az erőd elvesztése miatt vagy mert valaki, akit szeretsz elkeseredésében olyat mondott amit nem gondolt komolyan?
- Honnan tudod?
- Kis lányom az anyád vagyok, én mindent tudok! -nevetett- Plusz Charles kipanaszkodta magát nekem.
- Jah el tudom képzelni...
- Szeret téged Maya, ahogy te is őt! Egy vita miatt ne ásd el az érzelmeid! Bárkinek lehetnek rossz napjai!
- Inkább hagyjuk ezt!
- Elnézést hölgyem, de el kell rabolnom Maya-t egy kicsit! Ideje a röntgenbe vinnem! -ment be egy nővérke.
- Persze, nyugodtan. Addig én haza megyek Emily-hez. Majd visszajövök! -simogatta meg kezét!
- Nem kell sietned! Inkább pihenj anya, hiszen még nem gyógyultál meg teljesen! Miattam ne aggódj, nem olyan könnyű tőlem megszabadulni!
Mosolygott majd kitolták őt az intenzívről. Az anyja hazament őt pedig alaposan megvizsgálgatták. Délután alvásából az ébresztette fel, hogy valaki benyitott a kórterembe. Enyhén kinyitotta szemét és mikor meglátta ki az, azonnal visszacsukta és úgy csinált, mint aki alszik. A férfi halkan odalépdelt és leült az ágy melletti székre.
- Szia Maya! Annyira örülök, hogy túlélted! -fogta meg kezét- Nem is tudom mit csináltam volna ha meghalsz!?
- Túlélted volna! -szólalt meg.
- Maya! -megijedt tőle.
- Mi van? -nevetett.
- Mért nem mondtad, hogy fent vagy?
- Nem kérdezted! Hogy hogy itt vagy? Ha jól emlékszem a legutóbb azt mondtad nem akarsz többé látni!
- Ilyet nem mondtam!
- Elküldtél és azt kérdezted minek vagyok ott! A kettő ugyanaz!
- Nagyon sajnálom! Nem kellett volna azokat mondanom! Csak rettentően fájt ahogy minden szó nélkül elmentél és eltitkoltad előttem a kiléted! De leginkább magamat hibáztattam, hogy hol rontottam el a kapcsolatunkat, hogy nem bíztál bennem annyira, hogy elmondd...
- Te nem rontottál el semmit. Csak féltem ha megtudod ki is vagyok igazából, akkor nem fogsz ugyanúgy rámnézni, mint azelőtt. Féltem ha megtudod, hogy Eric az apám akkor megutálsz és nem fogsz hozzámszólni. Azt pedig nem bírtam volna elviselni. De ami történt...mégrosszabb volt...
- Sajnálom! Mindent sajnálok ami történt! Nem így kellett volna történnie!
- Már mindegy....úgysem tudunk változtatni rajta...
- Hát a múlton nem! De a jövőn még lehet! És szeretném ha a részese lennél a jövőmnek! Persze csak ha te is szeretnéd!?
- Hát...nem is tudom... És ha Eric visszajön? Mégis csak az apám és ezen nem tudok változtatni!
- Nem érdekel! Már abszolút nem érdekel ki az apád vagy ki az anyád! A tegnapi után, mikor azt hittem örökre elveszítelek annál nem kell borzalmasabb dolog! Akkor jöttem rá, hogy semmi sem érdekel! Sem Eric, sem Raven sem a múltad, semmi! Csak az, hogy túléld és visszakapjalak!
- Visszakapj? Sosem voltam a tiéd!
- Tudom. De már elkezdtük írni a történetünket csak sajnos a körülmények miatt abba maradt. Viszont én szeretném folytatni! Te nem?
- Nem! Én nem akarom folytatni!
Szíven ütötték a lány szavai, de teljesen megértette miért mondja ezt. Nem is értette mit képzelt, hogy majd megbocsájt neki!? Ezeket szinte meg sem lehet! Túl súlyos bűnöket követett el Maya ellen, nem csoda, hogy kénytelen a bocsánatra! Felállt és szomorúan elindult az ajtó felé.
- Én új történetet akarok írni! -szólalt meg a lány.
- Mi!? -megállt, az álla a padlót súrolta- Ez most komoly?
- Igen! Bár sok minden történt velünk és legfőképp rosszak, de ezek ellenére is ugyanazt érzem, mint az elején. Nem tehetek róla! Ha egyszer megszeretek valakit azt nehezen engedem el! -mosolygott.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem utálsz?
- Nem te bolond! Sőt!
Odament hozzá és szorosan átölelve megcsókolta. A lány nagyon örült a tettének, boldogan csókolta vissza. Egész este bent maradt nála a férfi és el sem mozdult mellőle. Ám az idilli pillanatnak az vetett véget, hogy a hírekben azt látták, hogy az emberek összecsaptak egymással és a mutánsokkal is. Az utcák romokban, épületek tucatjai lerombolva, mindenhol káosz uralkodott. Charles nem tétlenkedve visszasietett az iskolába, hogy összeszedje a csapatot és véget vessen a harcnak. Amit tudtak, nem lesz könnyű, talán sokan túl sem élik, de muszáj meggyőzni őket hogy hagyják abba az értelmetlen harcot, mert így csak maguk alatt vágják a fát. Ha nem cselekednek azonnal ennek csak rossz vége lehet!