Minden olyan csendes, már-már horror filmbe illően ijesztő. Nem érzek semmit, olyan mintha súlytalanul lebegnék a nagy semmiben. Ilyen lenne a halál? Kietlen és magányos? Hol vannak a vasvillával szurkáló piros, szarvas lények? Hol vannak azok a sivár, vérvörös, lángoló helyek? Mégsem kerültem volna a pokolba? De akkor hol vagyok? Lábaim nem értek talajt, akárhogy is nyújtózkodtam. Kezeim nem éreztek semmiféle felületet, pedig minden irányba tapogatóztam. Csak a sötétség semmi más. Mondjuk ez is jobb annál ami otthon várt volna. Biztos nem szabadultam volna Owen karjaiból amíg meg nem öl, amiért szótlanul leléptem. Bár... Lehet jobban jártam volna, hiszen akkor most a nagy semmi helyett a mennyben lehetnék, apuval. De ő sincs, már anya sincs és a barátaimnak is búcsút intettem. Mihez kezdek most, egy örökké tartó magánnyal? Nem akarok egyedül lenni!
Jake szemszöge
Két nap. Ennyi telt el azóta, hogy Skyler leugrott arról a hídról, én pedig gondolkozás nélkül ugrottam utána. Mivel koszos és zavaros volt a víz és az áramlat is elég erős volt, nagyon nehezen akadtam nyomára. Már a kiérkező rendőrök és mentősök húztak ki minket a vízből. Még ma is élesen előttem van a kép ahogy halott testét kirángatják karjaim közül és igyekeznek életet lehelni belé. Éveknek tűnt az a fél óra amíg a lány szíve újra dobogni kezdett. Azt hiszem még sosem könnyebbültem meg annyira, mint akkor. A mentősök amint megbizonyosodtak róla, hogy stabil marad az állapota és nem omlik össze a vérkeringése, hordágyra tették és betolták a mentőkocsiba, ami szirénázva hajtott el a helyszínről. Engem is megvizsgáltak, de mivel a fáradtságon kívül semmi bajom nem volt, bevittek a helyi rendőrkapitányságra. Ahol mindent el kellett mondjak, ki vagyok, mi történt, miért ugrott Sky a hullámok közé. Igyekeztem nem kiadni a lány történetét és csak annyit mondtam buta tini szerelem és mert nem kellett a srácnak meg akart halni. Most mondtam volna, hogy valószínűleg a mostohája bántalmazza? Úgysem tudtak volna mihez kezdeni az infóval, plusz nem igazán van közük egy amerikai lány ügyeihez. Majd a hazai rendőrség megoldja. Miután kivallattak az első dolgom volt értesíteni a fiúkat, hogy ráleltem barátjukra és hogy kórházba vitték. Azóta szüntelenül ők is, csak úgy mint én, itt ülünk a kórház folyosóján és várjuk, hogy a bent fekvő lány magáhoztérjen. Van mikor 1-2 percre bemennek hozzá a srácok, vagy én is bekukkantok, de mindig alszik így értelmetlen ott ülni mellette. De ez a két napos ücsörgés és aggódás, kezd kicsit lestrapálni. Fáradt vagyok, és azt hiszem lázam is van. De nem szóltam egyetlen orvosnak sem, különben elvinnének Skyler mellől és én azt nem akarom! Ott akarok lenni mikor felébred, hogy jól megmondjam neki a magamét, hogy mennyire felelőtlen, ostoba és egy éretlen gyerek amiért ilyesmiket tesz!
- Tessék tanár úr!
Ideges gondolataimból Jones térít vissza, aki egy pohár gőzölgő kávét tartogat kezében.
- Köszönöm. De mondtam már, hogy ne hívj tanár úrnak!
- Bocs csak még meg kell szoknom.
Belekortyoltam italomba és enyhén elfintorodtam. Nincs valami frappáns íze ennek a löttynek, plusz mióta itt vagyok csak ezt iszom és sajnos nem igazán sikerült megszoknom a borzalmast ízt. A meleg érzésre mit torkomban hagyott megborzongtam. Eddig észre se vettem mennyire fázok. Karjaimon szemmel láthatóan libabőr fut végig, ami lassan lábaimra is átterjed.
- Bemegyek Skyhoz. -állt fel Bradley.
- Megyek én is! -pattant fel barátja is, majd rám néztek.
- Menjetek csak. Én még ezt megiszom.
Emeltem meg enyhén poharam. A két fiú bólintott majd eltűntek szemeim elől. Na nem mintha meg akartam volna inni, csak kellett egy ürügy, hogy ne mehessek velük. Akármennyire is tagadom, rossz úgy látni Skylert. Összeszorul a szívem akárhányszor bemegyek hozzá vagy csak az ablakon át nézem. Sajnos pontosan tudom milyen helyzetben van, miken mehetett keresztül. Sajnos ezt túl jól ismerem. Plusz ha ránézek folyton az a kép ugrik be mikor a fiúkkal focizik vagy kosarazik. Amikor a barátaival hülyéskednek és jóízűen nevetnek valamin. Annyira szerettem volna megakadályozni ezt az egészet, de sajnos nem tudtam, túl gyenge voltam. Pedig lehettem volna szigorúbb vagy ha már az elején több figyelmet szenteltem volna ennek az egész dolognak, segíthettem volna neki átvészelni. Egyszer már megtettem, miért ne sikerülne újra? Már akkor elkezdtem gyanakodni mikor összeesett testnevelés órán és az oldalát fájlalta. Sejtettem, hogy azt nem egy elesés gyanánt szerezte, de mégsem voltam annyira bátor, hogy rákérdezzek. Annyiban hagytam inkább. Pedig ha akkor megkeresem és beavatom mi történt gyerekkoromban, talán megnyílt volna és elfogadta volna a segítségem.
Kusza gondolataimat rázkódó testem zavarta meg, mely annyira reszketett, hogy megijedtem magamtól. Tüdőm égetett, pedig éreztem ahogy levegőt veszek. Szemeim rettentően égni kezdtek, mintha belülről gyújtották volna fel. Nyelvem először életemben száraz volt, szám is kicserepesedett. Mi lett velem?
- Uram jól van? -lépett mellém egy kék ruhás nő- Hall engem? -éreztem ahogy kezét vállamra teszi, de válaszolni már nem tudtam- Doktor úr azonnal jöjjön ide!
Skyler szemszöge
Egy semmiből feltörő, kegyetlenül nyilaló fájdalom kirántott a sötétségből, egyenesen a vakító fehérségbe. Szemeim kipattantak és fel akartam ülni de az egész testembe tőrként szúródó fájdalom azonnal visszalökött az ágyra. Ágyra? Mégis hol vagyok? Pislogtam párat, hogy a kinti fény ne égesse ki retinámat, majd körbenéztem a szobában. Először amit megláttam az nem más volt, mint két fiú akik halálra rémülve, egymásba kapaszkodva ijedten néztek rám. Megállapodott rajtuk tekintetem és kissé elmosolyodtam a helyzetükön. Mikor magukra pillantottak rögtön el is ugrottak egymástól, amint leesett nekik min is vigyorgok annyira.
- Nyugodtan szeressétek egymást, engem nem zavar.
- Skyler! Végre, hogy magadhoztértél. -ugrott mellém és olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem menten összeroppant.
- Te idióta barom! Miért kellett ezt csinálni!? Eszednél vagy bazdmeg!? -ordított le Brad, majd durcásan összefonta karjait- Bár hogy lennél eszednél mikor nincs is, ha ilyeneket csinálsz!? Tudod te miket éltem át mikor anyád azzal hívott fel, hogy nem ér el téged és hagytál neki egy sejtelmes levelet!?
- Azt mondtad leveszed rólam a kezed. -kerültem ki lehordó kérdéseit- Miért vagy itt?
- Mert annak ellenére, hogy mennyire idegesítő, kikészítő és agyilag rokkant vagy, attól még a hugicám vagy és szeretlek. -ült le ő is az ágyra Zac mellé.
- Rajtatok van a karkötő! -pillantottam karjukra, mire mindketten odakapták kezüket.
- Hiszen tőled van, miért ne lenne rajtunk? -nézett rám felháborodva a barnaságom.
- Hát... Nem is tudom. Nem igazán viselkedtem úgy, mint egy barát... Megérteném ha inkább a kukába dobtátok volna. -sütöttem le tekintetem.
- Egyikünk sem adta mostanában igazán önmagát. -kezdte el Brad, halál komolyan- Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a barátságunk megjárta a legnagyobb mélységeket. Szóval -tette kezét az enyémre és Zac vállára- innen már csak felfelé vezet az út! Mit szólnátok egy tisztalaphoz?
- Én benne vagyok. -mosolygott aranyosan.
- Én is. -viszonoztam gesztusát.
- Szóval akkor itt és most ígérjük meg egymásnak, hogy történjen bármi mindig mindent elmondunk a másiknak! Még akkor is ha jelentéktelen a dolog. -erre mind egyszerre kezdtünk bólogatni.
- Akkor kezdem én! -húzta ki magát Brad- Kurvára éhes vagyok, fáradt és a rohadt életbe, hiányzik egy kiadós döngetés! -játszotta el a hattyúhalálát, amin csak nevettünk- Ti hogy vagytok ezzel?
- Nos, én is éhes vagyok, de a többi nem igazán érint. Sky? -pillantott rám.
- Hát én úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger szóval...
- Így jár az aki meggondolatlanul ugrál mély vizekbe. Hívjak egy orvost?
- Nem kell. Oh, tényleg mi történt azután, hogy leugrottam? Ki húzott ki? -néztem rájuk kíváncsian.
- Mr. Harris volt. -elképedtem.
- Tényleg?
Kérdeztem ezt úgy, mintha valami óriási világi csoda történt volna és azt most egy angyal mondaná el nekem. Nem akartam hinni füleimnek.
- Képes volt utánam ugrani? De miért? -az utolsót már csak magamtól kérdeztem.
- Hát nekem vannak tippjeim. -kacsintott Zacre, én viszont csak megforgattam szemeim. Hogy gondolhat még ilyenkor is perverz dolgokra?
- Hol van most? A szállodában? -erre összenéztek majd lesütötték tekintetüket.
Mikor még két perc múlva se szólaltak meg, csak a cipőjüket bámulták, kezdtem egyre idegesebb lenni. Titkolnak valamit! Ugye nem...? Csak nem esett baja mikor utánam vetette magát? Remélem nem sérült meg vagy rosszabb!
- Történt vele valami ugye? Szólaljatok már meg bassza meg! -ordítottam rájuk- Hol van Jake!?
- Az intenzíven. -bökte ki Zac, aki nem mert rám nézni.
- Mi? De miért, mi történt? Megsérült ugye? Istenem úgy tudtam! -csaptam mérgesen takarómra.
- Nem sérült meg. -szólalt meg Brad is- Délelőtt rosszul lett amíg mi bent voltunk nálad. A nővér mondta, hogy elájult a folyosón és elvitték kivizsgálni. Kiderült, hogy tüdőgyulladása van.
- Oh Istenem... -majdnem sírva fakadtam- Az én hibám. -temettem arcom kezeimbe.
- Nem a te hibád. Ő döntött így. Ő ugrott a jéghideg vízbe és ő maradt itt majdnem három napig. -elkerekedtek szemeim.
- Micsoda? Nem ment el innen azóta, hogy behoztak? -ingatták fejüket- Nem értem... -nyögtem ki a szavakat, amik lelkemet nyomták- Miért csinálta ezt?
- Ezt azt hiszem tőle kell megkérdezd.
- Ja. Mi viszont most megyünk, úgyis mindjárt vége a látogatási időnek és megint kizavarnak csak. Holnap jövünk. Pihenj sokat és gyógyulj meg mihamarabb, hogy jól szétverhessem azt a formás hátsódat!
Nagy mosoly kíséretében öleltem meg a fiúkat és nehéz szívvel, de engedtem, hogy visszamenjenek a szállodába. Most, hogy ők elmentek újra az a frusztráló némaság lepte be a szobát, annyi különbséggel, hogy már nem a nagy semmiben vagyok. Bár... Kezeimet arcomhoz emelve éreztem, hogy mindenem csupa víz. Észre sem vettem, hogy sírok. Fájt mindenem. De nem a fizikai fájdalom volt a legrosszabb. Rettentő bűntudat mardosta lelkemet Jake miatt. Most miattam van intenzívosztályon, miattam lett tüdőgyulladása! Fogalmam sincs mit fogok tenni ha történik vele valami! Hogy nézhetnék ezekután tükörbe? Vagy a barátnője szemébe? Végülis az én tisztem lenne elmondani neki, hogy minden miattam történt, ha netalán tanárom meghalna. De hogy mondhatnám, szemeibe nézve? Nem bírnék a lelkiismeretemmel.
A sötétség úgy fedte be az egész várost, mint valami varázslatos lepel. Néhol 1-2 csillagot pillantottam meg az égen, amit alig lehet kivenni a város fényeitől. Nem bírtam aludni, egyszerűen túl feldúlt vagyok ahhoz, hogy nyugodtan álomra tudjam hajtani fejemet. Meg kell tudnom hogy van! Nehezen, nyögésekkel keltem fel ágyamból s rögtön belémhasított a fájdalom, kb mindenhova. De nem tántorodtam meg. Megragadva infúziós állványom lassan, kb egér lépésekkel araszoltam előre. Mikor már a folyosón tartottam nagyjából nagyobbakat tudtam lépdelni. A nővérpulthoz érve feltámaszkodtam rá, hogy kicsit kifújjam magam. Az ügyeletes nővér amint kijött a pult mögötti helyiségből rögtön mellém rohant.
- Kisasszony azonnal menjen vissza, magának pihennie kell! -tuszkolt visszafelé de nem engedtem neki.
- Hol van Jake?
- Ki? -nézett rám értetlenül.
- Az a férfi aki kimentett, aki itt volt bent végig. Állítólag tüdőgyulladása van.
- Áhh -szinte láttam ahogy megvilágosodik- a maga párja! Ott van a hatosban. Igen súlyos tüdőgyulladást állapított meg nála a doktor úr és most erős antibiotikumot kap. Nincs magánál, felesleges lenne bemennie hozzá.
Csak néztem rá, kerek szemekkel. Ebből a sok információból semmi sem maradt meg csak az, hogy azt mondta Jakere, hogy ő a párom. Ezt meg honnan vette? Remélem nem Bradék mondták az itt dolgozóknak! Miért hoznak még ilyenkor is kínos helyzetbe? Most meg kéne mondanom, hogy ő nem a párom? De miért esik ennyire nehezemre?
- Nem baj akkor is szeretném látni! Kérem, legalább egy percre! -könyörögtem, már-már hisztérikusan.
- Najó, de csak öt percre! Aztán vissza kell mennie a szobába, különben büntetést kapok amiért engedtem felkelni.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok!
Igyekeztem gyorsabbra venni a tempót, s bár mindenem fájt meglehetősen gyorsan értem a hatos kórteremig. Halkan nyitottam be, bár nem igazán értem miért, hiszen úgysincs magánál. Becsuktam az ajtót és egy pár pillanatra megálltam. Ott feküdt, karjában csak úgy mint nekem, egy giga tű volt beszúrva, amin egy teli zacskó infúzió lógott. Orrában ott volt az a kis cső amin friss oxigént fújnak az emberbe, aminek vége mellette lévő gépbe volt bevezetve. Láttam ahogy az a harmónika szerű akármi fel-le mozog, pumpálva ezzel friss, szűrt levegőt. Könnyeim folyni kezdtek és lelkem égett a bűntudattól. Odacsoszogtam ágyához és leültem mellé. Homlokán jól láthatóak voltak a számtalan gyöngyöző izzadtság cseppek. Lázas. Óvatosan, mintha csak egy törékeny bábu lenne, úgy értem bőréhez. Meleg volt, már-már forró, miközben szemmel láthatóak voltak karján a kis redők, miszerint fázik. Mindene tiszta libabőr volt. Egy pár percig szemezgettem kezével ami mellkasán pihent, aztán engedtem az égető kísértésnek. Felemeltem tűmentes kezem és az övé alá helyeztve ujjaimat az övéi közé furtam. Azt hiszem még el is pirultam, bár nem igazán tudom miért. Könnyeim nem apadtak el mégis mosolyogtam. Közelebb csúsztam hozzá de olyan óvatosan, mintha a legkisebb mozdulatommal is felébreszthetném. Küzdöttem a bennem tomboló bűntudattal plusz az iránta táplált érzéseimmel. Csak néztem békésnek tűnő arcát, miközben tudtam, hogy belül küzd a kínzó fájdalommal. Bárcsak segíthetnék neki! Kezem önálló életre kelt és bár húzódott a beledöfött tű miatt, mégis kinyújtottam és végig simítottam arcélén. Haja vége vizes volt az izzadtságtól, s éreztem ahogy szaggatottan szedi a levegőt. Mellkasára, pontosabban tüdejére tettem tenyerem és nem tudom miért, vagy hogy mit akartam, de az a hülyeség futott át agyamon, hogy megpróbálom rávenni a szabályos légzésre. Óvatosan, szinte erőtlenül nyomtam le majd fel kezem, megmutatva hogyan vegyen levegőt.
- Ki, be. Lassan, óvatosan. -suttogtam, mintha bárki meghallhatna minket- Jobb lesz hidd el.
Nem hittem szememnek de kezdett egyre normálisabban lélegezni, már nem akart álmában megfulladni. Szívverése sem volt annyira szapora és ritmustalan. Ezt most én tettem vagy kezd hatni az antibiotikum? Miket beszélek!? Biztos a gyógyszer teszi, nem én! Hülye vagyok, most is. De végülis az eredmény ugyanaz, szóval mindegy. Könnyeim végre elapadtak s a szemeim meg is érezték a napok óta tartó folytonos sírásom hatását. Ha most nem száradok ki akkor soha! Sóhajtva igyekeztem összeszedni kusza gondolataim s bár tudom nem hallja, de beszélni kezdtem hozzá. S miért most? Mert valószínű ha ébren lenne sosem merném elmondani neki. És jobb is ha ez, az én és ennek a szobának a titka marad.
- Tudom nem hallasz engem, de szeretném megköszönni! Nem csak azt, hogy utánam ugrottál, bár... -mosolyodtam el- megleptél vele. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszed. Köszönöm! Tudom butaság volt amit tettem és valószínű majd jól le is hordasz miatta ha felébredsz -nevettem fel keserűn- de ha tudnád miért jutottam erre a döntésre másképp gondolnád. Viszont ott lent, mármint a vízben, rájöttem, hogy hibát követtem el. De az igazat megvallva már olyan rég feladtam a harcot, hogy el is felejtettem hogyan kell küzdeni. Beletörődtem a sorsomba és amolyan minden mindegy alapon éltem a napjaimat. Aztán történt valami. A semmiből egyszercsak valaki besétált a 98-as terembe és minden megváltozott. Amint megláttam azt a személyt valami nagyon megváltozott. Hogy mi azt nem tudom, ne kérdezd. -kuncogtam fel- Megragadott benne valami, valami megmagyarázhatatlan. Szerettem a mosolyát, a szigorát, a humorát, az óráit, a stílusos megjelenését, úgy maga az egész lényét. És ahogy telt az idő és akaratom ellenére is barátok lettünk, egyre fontosabb lett az életemben és úgy éreztem, hogy az aki vagyok nem elég neki. Meg akartam felelni neki, hogy kiérdemeljem a barátságát, a bizalmát, de tudtam, hogy az a titok amit őrzök, az ami velem történik sosem hagy békét, így úgy éreztem bárhogy is próbálkozok egyszerűen kevés vagyok. Aztán... -csuklott el hangom- Kiderült, hogy már van valaki akinek odaadta a szívét. Bevallom akkor roppanttul összetörtem. De végülis soha senki nem mondta, hogy köztünk lehetne barátságnál több, sőt még az is szürreális volt számomra, hogy a barátságomat akarja. Hiszen ki az a veszett marha aki pont az én társaságomra vágyna? -néztem a plafonra- De örültem neki, hiszen egy része valami beteg módon velem akar lenni. A végén pedig azon kaptam magam, hogy miatta akarok újra harcolni, kiszabadulni a rabságomból mert... -nyeltem egy nagyot- mert beleszerettem. -ismét előjött sírásom- Tudod ki volt az a személy? -akadt el hangom- Nem fogod elhinni! Te voltál. Szóval köszönöm, hogy jöttél és adtál nekem egy új esélyt és reményt arra, hogy harcolni tudjak! Örökké hálás leszek érte. Én pedig, hogy ezt megháláljam megígérem, hogy soha többé nem fogok arra vetemedni, hogy megöljem magam! Arra fogok törekedni, hogy jobb életem legyen! Csupán annyit kérek, hogy legyél nagyon boldog és olyan életed legyen amilyet megálmodtál! Azért remélem a barátnőd tisztában van azzal milyen értékes ember is vagy te!?
Egy utolsó megingást még megengedtem magamnak és óvatosan ráhajoltam mellkasára. Hallottam ahogy dobog a szíve és orromon keresztül legördült pár könnycsepp köpenyére, ami kisebb foltot hagyott magaután. Rásimítottam karjára és lehunytam szemeim.
- Szeretlek!
Leheltem halkan és elhúzódtam tőle mert már elkezdtem rázkódni a sírástól. Fel akartam állni de kezemet -amelyiket rákulcsoltam az övére- hirtelen megszorította és visszarántott állásomból. Egyenesen ráestem és ajkai az enyémre tapadtak. A döbbentségtől megmozdulni sem tudtam. Ránézve szemei ugyanúgy zárva voltak és ajkai sem mozdultak meg úgy, mintha ébren lenne, szimplát 1-2 apróbb rezdülés volt. Mégis életem legszebb csókja volt! Kirántottam ujjaim az övéi közül és kirohantam, már amennyire bírtam. Szobámba érve szinte már hisztérikus zokogások közepette hívtam fel Bradleyt, aki ijedten vette fel a telefont.
~ Vigyél haza azonnal!