A tükör előtt állva ismét elkap az a fura érzés miszerint nem ugyanaz a lány néz vissza rám, mint korábban. Halvány rózsaszín ruhám csípőmig hozzásimul testemhez aztán szépen lazán válik el, egyre nagyobb kört leírva. A rajta lévő rózsa minták szélei csillámporral vannak kidíszítve és v alakú kivágott nyaka ezüst színű kövekkel díszített. Igazi kis hercegnős ruha. Szép is lenne ha nem lennék ilyen vékony, bár mostanság ez egyre kevésbé zavar. Már megbarátkoztam a gondolattal. Felhúzom lapostalpú cipőmet és mivel már lassan hatot üt az óra lefelé veszem az irányt a konyhába. A lépcső melletti korlát is fel van cicomázva, akárcsak az egész nappali, persze nem túlzóan. 1-2 lufi itt, néhány gyertya ott és egy teljesen megterített asztal. Jason a konyhában van, ha jól látom épp a tortán végzi az utolsó simításokat.
- Jöhetek már? -szólalok meg a lépcsőn megállva.
Hangomra megfordul és igyekszik eltakarni a süteményt, amit nem igazán értek miért tesz, hiszen nem is az én szülinapom van. De bólint és int is egyben, hogy üljek az asztalhoz. Alig foglalok helyet mikor hirtelen a semmiből halk zene csendül fel. Megijedtek a váratlan hangra de riadtságom hamar elmúlik. Az igen csak ismerős dallamok dúdolásra késztetnek. Hiába, imádom a zenét! Fura de egy régi kedvenc előadómtól választott zenét, Ne-Yo-tól a Never Knew I Needed című számot. Istenem de rég hallgattam már, és még mindig tudom a szöveget, milyen érdekes! Lassan Jason is csatlakozott hozzám az asztalnál. Elnézve őt, ma egészen másképp nézett ki, mint általában. Elegánsan volt felöltözve, szmoking, hozzá illő nadrág, fehér ing sőt még egy lazán megcsomózott nyakkendőt is felkötött. Ha nem tudnám ki ő azt mondanám róla valami híres filmsztár vagy egy divatfotózáson volt egy neves kiadónál. Leszámítva a beszámíthatatlanságát kinézetre igen csak kellemes látványt nyújtott. Kék szem, fehér bőr és fekete haj, mindez megfűszerezve laza stílussal, kellően izmos alkattal és az elmaradhatatlan rosszfiús imidzsel. (ami nála amúgyis adott) Tipikus bugyiszaggató kombó a javából! Bár ne lenne ennyire labilis és egy tömeg gyilkos!
Szótlanul néztem végig ahogy szed mindkettőnknek a finomabbnál finomabbnak kinéző ételekből majd egy gyors jóétvágyat után enni kezdtünk. Közben a lejátszó is átváltott a kedvenc mesémből származó betétdalra, a Beauty and the Beast című számra, Ariana Grande és John Legend előadásában. Akaratlanul is dúdolni kezdtem a dallamot, magamban pedig mondtam a szöveget is. Jason pedig mindvégig engem figyelt, hogy mennyire magával ragad a zene. Mosolyra húzta száját, ami meg kell hagyni jól állt neki. Nem az a tipikus ördögi mosoly volt, hanem aranyos, kedves mosoly, mint amikor nekünk tetszik valaki más vagy vicces vagy aranyos viselkedése.
- Hozom a tortát! -pattant fel miután vártunk egy kicsit a második fogás után.
Leoltotta a lámpákat, csak az asztalon és a konyhapulton elhelyezett gyertyák világítottak. A gyér fényben szinte alig láttam a tortát, az sem igazán jött le milyen színű. Mikor letette középre meggyújtotta a kis rakétát ami a közepébe volt beleszúrva. Azonnal szikrázni kezdett és színes csóvákat lövellt ki magából, gyönyörű volt. Én is kértem mindig egyet anyáéktól a tortámra, szerettem nézni ahogy elég. Mikor befejeződött a kis műsor ismét kapcsolt világosságot, végre láthattam milyen is az a kerek sütike ami elém van pakolva. Sima egyszerű kis krém színű tortácska volt, rajta Happy Birthday felirattal, mégis olyan aranyos volt. Körbeforgatva láttam, hogy van rajta számos gyertya is, 25 volt kirakva. Az öngyújtóért nyúltam és meggyújtottam azokat.
- Kívánj valamit! -tettemre meglepődött, kerek szemekkel bámult rám- Mivan? Ilyenkor kívánni kell nem?
- De nekem már megvan mindenem.
- Ugyan. Biztos van valami amire még nagyon vágysz? Rajta, halljuk!
- Rendben! -hajolt közelebb a gyertyákhoz és összeszorította szemeit- Nem szeretnék mást csak egy igazi csókot attól a lánytól, akit mindennél jobban szeretek! -elfújta a világító kis tárgyakat.
Ledöbbentem. Összeszorult a gyomrom és görcsberándultak ujjaim. Remélem most ezzel nem rám célzott!? Szeretni? Hiszen nem is ismer! Félek. Mivan ha tényleg rám értette és ha én ezt nem akarom akkor meg fog verni vagy újra bezár, netalán rosszabb? Mit tegyek most?
Felvágta a tortát és szedett 1-1 szeletet mindkettőnknek. De annyira lesokkolt ez a dolog, hogy alig bírtam letuszkolni egy kisebb falatot a torkomon. Végül előkerültek az italok is. Hurrá! Bízom abban, sikerül leitatnom és kiszedni belőle minden információt. Most ez az egyetlen egy célom, koncentrálnom kell! Kimentünk a hátsó teraszra, mivel nyár lévén úgyis jó idő van. A nap még halványan megvilágította a mezőt, így narancssárga árnyalatot adva a tájnak. Meleg volt, de a fújó szélnek köszönhetően elviselhetőbb volt a hőség. A jéghűtős italtartóba pakolt üvegek bepárásodtak az olvadó jégkockáktól, így a lecsapódó párarészecskék vízcseppekké alakulva lassan folytak le a sötétzöld palackokon. Felbontva az egyik pezsgőt töltött nekünk, átnyújtva a teli poharat elvettem tőle. Bár nem állt szándékomban meginni, amúgysem vagyok oda a pezsgőért.
Teltek az órák és fogytak az italok. Jason úgy tűnik nagyon jól bírja az alkoholt, hiszen semmilyen jelét nem mutatja annak, hogy részeg lenne de még csak félre sem csuklik a hangja! Elképesztő! Én szinte semmit sem ittam. A poharaim tartalmát a földre öntöttem vagy a mellettem álló óriási pálmanövény cserepébe. Szegény növény, biztos jól beitókázik miattam. Remélem nem szárad ki a sok alkohol miatt! Csupán két és egy negyed pohárnyi pezsgőt és vodkát ittam meg. De mivel amúgy sem vagyok az a nagy ivó, kezdtem érezni ahogy a fejembe száll. Mondjuk ez a meleg se tesz nekem túl jót.
- Hallasz Mia? -leng egy kéz szemeim előtt.
Jesszus! Majd szívbajt kaptam. Nem is hallottam eddig, hogy beszélt volna hozzám. Jason persze jól kinevetett engem, amiért így megijedtem.
- Mondtál valamit?
- Igen. Azt kérdeztem min gondolkozol annyira?
- Ja. Ühm... Igazából semmin. Csak elbambultam.
- Azt hittem azon hogyan tudnál megszökni innen. -nevet fel keserűen.
Meglepett feltételezése, főleg azért mert most tényleg nem gondoltam erre.
- Ha akarnék se tudnék megszökni. Fogalmam sincs hol vagyok. -feleltem monoton hangon.
- Ha most elmondanám neked hol vagyunk, itthagynál?
Rámnézett. De annyi fájdalmat és szomorúságot még soha senki szemében nem láttam egész eddigi életemben. Szinte azonnal megsajnáltam. Nem tudom miért de belesajdult szívem a látványába. Elhallgattam. Nem tudtam mit is mondhatnék... Hiszen ha azt mondom igen talán újra bezár, megver vagy legrosszabb esetben a föld alá kapar. Viszont ha nemet mondok akkor esélyt adok neki arra, hogy elkezdjen kombinálni és belelásson mindenfélét a kijelentésembe. Nem szeretném ha összeesküvés elméleteket gyártana és feljogosítaná magát olyanra amit eddig még nem tett meg. De talán itt az a legfontosabb kérdés, hogy én mit akarok! Hazamennék ha tudnám hol vagyok? Vagy már annyira megszoktam az ittlétet, hogy képes lennék maradni? Fura és ijesztő egyben! Megrémít a gondolat, hogy ezen egyáltalán ennyit képes vagyok vacilálni! Jobbnak láttam ha inkább nem szólalok meg, már csak a saját érdekemben is. Lehet még magamat is megleptem volna a válasszal.
- Tudod, nem akarom, hogy elmenj. -szólal meg hosszú hallgatással eltöltött percek után.
- Miért? -tényleg érdekelt a válasz.
- Mert szeretlek.
- Nem is ismersz akkor meg hogy szerethetsz? -nevettem fel.
- De ismerlek. Tudok rólad mindent.
- Hát a facebook adatlapomból nem sok minden derül ki rólam.
- Nem is onnan ismerlek!
- Akkor?
- Tudok mindent amit tudnom kell ahhoz, hogy szerethesselek.
- Mint például?
- Tudom, hogy milyen ételeket szeretsz, tudom melyik a kedvenc süteményed, tudom milyen filmeket szeretsz, a zenei ízlésedet is ismerem.
- Ezt bárhonnan tudhatja az ember, hiszen gyakran osztottam meg filmes, zenés és kajás posztokat a neten. -akadékoskodtam.
- Ez igaz. Akkor mondok mást. Tudom, hogy szeretsz betakarózni nyakig, akkor is ha száz fokos hőség van. -ecsetelte mindezt mosolyogva- Tudom, hogy ha hullócsillagot látsz összekulcsolod az ujjaid, lehunyod a szemed és kívánsz egyet. Tudom mennyire szereted az állatokat és a természetet. Odavagy a viharok előtti csöndért és megijedsz ha dörög az ég. Odaadó vagy, őszinte és mindent megteszel azokért akiket szeretsz. Sokra tartod a barátaid és a családod. Szeretsz tanulni, könnyen átlibbensz minden akadályon. De viszont van valami benned amit nagyon elnyomsz magadban, amiről talán még a barátaid sem tudnak. Egy titok, ami mélyen el van temetve benned és bár súlyos teher, te mégis szótlanul cipeled.
Az állam a padlót súrolta! Nem hittem a füleimnek! Hogy a francba lehet ez? Hogy ismerhet ennyire? Hiszen sosem beszélgettünk ilyenekről, sőt még csak hasonlóakról sem, akkor meg hogy!? Nem értettem semmit! De még magamat sem! Éreztem ahogy szemeim megtelnek könnyekkel és szívem egyre hevesebben kezdett verni. Még sosem mondott nekem senki ilyen szépet és pontos megfogalmazást sem! Tényleg ennyire kiismert volna alig több mint egy hónap alatt? Vagy talán az is lehet, hogy őt is effélék jellemzik és átélhetett hasonlóakat ezért tudja ennyire pontosan megfogalmazni a dolgokat!
Még mindig hevesen kalimpál a szívem pedig már több perce szótlanul ülünk egymásmellett. Nem merek ránézni csupán néha-néha pillantok rá, de akkor is csak a lassan sötétségbe burkolózó tájat kémleli. Ilyenkor azért érdekelne mire gondolhat. Felállok és a korláthoz sétálva nekitámaszkodok. Elgémberedtek a lábaim a sok üléstől, muszáj végre kinyújtóztatnom azokat. Tücskök ciripelése, madarak csicsergése és a fújó szél miatti fák süvítő lombjai törik meg az esti csendet. Fejem teli s tele kuszábbnál kuszább gondolatokkal. Igazából már azt sem tudom mire is gondolok ebben a pillanatban. Érzem ahogy a hajamba belekap a szél és lágy hullámokban táncra bírja tincseim, de felhevült arcom egy csöppnyi enyhülést sem érez, pedig nem ártana. A semmiből két kéz karolja át derekam és összefonódnak gyomrom tájékán. A hirtelen jött cselekedetre összerezzenek, Jason csak erősebben megszorít, jelezve nem kell félnem. Teljesen hozzám simul s mivel magasabb tőlem -elég sokkal- mellkasa hátamnak ütközik. Szinte érzem kockáit, nem számoltam meg de biztos vagyok benne hat darab minimum van. Fejét a vállamra hajtsa, hallom minden egyes lélegzetvételét. Bár elég tompán, mert őrülten kalapáló szívem minden egyéb hangot magamögé utasított. Tüdőmet égette a levegőhiány, pedig normálisan lélegeztem. Még szerencse, hogy sötét van mert tuti olyan vörös vagyok akár a paprika! De miért is...?
- Ne menj el, kérlek! -suttogja fülembe.
Nyakamon érzett lehelete miatt szinte azonnal libabőrös leszek. Atya Úr Isten! Mi történik velem!?
- Itt vagyok nem? -kérdem enyhén hátra fordulva.
- De holnap se hagyj el!
- Egy feltétellel maradok! -fordulok meg, kibújva szorításából.
- Mi lenne az?
- Ha elmondasz nekem mindent! -mondom ki magabiztosan- Ha elmeséled a gyerekkorod, a szüleiddel való kapcsolatod és azt is hogyan jutottál el odáig, hogy elmegyógyintézetbe kerülj!
Meghökkent. Láttam mennyire megdöbbentette kérésem, szinte pillanatok alatt még a szokásosnál is fehérebb lett. Hajába túrt majd visszament a hintaszékbe, ahol korábban ült.
- Ez nem olyan egyszerű. -sóhajt fel.
- Nem baj, hidd el képes leszek felfogni.
- De megérteni talán már nem.
- Tegyél próbára!
- Tíz évesen kezdődött. -kezdett bele a mesélésbe- Mikor apám elvette Margaretet és ő lett a nevelő anyám. Hét éves voltam mikor az édesanyám meghalt. Nagy törés volt számomra, de a családnak is. Aztán apám megismerkedett Margaretel és szinte egyik pillanatról a másikra össze is jöttek. A bátyám persze örült neki, de én nem. Hiszen alig három éve halt meg anyu erre apám egy másik nővel állít haza!? Egy ideig hűvös volt köztünk a viszony. De apám és a bátyám unszolására kezdtem felé nyitni, elfogadni. Aztán mikor 12 lettem és apámat elhívták külföldre tárgyalásra, magamra hagyott Margaretel. Az addig kedves nő teljesen új arcát mutatta be.
- Bántott?
- Igen. Sokszor megvert. Legtöbbször fakanállal, merőkanállal de volt mikor egy sodrófát tört el a hátamon.
- Jézusom! De miért tette? -kérdeztem elszörnyülködve.
- Mert elmondása szerint apám majdnem szakított vele miattam, mert egy hisztis kis taknyos kölyök vagyok és apuci seggébe bújok.
- Sokszor történt meg az ilyen eset?
- Nem. Kétszer vert meg, akkor mikor az apám távol volt. Azután inkább lelkileg bántott. Egyáltalán nem törődött velem, csak a bátyám létezett a számára. Mert ő jó kisfiú volt, minta diák, igazi kis kedvenc.
- Ez szörnyű! Na és apád? Ő nem tett ezellen semmit?
- De, eleinte. Sokat veszekedtek miattam Margaretel. Hogy törődjön velem is, vigyen engem is magukkal ha mennek valahová és ilyesmi. Aztán a nő megzsarolta apámat ha nem küld el egy bentlakásos iskolába, mert én rossz vagyok, kezelhetetlen és folyton csak gonoszkodom vele, akkor elhagyja őt és soha még csak azt sem fogja tudni hová ment.
- És apád képes volt inkább elküldeni téged!? -háborodtam fel, bólintott- Ez elképesztő! Mit csináltál azután?
- Hát elég zavaros onnantól minden. Az még megvan, hogy a koleszos srácok nem igazán fogadtak be magukközé így ott is eléggé egyedül éreztem magam. Megesküdtem, hogy amint kiengednek onnan bosszút állok amiért apám csak úgy magamra hagyott és többet ért neki egy idegen nő, mint a saját fia!
- Ezért ölted meg őket? -kérdeztem rá félve, tudtam nála ez érzékeny téma.
- Nem tudom hogy történt. Nem emlékszem semmire. Az odáig megvan, hogy visszamentem Bonnyvillebe de azután teljes képszakadás. A következő emlékem az, hogy a rendőrségi fogdán ülök csurom véresen. Az ügyeletes tiszt mondta el mivel vittek be. Nem akartam elhinni amit mond ezért kissé kiakadtam.
- Kitalálom, őrjöngeni kezdtél? -kérdeztem nevetve.
- Ja, egy kicsit.
- Na és az elmegyógyintézet? Hogy kerültél oda?
- Hát arra emlékszem, hogy sok orvos járt be hozzám meg rendőrök is. Vizsgálgattak mindenféle műszerekkel, feltettek egy csomó kérdést. Aztán kijelentették, hogy nem vagyok normális és bezáratnak a diliházba. Pedig nem vagyok őrült, sosem voltam! Vagy szerinted az vagyok?
- Őszintén?
- Persze.
- Az elején azt gondoltam, igen az vagy. Meg kell értened! Az elrablásom, az hogy bezártál, a verések... Féltem tőled, sosem tudtam hogyan fogsz viselkedni a következő percben. Elég labilis tudsz lenni. -hadartam el egy szuszra.
Lehajtotta fejét és bár sötét volt de így is láttam, hogy elmozsolt pár könnycseppet. Ennyire bántotta volna amit mondtam? Pedig csak az igazságot meséltem el.
- Sajnálom! -felelte rekedtes hangon- Igazad van, talán tényleg megőrültem. -nézett fel az égre, mintha azt várná mikor nyúl le onnan valaki és súlyt le rá.
- Hát nem tudom, most, hogy hallottam a háttértörténeted, nem hinném, hogy őrült lennél.
- Pedig hidd el néha én sem tudom eldönteni milyen is vagyok valójában. Igyekszem megfelelni, jó ember lenni... de érzem, van bennem valami egészen sötét és ijesztő dolog ami alig várja, hogy előtörhessen. És néha igen csak nehéz őt visszatartani.
- Hát szerintem mindenkiben van egy kis sötétség. Csak valaki képes több fényt kreálni ahhoz, hogy ezt a sötétet megsemmisítse.
- Én erre képtelen vagyok. Küzdök, néha már erőmön felül, mégis felülkerekedik rajtam.
- Mert hagyod! Ne add át magad a negatív érzéseknek és nem lesz gond! Gondolj jó dolgokra.
- Hogy gondolhatnék jó dolgokra ha egyetlen jó dolog sincs az életemben? -nevetett fel keserűen- Hiszen nézz rám, egy gyilkos vagyok! Elmebeteg kegyetlen, hidegvérű gyilkos...! -úgy hullottak könnyei akár a záporeső.
Szívem összeszorult a látványtól. Odaültem mellé és átöleltem. Amint megérezte testem közelségét automatikusan közelebb bújt hozzám. Úgy szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni. Addig simogattam hátát amíg keserves zokogása át nem váltott csendes szipogásba. Majd erőt véve magamon eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Fejezd ezt be, hallod!? Ezzel nem oldasz meg semmit! Történt ami történt, változtatni úgysem tudsz a múlton.
- Tudom. De akkor mit tegyek?
- Hagyj magad mögött mindent és kezdj új életet! Ehhez először is fel kell adnod magad a rendőrségen.
- Mivan!? -pattant fel idegesen- Arról szó sem lehet! Méghogy adjam fel magam... Hülye vagy?
- Az vagy te! Jason ha tiszta lappal akarsz kezdeni akkor el kell fogadnod a tényt, hogy beteg vagy és segítségre van szükséged!
- Nem vagyok beteg, semmi bajom sincs, megértetted!? -ordított rám.
A sarokban heverő agyagszobrot azonnal a földhöz vágta. Méghogy nincs baja! Akkor ez mi? Egy perce még sírt erre most meg tör-zúz!
- De az vagy, mentális beteg vagy Jason, fogadd el!
- Nem vagyok! Állj, fejezd ezt be! -tapasztotta tenyerét füleihez.
- De igen! Nézz szembe a tényekkel és akarj végre meggyógyulni! Kérlek!
- Hallgass! Elég legyen! Fogd be a szád!
Megragadta torkomat és lerántott a földre. Ráült hasamra és erőteljesen folytogatni kezdett. Nyögtem, nem kaptam levegőt, fájt a torkom és a tüdőm is. Ütöttem karját, oldalát, lábád, hogy engedjen el de mintha hozzá sem értem volna. Szemeimből már záporként hullottak könnyeim.
- Jason, engedj el. -nyögtem ki nehezen- Kérlek! Ne-e-m kapok le-ve-eg-őt!
Éreztem ahogy az a szinte már jól ismert sötétség kezd beszippantani és egyre könnyebbé válok. Majd pár pillanat múlva enyhült torkom szorítása és végre életet adó levegőhöz juthattam. Köhögtem, kapkodtam levegő után, égett a tüdőm. Kellett pár perc mire éreztem, hogy még élek. A mellettem térdepelő Jasonre néztem aki ijedten bámulta kezeit, amik úgy remegtek akár a nyárfa levél. Végre képes voltam felülni, azonnal elhúzódtam tőle. Nyúlt volna kezemért de azonnal elkaptam onnan.
- Sajnálom! Ne haragudj, nem akartam én csak...
- Te csak egy rohadt beteg állat vagy Jason, semmi más! -álltam fel, szinte forrtam a dühtől- Hogy tehetted ezt!? Megígérted, hogy nem bántasz többé, erre ezt teszed! Majd nem megöltél bazdmeg! -üvöltöztem vele.
- Sajnálom, nagyon sajnálom hidd el! -állt fel ő is, de elléptem tőle, nem akartam, hogy a közelemben legyen- Csak...
- Csak beteg vagy! -fejeztem be helyette a mondatot- El sem hiszem pedig én már kezdtem.... -járkáltam fel-alá, azt sem tudom miket mondtam mérgemben- Hagyj engem békén Jason, ne gyere a közelembe!
Bevágtattam a házba, be a szobámba. Bezártam az ajtót. A jól ismert kattanás némi biztonság érzetet adott, főleg mivel a kulcs ezúttal az én oldalam felől volt a zárban. Bedőltem az ágyba és szinte pillanatok alatt szakadt ki belőlem a sírás. Az addig felgyülemlett dühömet, frusztrálciómat és kétségbeesésemet egyszerre adtam ki. Fájt a tudat, hogy újra bántva lettem. De azt hiszem az fájt a legjobban, hogy olyasvalaki bántott -ismét- akit kezdtem igazán megkedvelni. Lehet kezdek én is becsavarodni! Hiszen hogy lehet olyan embert kedvelni, mint Jason? Meg sem érdemli a barátságom!
És félek ez már nem is igazán barátság...