17. rész - A keserű igazság

ADAM SZEMSZÖGE:

Már több mint két hét telt el a fájdalmas búcsúnk óta, Lori-val. Azóta nem keresett a rendőrség sem, se senki. Nyugodtan dolgozgatok, bár nem ez az igazi, amit szeretnék. Hiányzik az iskola, a sok feladatok, de leginkább a drága kis barátnőm! Bárcsak itt lehetne velem! De nem lehet...
Miközben ezen gondolkodtam jött egy újabb ügyfél a szervízbe. Most egy autószervízben dolgozom, persze csak ideiglenesen, és nem bejelentett munka. Szóval ha lebukom, nekem annyi. Bár nem ez az első ilyen eset.
Lassan begördült a fekete BMW majd a kijelölt helyen megállt. Sötétített ablakai voltak, így nem láttam a sofőrt. Lassan nyílt az ajtó és kiszállt belőle a legrosszabb rémálmom.
- Áhh te vagy itt Adam!? Milyen szuper! Már mióta kereslek! - jött oda teljes jó kedvvel.
- Úr isten, mit keresel itt Miley? - el akartam menni, de nem engedte, elém állt.
- Kérlek! Beszéljünk végre! Nem kerülhetsz örökké! Adam, legalább hallgass meg!
- Miley! Fogd fel, nem vagyok rád kíváncsi! Csak, hogy tudd, feljelentettelek a rendőrségen! Épp téged köröznek. Fel is hívom őket, hogy itt vagy! - elővettem a telefont, de kikapta a kezemből.
Megpróbáltam elvenni, de nem engedte. Dulakodtunk egy kicsit, addig amíg minden a földre hullott. A telefonom, a szerszámok amik a ládában voltak és a táskája is. Gyorsan lehajolt, hogy összeszedje a dolgait. Én is így tettem. Ahogy a szerszámokat kapkodtam fel észre vettem egy vastag papír köteget. Szét voltak szóródva. Egyet elvettem és belenéztem mi az. Orvosi papír volt. Vajon mi lehet ez? Beleolvastam jobban, onkológia. Vajon mit kereshet ez a papír itt?
- Add azt ide! - kapta ki a kezemből.
- Miley, mi ez a sok papír? Mind orvosi leletek? - kérdeztem csodálkozva.
- Nem mindegy az neked?
- Hát nem! Ki vele, mi ez az egész!?
- Biztos hallani akarod?
- Igen!
- Jó, de ne itt! Ha végeztél gyere erre a címre és mindent megtudsz! - átnyújtott egy cetlit.
- Rendben.
Hívott egy taxit, majd elment. Én neki álltam megbütykölni a kocsit. Közben azon járt az agyam, hogy vajon mi lehet az a sok orvosi papír!? Leletek, vizsgálati eredmények. Minden fajta volt ott, EKG, röntgen, ultrahang, vérvétel és ami leginkább zavar az az onkológia. De ott nem a daganatos betegeket kezelik? Vagy lehet rosszul tudom. De már nagyon kíváncsi voltam erre az egészre. Így hamar megcsináltam az autót és elindultam vele arra a helyre ami a papíron állt. Így nem kell eljönnie újra ide.
Hamar odaértem. Felmentem a 6. emeletre és becsengettem a 98-as szobába. Pár perccel később ajtót nyitott. Bementem és leültem. Nem szólt semmit, csak a teáját főzte a konyhában. Megelégeltem a hallgatást és belekezdtem.
- Na, elmondod végre mi folyik itt?
- Szerintem láttad a leleteket nem? - nézett rám komolyan.
- Igen láttam. De mi ez az egész?
- Egy pár hónapja elmentem az orvoshoz, mert rettentően rosszul voltam. Lázasodtam, köhögtem, majd megfulladtam. Azt hittem tüdőgyulladás. Először az orvosok is. Kezeltek mindenféle gyógyszerekkel, infúziót kaptam, lélegeztettek. Miután jobban lettem csináltak egy utolsó vizsgálatot, hogy nyugodtan haza tudjanak engedni. - közben beleivott a teájába.
- Rosszak voltak az eredmények?
- Jah, enyhén szólva. Megröntgeneztek és találtak egy sötét foltot a tüdőmben. Így további vizsgálatok következtek. Végül az onkológiai osztályon kötöttem ki. Vettek le mintát, majd elküldték szövettanra. Egy héten belül meg is érkezett. - itt elcsuklott a hangja.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy rákos vagy? - aggódtam, hogy ne igen legyen a válasz.
- De. De igen azt. Tüdő rákom van. Ezért is kerestelek meg. Csak nem akartam, hogy megtudd. Nem úgy képzeltem el az utolsó heteimet, hogy szánakozva nézz rám! Nincs is annál rosszabb ha valaki sajnálatból van a másikkal.
- Na és nem lehet meggyógyítani? Kemó vagy valami gyógyszer? Valami?
- Nem. Ezt már nem lehet. Túl későn vettük észre, túl nagyra nőtt. Megpróbáltuk kiműteni, de áttétes lettem és átváltott rossz indulatúra. Ez van. - vonta meg a vállát.
- Mért nem mondtad el már az elején?
- Mert nem akartam, hogy sajnálj! Lehet, hogy haldoklom, de azért van még bennem büszkeség! Tudom jól, hogy utálsz a régi dolgaink, dolgaim miatt és nem akartam, hogy csak azért maradj velem mert megtudod, hogy meg fogok halni.
- Jaj Miley, mért nem tudtál szólni!? Akkor nem jelentelek fel, hogy zaklatsz! Most téged keres az egész rendőrőrs, ha megtalálnak, lecsuknak.
- Akkor vond vissza!
- És mi alapján?
- Mondd el az igazat. Már úgy is mindegy.
- Jó, akkor még ma felhívom a nyomozót.
- Akkor most, hogy már tudod az igazat, velem maradsz?
- Kell egy kis idő, hogy átgondoljam ezt az egészet és fel is kell dolgoznom a hallottakat. Most ez nagyon váratlanul ért Miley, meg kell értened!
- Megértem. Csak kérlek ne tartson sokáig. Tudod, nincs sok időm. - mosolygott, de láttam a fájdalmat a szemeiben.
- Persze. Akkor most megyek.
Kimentem onnan. De úgy, mint egy zombi. Nem hittem el amit hallottam, még most sem vagyok képes felfogni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet valaha is átélek. Rákos, haldoklik. Mit tegyek? Nem hagyhatom magára! Még is milyen ember lennék már akkor!? De hogy leszek képes ezt végig csinálni? Hiszen ő azt szeretné ha szánalom és sajnálat nélkül néznék rá, de azt hogyan? Hiszen rettentően sajnálom ezt az egészet! Azért régen csak szerettem őt, meg végül is egy ellenségemnek se kívánnám soha a halálát! Ez most nagyon megrázott.
Felhívtam a nyomozót és nagyvonalakban elmeséltem neki a fejleményeket és visszavontam a feljelentést. Egész nap bolyongtam az utcákon. Folyton agyaltam, csoda, hogy nem füstölt a fülem a folytonos kattogástól. Javában este volt már mikor visszamentem Miley-hoz. Örült nekem, azt hitte vissza sem megyek többé.
Így odaköltöztem hozzá. Segítettem abban amiben csak tudtam.
Hosszú napok, hetek teltek el. Szinte majdnem mindennap a kórházban voltunk. Hol vizsgálat, hol vérvétel vagy épp szövetminta. Ez az idő teljesen kikészített! Mindjárt február 14-e van, azaz Valentin nap. A szerelmesek napja. Azt hittem, hogy ezt a napot Lori-val tölthetem kettesben, csak mi és senki más. Erre tessék! Nagyon nem várom.
- Mi a baj édesem? - lökött meg a lábával.
- Semmi. Csak elgondolkodtam. - megráztam a fejem.
- Nem akarsz bebújni mellém? - paskolta meg a takarót.
- Dehhh, mindjárt. - sóhajtottam.
- Mire gondolsz ennyire? Vagy mondjam úgy, hogy kire?
- Ezt meg hogy érted?
- Adam, beteg vagyok nem hülye! Azt hiszed nem tudom, hogy van valaki aki hiányzik neked? Akire vágysz?
- Miley, én...
- Ne! Ne szavatkozz! Megértem. Sok idő eltelt már azóta. Érthető, hogy jött más, akit szerethetsz. Csak arra kérlek, hogy amíg itt vagy velem, ne áhítozz ennyire utánna! Tudom, nehéz. De kérlek, legalább had érezzem, hogy tényleg itt vagy velem és csak velem!
- Jó. Megpróbálom.
- Köszönöm! Sokat jelent! - befordult és pillanatok alatt elaludt.
Én csak feküdtem, vagyis félig ültem mellette. Folyton Lorelei járt a fejemben. Annyira hiányzik! Fel kéne keresnem. De hogyan? Lehet látni sem akar már azok után. Biztos gyűlöl, hogy leléptem. Meg úgy sem értené meg ezt a helyzetet és Miley-val sem tehetem meg, hogy egyfolytában Lori-val lennék ő pedig itt haldoklik. Ez patt helyzet.
Soha nem éreztem még magam ennyire tehetetlennek! Csak várni azt a napot, hogy mikor hal meg, mikor csukja le örökre a szemét... Rettentő! Nyomasztó, rossz érzés! Még filmekben sem szerettem az ilyet, nemhogy élőben. Ez borzalmas!
Mióta itt vagyok rengetegszer sírtam magam álomba. Tudom ciki ha egy 31 éves férfi sír, de ez van, kínomban már csak ezt tudom tenni. Minden ami összegyülemlik bennem, Miley és Lori miatt is, így jön ki rajtam.
Másnap a reggelit készítve Miley egy régi-új ötlettel állt elő!
- Te Adam!
- Igen?
- Tudod mire gondoltam?
- Na mire?
- Arra, hogy szeretném ha tényleg elvennél! Szeretnék úgy meghalni, hogy tudom tartoztam valakihez. Még ha csak kis időre is.
- Öm, nem is tudom.
- Nyugi, olyan papírt írnánk alá, hogy csak a halálom utáni 3. napig lennénk házasok. Utánna nyugodtan élhetnél facér férfiként. Vissza is mehetnél ahhoz a lányhoz.
- Hát jó, legyen. - adtadtam be a derekam.
- Tényleg? - meglepődött.
- Igen. Elveszlek.
- Jajj Adam annyira köszönöm! - ugrott a nyakamba.
Aztán megreggeliztünk és elmentünk ahhoz az anyakönyvvezetőhöz akinél bekészítette a papírokat. Aláírtuk, majd úgy távoztunk, mint egy házaspár. Nagy volt az öröme, végre nem volt rosszul, mint az utóbbi napokban.
Teltek a napok. Eljött a Valentin nap. Nem vártam! Kicsit sem! Miley annál inkább. Egész nap jókedvű volt, még akkor is amikor a kórházban ültünk. Estére végeztünk csak, majd elmentünk egy étterembe vacsorázni. Nem volt rossz, de jobban örültem volna, ha Lori van itt. De nem. Miután végeztünk haza mentünk. A hétvége gyorsan telt el, szerencsére. Hétfőn mentem dolgozni, hogy azért legyen pénzem, ne csak tengjek a nagy világban. Olyan tíz óra felé végeztünk az egyik autóval, amikor Miley megjelent a szervízben. Mondta, hogy nagyon rosszul van. Vért köhögött fel. Azonnal a kórházba siettünk. Kapott infúziót, majd vért vettek tőle. Délután két óra volt, amikor elszabadultunk a kórházból. Miley sétálni akart haza felé. Semmi kedvem nem volt hozzá! Főleg mert bent a városban esélyes, hogy összefutunk Lorelei-el, azt pedig nem szeretném. De hiába mondtam, hogy hideg van, meg most ne erőltesse meg magát, őt nem érdekelte. Végén csak sétálni mentünk.
Kis ideje sétáltunk csak,mikor Miley rosszul lett és leültettem egy padra, majd elrohantam vizet venni neki. Majd kérte vegyek neki valami édességet is, mert nagyon megkívánta az édeset. Hát jó, mért ne. Ahogy visszamentem az árushoz és vártam, hogy csökkenjen a sor, hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg. Az nem lehet ő! Vagy igen? Biztos nem! Csak annyira hiányzik nekem Lorelei, hogy már őt látom mindenhol. Megvettem amit kell és félre álltam, hogy elpakoljam a pénzt a tárcámba. Hirtelen egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.
- Adam? - megfordultam.
- Lorelei? Te vagy az? - el sem hittem, hogy tényleg itt van, hogy újra láthatom.
- Igen én. Adam tényleg te állsz itt? - hangjából ítélve ő is ugyanannyira meg volt lepődve, mint én.
- Igen én vagyok az!
- De... hogy? Mégis hogy kerülsz ide? És mért nem szóltál, hogy visszajöttél? - nézett rám a nagy gyönyörű szemeivel.
- Lori, ez... bonyolult. Én nem vagyok itt... Vagy is nem úgy, ahogy te azt gondolod. - próbáltam magyarázkodni, de nem nagyon ment.
- Úgy hiányoztál! - szorosan átölelt, én is megöleltem nem bírtam megállni, de tudtam, hogy ezt nem folytathatom, hiszen az mindenkinek csak fájna.
- Te is nekem Lori. De most el kell mennem. - eltoltam magamtól, bár iszonyú érzés volt, de meg kellett tennem.
- Adam, mi van veled? Mért viselkedsz így? - láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet.
- Csak sietnem kell. Kérlek ne haragudj! - el akartam menni, de visszahúzott.
- Ne siess annyira! Eltűnsz hónapokra és egy szó nélkül visszajössz? Ha most nem találkozunk nem is szóltál volna, hogy itt vagy! Mit titkolsz előttem? - láttam rajta, hogy dühös rám és válaszokat akar, teljesen megértettem őt.
- Én nem titkolok semmit! Csak... öm...
- Vagy már nem szeretsz? - nézett kétségbe esetten.
- Lori hogy kérdezhetsz ilyet? - próbáltam hangsúlyozni, hogy ilyenre gondolni se merjen.
- Mit kérdezhetnék Adam? Lelépsz tőlem minden magyarázat nélkül, hetekig egy szót sem hallok felőled, se hívás, se sms, sem egy nyamvadt email! Most pedig itt vagy mégsem hívsz fel! Ebből szerinted mire tudok következtetni!? Arra, hogy nem szeretsz már.
- Emlékszel még mit mondtam neked azon az estén? Hogy bármi történjék, bízz bennem!
- De nehéz úgy bízni, ha titkolózol! - tette karba a kezét.
- Megígértem, hogy mindent megtudsz a megfelelő időben. De még nem jött el az az idő! - fogtam meg a vállát.
- És mikor fog eljönni?
- Hamarosan. Ígérem! - megsimítottam bársonyos arcát, istenem mennyire hiányzik már a puha bőre, hogy puszit nyomhassak az arcára.
- Most megint elmész ugye? - kérdezte könnyes szemekkel.
- Igen.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom. Idő kell. - sóhajtottam egy nagyot és oldalra nézve láttam, hogy Miley ott áll mellettünk, szinte megállt bennem az ütő is.
- Halihó! - a szívinfarktus kerülgetett.
- Te meg mi a fenét keresel itt? - förmedtem rá.
- Csak lejöttem megnézni hol késlekedsz már drágám! Ki ez a lány? - mutatott Lori-ra, végem.
Ha most elmondom az igazat Miley összetörik, ha viszont hazudok Lori fog meggyűlölni. Istenem mit tegyek!?
- Egy régi barátom. Tanítottam az iskolában.
Láttam Lori-n, hogy mennyire rosszul esik neki amit mondtam. Talán nekem mégjobban fájt amit kimondtam, mint neki. Így megbántani életem szerelmét... Egy idióta barom vagyok! De nem tehetem ezt egy haldoklóval, milyen ember lennék már akkor!? Most mutassam be, hogy ő életem értelme? Itt esne össze holtan.
- Honnan ismeritek egymást?
- Ő a férjem Lori. Tudod, akiről meséltem!? - na bumm, meg sem tudtam szólalni, olyan hirtelen ért, hogy csak így az arcába vágta a dolgokat.
De itt az az igazi kérdés az, hogy ők honnan ismerik egymást? Hiszen sosem meséltem Miley-nak róla még is tudták, hogy ki a másik. Ők mát találkoztak?
- Mi?
Láttam mennyire szíven ütötte. Szinte hallottam ahogy millió darabra törik össze a szíve. Istenem mért történik ez velem? Elkezdett sírni, majd elrohant.
- Ezt jól megcsináltad Miley! Gratulálok! - mérgesen ránéztem majd a lány után rohantam - Lori! Várj már! Állj meg!
Mint aki nem hallotta, haladt tovább. De nem hagyhattam annyiban. Nem akarom őt örökre elveszíteni!
- Lorelei kérlek! Hallgass meg! - erre megállt.
- Tényleg? Na és mi a fenének hallgatnálak meg!? - kiabálta - Nem vagyok kíváncsi az idióta magyarázkodásodra! Nem gondolod, hogy ezzel elkéstél!?
- Tudom, hogy most mit gondolsz rólam, és teljesen igazad van! De nem minden az, aminek tűnik!
- Oh nem? Hónapokig hazudsz nekem, elhiteted, hogy fontos vagyok neked és, hogy szeretsz aztán egyik napról a másikra lelépsz, minden magyarázat nélkül! Bár így már megértem, biztos nehéz lett volna kimagyarázni azt, hogy van egy menyasszonyod vagy is most már feleséged!
- Lori, tudom jól, hogy most utálsz! De minden igaz, amit mondtam! Szeretlek! Most is! - próbáltam megmagyarázni, de esélyem se volt rá.
- Adam! Hogy mondhatsz ilyet!? Főleg a feleséged előtt! Plusz ha szeretnél beavattál volna a kis titkodba. Csak féltél, hogy ha megtudom, hogy vőlegény vagy akkor nem tudsz ágyba vinni. De sikerült, szóval már ugyanmindegy!
- Hagyd ezt abba! Tudod jól, hogy nem erről szólt nekem ez az egész! Minden egyes szó amit mondtam neked valaha, az igaz volt! Még ha most nem is úgy tűnik! De ez bonyolultabb ennél! Azért nem mondtam el, mert féltem, hogy félre értenéd és megharagudnál. De mivel már ez úgy is megtörtént elmondom! - neki kezdtem volna, de nem hagyta.
- Ne! Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi! Hagyj engem békén! Legyél boldog a feleségeddel! Ég veled Adam! - sarkon fordult és elment.
Már hiába kiabáltam, mentem utánna, hiába. Annyira dühös voltam magamra, Miley-ra és erre a szerencsétlen helyzetre. Visszamentem karon ragadtam Miley-t majd haza húztam. Nem szóltam hozzá. Jobbnak láttam ha inkább meg sem szólalok. Még olyat mondanék, hogy magam is megbánom.
A kanapén aludtam, ma nem bírtam egy ágyban aludni vele.
Másnap is fagyos volt köztünk a hangulat. A munka után, lassan mentem csak vissza. Olyan 6 óra lehetett mire beléptem az ajtón. Lefürödtem, majd leültem enni. Ő szemben ült velem. Kb a vacsora felénél megszólalt.
- Ő volt az ugye?
- Ki?
- Tudod, az a lány? Lorelei! Ő az akiért odavagy nem?
- Nem mindegy az?
- Hát nem! Sosem meséltél neki rólam?
- Nem.
- Miért?
- Mert féltem, hogy túl soknak gondolná a dolgot és örökre megharagudna rám.
- De arra nem gondoltál, hogy képes lett volna megérteni és elfogadni? Csak te nem voltál képes beavatni őt a múltadba!
- Hagyjuk ezt Miley! - lecsaptam a kanalam, majd elrohantam onnan.
Egész este jártam az utakat. Azt sem tudtam merre megyek, csak mentem. Egy kocsmáig vezetett az utam. Bementem és elkezdtem inni. Hajnalig ott voltam. Hogy hogyan keveredtem haza azt nem tudom, de reggel a kanapén keltem fel iszonyatos fejfájással. Miley adott fájdalom csillapítót és egy pohár vizet. Nem csináltam az nap semmit. Csak voltam magamnak, néztem a tv-t.
Este mikor aludni mentünk Miley egy különös dolgot mondott nekem.
- Figyelj csak Adam!
- Igen?
- Menj vissza az iskolába dolgozni!
- Hogy mi? - nem kicsit lepődtem meg ezen az ötletén.
- Jól hallottad! Menj vissza tanítani! Tudom mennyire hiányzik neked a tanítás. De még jobban az a lány. Ha visszamész lesz alkalmad beszélni vele és tisztázni a dolgokat.
- De Miley, én...
- Ne mondd nekem, hogy nem hiányzik! Mert nem hiszem el! Mindennap rá gondolsz, látom rajtad. Mikor bàmulsz ki az ablakon, a messzi távolba, vagy amikor éjszaka a csillagokat nézed. Hiányzik neked nem!?
- De, igen.
- Akkor menj vissza!
- De hogy hagynálak itt?
- Nem fogsz itthagyni! Megyek én is veled. Úgy sincs már sok időm hátra. Érzem. Addig elleszünk a belvárosi otthonomban. Azután már visszamehetsz hozzá, feltéve ha megbocsájt.
- Nem tudom erre mit mondjak. Megleptél.
- Hiába gondolsz egy szívtelen, érzéketlen dögnek, nem vagyok az! Tudom milyen az, ha ne lehetsz azzal akit szeretsz. Meg azt sem szeretném, ha miattam hullana szét az életed, ismét.
- Hát jó, legyen. Visszamegyek.
- Szuper! Örülök! - átkarolt, majd pillanatok alatt elaludt.
Ez az ötlete eléggé kiverte a biztosítékot. Hogy én, visszamenjek az iskolába? Ezekután, nem tudom jó ötlet-e ez az egész! Hiszen Lori gyűlöl engem. Persze ezt meg is értem, én is gyűlölném magam a helyében. Nem tudom lesz-e valaha esély rá, hogy tudjak vele beszélni és megmagyarázni a miérteket! Biztos szóba sem akar velem állni! De muszáj megpróbálnom még akkor is ha csak csekélyke esély is lehet a békülésre. Nem akarom őt elveszíteni! Remélem egyszer hajlandó lesz végig hallgatni, és a legfőbb, megbocsájtani!
Másnap felhívtam az iskola igazgatót, hogy visszamennék dolgozni. Furcsálta, hogy ilyen sokáig távol voltam, de szívesen fogadott. Mondta, hogy a következő hét hétfőjén kezdhetek is. Örültem neki. Furcsa lesz újra ott lenni. Ott állni a pad mögött, az osztály előtt és újra tanítani. Bele kell rázódnom újra. De már várom! Már csak azért kell imádkoznom, hogy sikerüljön rávenni Lorelei-t, hogy hallgasson meg. Remélem ebben segítségemre lesznek az égiek!