Mióta Kai megkapta az „engedélyem" hogy rólam írja a szakdolgozatát, azóta nem is láttam, aminek közel egy hete. Mondjuk annyira nem is baj, eléggé beégtem előtte, még ha ezt ő nem is vette észre. Azóta kicsit sikerült lenyugodnom de még mindig nem jutottam túl a dolgon. Annyira megalázó volt! Mondjuk én voltam a hülye! Hogy is képzeltem, hogy én kellenék neki!? Tiszta bolond voltam!
Péntek van, Owen ilyenkor hamarabb hazajön így elmentünk megnézni a kis Caleb-et hogy van. Szerencsére két nap alatt lezajlott ez a gyerek elhelyezés, így már az új szüleivel lehet. Kedvesek, folyton figyeljük őket a rejtett kamerán, semmi rosszat nem tesznek. A kis srác mindig örül ha lát minket, folyton nevet, mutogat ránk és pityereg ha elmegyünk. Tudom nem szabadna felzaklatni a kis lelki világát, hogy hetente néhányszor meglátogatjuk, de teljesen se akarunk kimaradni az életéből. Már azon is gondolkodtam, ha az orvosok megállapítják, hogy nem vagyok már mentálisan labilis, akkor magamhoz veszem. Csak jobb ha a saját maradék kis családja neveli fel. De ez még a jövő titka! Hazafelé úton a bátyám elújságolta, hogy tovább képzésre küldi a cég igazgatója a jövőhéten és kilobbizta nála, hogy mehessek én is. Nagyon megörültem, mehetek New York-ba!!! Mindig is el akartam oda menni, hogy végig járjam a Central parkot, elmenjek a Brodway-re, mindig is látni akartam ezeket a helyeket! Plusz jól jön ahhoz is, hogy azt a bizonyos dokit kiverjem a fejemből.
A hétvégém a tervezéssel és a csomagolással telt. Örültem, tele lettem energiával! El is mentünk vásárolni, csak nem mehetek oda csupa használt cuccokban! A kevéske fizetésemet ruhákra költöttem. Na persze nem mindent, meg van is némi összegem félretéve, de ahhoz inkább nem nyúlnék. Vasárnap este megvacsoráztunk a tesómmal és elmentem nézegetni a laptopon a városok utcáit, ahol majd én is járni fogok. De épphogy leültem megcsörrent a telefonom.
- Haló!?
- Szia Kai vagyok! Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak! Csak egy gyors kérdésem lenne, holnap betudsz jönni a kórházba? Egyeztetni kéne pár adatot a dolgozatomhoz!
- Szia! Ne haragudj, de nem fog menni. Holnap elutazok.
- Mi!? De ugye nem elköltözöl vagy ilyesmi!? -hangja vált aggódóvá, legalább is nekem úgy tűnt.
- Nem dehogy. Owen ilyen szakmai tovább képzésre megy és elkísérem én is.
- Huh akkor jó... -még telefonon keresztül is hallható volt a megkönnyebbült sóhaja.
- Mért, csak nem hiányoznék?
- Dehogynem! Ha kell utánnad mennék! -na erről most nem tudtam eldönteni komolyan mondja-e vagy csak viccel.
- Ugyan, ne mondj olyat amit nem tudsz betartani! Ráér egy hét múlva? Szombaton jövünk haza.
- Persze, megfelel akkor is. Köszi, hogy időt szakítasz rám és jó szórakozást kívánok neked!
- Köszönöm! Remélem jó lesz!
- Biztos vagyok benne. Most mennem kell behoztak egy beteget. Szia!
Lecsapta a telefont még elköszönni se tudtam. De megértem, a beteg az első. Azon kezdtem el agyalni vajon komolyan gondolta-e azt amiket mondott vagy tényleg csak tréfának szánta!? Bár komolynak tűnt a hangja, vagy lehet csak én akarom ezt belelátni, nem tudom... Mindegy nem rágódhatok ezen mindig! Nekem most örülnöm kell, hisz holnap utazunk New York-ba!!!
Miután az utolsó darab pólómat is bedobtam a bőröndbe mentem is aludni. Reggel korán keltünk, hogy elérjük a 7 órási gépet. Kicsit izgultam a felszállásnál, sose ültem még repülőn de nem volt olyan vészes. Landoláskor már semmi bajom se volt. Mikor kiszálltunk a gépből beleszippantottam a levegőbe ami kicsit fullasztó volt, biztos a sok jármű miatt. De ez sem tudott zavarni! Hiszen itt vagyok, a kedvenc városom egyikében már csak Seoult kéne letudnom és kész is van a bakancs listám. Beszálltunk az értünk küldött taxiba és már úton is voltunk a szállodába ahol szobát foglaltak nekünk. Gyönyöű volt ez a hely! Ez nem is szálloda hanem valami palota vagy nem tudom. Azt hiszem ez a hotel volt benne a Resszkessetek betörők filmbe. De nem tudom már 10 éves korom óta nem láttam azt a filmet, anyával volt egyfajta hagyományunk, hogy minden karácsonykor megnézzük. De mióta nincs...értelmetlennek tűnik megnéznem.
Az emeletre felérve szebbnél szebb látvány fogadott minket. A szoba amit foglaltak nekünk csodaszép volt! Annyira megragadott a látvány, a stílus meg kb úgy minden, hogy nem is akartam elmenni innen! Az első napunk csak város nézéssel telt, elmentünk mindenhová, a legtöbb helyre is amiket lelistáztam. Aztán már másnap neki mennie kellett a képzésre én meg elmentem kirakatokat nézni, fotókat csinálni, vásárolgatni. Így teltek el a napok egymás után. Kb minden egyes nap kimentem a Central parkba, olyan gyönyörű hely! Mivel az állatkert is útba esett, azt is meglátogattam. Olyan cukik az állatok, aranyosak és olyan büszkék, imádom őket! Mikor kifelé sétáltam a parkból hirtelen olyan szédülés lett úrrá rajtam, hogy muszáj voltam leülni. Forgott velem a világ, hányingerem lett és alig kaptam levegőt. Felhívtam Owent és kértem jöjjön értem mert nagy baj van. Ott is hagyott mindent és jött is azonnal. Bevitt egy közeli kórházba ahol azonnal kivizsgáltak. Amíg én bent feküdtem az orvosiban addig a bátyám a folyosón elintézett pár hívást, nehogy baj legyen abból, hogy csak úgy eljött onnan. Az orvos aki vizsgált kb fél óra múlva jött vissza, papírokkal a kezében és Owent be se engedte hiába mondtam, hogy ő a testvérem.
- Mért nem jöhet be?
- Mert ön a betegem és nem a kedves úri ember! Nem tudom maguknál hogy működnek a kórházak, de itt csak a beteget tájékoztatjuk az állapotáról!
- Na és mi az eredmény? Romlott az állapotom ugye?
- Tud arról, hogy ön rákos?
- Igen. Egy ideig kezeltek is miatta, de bizonyos okok miatt abbahagytam.
- Értem. Akkor így már érthetőek az eredmények.
- Miért mi van odaírva? -mutattam a papírra.
- Nos, a rákos sejtek eléggé elszaporodtak a tüdejében és elzárják a hörgőket abban, hogy eljuttassák a belélegzett levegőt a tüdőhólyagokba. Így nem tud tiszta levegő áramlani a vérsejtekbe ezáltal azok elhalnak.
- Értem. Akkor ha hazamegyek szólok az orvosomnak és elkezdjük újra a kezelést.
- Attól tartok ön nem érti!
- Mit? -kérdeztem értetlenül.
- Ha most azonnal elkezdenénk a kezelést már az sem segítene! Önnél már bekövetkezett a metasztázis azaz az áttét. A jobb tüdejéből átterjedtek a sejtek a balba is és gyanús foltokat találtunk a májon is.
Azt a...ku...! Ez most rohadtul lesokkolt. Nem is tudtam, hogy ennyire...hogy ennyire beteg vagyok... Hogy mondom ezt el Owen-nek? Nem tehetem ezt vele! Először anya, aztán apa most meg én hagynám magára. Nem az nem lehet!
- Na és a kemó? Az segít nem?
- Hát... Maximum lelassítja a folyamatot. Sajnos már annyira elterjedtek a rákos sejtek a szervezetében, hogy nem lenne értelme a kemoterápiának. Csak még gyengébb lenne és az utolsó hónapjaiban a kórházi ágyat nyomná. -tudtam most olyat kell megkérdeznem, amit sok ember sosem szeretne megtudni.
- Mennyi időm van még hátra?
- Ezt így nehéz megmondani...
- Kérem doktor úr! Csak tud mondani valamit, nagyjából mennyi!?
- Kb 5 hónap jobb esetben fél év. -lecsuktam a szemem, igyekeztem nem elbőgni magam.
- Értem. Köszönöm doktor úr! Most ha nem baj, elmennék?
- Persze, nem tartom itt. Menjen csak! Öm..csak egy jó tanács! -szólt utánam.
- Igen?
- Használja ki azt a kis időt ami van, éljen, szórakozzon! Ne merüljön el az önsajnálat mély tengerében, hiszen az utolsó napon bánni fogja, hogy nem tette meg azt amire egész életében vágyott.
- Rendben Dr. Stevens megfogadom a tanácsát. Köszönök mindent mégegyszer! Ég önnel!
Kimentem az orvosiból és Owen tárt karokkal fogadott. Ahogy ránéztem nem bírtam neki elmondani, egyszerűen nem ment! Igazság szerint még én se fogtam fel mi is történt az imént. Visszamentünk a szállodához és összepakoltunk. Másnap várt minket a taxi és kivitt a reptérre. A gépen folyton azon agyaltam hogy kéne elmondanom neki, de semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszembe. Egyáltalán lehet ezt finoman tálalni? Szerintem nem! De muszáj megtudnia hiszen ezt nem tehetem vele, nem hazudhatok neki hónapokig amíg csak egyszer egyik napról a másikra nem leszek többé. Hazaérve kipakoltam a bőröndből és vacsi készítés közben igyekeztem bátorságot összekaparni valahonnan, hogy el tudjam mondani. Leültünk az asztalhoz és megvártam még megeszi a kaját, nem akartam, hogy a sokk miatt ne egyen.
- Owen, beszélhetnénk? -kezdtem bele.
- Persze. Baj van?
- Hát...jah mondhatni...
- Sejtettem. Tegnap óta nagyon fura vagy és zaklatott. Történt valami a kórházban igaz?
- Jah, nagyjából...
- Terhes vagy?
- Mi!? Dehogy is! Nem!
- Akkor?
- Tudod...az az igazság, hogy...öm...
- Bökd már ki!
- Beteg vagyok!
- Ezt hogy érted? -ránéztem egy „nem igaz, hogy nem kapcsolsz" nézéssel- A rák?
- Igen. Rosszabbodott az állapotom. -böktem ki.
- Ohh értem. Semmi gond holnap bemegyünk Kai-hoz aki újra belekezd abba a gyógyszeres izébe.
- Nem! Az már nem használna...
- Ohh... Huh hát akkor megcsináljuk a kemót, igaz kihullik majd a hajad, de veszek neked parókát!
- Owen! -bólintottam.
Rámnézett majd leesett neki a dolog. Elég zaklatott lett, szaporán vette a levegőt és kivörösödött.
- Ne az nem lehet! A kemó majd segít, én ott leszek veled, segítek... -magyarázta teljesen kikelve magából, mint aki megőrült.
- Owen, Owen! Héhé! Hagyd abba! -szóltam rá erélyesen- Fejezd ezt be!
- Mennyi van még? -kérdezte könnyes szemekkel.
- Max hat hónap.
- A francba!
Felpattant és felborította az egész asztalt. Ami csak rajta volt minden összetört. A poharak, a tányérok millió darabban hevertek a padlón. Ő meg fogta a kocsi kulcsot és hangosan becsapva az ajtót elment itthonról. Én összeszedtem a sok szemetet a földről közben meg halálra aggódtam magam miatta, nagyon féltem, hogy valami hülyeséget csinál! Elmentem lefürödni és csak ültem az ágyamon és csendben, némán sírtam és vártam, hogy a bátyám megérkezzen. Elmúlt már éjfél is, de ő sehol sem volt, engem meg kimerített a sok aggódás és sírás így elaludtam. Álmomban eszembe jutott Kai, neki vajon hogy mondom el? Egyáltalán elmondjam? Nem tudom... Igaz „csak" barátok vagyunk, de mint barát joga van tudnia nem? Vagy nem? Jahjj nem tudom!!! Hiszen ott van neki az a szakdoga, ha most elpatkolok akkor tuti megbukik miattam. De ha nem mondom el akkor örökre megutál, amit nem szeretnék! Jó lenne tudni mennyire vagyok neki fontos és mit érez pontosan, mielőtt itt hagynám e földi poklot! Bár a párjaként halhatnék meg! De nem várhatom el, hogy csak azért mert haldoklom velem legyen. Az roppant nagy önzés lenne én pedig sosem voltam önző fajta! Plusz sosem kényszerítenék senkit olyasmire amit nem akar! Bár belelátnék a fejébe!
17. rész
2021-03-09
Hozzászólások (0)