Egy hónap telt el azóta, hogy itt vagyok! Hogy repül az idő, nemde? Sokszor átfutott az agyamon az ittlétem alatt, hogy vajon keresnek-e még engem? Vagy már teljesen feladták a reményt, hogy valaha láthatnak... Nem értem hogy nem találnak rám! Ilyen messze lennénk az otthonomtól? Ki tudja hol lehetek... Hiányoznak anyáék, Hailey és a barátaim is, Kayla, Chloe és már Molly is közéjük tartozik! Vajon hogy lehetnek? Mivel tölthetik mindennapjaikat? Gondolnak rám? Vagy már teljesen elfelejtettek? Anya... Istenem, bármit megadnék ha megölelhetném! Chad is... Ő zsaru, hogy a fenébe nem akadt a nyomomra? Nem is kutatnak utánnam?
Talán az ittléttől vagy a rám nehezedő magánytól, de kezdem azt érezni, hogy már nem maradt semmim és már senki sem vár rám. Ha sikerülne elszöknöm, ki tudja vajon lenne olyan aki hazavár? Örülnének ha újra látnának? Már fogalmam sincs mit higyjek vagy miben. Minden olyan monoton, egyhangú és néha kiszámíthatatlan.
Mióta Jason megígérte, hogy nem fog többé bántani, azóta egyszer sem ütött meg. Kiabálni kiabált velem, főleg mikor be akartam menni az egyik szobába, de az zárva volt. Egy fél napig hallgattam az ordítozását és néztem ahogy ripityára töri a hátsókertben lévő gránit szobrot. Ha tudtam volna, hogy oda tilos bemennem akkor biztos nem akartam volna meglesni mi lehet odabent. De ha egyszer nem mondja, hogy nem szabad... Honnan szívjam ki, a kisujjamból? De leszámítva az aznapi kis dühkitörését, egész nyugodtan telnek a hétköznapjaink. Eljutottunk odáig, hogy a felügyelete alatt kimehetek a kertbe. De nem mehetek messzebb öt méternél! Van mikor csatlakozik napi sétámhoz, olyankor kicsit messzebbre is elmegyünk. Nem mindig beszélgetünk, van mikor csak sétálgatunk egymás mellett és szótlanul figyeljük a tájat. Fura és talán őrültség is, de van mikor kifejezetten élvezem az ilyen délutánokat. Néha elmegy itthonról fogalmam sincs hova, de akkor alaposan lezár minden kijáratot és az ablakokra is ráhajtja a külső rácsokat. Tv-t csak akkor nézhetek ha megengedi és csak azt amit ő mond. Van mikor ide is becsatlakozik és megnézünk egy akció vagy horror filmet. Az összes hír csatorna le van kódolva neki, így fogalmam sincs mik a hírek a nagyvilágban, pedig jó lenne tudni. Még reklámokat sem nézhetek, nehogy véletlenül olyat adjon benne amivel idézem „okot adhatnék a menekülési szándékomnak" így mikor az megy, rögtön elkapcsolja. Néha nagyon nehéz ez a szerepjátszás és leginkább azért mert úgy érzem, hogy nem is játszom meg magam. Ami roppant ijesztő! Talán kezdeném feladni és belenyugodni a sorsomba, hogy tényleg itt maradok örökre? Mi lett velem? Észrevettem, főleg az utóbbi időkben, hogy egyre többször kell emlékeztetnem magam mi is a célom, miért játszok egy színpadi játékot. Amiért kezdek egyre inkább frusztráltabb lenni és aggódom! Mi történik velem?
- Michaela! Gyere enni!
Jason ordítozása visszarángat a valóságba, már ha ezt annak lehet nevezni.
- Egy perc és megyek! -szólok vissza.
Épp a fürdőben vagyok, egy kiadós zuhanyzás után. Ledobom magamról a köntösöm, hogy felvehessem ruhámat, de amint megpillantom magam a tükörben elborzadok. A lány aki visszanéz rám csak árnyéka régi önmagamnak. Csak most kezdem felfogni igazán mennyire megvisel a kényszeres ittlétem. Lefogytam, olyan vagyok akár Samu a csontváz bioszról. Nem vagyok az az önfényezős ember, de azért ezelőtt néztem ki valahogy, most viszont... Ha meglátna egy pasi azonnal inpotens lenne. Soha többé nem állna fel a cerkája. Totál beesett az arcom is és sápadt is lettem, akár egy vámpír. Mi lett velem? Pedig eszem rendesen, még ha éheztetve lennék azt mondanám oké a fogyás de így... Ennyire stresszelnék csak nem vettem észre? Na mindegy. Gyorsan magamra kaptam a melegítős térdnadrágom és egy bőbb pólót majd lesiettem a konyhába. Jó illatok terjengtek a helyiségben, mire gyomrom azonnal hangot is adott.
- Hmm mi ez a jó illat?
- Szezámmagos pulykamell, krumplipürével és van savanyú mártás meg cézár saláta is. Melyiket kéred?
- A savanyú mártást! -ültem asztalhoz- Mondd csak hol tanultál meg így főzni? Csak nem szakács a szakmád?
- Nem. Anyám tanított meg kiskoromban.
- Tényleg? Az jó, engem is anyu tanított. Bár én közel sem főzök olyan jól, mint te! Elmehetnél szakácsnak egy menő étterembe!
- Kössz Mia, kedves tőled. De nekem elég az is ha neked ízlik amit csinálok. Tessék, jóétvágyat!
- Köszönöm neked is!
Ebéd után ismét egy kis sétára indultunk. Kellemes volt az idő, bár a távolban elég sötét felhők gyülekeztek. Ezúttal az erdőbe mentünk, ami meglepett hiszen sosem jöttünk el idáig. Az állatok felváltva szaladgáltak előttünk, nyuszik, őzek sőt még sünik is elsétáltak a bozótosban. Az illat csodás volt, amúgyis mindig oda voltam az eső előtti pillanatokért, az a friss illat mindent megér, szinte már varázslatos. Más helyzetben ez egy idilli pillanat is lehetne, de így nem tudom teljesen élvezni a élményt. Hirtelen a fákközül előrontott egy fiatal szarvas és elszaladt előttünk, amitől úgy megijedtem, hogy azonnal Jason karjaiba ugrottam.
- Jaj bocsánat, ne haragudj! -léptem el tőle zavartan.
Miért is jöttem zavarba?
- Semmi baj -nevetett- én is megijedtem.
Folytattuk sétánkat, de a továbbiakban nem engedte el kezemet, sőt ujjait enyéim közé furakodtatta és összekulcsolta azokat. Tágra nyílt szemekkel néztem kezeinkre, de nem mertem elhúzni onnan. Féltem talán azzal csak felhergelném. Egy nagyobb kör után visszaindultunk a házba de kb a mező közepén a semmiből záporeső zúdult a tájra. Rohanni kezdtünk, és a furcsa is a furcsában, hogy mindezt nevetve tettük meg. Nem az volt benne a bizarr, hogy ő nevetett hanem, hogy én is. Mire felértünk a verandára csurom vizesek voltunk. Úgy folyt belőlünk a víz ahogy a felhőből szakadt az eső. Amennyire tudtuk kicsavartuk ruháinkat és bementünk a házba. A rákezdő mennydörgés és villámlás jelezte, hogy most jön csak a fekete leves. 1-1 hangosabb égzengésnél összerezzentem, sose szerettem az ilyen intenzív viharokat. Az ablakból néztük ahogy végigsöpör a zivatar a tájon. Ahogy ott álltunk egy ideje, elkezdtem fázni rázott a hideg.
- Gyere, öltözz át! -karolt át féloldalasan és az emelet felé irányított el- Nem akarom, hogy megfázz!
Csak bólintottam. Kibújtam csurom vizes cipőmből és felrohantam a szobámba. Kivettem az első rongyot ami a kezemügyébe akadt és a fürdőbe vonultam. Megszárítkozás után száraz fehérneműimet vettem magamra, ami jól esett, végre nem a vizes cuccokban álltam. Mikor nadrágomért nyúltam ismét a tükörbe pillantottam. Meglátva vékony kis testemet elszörnyülködtem. Milyen vékony lettem, hihetetlen! Egy pillanatra megtámaszkodtam a mosdó karimájában és lehajtottam fejem, próbáltam kiűzni a zavaros gondolataimat. Mikor újra felnéztem Jason ott állt mögöttem. Megijedtem! Azonnal becsaptam az ajtót és magamra kapkodtam a ruháim.
- Nem tudsz kopogni? -morogtam dühösen.
- Ne haragudj! Azt hittem valami baj van, csak meg akartalak nézni.
- Hát ez jobban sikerült mint gondoltad, nem? -tártam ki az ajtót- Bemehetsz! -jöttem ki.
Meg se vártam mondani akar-e valamit vagy nem, lementem a nappaliba. Kb fél órával később Jason is lejött és szóra sem méltatva engem a konyhába vonult. Estig ki sem jött onnan. Majd szólt, hogy üljek asztalhoz. Elkezdte behozni szépen sorban a kajákat. De mikor még tíz perc múlva is csak a különféle ételeket hordozta be, már nem bírtam tovább szó nélkül.
- Vendégeket várunk talán? Vagy mi ez a sok kaja?
- Ez mind a tiéd.
- Az enyém!? -lepődtem meg- Mi vagyok én vemhes ló, hogy ennyit egyek? Nekem ez sok Jason!
- Nem! Ezt mind meg fogod enni, addig innen fel nem állsz!
- Mivan? Dehát akkor itt fogok ülni napokig!
- Nem baj, akkor itt leszünk napokig. Akkor is szeretném ha mindent elfogyasztanál.
- Azért csinálod ezt mert láttál? -néztem rá érdeklődve, de nem válaszolt, innen tudtam a választ- Az ételtől nem fogok helyre jönni Jason. Ez nem étvágy kérdése, ez már lelki dolog. De neked ezt jobban kéne tudni nem?
Upsz! Na ezt nem kellett volna!
- Ezt meg hogy érted? Szerinted őrült vagyok?
Felpattant és az egész asztalt felborította, a rajta lévő összes étel a padlón landolt. Hosszú idő óta először ijedtem meg tőle. Helyemen maradtam, megmozdulni se mertem.
- Nem. Nem ezt mondtam! Csak hallottam arról milyen betegséggel kezeltek téged.
- Nem vagyok őrült! Azok a rohadt zsernyákok aggatták rám ezt a jelzőt! Csak mert nem értenek meg, senki sem ért meg... És aki kicsit is másként viselkedik, mint ők rögtön elkönyvelik mindenféle pszichés betegnek! De nem vagyok az!
- Bocsánat nem akartalak leszólni, nem úgy értettem! -emeltem fel kezeim védekezően- Úgy értettem, hogy neked is történtek dolgok a múltadban ami miatt kicsit megzuhantál, így áttudod érezni ezt a dolgot. Nem mondtam, hogy őrült vagy!
- Nem vagyok az. Nem szeretem ha ilyen jelzőket aggatnak rám! -ment ki a konyhába- Menj fel és feküdj le! Majd viszek neked valamit enni.
Nem mertem ellenkezni, mint a bólogatós kiskutya hevesen rázva fejemet inaltam fel az emeletre. Átöltözve pizsimbe bebújtam az ágyba és próbáltam lenyugtatni hevesen verő szívemet. Kb egy óra múlva a tomboló férfi fel is jött, gondolom kaját hozott nekem, de én úgy csináltam mint aki már mélyen alszik. Addig ki sem nyitottam a szemem amíg nem hallottam az ajtót becsukódni. Mikor már a lépteit sem hallottam hangosan fújtatva engedtem utat könnyeimnek. Oldalra fordulva bámultam ki az ablakon, az égen lévő csillagokat nézegettem. Egy hullócsillag suhant át az éteren, gyorsan összeszorítottam szemeim és keresztbe kulcsolva ujjaim kívántam egyet. Azt, hogy végre hazamehessek. Tudom gyerekes és egy elégő meteor nem teljesít kívánságokat, mégis jó volt valamiben reménykedni. Pedig már azt hittem sikerül elnyernem a bizalmát, erre ez történik. Most kezdhetem az egészet előről! Ezentúl biztos megint nem fog magamra hagyni, sőt talán a házból sem léphetek ki.
Másnap arra ébredtem, hogy a nap a szemembe tűz. Ránéztem az ágy melletti szekrényen pihenő kis órára és azt hittem a földön kötök ki. Tíz óra van!? Miért nem keltett fel? Ez fura! Sosem szerette ha nyolcnál tovább alszom, mindig felébresztett valahogy. Legtöbbször vizet kaptam az arcomba. Mi történhetett? Lassan lebotorkáltam a nappaliba de az üres volt, ahogy a többi helyiség is. Hát ez meg hol lehet? Megnéztem a ház összes szegletét de sehol sem találtam, pedig még a pincébe is lementem, ahová utálok menni! Az ajtók zárva ugyan de az ablakokon nincs ott a rács. Ha elment volna itthonról akkor a rácsot is behajtja. Vagy talán elfelejtette volna? Kérdésemre a ház előtt sebesen leparkoló kocsi és a pár pillanattal később berontó férfi adott választ. Rettentően zavart állapotban volt, ruhája koszos volt és kezeiről csöpögött a vér. A vér!? Jesszus! Mit csinálhatott?
- Mi történt? -mentem oda azonnal.
- Ne most! -lökött félre- Hol a doboz? Valahol itt kell lennie. Jaj a szobámban. -motyogta magában.
- Mi történt Jason? Mit csináltál? -utánna mentem, nem hagytam annyiban.
- Hagyj most! Menj a szobádba és ne gyere ki amíg azt nem mondom!
- Nem! -feleltem mérgesen- Nem megyek sehová amíg el nem mondod mi történt!
Hirtelen megfordult és nekem rontva a falhoz vágott. Akkorát nyekkentem, hogy a padlón kötöttem ki. Lábaimnál fogva hurcolt el a szobámig, közben kérleltem, hogy ne csinálja de mint aki nem hall, folytatta kínzásom. Mikor már az ismerős parkettán terültem el elengedte lábaim és kezemet az ágy keretéhez bilincselte. Majd felpattanva kiviharzott és újra hallottam azt a régi kattanó hangot. Ismét bezártak. Bármit is tett velem, semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy vajon mit művelhetett. Kinek a vére lehet a kezén és a ruháin? És vajon életben lehet az akit bántott? A múltját ismerve nem biztos, hogy igen a válasz.