A fejmosás amit Kai-tól kaptam azt hiszem jól jött! Jókor, jó időben. Azóta Owen is megtudta mit csináltam vagyis mit nem csináltam, azóta folyton mellettem van és el se mozdul az ágyamtól. Kai az ominózus eset óta nem szól hozzám, sőt be se jön. Más orvosom van, egy nő. Mondjuk megértem, hogy nem akar szóba állni velem, a helyében én is ezt tenném.
Mikor ki engedtek a kórházból meg akartam őt keresni, de éppen nem volt ügyeletben. Nem tudom ez szándékos volt-e vagy sem, de jól időzített volt, hogy ne legyen itt. Owen-hez mentem, végleg odaköltöztem. Ő visszaadta Kai-nak a háza kulcsait, azóta nem is beszéltek. Hogy eltereljem gondolataimat róla, segítettem a bátyámnak nevelőszülőket nézni Caleb-nek. Akadt is egy remeknek látszó pár, el is döntöttük, hogy másnap meglátogatjuk őket és elbeszélgetünk velük. Így is történt. Kb 3 óra kocsikázás után elértünk a megadott címre. Gyönyörű házban laktak, a kertben fákkal, virágokkal, hintával. A lakásban is körbe vezettek minket és megmutatták leendő gyermekük szobáját. Tetszett amit látok, ha átmennek a szóbeli vizsgán asszem megtaláltuk az öcsém új családját! A nappaliban leültünk, megkínáltak minket üdítővel és sütivel.
- Na és mondja Mrs. Roberts mióta nevelőszülők?
- Ugyan nevezz csak Caroline-nak! -mondta kedvesen- Egyébként már közel 15 éve vagyunk nevelőszülők a férjemmel. Már három generáció gyermeket neveltünk fel és iskoláztuk ki. Összesen 9 gyereket. Közülük hármat örökbe is fogadtunk.
- Az igen! Kilencet?
- Igen. Mert volt egy hármas testvér pár, iker gyerekekkel és a nővérük nem akarta magára hagyni a testvéreit. Így örökbe fogadtuk mindhármójukat.
- Ez kedves maguktól! Na és mi lett velük? -kérdezte bátyám.
- Hát az első alkalommal egy fiú gyámjai voltunk, ő NBA kosarazó lett. Aztán jöttek az ikrek és nővérük, ők orvosnak tanultak a lány pedig ügyvéd lett. Aztán kihoztunk újabb hármat, ők is mind 1-1 szakmát kitanultak és abban is dolgoznak. Aztán jött kettő. Velük nehezebb volt mert fekete bőrü gyerekek voltak, nehezen fogadták el őket az iskolában, de mindent megadtunk nekik amit csak lehetett. Sajnos az egyikük drog függő lett az egyetem alatt, rajta nem lehetett segíteni... A másikuk pedig a zene iparban dolgozik, mint producer.
- Értem. Na és hogy érintette önöket a fiú aki kábítóhoz nyúlt?
- Próbáltunk neki segíteni! Mindenben! -fakadt sírva a nő, visszaemlékezve a múltra, férje vígasztalta.
- A feleségem többször elvitte őt elvonóra, pszichológushoz de nem segített. A középiskolában elég rossz baráti körbe keveredett és ez elkísérte őt az egyetemen is. Sajnos az igyekezeteink kevésnek bizonyultak...
- Nagyon sajnálom! Megbocsájtanak egy percre? Megbeszéljük a bátyámmal mi legyen!
- Persze, csak nyugodtan!
Kimentünk a hátsó kertbe, ami gyönyörűen volt gondozva, a pázsit folyamatosan ápolva volt, a virágok locsolva, gazolva, a hinta alatt vastagon homok ha esetleg a gyerek kiesne belőle. Tetszett a hely!
- Na mit gondolsz hugi?
- Nekem tetszenek és őszintének tűntek! Látni a nőn mennyire megviselte annak a fiúnak a sorsa! Szerintem Caleb itt jó helyen lenne. Szerinted?
- Én is így gondolom! Persze azért gyakran eljövünk majd megnézni hogy van és meg is látogatjuk! Meg elrejtek egy rejtett kamerát, hogy felvegyük minden okés-e a házban.
- Jó ötlet! Akkor menjünk és közöljük velük a jó hírt!
- Menjünk!
Bementünk addigra Caroline is megnyugodott, izgatottan ült a válaszunkra várva. Leültünk korábbi helyünkre és kertelés nélkül belekezdtünk.
- Nos, meg kell mondjam nagyon szimpatikusnak tűnnek így elsőre és szép, csendes környezetben élnek. Így a bátyámmal arra a döntésre jutottunk, hogy szeretnénk ha önök lennének Caleb nevelői!
- Tényleg? Ez nagyszerű! -ölelte meg a nő a férjét örömében.
- De! -szólalt meg Owen- Gyakran jövünk majd látogatni és ellenőrizni a körülményeket! Na persze nem mintha nem bíznánk magukban, csak jobb az óvatosság!
- Ez természetes! Jöjjenek amikor csak akarnak! Sőt előtte ne is szóljanak, hogy meglepetésként érjen minket, így nem lehet azt mondani, hogy volt időnk „eltakarítani a romokat". Sajnos volt már dolgunk olyan rokonnal aki minden áron azt akarta bebizonyítani, hogy mi rossz szülők vagyunk, de nem tudtak ilyesmit elérni mivel mindig nagy odafigyeléssel neveljük a gyerekeket!
- Mi ilyesmit fel se tételeznénk magukról, csak szeretnénk tudni, hogy az öcsénk tényleg jó családban nő fel!
- Emiatt nem kell aggódni! Úgy fogjuk kezelni, mintha a sajátunk lenne. Mivel sosem lehetett gyermekünk így kifejezetten örülünk, hogy egy babát kapunk. Annyira nagyszerű lesz! Ugye Harold!?
- Hát persze drágám, egy valóra vált álom!
- Akkor mindent megbeszéltünk. Értesítjünk a gyermek szolgálatot és elintézzük a szükséges papírokat. Néhány nap és a kis Caleb itt lehet magukkal!
- Már alig várjuk! Köszönjük, szívből köszönjük! -hálálkodott az asszony.
- Mi tartozunk hálával! Akkor pár nap múlva találkozunk. Viszlát!
Elköszöntünk és beszállva az autóba hajtottunk is hazafelé. Egy gonddal kevesebb nyomta a vállunkat. Örültünk, hogy legalább ezt letudtuk. Bár a szívünk szakad meg a kis Caleb-ért, de egyikünk sem olyan biztos pont az életében, hogy képesek lennénk őt felnevelni. Hiszen Owen éjt-nappalá téve dolgozik, én meg labilis állapotom miatt alkalmatlan vagyok rá, legalább is az orvosom szerint. Csak remélni tudom, hogy boldogan nő fel és egy csomó vidám, kalandos élményben lesz része! Útközben átbeszéltük mikor megyünk próba szerűen látogatni, mikor ha szólunk stb stb.
Hazaérve eldöntöttem, hogy felkeresem Kai-t, muszáj beszélnem vele! Elkértem Owen-től a címét, mert ő tudja. Bár nem akarta megmondani, de a végén csak megegyeztünk. Felszálltam a buszra és úton is voltam a címre. Leszállva a buszról egy utcában találtam magam, elindultam rajta. Közben a papírra írt szöveget olvastam. Figyeltem a ház számokat, kb az utca felénél megpillantottam a 42-es számot. Ez lesz az! Mondtam magamban, majd odamentem. Ám az ajtó előtt megtorpantam. Elgondolkodtam mit is mondhatnék!? Egyáltalán akar-e velem beszélni? Vagy lehet simán csak elhajt. Bár félelmem nagy volt mégis túl kellett ezen lépnem, muszáj beszélnem vele lesz ami lesz! Bekopogtam. Beletelt egy kis időbe mire kinyílt az ajtó, de mikor megtörtént újra szembe találtam magam azzal a zöldeskék szempárral, mint a legelején. Csupán pár centire nyitotta ki, alig látszott ki a fél teste, de abból annyit is láttam, hogy lezseren a falnak támaszkodik és csak néz rám. Csupán már ennyitől zavarba jöttem, akkor hogy akarok én vele komolyan beszélni? Hűha, ez kemény menet lesz!
- Mit akarsz itt? -szólalt meg végül.
- Beszélni szeretnék veled. Bemehetek? -próbáltam kiskutya szemekkel nézni rá, de mivel nem vagyok kutya nem tudom hogy kell.
Erősen elgondolkodott, féltem, hogy be se fog engedni. Bár teljesen megérteném! Aztán pár perc után szélesebbre tárta az ajtót és fejével aprót biccentett, miszerint bemehetek. Így is tettem és a konyhában megállva, megvártam őt míg odaér. Becsukva az ajtót követett engem. Ott is a falnak neki támaszkodott és várta, hogy kezdjem már el a szövegelésem. Igyekeztem összeszedni a gondolataim, nehogy hülyeségeket hordjak itt össze.
- Szóval, mért is vagy itt?
- Igazad volt! -pattant ki belőlem.
- Miben is? -tette karba a kezét.
- Hát abban, hogy nem gondolkodtam mikor le akartam ugrani a hídról. De abban nem volt, hogy nem gondoltam rád vagy Owen-re. Mert igen is gondoltam, sőt! Igazság szerint te voltál az utolsó gondolatom mielőtt megérkeztél. -mire ezeket kimotyogtam, a szívem a torkomban dobogott annyira izgultam.
- És ezzel most mit kezdjek?
- Jah... Öm...semmit, igazából semmit. Csak akartam, hogy tudd csak te jártál a fejemben és nagyon sajnálom amit tettem! Bár visszacsinálni nem tudom, de megbánni igen és meg is bántam. Bár lehet ez téged már nem érdekel, sőt biztos hidegen hagy, ami nem baj! Biztos a helyedben és is így gondolnám. Ki akarna szóba állni velem? Kész vicc! Mindegy, köszi, hogy meghallgattál! Sokat jelent!
A végét már csak elhadartam és elindultam kifelé. Nem akartam tovább rontani a helyzeten és egyre kínosabb helyzetbe hozni magam, így is elég ciki volt! Mikor elmentem mellette megragadta a karom és visszahúzott. Meglepett ez a dolog, azt hittem jól becsapja utánnam az ajtót.
- Miért?
- Mit mért?
- Mért gondoltál akkor rám? Mi késztetett arra, hogy rám gondolj?
- Oh, hogy az! Hát... Tudod...öm... Mióta megismertelek eléggé fontos lettél számomra és meg is kedveltelek, meg hát...jó veled lenni, dumálni, vagy csak simán ülni és nem csinálni semmit.
- Mióta van ez nálad?
- Húh, hát...elég régóta.
- Na és mért nem mondtad el?
- Mert akkor még ott volt a barátnőd és nem akartam bekavarni! Nem vagyok az a gaz csábító fajta! Hiszen tudom milyen szar ha egy kapcsolatot egy idióta harmadik szétbarmol! Nem akartam én lenni az az idióta.
- Hjajhh... -sóhajtott.
- Mi az?
- Tris, Tris! Áruld el, most mit csináljak veled!? -kérdezte mosolyogva, enyhe kínlódás ült ki az arcára.
- Nem tudom, ezt neked kell eldönteni! Ha úgy gondolod, ne találkozzunk többet és felejts el!
- És szerinted erre én képes lennék?
- Hát, nem is tudom. Egy ideje sikeresen kerülsz engem! Nem olyan nehéz az!
- Jaj Tris az nem azért volt! Csak... Annyira kikészített ez a harakiris dolog, hogy totál elvesztettem a fejemet, még a munkámra se tudtam koncentrálni!
- Harakiri? Nem volt nálam tőr se kés!
- Tudod hogy értem!
- Tudom, csak viccnek szántam, bocsi!
- Tris! Figyelj, te egy nagyszerű lány vagy! Kedves, rendes, okos, szép! De rettentő buta és önző! Simán kioltottad volna az életed ha én nem vagyok ott! Akkor ne mondd nekem azt, hogy fontos vagyok neked! Mert ha így lenne ilyesmi eszedbe se jutott volna! -kiabált velem.
- Igen igazad van! Hülye vagyok, komplett idióta! -kiabáltam én is- De nem tudod milyen szar ilyen okádék életet élni! Anyám meghalt mikor 10 voltam, 14 se voltam mikor apám először megrontott! Mindenki lenézett, elítélt, csúfoltak, elhordtak mindennek! Szerinted így kinek lenne kedve élni!?
- Elhiszem, hogy szar életed volt! De hidd el nem csak neked lehet ilyen életed! Nekem anyám 10 éves koromban meghalt rákban, 2 évig szenvedett, folyton azzal bíztatták, hogy meggyógyul és haza jöhet hozzám, de nem így lett! Majd megszakadt a szívem mikor a sírja felett álltam, mégse jutott eszembe az, hogy eldobjam azt az életet amivel ő ajándékozott meg! Hiszen sokan szenvedett ő azért, hogy én éljek! Neked anyukád mit mondana ha itt lenne?
- Nem tudom...
- Valószínűleg nem lenne elragadtatva a cselekedetedtől! De biztos vagyok abban, hogy átölelne és azt suttogná a füledbe, hogy ne add fel, harcolj jön még jobb is! Vagy tévedek?
- Nem... -feleltem könnyeimmel küszködve.
- Az csak rajtad áll mit hozol ki abból amik veled történtek! Hogy felállsz és erősebb leszel mint valaha, vagy hagyod, hogy egy kis akadály legyőzzön és megtörjön!
- Igazad van! Annyira sajnálom Kai! Nem is tudom mit gondoltam, nem is gondolkodtam csak...ez...olyan nehéz! -sírtam el magam- Sajnálom! -súgtam elhaló hangon.
Egy darabig állt előttem majd közelebb jött és szorosan magához ölelt. Olyan jól esett a közelsége, hogy mégjobban sírni kezdtem. Aztán hirtelen felkapott a földről és elcipelt a kanapéig, ahova leültetett és nem mozdult el míg abba nem hagytam a sírást. Kellett egy kis idő amíg abba tudom hagyni, mikor befejeztem ő felállt és a konyhába ment. Elkezdett főzőcskézni. Elmentem a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam, mikor visszaértem már finom illatok járták át a házat. Leültem a konyhapulthoz, és néztem ahogy főz. Hirtelen egy koreai sorozat jutott az eszembe, amiben kb ugyanez a jelenet van. A lány nézi ahogy a pasi főz, közben csurgatja rá a nyálát. Itt kb ugyanez volt, még nagyjából a nyálcsurgatás is. Most már értem mire mondják azt az emberek, hogy beleélik magukat a filmbe, hát ez tényleg olyan volt! Már csak azok a kis apró mozdulatok hiányoztak mint a soriban.
- Megnéznéd a húst?
Hirtelen annyira megijedtem ahogy hozzámszólt, hogy majdnem leestem a székről. Azta! Ennyire beleéltem volna magam a gondolataimba? Hűha!
- Persze! -felpattantam és a tűzhelyhez mentem.
Megforgattam a husikat és kicsit megsóztam őket. Én mindent nagyon sósan eszek, anyám mondta réget, hogy én sót sóval eszek. Sokszor viccelődtünk ezzel. Ahogy ezek eszembe jutottak annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, hogy kezd égni a hús. Kai lépett szorosan a hátamhoz és lekapta a tűhelyről a serpenyőt. De ahogy emelte némi olaj a kezemre fröccsent és megégetett.
- Áú! -kiáltottam fel.
- Mi a baj? -nézett aggódva.
- Kicsit megégett a kezem. -mutattam sajgó csuklómra.
- Gyere bekötözzük!
Bevonszolt a fürdőbe ahol előszedte a szekrényből az elsősegély dobozt.
- Hol a francba van a kötszer?
Kérdezgette magától, mert kétlem, hogy tőlem kérdezné. Ahogy körbe néztem megláttam a kötszeres dobozt a szekrény tetején. Próbáltam levenni, de nem sikerült úgy ahogy kellett volna. Kicsike vagyok, így nem értem el, csak nyújtózkodtam hátha. Ezt kb minden velem egy magasságú ember megérti. Ahogy nyújtózkodtam, hátha valami csoda folytán megnyúlik a kezem egyszer csak egy másik kezet láttam az enyém felett, ami simán elérte a kis kék dobozkát. Megfordultam és Kai szorosan a hátamhoz volt simulva, hogy elérje a szekrény tetejét. Kb egy fejjel volt tőlem magasabb, így ez gondtalanul ment neki. Lenézett rám, istenem de magas, biztos jó lehett odafentről a kilátás. Ahogy nézett elvesztem tekintetében, olyan klisés volt ez a jelenet. Már szinte én is egy szereplőnek éreztem magam megannyi sorozatból. Tetszett ez a felállás!
Leültetett a kád szélére és ellátta a kezem. Olyan profin csinálta! Mondjuk ez nem is csoda, hisz orvos! Ha ő nem lenne profi akkor ki? Mikor befejezte kitessékelt a fürdőből és asztalhoz ültetett. Megvacsoráztunk majd haza vitt a kocsijával. A kapu előtt leparkolt és kezemet megfogva marasztalt.
- Tris, szeretnék kérdezni valamit? -ez annyira meglepett, remélem megkér, hogy legyek a barátnője!
- Mit? -kérdeztem izgatottan.
- Huh, nem is tudom hogy kérdezzem meg!? Már régóta készülök erre!
- Csak mond ki egyszerűen! Úgy könnyebb! -bíztattam.
- Rendben. Mondd csak, megengeded, hogy rólad írjam a szakdolgozatom? -hogy mi!? Ne már!
- Ö... -hirtelen ennyit tudtam kinyögni- Rólam?
- Igen. Annyira érdekes és egyedi az eseted, hogy tökéletes lenne a vizsgámra! Mondd csak megengeded?
- Öm persze, mért ne! Írd csak! Remélem ötösre vizsgázol!
- Annyira köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem! Köszi! -ölelt meg örömében.
- Szívesen... Bocs de már mennem kell, Owen halálra aggódj magát! -igyekeztem minél hamarabb kiszállni ebből a kínos helyzetből.
- Persze menj csak! Nem akarlak feltartani. Jóéjt!
- Neked is.
Becsuktam a kocsi ajtót ő meg elhajtott. Istenem mekkora égés volt ez! Hogy lehetek ekkora idióta!? Jah, majd pont ő fog megkérni, hogy a párja legyek! Ekkora baromságot is csak én tudok kitalálni! Szánalmas egy ember vagyok! Totál lealázva és csalódottan mentem be a házba. Közben csak nevetni tudtam magamon, hogy milyen hülyeségek jutnak eszembe! Remélem nem szűrt le semmit a viselkedésemből! Mert akkor a következő haveri találka igen csak ciki körülményekközt zajlana le! Hogy lehetek ekkora idióta!? Megáll az ész!
16. rész
2021-03-07
Hozzászólások (0)