Két hét. Két hét telt el azóta, hogy felébredtem a pincében. Azóta sínylődöm egyedül, magányosan egy sötét kis zugban. De legalább már nem vagyok kikötözve akár egy kínzásra ítélt rab. A pincét ugyan nem hagyhattam el, Jason mindig zárva tartotta. Már hiányzik a napfény, a friss nyári szellő, még az eső is! Fogalmam sincs milyen lehet odakint az idő. Tombol-e már úgy rendesen a nyár? Vagy esetleg heves viharok dúlnak? Nem tudom. A falon lévő baglyos órának köszönhetően tudom mennyi az idő, na nem mintha bármit is segítene rajtam. Az éppen nyíló ajtóra felkapom tekintetem és a rajta belépő férfit kezdem el nézni. Éppen ételt hoz nekem. Arcát fürkészve próbálom kideríteni milyen hangulatban van, mert attól függ kapok-e vagy sem. Nyugodtnak tűnik, bár nála sosem lehet tudni. Mikor jó napja van olyan, mint mikor megismertem, kedves, aranyos és ellehet vele beszélni. De ha bekattan a kakukkos óra akkor azért is lepofoz ha csak levegőt veszek. Olyankor minden zavarja. Ha rosszul fogom meg a kanalat, ha nem eszem meg az éppen hozott ételt vagy ha válaszolok a feltett kérdésére. Igyekszem úgy cselekedni és azt tenni amit mond a minél kevesebb bántás érdekében, de néha kevésnek bizonyul az igyekezetem. Ilyenkor mindig az az interjú jut eszembe amit a tv-ben mondtak róla és betegségeiről. Bár mondjuk könnyebb lenne ha tudnám hogyan próbáltak segíteni rajta és milyen gyógymóddal lehet stabilizálni a dühkitöréseit. Nem mondom magam ostobának sem gondolkozásra képtelennek de ehhez pont nem értek, nem tanultam pszichológiát sem efféle tantárgyakat. Persze biológiából vettünk 1-2 anyagot ami az agy rejtelmeiről szólt és néhány szellemi betegségről de az mégsem ugyanaz. Annyit biztosan tudok, hogy akinek egyszerre három mentális betegsége is van, azzal nagyon óvatosnak kell lenni! Hiszen sosem lehet tudni mikor kap egy erőszakos dühkitörést vagy éppen mikor van kedves hangulatban.
Gondolataim mélyéről az ölembe helyezett tálca térített vissza. Gyorsan megragadtam a széleit nehogy a földre borítsam az ételem. Jason leült mellém és ezúttal nem kezdeményezett beszélgetést, én sem mertem. Inkább megfogtam a kanalat és elkezdtem enni.
- Finom? Ízlik? Én készítettem. -szemei csillogtak, csak arra várt, hogy egekig magasztaljam a főztjét.
- Igen nagyon finom. Mi ez? Kínai kaja?
- Majdnem, koreai. Kimchi a neve. Végülis a kontinens ugyanaz.
- Remek lett, köszönöm!
Megvárta amíg megeszem mindet majd fogta a tálcát és elindult kifelé. Gondoltam ha már jobb passzban van bepróbálkozok nála, hátha sikerül végre kijutnom innen!
- Várj! -szóltam utánna- Meddig kell még itt lennem? Megbűnhődtem már nem gondolod? -igyekeztem magabiztosnak tűnni.
- Hidd el én lennék a legboldogabb ha nem kéne itt tartsalak, de a múltkori kis kirohanásod nem ismétlődhet meg!
- És ha megígérem, hogy nem szököm el? Bármit megígérek, csak kérlek ne kelljen itt lennem! -könyörögtem- Annyira hiányzik már a napfény! Kérlek!
- Átgondolom.
Becsapta az ajtót az orrom előtt. Hallottam ahogy kattan a zár, ismét csak egy rab voltam. Visszabotorkáltam a kis ágyacskámra és leültem rá. A falióra kattogása csak ami végig szántott a sötét helyiségen, egyébként néma csönd volt. Amit már nagyon utáltam! Vicces, régebben mindig nyavajogtam anyáéknak, hogy hangszigeteljük a szobámat mert a sok rohadt kocsitól még aludni sem tudtam, de most... még az is hiányzik. Ez a csend már-már aggasztó. A percek lassan órákká alakultak át, de még mindig a félhomályban ültem. Mikor már kezdtem teljesen feladni a reményt, hogy valaha is kijuthatok innen egyszercsak kinyílt a hatalmas vasajtó.
- Döntöttem. Megengedem, hogy feljöhess hozzám. De csak abban az esetben ha mindig azt teszed amit mondok! Máskülönben visszakerülsz ide!
- Rendben, megígérem! Azt fogom tenni amit kérsz, jó leszek!
- Akkor, gyere! -tárta szélesebbre az ajtót.
Ahogy lépdeltünk fel az ismerős lépcsőfokokon kezdtem érezni, hogy lábaim mennyire elgyengültek a sok fekvéstől és a szűk helytől. Az sem könnyített a dolgon, hogy sebem nem igazán akart gyógyulni. Bár már a varrást kiszedte belőle, mégis a fájdalom nem múlt el. Néhány fokonként meg kellett állnom pihenni, egyszerűen nem bírtam a tempót. Féltem talán ezzel felidegesíthetem Jasont és netalán visszaküld a pincébe vagy újra megver, de nem. Visszajött mellém és ölébe vett, úgy cipelt fel a nappaliba. Furcsáltam a helyzetet, még sosem csinált ilyet. Csak néztem arcát miközben cipelt, próbáltam leolvasni vajon mire gondolhat, de nem tudtam. Kész rejtély ez a férfi! Mikor végre felértünk szemeimet azonnal bántotta az élesen beszűrődő fény és a napnak sugara, hunyorognom kellett. Letett a kanapéra és otthagyva engem a konyhába sietett. Mivel onnan rálátni a nappalira -és vissza is- figyeltük egymás cselekedeteit. Tudom veszélyes és talán kapni is fogok érte, de muszáj megtennem! Lassan felálltam és elindultam az ajtó irányába. Jason minden mozdulatomat figyelte, hátra sem kellett néznem, tudtam engem bámul. Pár méterre a szabadságomat jelző barna ajtótól hirtelen irányt változtatva az ablak elé léptem. Felemelve kezemet elhúztam a halvány sárga színű függönyt és kitekintettem az átlátszó üvegen. Gyönyörű volt a táj! Mindenfelé nagy zöldesség amerre a szem ellát! A nem túl messze lévő erdőben állatok járkáltak gondtalanul, az égen madarak repkedtek, néhányuk kergették társaikat. A lágyan fújó szél meglengette a fák lombjait és a fű úgy hullámzott tőle akár a tenger. De hiányzott ez Istenem! Legszívesebben most azonnal kirohannék és beleugranék a puha friss fűbe, de tudom ha csak megpróbálnám végem lenne. De legalább láthattam, ami több mint elég! Belefeledkezve a látványba és feltörő emlékeimbe, észre se vettem mikor egy test megjelent mellettem.
- Szép ugye? -hangja hirtelen megrémisztett, de hamar tovaszállt kezdeti sokkom.
- Igen, gyönyörű! Köszönöm!
- Nem akarlak bántani hidd el. -tette kezét zsebre- Te voltál az aki erre kényszerített.
- Én? -rökönyödtem meg- Miért is?
- Mert el akartál szökni. Ha szótfogadtál volna, amire kértelek is, az nem történt volna meg.
- És azon nem gondolkodtál, hogy oka volt annak, hogy el akartam menni innen?
Háborodtam fel. Tudom nem kellett volna de egyszerűen nem bírtam visszafogni, hetek óta elfolytott dühömet.
- Milyen oka?
Azt hittem leüvölti a fejem vagy jól megagyal amiért megemeltem hangom vele szemben, de nem tette. Félig kíváncsian félig félve kérdezte tőlem, biztos tudni akarta a válaszom.
- Az, hogy elraboltál. Szerinted ki fog ott maradni annál aki egyszercsak a semmiből fogja és elkábítja a másikat, hogy elvihesse egy teljesen ismeretlen helyre!? Szerinted mit érezhettem mikor ezt csináltad, hah!? -kiabáltam.
Tudtam meg fogom bánni, de már nem bírtam visszafolytani a frusztrálciómat, túl régóta nyelek és tűrök!
- Szerinted mit érezhettem mikor kiderült a kedvenc tanáromról, hogy egyáltalán nem az akinek mondta magát és mindvégig hazudott nekem!? Hát megmondom, kibaszott szar érzés volt!
Csak néztem őt. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki képes lesúlytani rám a legközelebbi tárggyal ami a kezeügyébe kerül, sokkal inkább nézett ki úgy, mint aki teljesen összetört. Korábbi mosolya teljesen eltűnt, felváltotta szomorú arca és feltörni készülő könnyei. Leült az ablakban kialakított kis olvasó sarokba és kezeibe temette arcát. Bár nem adott ki semmilyen hangot, én tudtam, hogy sír. Tudtam minden ami elhangzott igaz volt, mindent amit fejéhez vágtam megérdemelt, hiszen megtörtént, megtette ráadásul velem! Mégis... Olyan szomorú volt, annyira összetörtnek tűnt, hogy megsajnáltam. Lehet elment az eszem vagy a sok veréstől amit kaptam tőle agykárosodást szenvedtem, de lelkifurdalásom lett amiért ennyire megbántottam. Leültem mellé. Fel sem nézett sőt még meg sem moccant. Kezem automatikusan emelkedett és a hátán érte el célját, simogatni kezdtem azt. Hát mégis csak megőrültem volna?
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled! Nem kellett volna... Csak olyan rég ott volt ez bennem és már nem...
Nem bírtam folytatni mert hirtelen felémfordult és egész testével rámborult. Úgy ölelt magához, mintha legalább is az élete múlna rajta, közben folyamatosan zokogott.
- Annyira sajnálom Michaela! Nem akartalak bántani sem fájdalmat okozni neked. Csak azt szerettem volna ha velem maradsz. Kérlek ne haragudj rám!
Meglepődtem! Ilyen se történt eddig. Volt már kedves velem, tényleg szinte kenyérre lehetett kenni olyan rendes volt, de még sosem kért bocsánatot azért amit velem tett. Talán már korábban a fejéhez kellett volna vágnom mindezeket? Lehet.
- Nem haragszom rád. Ne szoríts olyan erősen Jason, megfulladok!
- Jaj bocsi. -engedett el- Akkor tényleg megbocsájtasz nekem? -csillantak fel könnyáztatta szemei.
- Igen, de csak egy feltétellel! -emeltem fel mutató ujjam.
- Mi lenne az?
- Ha megígéred, hogy többé nem bántasz engem!
- Rendben. Ígérem neked Michaela Morgan, hogy soha többé nem fogok neked fájdalmat okozni! -tette szívére kezét.
- Köszönöm. Nos akkor minden megbocsájtva!
- Remek. Végre tisztalappal indíthatunk. De ugye akkor nem fogsz engem elhagyni? Itt maradsz velem örökre, igaz?
- Igen, itt, ígérem!
- El sem hiszed mennyit jelent ez nekem! -ölelt át- Gyere, megmutatom a szobád, ott fogsz lakni ezekután.
Szó nélkül követve őt indultunk el az emeletre. Végre már nem vagyok a sötét pince fogságában, így rálátásom nyílhat az engem körülvevő tájra és talán esélyem nyílik elszökni innen valahogy! Csak szokott erre járni egy kocsi, egy busz vagy legalább egy biciklis ember nem!? Tudom idő kell ahhoz, hogy legalább a felügyeletével kimehessek a házból, de ha az sikerül akkor talán sikerül az is, hogy jobban szemügyre vegyem a helyet ahol vagyok és a lehetséges menekülő utakat. Bízva ezekben és abban, hogy anyáék kerestetnek engem esélyt kell adnom a tervemnek! És ha ehhez az kell, hogy eljátszam itt maradok vele örökre, hát akkor eljátszom! Végülis már az is haladás, hogy fent lakhatok a házban. Talán egyszer oda is sikerül eljutnom, hogy elmenjen valahová itthagyva engem. Végülis boltba csak kell mennie nem? Az élelmiszerek nem jönnek ide maguktól. Tervezgetésemből az térített vissza, hogy felértünk az emeleti folyosóra. Ha nem ilyen helyzetben lennék még azt is tudnám mondani, hogy ez egy igazán szép kis házacska, sőt mitöbb laknék is egy ilyen házban! Csak nem egy ilyen lakótárssal!
- Nos, ez a fürdő! -kezdett bele az útmutatásba- Használhatod amikor csak akarod. De azért kopogj mielőtt bemész, ha nem akarsz pucéran látni! -kuncogott fel, fúj!- Ez az én szobám, az pedig a tiéd lesz! -mutatott a folyosó végén lévő kék színű ajtóra.
Odamentünk és kinyitva azt előreengedett. Meglepődtem. Egész szép volt a szoba, jól volt kialakítva a berendezés is és még a színek is passzoltak egymáshoz. Talán furán hangzik de ez még az én szobámnál is klasszabb volt!
- Itt vannak ruhák, vegyél fel amit csak akarsz. -tárta ki az óriási gardrób szekrényt- Vannak cipők is, bár nem tudtam melyiket szereted, így vettem sport cipőt és magassarkút is.
Csak ámultam! A szekrény tele volt jobbnál jobb ruhákkal és mind az én méretem volt, sőt még a stílusomat is eltalálta. Ezt meg hogy...? Hiszen nem is ismer! Bár cipők terén már nem jeleskedett annyira, a magassarkút ki nem állhatom!
- Ott találsz ágyneműt és törölközőt. Ja és beszereztem néhány női holmit is ami kellhet. Azokat a fürdőben megtalálod. Nah...
Felsóhajtott és kissé zavartan beletúrt hajába. Most hülye lennék ha azt mondanám, hogy rohadt jól áll ez neki?
- Rendezkedj be, öltözz át ha gondolod, nézz szét. Szólok ha kész a vacsora. Akkor ehetünk együtt!
Csak bólintottam egy apró mosoly kíséretében, mire ő elhagyta a szobát. Most először nem hallottam kattanni a zárat ami gyengéden hatott lelkemnek. Fura de volt ablak szobában és mégcsak rácsok sem voltak rajta. Odasétáltam és kinyitottam. Le sem írható érzés volt mikor hosszú idő után újra éreztem a napnak melengető sugarait az arcomon és a szelet, ami kellemes illatokat sodort magával. Beleborzongtam az érzésbe, szinte már mámorító volt. Átfutott az agyamon, hogy kiugrom innen -hiába az emeleten vagyok- és addig futok ameddig csak erőm engedi, de butaság lenne részemről! Hiszen fogalmam sincs merre induljak, merre lehet a legközelebbi város, egyáltalán összefutnék-e olyannal aki segíteni tudna nekem! Így nekivágni az ismeretlennek kész öngyilkosság és nekem eszem ágában sincs meghalni! Így maradok az eredeti tervemnél, szerepet játszok! Eljátszom a jókislányt, aki szót fogad és engedelmes, kerüljön annyi időbe amennyibe csak kell! A szabadságomért hajlandó vagyok várni! Csak jól kell játszanom és megvárni a megfelelő pillanatot!