Tris szemszöge:
Istenem nem lehet igaz, hogy ez megint megtörtént! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen idióta!? Annyira gyűlölöm magam! Az meg már csak „hab a tortán" hogy épp Kai mentett meg és hozott be. Hogy tudnék ezek után a szemébe nézni? Bele se merek gondolni miket gondolhat most rólam! Annyira megalázó ez a dolog! Bár inkább meghaltam volna abban a rohadt rákban! Minek kezdtem el azt az idióta kezelést!? Bárcsak ha ez egy durva rémálom lenne és fel tudnék kelni ebből az egészből! De nem az... Ez sajnos a kőkemény valóság!
Owen szerencsémre itt van velem, segít, támaszt nyújt. Mint akkor... Nála van Caleb is, még aznap mikor megtudta mi történt elhozta őt a rendőrségi gyerekmegőrzőből. De sajnos neki nincs annyi ideje rá, mint amennyi kéne, így kénytelen nevelőszülőket keresni neki. Talán jobb is így, legalább megadatik az esélye arra, hogy egy boldog és szerető családban nőhessen fel. Mégis a legszörnyűbb a dologban, hogy mindennap látom Kai-t és fogalmam sincs mit mondhatnék neki! Egyáltalán ilyen helyzetben van jó válasz? Szerintem nincs... Tudom mennyi igyekszik, aggódik. Hallom ahogy beszél hozzám, szeretné ha válaszolnék, de nem tudok, egyszerűen nem megy...! Közben látom sajnálkozó tekintetét, amitől mégjobban fáj ez az egész, tudom segíteni akar de egyszerűen nem bírok ránézni! Nem akartam soha, hogy tudjon erről, hiszen milyen az már „Szia hogy vagy, képzeld apám megerőszakolt kis koromban milyen kaját szeretsz" ez mégis csak nevetséges! Bár elmondhatnám neki az egész életem! De nem tudom, nem vagyok rá képes... Túl...bonyolult... Mért kellett őt megismernem? Sokkal könnyebb lenne ha az útjaink nem keresztezték volna egymást. Csak ebbe a sok szörnyűségbe azt tudom remélni, hogy a kis Caleb-nek jó élete lesz! Nagyon drukkolok neki! Akkor ha ez nem lenne elég holnap lesz a tárgyalás. Újra szembe kell néznem vele és elmondani újra és újra egy csomó idegen embernek, hogy mi történt velem. Fogalmam sincs, hogy képes leszek-e rá! Így is annyira megalázó ez az egész! Épp egy rémálomból felkeltve jött be hozzám Kai és leült az ágyamra.
- Tris, mért csinálod ezt? Mi bajod van velem? Mért haragszol!? -hallottam hangján mennyire megviseli ez a dolog- Kérlek mondd el mi bánt! Hátha tudok segíteni! De ne utálj engem!
- Nem utállak! -feleltem elhaló hangon.
- Mi?
- Mondom nem utállak!Csak...nem tudom mit mondhatnék! -nem akartam de kicsordultak könnyeim- Tudom ha bármit mondok csak sajnálnál és szánakozva tekintenél rám, ahogy mindenki más!
- Sose tennék ilyet!
- Soha ne mondd, hogy soha! Könnyű a másikat megsajnálni. „Ó nézd szegény lány, megdugta az apja, de sajnálom!" -mondtam gúnyosan.
- Soha nem mondanék ilyet neked! Eszembe se jutott soha semmi ilyesmi! Tudni akarod mit gondolok?
- Inkább nem... -nem akartam egy újabb sajnáltató monológot végig hallgatni.
- Azt gondolom, hogy bár az apád örök életében a börtönben rohadna meg azért amit tett! És csak sajnálni tudom őt, hogy ennyire gerinctelen és ocsmány ember! Téged pedig nem sajnállak, mármint azt igen ami történt, de nem tekintek rád szánakozva, és tudod miért?
- Miért? -néztem rá.
- Mert te egy erős lány vagy! Kitartó, bátor, okos, egy igazi harcos! Aki elé bármilyen akadályt görget az élet az megrázva magát simán legyőzi azokat! Csak kérlek ne add fel! Ha azt érzed, hogy neked most az tesz jót ha ellöksz magadtól, tedd azt! Nem szólsz senkihez? Hát ne szólj! De egyet ígérj meg!
- Mit? -sóhajtottam.
- Hogy erős leszel és legyőzöl minden akadályt! Ha még most úgyis tűnik, hogy ez lehetetlen!
Nem tudtam mit is mondjak erre, teljesen váratlanul ért ez a reakciója. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmiket gondol rólam. Ha más helyzetben lennénk talán még arra is gondolnék, hogy talán tetszem neki, de így... Folyamatosan csak arra tudok gondolni, hogy sajnál engem! Ami a legszarabb érzés a világon! Nincs is annál rosszabb ha szánakozva néznek az emberre!
- Megígérni nem tudom, de igyekezni fogok! -mondtam végül- És bocs ha bunkó voltam veled. Nem akartam...
- Semmi baj! Fátylat rá! De most pihenj, holnap nagy nap lesz! Megszabadulsz minden gondtól, és végre nyugodt életed lehet!
- Nyugodt élet? Hjahh... -viccnek jó volt, de hogy komoly legyen...az már inkább siralmas.
Mikor kiment rengeteget gondolkoztam azon amit mondott, de valahogy mindig arra jutottam, hogy csak azért mondta amit, hogy eloszlassa a gyanúmat, miszerint ő sajnálatot érez irántam. Annyira nehéz ez! Bár megszabadulhatnék minden gondtól! Bár semmivé lenne ez az egész élet! Ekkor eszembe jutott, hogy régen miket csináltam és mennyivel felemelőbb érzés volt mikor elhatároztam, hogy megölöm magam. Talán most is ezt kéne tennem... Hiszen miért kéne élnem? Nem köt ide semmi, nincs egy normális családom, kapcsolatom, sőt még barátaim se! Így mi értelme bárminek? Ezért elhatároztam, hogy még ma véget vetek ennek az egésznek. Azért nem tudtam minden szó nélkül elmenni, így írtam pár sort Kai-nak. Remélem nem fog annyira nagyot csalódni bennem! Letettem a párnám mögé a levelet, felöltöztem és kiosontam a kórházból. Ahogy sétáltam az utcákon friss nyári szellő fújt végig a poros járdákon. Jó volt, szerettem ezt az illatot! Igyekeztem a Golden Gate híd felé, mielőtt csúcs forgalom lenne. Nem szeretném ha bárki megmentene! A hídhoz érve kicsit megálltam nézelődni, beleszagoltam a levegőbe és éreztem a folyó friss illatát. Kellemes hatása nyugodtabbá tett, így könnyen átmásztam a korláton. Álltam még ott egy pár pillanatig, magamban elköszöntem Owen-től, a kis Caleb-től és úgy nagyjából a világtól is. Majd Kai jutott eszembe, halványan elmosolyodtam. Végül is nem bántam meg, hogy összehozott minket a sors. Csak nem így vagy nem ebben az életben kellett volna találkoznunk! Talán majd egy másikba, ha az égiek velem lesznek.
Ahogy ott elmélkedtem hangos fékcsikorgást hallottam meg, egymást követő duda szólókat, majd valaki a nevemet kiáltotta. Ismerős volt az a hang, így azonnal elengedtem a korlátot és elrugaszkodtam. De egy kéz megragadott a levegőben így neki csapódtam a vasnak és valószínűleg elájulhattam mert arra ébredtem, hogy egy erős fény kisüti a szemem a helyéről.
- Hol vagyok? -néztem szét hunyorogva.
- Kórházban. Te teljesen megőrültél!? -kiabálta le a fejem.
Pislogtam párat, erősebben becsuktam a szemem majd újra kinyitottam, hogy tisztábban lássak és oldalra nézve megláttam azt a fehér köpenyt, mint legelőször amikor itt jártam, rajta a névtáblával Dr. Rees. Testtartásából az jött le, hogy nagyon mérges, arca piroslott a dühtől, legszívesebben ordított volna, ha megteheti. Hát mégis csak odaért, megmentett...
- Kérdeztem valamit! Hogy tehetted ezt!? -próbálta visszafolytani kitörőben lévő hangját.
- Sajnálom Kai, de nem tehettem mást... Én már nem bírtam tovább!
- És nem tudtál volna segítséget kérni!? Egy pszichiátertől, egy segély szervezettől, a bátyádtól vagy akár tőlem is!
- Értsd meg, ezen már nem segít néhány nap beszélgetés! Egyszer már ezt végig csináltam, nem akarom újra! Nem megy... -annyira elegem volt mindenből, az se érdekel, hogy előtte kezdtem el a zokogást.
- De Tris, nem kellett volna egyedül csinálnod! Melletted állunk én is, Owen is és barátaid is!
- Nincsenek is barátaim!
- Ugyan már! És akik látogattak téged? Azok kik, ismerősök?
- Hagyjuk ezt Kai! Menj el!
- Igen? Ezt teszed? Elküldesz megint!?
- Csak egyedül akarok lenni!
- Hogy megint megölhesd magad? Most mivel rukkolsz elő, kiugrasz az ablakon vagy esetleg gyógyszert lopsz a vizsgálóból?
- Hagyj már békén!
- Nem hagylak! Nem hagyom, hogy újra ezt tedd! Nem lehetsz ennyire önző!
- Önző? Mért lennék az? Csak mert elegem van abból, hogy az életem kész csődtömeg, hogy folyton csak megaláznak, hogy egész életemben csak bántanak!?
- Nem, nem emiatt! Hanem mert önző módon eldobnád magadtól az életet, amit az anyukád adott neked! Szerinted ő most mit gondolna, mit szólna ehhez amit tettél? Biztos lehetsz abban, hogy roppant csalódott lenne! Plusz nem gondoltál arra a halálod hogyan hatna másokra! Belegondoltál Owen mit érezne!? Hogy mennyire szomorú lenne, ha megölnéd magad egyedül maradna! Kire támaszkodna ezek után? Kit védene meg akár az élete árán is? Képes lennél ennek kitenni?
- Én...nem...
- Na és én!? Velem mi lenne!? Erre se gondoltál!? Látom nem, mert akkor nem tettél volna ilyet! Bele se merek gondolni mi lett volna ha nem érek oda időben! Tudod te mennyire aggódtam miután megtaláltam a leveled!? -szemei könnybe borultak- Azonnal a keresésedre indultam! Mikor a hídhoz értem és megláttalak a korlát túloldalán kis híján szívrohamot kaptam! De téged úgy látom rohadtul nem érdekel milyen fájdalmat okozol nekem és másoknak!
- Kai én... Én nem...
- Hagyjuk ezt jó!? Elegem van! Bocs de most levegőznöm kell!
Mérgesen kitrappolt a kórteremből és becsapta az ajtót. Otthagyva engem teljesen lesokkolva. Sosem gondoltam volna, hogy így érez irántam. Hiszen mi vagyok én? Egy átlagon aluli kis takarító egy kis városkából, akinek a legelső szexuális élménye a saját apjával volt, mégha az akaratán kívül is. Mégis kinek kéne egy ilyen nő? Ha fiú lennék az ilyet messziről elkerülném, leköpném és kukába dobnám! Senki nem állna le egy magamfajta genetikai hulladékkal. Akkor ő miért? Nem tudom... De a heves reakciójából az jött le, hogy valami csoda folytán fontos vagyok neki. Most nagyon megbántottam őt, most már tudom. Vajon képes lesz-e ezek után megbocsájtani nekem? Mondjuk mért tenné, meg sem érdemlem!