15. rész

Napok teltek el de a helyzet kicsit sem javult. Charles békíthetetlen volt! Maya-nak sem volt jobb a helyzet, az ereje nem tért vissza ahogy az emlékei sem. Bár járt órákra, tanult szorgalmasan de egyre kevésbé érezte, hogy odatartozik. Ha Lori nem lenne senki sem állna vele szóba, komolyan úgy mint egy barát. Logen elment valami szupertitkos küldetésre, Damien pedig még mindig fagyos hozzá. Már nem igazán tudta mit is tehetne. Mikor az ebédlőben ülnek a barátnőjével, olyan mintha mindenki ellene lenne, kiközösítené azért mert már nem mutáns. Ha Charles is arra jár vagy leül ő is ebédelni, néha-néha találkozik tekintetük, de a férfi csalódottan lehajtja fejét és elfordul, ami a lánynak igen csak fájó dolog.
Este van már, szinte majdnem sötét az ablakon kibámulva nézi a távolban lévő erdős rengeteget és azon mereng, hogy mihez is kezdjen most. Közben egy furcsa érzés lesz úrrá rajta, mintha valami hívná, csalogatná az erdő felé. De betudta annak, hogy ezt hozza ki belőle ez a szörnyű helyzet. Megvonta vállát és inkább aludni ment. Másnap kezdődött előről a monotonitás, órák, ebéd Lori-val és egésznap a szobája falai közt lepzselt. Délután ismét az előző nap furcsa késztetés járta át, mintha hívná valami. Kíváncsiságtól hajtva útnak indult. Ment már egy ideje, de ahogy sötétedett egyre szürkébb volt a látóhatár. Ágak reccsentek meg lába alatt ahogy lépett, a madár víjjogása törte meg az erdő csöndjét. Megállt. Lehunyta szemét és mély levegőt vett. Az érzés benne egyre erősebb volt, már már ijesztő. Hirtelen lépteket kezdett el hallani, szemeit nem nyitotta ki, várta mi történik. A léptek egyre közelebbről szóltak, a száraz ágak recsegtek, ropogtak a közelgő lábak alatt. Bár szeme csukva volt mégis tudta, hogy áll a hátánál valaki, érezte. Ehhez nem kell senkinek sem mutánsnak lennie. Beleszívott a levegőbe és halványan ugyan, de megérezete azt a bizonyos régről ismert illatot.
- Hát eljöttél. -szólalt meg az idegen.
- Igen, el. Éreztem, hogy itt leszel. Miért vagy itt?
- De rég láttalak már Maya, gyönyörű nő lettél!
- Jah ez nem rajtad múlt. Mit akarsz? Már elmondtam egy párszor, hogy nem állok át hozzád! Meg mostmár amúgy sem tudnék...
- Miért? -nézett rá kíváncsian.
- Már nem vagyok mutáns.
- Hogy hogy nem vagy? Ezt hogy érted?
- Úgy ahogy mondtam! A folytonos zaklatásod miatt majdnem tönkretettem az iskolát, így elkezdtem szedni egy szert ami segített abban, hogy ne aludjak.
- Akkor hát ezért nem tudtam kapcsolatba lépni veled! De mi történt?
- Hát kicsit túlzásba vittem az adagolást, meg akadtak egyéb körülmények és majdnem meghaltam. Hogy az orvos meg tudjon menteni le kellett cserélnie a vérem. Így már többé nem vagyok mutáns! Így mostmár felesleges zaklatnod és a nyakamra járnod, már nem tudok semmit tenni!
- Rettentően sajnálom Maya! Tudod, hogy sosem akartam, hogy bajod legyen!
- Jah... Bocs de ezt nehez tudom elhinni!
- Pedig így van! Szeretlek téged a lányom vagy, ahogy az anyádat is!
- Igen? Akkor mért hagytál el minket? Tudod mit, inkább nem is akarom tudni! -felelte dühösen.
- Az bonyolult történet.
- Ja neked minden bonyolult ami velem vagy anyámmal kapcsolatos, de tervet szőni az emberiség elpusztítására na az nem bonyolult!
- Maya kérlek! Nem azért vagyok itt, hogy veszekedjünk!
- Nem érdekel miért vagy itt, nem vagyok rád kíváncsi! Nem is értem mért jöttem ide!? Hülye vagyok! -elindult vissza.
- Anyád beteg! -szólt utánna.
- Mi!? -megfordult.
- Anyád nagyon beteg!
- És te ezt honnan tudod?
- Voltam nála. Néha meglátogatom, és most ahogy elmentem hozzá kiderült, hogy nagyon beteg. Szüksége van rád Maya!
- Mi baja van?
- Rák. A tüdejében találták, ha megműtik talán túléli, de már nem harcol mert te elszöktél. Fel akarja adni az egészet, kérlek Maya menj vissza hozzá és mentsd meg!
A lány könnyei hullani kezdtek, mint a záporeső. Nem mondott semmit csak bólintott és visszarohant az iskolába. Ez a hír rettentően lesúlytotta, azonnal vissza kellett mennie a szülővárosába. Felment a szobájába, hogy összepakoljon. A nagy pakolás közben észre sem vette, hogy valaki a szoba közepén áll.
- Hát te hova készülsz? -szólalt meg, amitől a lány megijedt.
- Jesszus! Damien a frászt hoztad rám! Egyébként mit keresel itt?
- Csak gondoltam megnézem mi van veled, olyan sebesen elrohantál mellettem a folyosón, hogy azt hittem magaddal sodorsz.
- Óh bocs nem vettelek észre.
- Hát arra én is rájöttem. De mi a baj, mért vagy ennyire feldúlt?
- Csak találkoztam az apámmal és azt mondta, hogy anyám súlyos beteg. Muszáj haza mennem! -közben pakolászott.
- Oh jézusom annyira sajnálom! Segíthetek valamit?
- Kössz de nem tudsz. Egyébként, hogy hogy itt vagy, azt hittem haragszol?
- Hát úgy volt... De rájöttem, hogy nincs értelme játszani a sértődöttet attól te még nem fogsz belémszeretni. Inkább elfogadom, hogy csak barátság lehet köztünk, hiszen ez is jobb mint az örökös haragszom rád dolog!
- Annyira örülök, hogy ezt mondod! De tényleg! -megölelte a fiút, aki boldogan viszonozta az ölelését.
- Én is, én is.
- Na de most mennem kell! Sietek, kérlek legyél jó és ne kerülj bele mindenféle bajba!
- Nem ígérek semmit! -nevetett- Visszajössz még?
- Hmmm.... Nem tudom... Van-e értelme egy döglött halat visszadobni a tengerbe? Hiszen már úgy sem tud úszni!
- Sejtettem. Minden jót neked Maya és gyógyuljon meg anyukád!
- Kössz Damien! Nagyon hiányozni fogsz!
- Te is nekem, nagyon! -megölelték egymást, szorosan, mert tudták ez az utolsó ölelésük- Na és Lori, tőle nem búcsúzol el?
- Nem, nem vagyok jó a búcsúzkodásban és hiszem, hogy megérti majd. Nála jobb barátom sohasem volt! -mosolyodott el.
- Na és a professzor?
- Mi van vele?
- Neki nem szólsz?
- Mért szólnék?
- Hát csak gondoltam megmondod neki, hogy elmész innen! Mégis csak ő az igazgató és szerintem tudnia kéne.
- Nem kell neki tudni semmiről, különben sem érdekelné!
- Ezt honnan veszed?
- Mindegy! Már tényleg megyek, sietnem kell! Vigyázz magadra! Szia Damien!
- Szia Maya!
Fogta a bőröndjét és húzva magaután kilépett az ajtón. A fiú a folyosón állva nézte az egyre távolodó lányt. Akit talán most látott utoljára az életben.
Eric megvárta őt az erdő túloldalán és együtt mentek haza a lány anyjához.
Pár nap múlva az iskolában nyugodt hangulat uralkodott, mondhatni minden a legnagyobb rendben volt. A tanárok Logent várták, hogy visszatérjen a kiszabott küldetésből. Aki a várt eredményekkel tért vissza. A megbeszélés után Charles és Logen kettesben beszélgettek az irodájában.
- Na jó kivele mi van veled professzorkám? Nem szoktál te ilyen lenni!
- Nincs semmi Logen, semmi említésre méltó...
- Hát jólvan... Na és szerinted nem kéne elmondani Maya-nak, hogy megtaláltuk Eric főhadiszállását?
- Nem! -vágta rá azonnal.
- Miért? Hiszen mégis csak jobb lenne ha tudná, lehet így abba maradnának a zaklatások.
- Szerintem Maya mindig is tudta hol bújkál Eric, csak nem mondta meg!
- Ezt miből gondolod? Mért védené őt?
- Mert az apja!
- Mivan? Ez biztos csak valami vicc.
- Bár az lenne, de nem az! Nagyon is igaz! Mindvégig hazudott nekem!
- Asszem én sok mindenről lemaradtam. Beavatnál a részletekbe?
Ekkor elmesélt neki mindent a-z-ig. Minden apró részletet leírva. Majd mikor végzett csend telepedett rájuk.
- Szóval akkor Maya Eric lánya, ez azért nem semmi! -nevetett.
- Örülök, hogy te ezen ennyire jól szórakozol!
- Ugyan már Charles! Ne haragudj rá, én megértem, hogy mért nem mondta el neked!
- Óh tényleg? Beavatnál engem is!?
- Szívesörömest! Szerinted, ha itt mindenki megtudta volna, hogy ő kinek a lánya, akkor elfogadják!? Ugyan, Eric az első számú közellenség mind emberek mind mutánsok körében! Szerinted nem ítéltél volna el őt az apja miatt?
- Biztos megértették volna, hiszen nem ő nem attól lesz valaki, hogy ki az apja!
- Az lehet! Csak ma már nem olyan világban élünk, hogy az ilyen mellett „csak úgy" elmennek az emberek! Már azért is elítélnek és a földbetipornak ha nem jól veszed a levegőt! Szerinted egy ilyen súlyos titokért mit kapott volna szegény!? Charles tudom, hogy te makacsul azt hiszed, hogy minden ember kedves jószívű és befogadó, de hidd el, hogy nem így van! Nem mindenki olyan mint te, vagy épp Maya! Megértem mért titkolózott és egyáltalán nem hibáztatom én neked sem kéne! Mert így el fogod veszíteni!
- Ezt hogy érted? -nézett kíváncsian.
- Ugyan Charles, lehet telepata vagy de roppant szarul hazudsz, már bocs! Egyáltalán nem tudod elrejteni az érzéseidet! Tudom jól, hogy sokkal többet érzel Maya iránt mint barátság és szerintem ez felőle is így van! De ha továbbra is haragot táplálsz és ellököd magadtól, az irántad érzett szeretetét fel fogja adni és elmegy majd!
- Ugyan Logen ez nevetséges, nem szeretem Maya-t! Túl fiatal és gyerekes hozzám!
- Ezt ugye te sem gondolod komolyan!?
- De igen, mért?
- Charles, ne haragudj de te egy barom vagy! Te 32 éves vagy ő 22 az azért nem olyan nagy különbség, és az itt tanuló diákok közül ő a legérettebb még a felnőttek között is! Nem az a te bajod, hogy ő Eric lánya?
- Nem. Miért kérded ezt?
- Csak mert szerintem neked nem is azzal van bajod, hogy eltitkolta ki ő vagy fiatal lenne, hanem hogy a régen barátodnak tudott ember lánya! És nem tudod elfogadni, hogy egy barátod lányába szerettél bele!
A férfit meglepték Logen szavai, de erősen elgondolkodott rajta. Vajon igaza van? Tényleg emiatt aggódna? Ez lapulhat a háttérben? Nem, az lehetetlen...vagy mégis?
- Nem hinném Logen, hogy emiatt lenne.
- Jólvan te tudod te vagy a zseni. De egy biztos, ha nem lépsz valamit elveszíted!
Fogta magát és kiment otthagyva őt a gondolataival. Az egész éjszakát gondolkodással töltötte, és minél többet agyalt annál inkább biztos volt abban, hogy Logen-nek igaza van. Hiszen csak így tud magyarázatot adni a történtekre, csak így állnak össze a darabok, minden így klappol. Másnap eldöntötte, hogy megkeresi a lányt és végrevalahára megbeszélnek mindent. Órák előtt elment a szobájába de nem találta ott, gondolta a barátaival van, ezért őket kereste meg. Lorival össze is futott a folyosón.
- Lori egy pillanatra! -szólt a lány után.
- Igen? Tessék tanár úr!
- Nem láttad Maya-t?
- Nem, tegnap óta nem. Pedig ilyenkor már találkozni szoktunk, biztos még a szobában van.
- Ott nincs már kerestem.
- Baj van talán?
- Nem nincs, csak beszélnem kell vele!
- Maya-ról van szó? -jelent meg Damien a hátuk mögött.
- Aha róla, nem láttad őt? A professzor őt keresi.
- De láttam. Elment.
- Hogy érted azt, hogy elment?
- Úgy, hogy fogta a holmiját és hazautazott. Elment innen. -a férfi ledöbbent, nem akart hinni a füleinek.
- És mondta miért?
- Igen. Az anyja nagyon beteg, itt volt érte az apja és szólt neki.
- Az apja itt volt?
- Igen. Legalább is nekem azt mondta. De lehet csak egy sztori volt...
- És mit mondott mikor jön vissza?
- Nem jön.
- Mi!? -kérdezték egyszerre Lori-val- Miért?
- Mert már nem bírta elviselni, hogy nem mutáns és nem tudott itt maradni tovább. Ezért is gondolom, hogy a sztori amit mondott csak kitalálta. De semmi sem biztos! Csak annyi, hogy mikor elment nagyon szomorú volt és látni lehetett a szemén, hogy durván kisírta.
- Értem köszönöm Damien! Menjetek nyugodtan órára!
Döbbenten ment vissza az irodájába, el sem hitte, hogy Maya ilyen hirtelen csak úgy minden szó nélkül lelépett. Jobban belegondolva megértette mért is nem szólt neki, miért látra jobbnak ha csendben megy el. Rettentően mardosta a bűntudat, tudta mindenről ő tehet! Ha jobban belegondolt a helyzetbe, valahol mindig is sejtette, hogy ez áll a háttérben csak magának sem merte bevallani! Hiszen csak meg kell nézni Maya jellemét és viselkedését, sokban hasonlít Eric-re, még ha ezt próbálta is leplezni! Csak így, tudva az igazat vált nyílvánvalóvá. Egy pohár ital kíséretében próbálta enyhíteni dühét és fájdalmát. Majd a poharat felváltotta az üveg, és a teli üvegből hamar üres lett.
Közben Maya hazautazott az anyjához, aki boldog volt, hogy újra láthatta lányát. Hosszú idő után újra látták mosolyogni. Lilien furcsálta, hogy Eric is ott van, de örült neki amit Maya nem igazán értett, hiszen otthagyta őket, minden szó nélkül. De nem akart veszekedni és nekiesni, elég teher most neki az anyja súlyos betegsége.
Hosszú ideig kérlelte, hogy fogadja el az orvosok segítségét és vegyen részt a kezeléseken de nem akart beleegyezni. Egyikük sem értette a nő erős ellenkezését.
- Anya kérlek, járj el a kemoteriápiákra! Hidd el segítenek rajtad az orvosok! Fiatal vagy még, kibírod a kezelést, ha értem nem is tedd meg Emy-ért! Ő még kicsi, szüksége van rád! Kérlek! -könyörgött neki, ágyán ülve.
- Kérlek Lilien fogadd el a kezelést! Ne add fel az életet! Szükségünk van rád! -fogta meg a kezét, majd megcsókolta azt.
- Eric...-sóhajtott- Olyan jó újra látni téged! Annyi idő telt már el... -mosolygott rá kedvesen.
- Túl sok, nélküled!
- Mindig velem voltál! -nyúlt a szívéhez.
- Ha most meggyógyulsz akkor talán újrakezdhetnénk mindent! Egy új és tiszta lappal!
- Nem késő már ehhez? 
- Sosincs késő, ha csak egy napot is együtt lehetünk. -Maya már nem bírta hallgatni az értelmetlen ömlengésüket és kirohant a házból.
- Elkéne már mondani neki, nem gondolod Eric?
- Na és mit számítana ha megtudja? Igaza van abban, hogy elhagytalak titeket! Nem szabadott volna!
- Tudod jól, hogy ez nem így történt! Nem te hagytál el minket, hanem elvittek!
- De azokután megkereshettelek volna titeket, mégsem tettem! Gyáva voltam a szemed elé kerülni!
- Kérlek ne mondj ilyet! -nyúlt a férfi kezéért és arcához tette.
Kicsit később kiment a lányhoz, aki tóparton ült nézte a lenyugvó napot a horizonton. Leült mellé, de ő nem akart egy helyen lenni vele, ezért elindult vissza. De Eric felállt és visszahúzta a lányt.
- Várj!
- Minek?
- El kell mesélnem neked valamit!
- Nem vagyok rá kíváncsi! Lehet anyát megtudtad vezetni a nyálas dumáddal, de engem nem fogsz!
- Csak az igazat akarom elmondani!
- Nem mindegy mi az igazság? A történteken úgy sem változtat!
Kirántotta a kezét és visszament az anyjához. Aki azzal fogadta, hogy belemegy a kezelésbe de csak akkor ha kibékülnek az apjával. Meglepte a feltétele és nem is igazán értette mért van annyira azon, hogy ők kibéküljenek, de nem is törődött ezzel, szó nélkül beleegyezett. Bár csak előtte fogja eljátszani, hogy szent a béke, esze ágában sem volt komolyan megbocsájtani!
Másnap el is kezdték a hosszas és fájdalmas kezelést. Először gyógyszereket kapott, hogy felkészítsék a kemóra, azután vitték a sugárkezelésekre. Amik roppantul megterhelőek voltak, folyton fáradt volt és gyenge. Kihullott az összes haja és eléggé lefogyott, dehát ez ezzel járt. Jó pár nap elteltével kapták meg az első bíztató hírt, miszerint a rákos részek kezdenek meggyógyulni. Sikeres volt a kezelés az orvosok nagy esélyt láttak a felépülésre. Amíg az anyja a kórházban volt Maya látta el az otthoni teendőket. Főként a kis huga vigyázását. Egyik nap mikor épp a vacsorát csinálta akkor ért haza Eric a kórházból.
- Na hogy van? -azonnal letámadta kérdésével.
- Egyre jobban, bár még gyenge.
- Az jó. Szerencsére időben megkapta a kezelést.
- Bizony nagy szerencse. Na és mit főzöl? -lépett hozzá közelebb.
- Figyelj, nem kell jópofiznod nekem! Tudod jól, hogy nem bocsájtottam meg neked, csak azért mondtam anyának, hogy elmenjen a kórházba!
- Tudom csak azt hittem, hogy...
- Mit? Hogy 22 évnyi csalódást, kihagyott szülinapot, karácsonyt, együtt töltött időt egy perc alatt a másikra elfelejtem és megbocsájtom!?
- Nem, persze hogy nem! De bíztam benne, hogy legalább meghallgatsz! Ennyit sem érdemlek tőled?
- Őszintén? Nem! És ha most megbocsájtasz megetetem Emily-t!
Fogta a kislány vacsoráját és bement a szobájába. Késő este is fent volt nem tudott aludni, a csillagokat bámulta a teraszon. Közben a régmúlt történéseire gondolt.
- Leülhetek? -szólalt meg egy hang.
- Felőlem! -vonta meg a vállát.
- Szép ez az este! -szólalt meg sok idő után.
- Jah... Mit akarsz?
- Csak annyit, hogy hallgass meg! Ha még utánna is utálni fogsz akkor megértem és nem kérem többet a bocsánatod!
- Najó... Essünk túl rajta! Addig úgy sem hagysz békén! Halljuk!
- Köszönöm, hidd el sokat jelent!
- Jaja csak kezd már!
- Rendben! Szóval az egész régen kezdődött mikor megismertem anyádat! Gyönyörű lány volt, persze ma is az! Akkor ő 16 volt én 17. Már az első pillanattól tudtam, hogy szeretem őt és vele akarom leélni az életem!
- Aztán kiderült mégsem!
- Nem, ez nem így volt! Az anyád egy igen befolyásos és „nagy ember" lánya volt. Nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat! De anyád kitartott mellettem. Aztán egy pár hónap múlva bejelentette, hogy terhes. Persze megijedtem, de örültem neki. Az apja kevésbé. Mikor megtudta, hogy mutáns vagyok meg akart öletni és az anyádat is. Próbáltam megakadályozni, de elhurcoltak, elvittek valami furcsa helyre. Ott egy katonai tábornok elvitetett Németországba. Ahonnan csak jó pár év múlva sikerült megszöknöm.
- És mért nem kerested meg anyát?
- Kerestem. De azt mondták meghalt. Egy régi barátom még a sírjához is elvitt ami az itteni temetőben van. Azt hittem halott. Így jobbnak láttam ha eltűnök. Csak 10 évvel később tudtam meg, hogy él mikor megláttalak az újságban, mikor megnyerted azt a címet az iskoládban. Akkor meg is kerestelek titeket.
- Értem...
Túl sok infó volt ez, túl sok túl bonyolult. Ez tényleg igaz lenne? Tényleg így történt? Vajon hihet neki? Nem tudta most mit is higyjen, mi az igaz és mi nem. Ezeket fel kellett dolgoznia. Túl sok ez neki egyszerre, az anyja betegsége, Charles elvesztése és most ez! Ez túl sok egy olyan megviselt léleknek, mint az övé!
Bement a szobájába és nem értette miért de kitört belőle a sírás. Úgy érezte minden egyes könnycseppel 1-1 tehertől szabadul meg. Annyira nehéz és bonyolult most minden. Elhigyje amit mondott neki? Adjon egy esélyt kettejüknek? Vajon lenne értelme? Hiszen azon nem változtat semmi, hogy Eric-nek egy egész hadserege van, felkészülten arra, hogy bármikor ártatlan emberek ezreit öljék meg. De talán ha rendbe hozzák az életüket ezt is sikerül rendbe hozni és lebeszélni a gonoszságról. Vajon megéri? Megéri mindent elfelejteni és kezdeni egy új lapot az életben?