Még azelőtt felébredtem, hogy a nap felkelt volna a házak közt. Összeszedtem néhány holmit az utazásra, persze nem sokat, felesleges lenne annyi mindent elvinni. Mikor tele lett az utazótáskám késznek gondoltam a nagy csomagolást. Leültem asztalomhoz és egy levélben elbúcsúztam anyától, leírtam mindent, mit miért teszek, miért döntöttem úgy ahogy és minden egyebet amit tudnia kell. A mi titkos helyünkre tettem ahol csak ő találhat rá, majd halkan elindultam az iskolához. Korán odaértem, talán még hét óra sem volt. Az udvar mely mindig hangos a rengeteg diáktól, most üresen kongott. Végig sétáltam a padoknál, a fákközt még a füves részen is. Gondolatban elbúcsúztam ettől a helytől. Emlékszem mikor elkezdtem gimibe járni -mivel apa halála után egy évet halasztottam és meg is buktam a folytonos pszichés problémáim miatt- idősebb voltam az osztálytársaimnál ezért nem is nagyon bírtak. Néninek csúfoltak és kihagytak mindenből. Bár ez nem is annyira zavart. Mindig Bradleyvel és Zacel lógtam, akik csak azért rontottak tizedikben, hogy egy osztályba járhassunk. Megfogadtuk még általánosban (a baleset előtt) hogy együtt fogunk leérettségizni. Aztán természetesen az élet máshogy alakult. Zacet elvitte az apja külföldre egy évre, mivel a szülei elváltak, és Francia országban volt cserediák. Mivel az apja nem épp az odaadásáról és gondoskodásáról híres, alig egy év után visszaküldte őt az anyjának. Aminek persze Zac is, az anyja is és én is nagyon örültünk. Bradley pedig mindvégig velem volt, kitartott mellettem, még suliba sem járt. Igaz mikor nyolcadikban megbuktam ő tovább tanult, de gimiben bevárt.
Ezeken elmélkedve újra erőt vett rajtam a sírhatnék és a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy az arcom csurom víz. Battyogásom közepette elértem a 98-as teremig, ahol megállva csak az ajtót bámultam. Nem tudtam bemenni, hogy elbúcsúzzak, sajnos zárva volt, mint mindig. Leültem hát a földre és arcom kezembe temetve sírdogáltam halkan.
Lent már kezdett gyülekezni a diáksereg, többekközt az osztálytársaim is. Mindenki a buszra várt ami majd kivisz minket a reptérre. Az ablakból megláttam Bradet aki Luisal és Marcal beszélgetett. Le akartam rohanni hozzá és jó erősen megölelni de eszembe jutott a tegnapi. Ő már nem akar a barátom lenni tovább, letett rólam. Nem hibáztatom ezért, valószínűleg fordított helyzetben én is ugyanezt tenném. Kedvetlenül sétáltam le az udvarra és igyekeztem elvegyülni a tömegben.
- Te meg mikor jöttél? -lépett mellém Zac.
- Nem tudom, olyan hét körül. Miért?
- Olyan korán? -lepődött meg- Minek jöttél hajnalok hajnalán a suliba?
- Hogy elérjem a buszunkat.
- Jobban vagy már?
- Persze, semmi bajom. -hazudtam, ismét.
- Brad mondta, hogy fasírtban vagytok. Mi történt? Neki sem mondtál semmit?
- Nem, nem kellett...
- Oh, szóval ő tudja. Mondjuk sejtettem, mivel tegnap ő volt olyan erőszakos. Ő tudta, hogy titkolsz valamit. Csak azt sajnálom, hogy nem bízol bennem annyira, hogy engem is beavass. Pedig segítenék neked, hidd el. -megfordult és elsétált tőlem.
- Zac, félreérted! -szóltam utánna- Zac!
Hiába kiabáltam neki, úgy tett mintha nem is hallana. Így hagytam a dolgot. Távolabb a többiektől megvártam amíg megérkezik mindenki és a bérelt buszunk is. Hamarosan jött is a halványkék jármű, mire név és papírok szerint szállhattunk fel. Miután meghallottam nevemet gyorsan elmellőztem Mr. Harrist és meg sem álltam az utolsó ülésig. Úgysem szeret senki hátul utazni, legalább egyedül leszek. Kb fél óra alatt megvolt a felszállás és a csomagok eltétele is, így indulhattunk a reptérre. A váróban ülve ismételten külön, egyedül voltam az egyik sorban, a többiek pár sorral előrébb. Nem volt kedvem senkihez, sem a lelkes trécseléseket hallgatni a lányoktól, hogy mit fognak majd csinálni Hollandiában. Elég nekem arra koncentrálni amit én fogok tenni ha odaértünk. Ám az élet úgy akarta, hogy ezúttal se legyek egyedül. Ki más, ha nem Mr. Harris foglal helyet mellettem. S bár nem mozdítottam meg a fejem éreztem ahogy engem vizslat. De nem engedtem a kísértésnek, nem szólaltam meg, sőt még rá se néztem.
- Örülök, hogy épségben visszakaptalak. -suttogta, nehogy a többiek meghallják.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi bajom. -beszéltem telefonomba bújva.
- Tegnap nem akartam szóba hozni, de sikerült beszélned Jonesal?
- Igen.
- Úgy látom nem olyan beszélgetés volt, mint amilyenre számítottál. Összevesztetek?
- Ezt inkább hagyjuk. Ha nem sértem meg tanár úr, de kérem menjen vissza a többiekhez. Nincs kedvem senkihez.
- Rendben. Ahogy szeretnéd.
Megpaskolta térdem majd felállt és otthagyott. Kicsit csalódott voltam, bár nem igazán értem miért. Talán arra számítottam, hogy egy ideig ellenkezni fog velem és ittmarad majd kifaggatni, de nem... Nem is értem magam mikor ilyeneken agyalok! Hogy lehetek ennyire agyhalott?
~ Kedves utasaink, megkezdhetik a beszállást a Hollandiába tartó járatunkra, a 17-es terminálnál! Kellemes utazást kívánunk mindenkinek!
Na akkor ennyi volt, irány a végzet! A váróban lévő emberek egyként álltak fel és sorbaállva mind vártuk, hogy végre beszállhassunk a gépbe. Beletelt jónéhány percbe mire mindenki sorrakerült. Szerencsére pont olyan helyre szólt a jegyem ami messze van a többiektől és nem is ül mellettem senki! Hátul a wc-knél. Nem zavar, hiszen nincs rossz szag és legalább senkinek nem lesz kedve leülni mellém dumcsizni. Hamar beszállt mindenki, az is aki nem velünk utazik és végre elhagyhattuk a kifutópályát. Érezni lehetett ahogy a gép elemelkedik a földtől és addig-addig rázkódott amíg el nem értük a megfelelő magasságot. Persze a sok cicababa be volt pánikolva, hogy „úristenmiértrázkódikagép" de tanárunk volt olyan kedves és elmagyarázta, hogy mindez a turbulencia miatt van. Chh... mintha nem tudnák. Kísérő tanárjaink Mr. Harris volt mint osztályfőnök, Mr. Davis mint igazgató helyettes és az utazásért felelős vezető és Miss Rose, nos igazából ő nem tudom miért jött velünk, bár nem is igazán érdekelt. A hosszú utazás alatt csak bámultam az elöl ülőket és főként zenét hallgattam. Néha 1-1 ember elhaladt mellettem, hogy elvégezze dolgát, de sietve vissza is tértek ülésükbe. Titkon azért abban reménykedtem, hogy majd valami csoda folytán Brad vagy a frissen sértett Zac megsajnál és hátrajön mellém, de sajnos csalódnom kellett. Egész úton ignoráltak, mintha nem is léteznék. Az utaskísérő bemondta, hogy alig két órán belül landolunk, páran fel is sóhajtottak, talán csak én nem. Kicsit aggódom mi lesz ha leszállunk Amsterdamban, még sosem csináltam ilyet. Bár bevallom néha már megfordult a fejemben. De nem futamodhatok meg, főként mert már mindent leírtam anyának, így nem mehetek haza soha többé! Nem bírnék a szemébe nézni ezekután.
- Min agyalsz annyira?
Tanárom hangjára annyira megijedtem, hogy bevágtam karomat a falba. Mikor ült ez ide?
- A francba is már!
- Bocs -nevetett halkan, nem feltűnően- nem akartalak megijeszteni, pedig még köszöntem is.
- Nem hallottam. Miért ültél ide, baj van?
- Én is épp ezt akartam megkérdezni.
- Jesszus, most már mindig ez lesz? Inkább menjen vissza a helyére, hagyjon engem békén! -rivalltam rá.
Meg se vártam mit akar a továbbiakban, átmásztam rajta és bezárkóztam az egyik wc-be. Ki sem jöttem onnan amíg a hangosbemondó azt nem rikácsolta, hogy eljött az ideje a leszállásnak. Ismét biztonságiöv bekapcs, kis rázkódás, végül pedig landolás és már Amsterdamban is voltunk. Ahhoz képest elég sokan voltak a reptéren, sokkal többent, mint Amerikában. Miután mindenki megfogta a maga csomagját sorbaállva kimentünk a ránk várakozó turista buszhoz. Voltak már rajta, ha jól láttam kb pont annyian, mint mi. Két tanár jött le a járműről és a mi kísérőinkhez mentek. Bemutatkoztak egymásnak -ha jól hallottam ők is Amerikából jöttek- és névsor után mi is felszálltunk. Szokásomhoz hűen azonnal a legutolsó ülést vettem célba de meglepve láttam, hogy ott már ülnek. Na erről is lemaradtál Sky. Nem baj, majd akkor ülök egyel előrébb. A lány aki ott volt, meglepő de egy könyvet tartott kezében. Ilyet se láttam még. Jöttömre felpillantott és egy fejbiccentés után lehuppantam az előtte lévő kék ülésbe.
- Nem harapok ám. -szólt előre.
Mire hátrafordultam, hogy ezt most nekem mondta-e. Megpillantott engem és felhúzta egyik szemöldökét plusz rám is mosolygott. Nos, miért is ne. Fogtam táskám és helyetfoglaltam mellette.
- Mary vagyok. -nyújtotta kezét.
- Skyler. -viszonoztam gesztusát.
- Honnan jöttél?
- Richmondból. Te?
- Nemár! Richmond? Tényleg? -kicsit meglepett hirtelen jött lelkesedése. Fura egy lány!
- Igen. Miért?
- Mert a jövőhónapban fogunk odaköltözni az ősökkel. Apát áthelyezte a cége. Szupi, legalább lesz egy ismerősöm Richmondban nem leszek idegen!
Végigbeszélgettük az egész utat a szállodáig, ahol lefoglalták nekünk szállásainkat. Igazán érdekes lány ez a Mary, de egész aranyos. Szerencsére egyáltalán nem olyan, mint Carly és a csatlósai, sőt meglepett mikor kiderült, hogy hasonló véleményen vagyunk az ilyenekkel kapcsolatban. Szállásunkhoz érve elbúcsúztunk egymástól és megbeszéltük, ha lesz szabadfoglalkozás akkor majd elmegyünk egyet városnézőbe. Persze kedvességből beleegyeztem, de eszem ágában sem volt vele tartani! Hiszen én okkal jöttem ide, és az az ok, hogy soha többé nem megyek haza!