Kattogás halk moraja ami megzavarja édes álmomat. Nem akarok felkelni, olyan jó pihenni! Hirtelen a kattogás hangosabb lesz, szinte már fülsértően rossz. Biztos az ébresztő órám szórakozik velem.
- Csak még öt perc... -nyöszörögtem halkan.
De a furcsa zaj nem maradt alább. Nyúlni akartam, hogy lekapcsoljam de a kezem nem mozdult, mintha valaki lefogná azt. Szemeim abban a pillanatban kipattantak és félhomály, egy sárgásan világító lámpa és a mellettem zakatoló gép látványa fogadott. Fel akartam kelni de nem tudtam. Lenézve észleltem, hogy mind a két lábam le van bilincselve, akárcsak a kezeim. Mozdulni se bírtam.
- Segítség!!! Hall engem valaki!? Hahó, segítsen valaki! -ordítoztam torkom szakadtából.
De senki nem jött. Végül pár perc kiáltotás után hallottam ahogy egy ajtó kinyílik, azonnal megörültem hiszen akkor csak hallotta valaki ahogy jajveszékelek!? De mikor odanéztem minden örömöm elszállt. Ugyanis aki bejött azon az ajtón nem más volt, mint Adam. A tanárom, aki igazából nem is az, aki hazudott nekem, aki valójában egy őrült gyilkos! Egy tálcával kezében sétált oda hozzám és végre kikapcsolta azt az idióta kattogós gépet. Nem csinált semmit, csupán engem nézett. Féltem, a szívem a torkomban dobogott, fogalmam se volt mit tervez, mit akar velem tenni. Végül a letett tálca felé nyúlt és elvett róla egy kulcsot.
- Most elengedlek. De meg kell ígérned, hogy nem fogsz semmi hülyeséget csinálni!
Hangja olyan más volt. Bár nyugodtnak tűnt mégis volt benne valami vészjósló. Ahogy olyan kedves formában adta elő ezt az egészet csak még rémisztőbben hatott. Nem tudtam mást tenni csak bólogattam.
- Rendben, akkor leveszem rólad a bilincseket.
Megvártam amíg minden végtagomról leoldja a leszorítóimat és óvatosan, lassan ültem fel az ágy szerű kínzó eszközén. Végig simítottam sajgó csuklómon és körbenéztem, hátha meglátok egy ablakot vagy egy nyitott ajtót. Szerencsére amin bejött azt nyitva hagyta, így készen volt a menekülő utam. Már csak el kellett terelnem a figyelmét.
- Hol vagyunk?
- Biztonságban.
- Jó de hol? Még Portlandben vagyunk?
- Ne kérdezősködj! -szólt rám mérgesen.
- Legalább azt mondd meg mióta vagyok itt?
- Három napja.
Hogy mivan!!?? Eltelt három nap!? Az meg hogy lehet? Hiszen ha még el is kábít akkor se alszok három napon keresztül! Mi ütött ki ennyire? Kérdések tucatjai váltották egymást fejemben, de feltenni már nem mertem őket. Féltem ha mégegyet kérdeznék talán bántana érte. Bár eléggé el volt foglalva azzal a géppel, ami korábban azt az idegesítő zajt adta ki, rám se nézett még egy pillanatra sem. Igaz nem láttam az arcát de fogadni mernék roppant mérges lehet most. Tekintetem a hozott kis ezüst színű tálcára terelődött amin ételek sorakoztak fel. Hm, ez azért fura! Mikor láttam, hogy semmilyen ital nincs a kajákhoz gondoltam itt az esély, talán sikerül elszöknöm.
- Szomjas vagyok.
Amint kimondtam megállt a szerelésben, megfordult és rámnézve elhaladt mellettem. A sarokban lévő csaphoz sétált, gondolom vízért. A remény abban a pillanatban felcsillant és én mint akit puskából lőttek ki, rohanni kezdtem. Bár azt nem tudtam hova. Alig értem ki az ajtón egy nagyobb lépcső fogadott. Ezekszerint a pincében lehettem eddig. Na mindegy. Felszaladtam rajta de még mindig nem úgy tűnt, mintha a földszinten lennék, se egy ajtó, se kijárat. Közben hangos lábdobogást hallottam magam mögött, tudtam utánnam eredt. Így gondolkozás nélkül rohantam és benyitottam mindenfele, hátha az a kijárat vagy azon keresztül eljuthatok oda. Az utolsó ajtónál újabb lépcsősor fogadott amin szintén felrohantam. Végre már egy nappali szerű helyiségben voltam, tele bútorokkal, növényekkel. De nem álltam le nézelődni, hiszen épp az életemért futok! Szeltem a folyosókat és átrohantam mindenhová, sarkamban Jasonnel. Végül hál' Isten megláttam a kijáratot, odaszaladtam de zárva volt. Ja mit is gondoltam... hogy majd nyitva lesz? Ugyan! Gyorsan körbenéztem és rögtön megakadt a szemem egy széken amit megragadva kitörtem az egyik ablakot. Szó szerint kiugrottam rajta és csak rohantam. Bár nem igazán volt hova, ugyanis a nagy semmi közepén voltunk! Mindenhol csak pusztaság amerre a szem ellát. Hol a fészkes fenében lehetek!? Nem túl messze állt egy kisebb erdő, így afelé kezdtem el rohanni, végülis az az egyetlen hely ahol el tudok rejtőzni. Ha odáig elérek akkor jó, hiszen nem fogja tudni hol bújok meg. Hirtelen lövés zaja sepert végig a mezőn, felriasztva néhány madarat. Azonnal a földre buktam, be a sűrűn nőtt, magas fűbe.
- Michaela! -hangja rettentően félelmetes volt, eskü még egy horror filmbe is beillene- Ne bújkálj! Itt úgysem tudsz elrejtőzni!
- Na azt majd meglátjuk. -jegyeztem meg halkan, és kúszni kezdtem, be a fákközé.
- Hallod!? Ne menekülj! -hangja egyre közelebbről szólt, tudtam közel van hozzám de nem mertem kinézni a fű közül, féltem hogy meglát- Ha most előjössz ígérem nem foglak bántani!
- Ja persze. -szűrtem fogaim közt.
Végre! Beértem az erdőbe. Gyorsan elbújtam egy vastagabb fa törzse mögött és vártam. Vártam, hogy végre elmenjen, felhagyjon a keresésemmel vagy legalább másfelé induljon. Pár percnyi álldogálás után csend lett. Abbamaradt a kiáltozás, a lövöldözés sőt már a lépteit sem hallottam. Elment volna? Ennyi? Feladná ilyen könnyen? Végülis őrült szegénykém... Óvatosan fordultam meg és dugtam ki fejem a fa mögül, a táj üres volt. Sehol egy árva lélek, de még egy felszálló madár sem. Megkönnyebbülten fordultam vissza és térdeimre hajolva fújtam ki az eddig benntartott levegőmet. Mikor újra kinyíltak szemeim egy pár cipő jelent meg előttem, majd abban a pillanatban nekitaszított a fának. Akkorát nyekkentem, hogy ezt még a Marson is hallották. Hogy talált rám? Egyáltalán hogy a fenébe került elém? Ez lehetetlen! A fájdalmas ütéstől a földre estem. Még jajgatni se volt időm mert a másodperc tört része alatt markolt bele hosszú hajamba és azon fogva kezdett el ráncigatni, végig, egyenesen vissza a házba. Félig fekvő félig álló testhelyzetben szinte az egész testemet felsértette a föld és az abból kiálló rögök, ágak, kövek és gyökerek. Mindenem fájt! Mikor elértük a küszöböt felráncigatott a földről és teljes erejéből bedobott az ajtón, egyenesen neki az üvegasztalnak. Ami apró darabra tört ráérkezésemkor. Ha eddig nem fájt volna mindenem most aztán beleadott apait-anyait. Sírtam, nyögtem a fájdalomtól. Karjaim, lábaim, hátam sőt még az arcom is vérzett. Egy üveg darab pedig beleállt a combomba, amiből nem kicsit ömlött a vér. Tuti valami fontos eret ért a vágás. De mindezek ellenére nem tudtam a sérüléseimre koncentrálni csak arra aki előttem áll! Aki időközben valahonnan szerzett egy jókora kést és egyenesen felém tartott. Amennyire bírtam és amennyire erőm engedte elmásztam a kanapéig és összehúzódva takartam el a még ép testrészeimet.
- Ne! Kérlek ne bánts! -könyörögtem sírva- Kérlek ne...
Letérdelt elém és bár nem néztem rá tudtam engem bámul. Imádkoztam Istenhez, hogy mentsen meg, bármit megteszek neki csak mentsen meg! Az árnyékából láttam ahogy felemeli a kést és lesúlyt vele. Összeszorítottam szemeim! Ha már megöl legalább ne lássam. Vártam a fájó szúrást, de semmi. Végül összeszedve bátorságom kinyitottam szemem és a kifényezett pengével néztem farkasszemet, ami mellettem a kanapéba volt beleszúrva. Ledöbbentem! Miért nem ölt meg? Ránéztem és láttam ahogy éppen... sír? Na ne! Ő sír mikor én vagyok megsérülve és halálra rémisztve!? Mi a franc folyik itt!?
Csak néztem rá kérdőn, de megszólalni azért nem mertem. Megemelte egyik kezét amire automatikusan összehúztam magam, de a másikkal intett, hogy ne féljen nem ér hozzám. Átnyúlt felettem és egy pólónak tűnő ruha darabot nyomott a még mindig vérző combomra. De előtte kihúzta a belőle az ágaskodó üveg darabot. Rászorította a sebre és saját övével kötözte körbe. Bennem meg csak egy „most mi a fészkes fene történik?" mondat visszhangzott újra és újra.
- Látod mit tettél? -szólalt meg hosszú idő után rémisztő hangján- Megmondtam, hogy ne csinálj semmi hülyeséget! Mért nem lehet hallgatni rám!?
Miközben magyarázott és jól „megszidott" felhúzott a kanapéra és rámparancsolt, hogy ne mozduljak, addig ő elment valahová. Itt volt az alkalom, az ajtó nyitva, ő sehol, mégsem moccantam meg. Nem is bírtam, meg igazság szerint fogalmam sincs hol lehetek. Ki tudja milyen messze van innen a város? Vagy egyáltalán a legközelebbi lakó akinek szólhatnék, hogy segítsen? Ilyen lábbal kétlem, hogy messze jutnék, plusz lehet a másik alkalmat már túl se élném. Így inkább maradtam és tettem amit kér. Hamar visszajött egy kék színű ládát cipelve. Ledobta mellém a földre és kinyitotta, mindenféle orvosi eszközök voltak benne. Kötszer, fertőtlenítő, olló, sebtapasz, kenőcsök és még több tucat ilyesmi dolgok. Meg se mertem szólalni, csak néztem amit csinál. Kivett egy barna üveget, egy vattapamacsot és az ollót. Az elszakadt nadrágomat elvágta annál a résznél ahol belémállt az üveg, majd a vattára öntött valamit abból az üvegből. Elég szörnyű szaga volt.
- Ez most fájni fog.
Nem tudtam mire érti hirtelen, azt hittem újra bántani akar vagy belémdöfi az ollót, de nem, a vattát nyomta a sebemre amitől akkorát kiáltottam, hogy csoda a hangszálam el nem szakadt, annyira mart.
- Mondtam, hogy fájni fog! De nyugi mindjárt jobb lesz.
Óvatosan körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte a vattát és szépen lassan alábbhagyott a maró érzés, azután már nem éreztem semmit. A lábam teljesen lezsibbadt. Majd vizes kendővel letörölte a lefolyt sárga folyadékot és egy tűvel összevarrta a lábam, ami nem kis fájdalommal járt. Bár mondjuk még mindig jobb volt, mint az a lötty amivel kimarta még az életet is a lábamból. Mikor kész lett a varrással bekötözte a combom és ellátta a kisebb, felületi sérüléseimet is. Már csak az arcom volt hátra, ezért felültetett a kanapén és enyhén hátralökött, hogy kényelmes legyen nekem is. Egyik kezét az állam alá tette és két ujjával megemelte a fejem, hogy szintben legyen az övével. A másikkal a karcolásaim mosta le. Igyekeztem nem rá nézni, hanem a körülöttünk lévő bútorokat tanulmányoztam vagy a plafont bámultam. De hiába akartam nem tudtam nem rá pillantani, legalább egy másodpercre. Most olyan nyugodtnak tűnt, mint egy aggódó férfi aki ellátja a barátját vagy egy apa aki segít a játékközben megsérült gyermekének. Szemei kéken csillogtak, a korábbi dühe és gyilkos pillantásai mintha soha nem is lettek volna, tekintete nyugalmat árasztott. Hófehér bőrét megvilágította a beszűrődő napfény, arca aprókat rezdült erős koncentrálása miatt. Ha nem tudnám ki ő valójában, azt mondanám ő Adam a jófej tanárom akit nagyon bírok és akivel szeretek beszélgetni. De így, hogy tudom, mégsem az fogalmam sincs mit gondoljak! Féltem megszólalni, kérdezésről meg ne is beszéljünk...! Csak néztem őt. Őt aki engem lát el, pontosan azután, hogy ki akart nyírni.
- Kész vagyok. -ült le büszkén mellém- Most pedig irány a pince!
- Mi!? Ne, kérlek ne! -most szólaltam meg először olyan hosszú idő óta.
- De! Rossz kislány voltál! Megmondtam, hogy ne tegyél semmi meggondolatlant de te nem hallgattál rám. Hát most viseld el a következményeket!
Válaszra se várva rángatott fel a kanapéról és erősen a karomba marva ráncigatott le a tömérdek lépcsősorokon. Nem törődve azzal, hogy fáj minden tagom, hogy felszakadhat a varrás amit ő csinált pár perce, ahogy azzal sem nekem ez mennyire nem tetszik! Néhány keserves perc után újra abban a sötét, komor, félhomályban úszó pincében találtam magam, mint mikor magamhoz tértem. Nem akartam itt lenni!
- Ne kérlek, vigyél ki innen! -próbáltam kifutni, de esélyem se volt, lefogott- Ígérem nem fogok csinálni semmit, nem szököm el, csak ne zárj be ide! -sírtam.
- Nem hiszek neked. És pofa be! -abban a pillanatban akkora pofon csattant az arcomon, hogy azt még a jó Isten is megérezte odafent- Maradj csendben! Amiért rossz voltál most bűntetést kapsz! -letaszított az ágyra és újra lekötözött- Itt maradsz amíg azt nem mondom! Világos!?
- Igen... -feleltem halkan, könnyeim csak úgy záporoztak.
- Így megtanulod, hogy jobban jársz ha azt teszed amit mondok. Nem tűröm az engedetlenséget! Ha megtanulsz szótfogadni elengedlek. De addig -fejezte be kikötözésem- itt maradsz!
Kiment. Újra itt voltam egyedül, egy pincében, összetörve és totál magamra hagyva. Sírtam akár egy szaros kisgyerek és anyát akartam! Haza akartam menni és elfelejteni ezt az egészet! Azt akartam, hogy anya jól megszidjon amiért elmentem a csajokkal abba a klubba és nem hívtam fel pedig megígértem! Azt akartam, hogy öleljen magához és azzal nyugtasson, hogy minden rendbe jön és ő mindvégig velem marad! Még Hailey kioktatása is hiányzik, a felelőtlenségemről, a beteges (elmaradt) tinikorszakom kiéléséről és az azutáni kibékülésünk! A cívódásaink, a viták, a sok szívózás. A barátaim is... Kayla és Chloe... Vajon hogy lehetnek? Vajon keresnek engem? Bűntudatuk van amiért akkor este nem maradtak velem és eltűntem? Egyáltalán kerestet engem valaki?