Miranda szemszöge:
Olyan vakítóan fehér minden, szinte ki se bírom nyitni a szemem, csak hunyorgok. Ahogy lépkedek előre cipőm kopogása visszhangzik a nagy ürességben. Mentem már egy ideje amikor egy alakot véltem felfedezni a messzeségben. Közeledett felém ahogy én is felé. Mikor már majdnem odaértem, kirajzolódott az alakja, arcélei és egy vakítóan kék szempár. Anya az! Istenem annyira örülök, hogy újra láthatom! Azonnal elmosolyodok és karjaiba fúrom magam. A sírás azonnal elkap de nem érdekelt! Ő csak simogatja hátam és szorosan ölel.
- Óh anya, olyan jó, hogy ismét együtt vagyunk! -szipogtam.
- Én is nagyon örülök neked kicsim, de nem maradhatunk együtt.
- Mi!? Miért?
- Mert még nem jött el a te időd!
- Dehogynem, hiszen már meghaltam!
- Nem, egyáltalán nem haltál meg. Nézd! -fordított meg és hirtelen saját magamat láttam meg feküdni egy kórházi ágyon, fura!
- Ezt hogy? Nem értem...
- Életben vagy Medi-kém csak kómában tartanak a sérüléseid miatt.
- De miért!? Kapcsoljanak le a gépekről! -ki akartam húzni a dugókat de úgy mint át a tárgyakon a kezem akár a filmekben.
- Ilyet meg se halljak mégegyszer! -ripakodott rám- Nem így neveltem az én gyönyörű, erős lányom, hogy csak így, ilyen egyszerűen eldobja értékes életét! -pöccintett orromra.
- Tudom anya és ne haragudj, de már nem bírom elviselni ami ott van! Ha velem voltál mindvégig akkor tudod miről beszélek!?
- Igen tudom. De nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek te látod! Csak el vagy tévedve ahogy az apád is. Mindent az érem rossz oldaláról néztek!
- De hiába fordítgatom azt az érmét ha mindkét oldala ugyanaz!
- Azt csak te hiszed! Menj, térj vissza minél hamarabb és meg fogod látni, hogy mit tartogat számodra az élet! -ölelt át.
- De nem akarok, én itt akarok maradni veled! -öleltem vissza.
- Azt nem lehet! Még nagyon nagyon sokáig fogsz élni és rengeteg csodás dolgot fogsz véghez vinni, hidd el! És én mindvégig ott leszek melletted, segítek és terelgetlek, ahogy eddig is! -tette kezét a szívemre.
- Hát...nem hinném, hogy olyan „nagy dolgokat" fogok még csinálni.
- Csak bízz magadban! -kacsintott- Nagy dolgokra vagy hivatott, ezt fent súgták meg.
- Isten sem tudhat mindent...
- De, de ő tudja! Csak légy nyitott és megbocsájtó!
- Megbocsájtó? Ezt hogy érted?
Hirtelen a kezem elkezdett furcsán bizseregni és égni rajta a bőr. De hogy lehet ez? Megvizsgálgattam kezeim de nem láttam rajtuk semmit, majd mintha érintést éreztem volna arcomon. Megfordultam és egyszer csak Matt-et pillantottam meg. Ott ült mellettem vagyis a testem mellett és szorongatta a kezem. Hát ezért...! Hallottam ahogy azt mondja vagyis inkább súgja, hogy sajnálja. De micsodát? A balesetet? Hisz nem is ő tehet róla! Vagyis... nem a legnagyobb részt! Még sosem láttam őt sírni...most olyan más... Mintha a régi Matthew-t láttam volna benne egy pillanatig. Akaratlanul is elmosolyodtam, pedig egyáltalán nem állt szándékomban! Anya mellém lépett és az ő arcára is hasonló mosoly ült ki, mint az enyémre.
- Nahát milyen aranyos srác! -tette kezét a vállamra- Fontos vagy neki Medi.
Egy pillanatra jó érzéssel töltött el amit anya mondott, de aztán beugrottak a képek mindazokról amik az étteremben és az évek során történtek, és rá kellett jönnöm, hogy ez mind nem igaz, csak tettetés!
- Nem anya, nem így van! Nem vagyok neki fontos, sosem voltam... -fordítottam hátat- Ő és a haverjai szemét állatok, mindenen és mindenkin csak átgázolnak!
- Hát én ezt nem mondanám... Talán régen voltak nehézségek és viták, de egyikőtök sem rossz ember!
- Hogy hogy egyikünk se?
- Hát drágám ahogy elfigyeltelek titeket te sem voltál kedvesebb velük, mint ők veled!
- Jaj anya, minek az olyannal kedvesnek lenni aki lenézi és kitúrja a másikat!? A kedvességet ki kell érdemelni!
- Miranda ezen az örökkévalóságig tudnánk vitázni de felesleges, mind követünk el hibákat! Te is, ők is, még én is. De(!) rájövünk, hogy amit tettünk az rossz és megbánjuk az elkövetett bűneinket.
- Szerintem neked az agyrament a túl sok isten tisztelet! Bocs de nekem nincs mit megbánnom, minden amit tettem okkal tettem, nem kérek bocsánatot a semmiért! Ők voltak azok akik folyton szekáltak és addig addig fúrták Matt-et csak mert barátkozott velem, hogy dobott engem értük!
- Ugyan kicsim, ez még nem olyan nagy bűn! Tudom -tette fel kezét, hogy had fejezze be mondandóját- nektek akkoriban ez nagyon számított, főben járó bűnnek fogtátok fel, de akkor még gyerekek voltatok! Kamasz korban az ember mindent túlreagál és igyekszik belelátni a dolgokba olyat is ami nincs is ott. De mindannyian felnőttetek és szerintem már a fiúk is megbánták, hogy úgy viselkedtek veled! Hiszen nézd, az a srác is önszántából van itt! Mert aggódik érted!
- Dehogyis! Tuti nem magától jött ide vagy ha mégis akkor rohan azonnal a bandához nehogy megtudják, hogy hol van! Ő nem más, mint egy mindenre bólogató kiskutya!
- Ne légy ennyire szigorú drágám és itt lenne az ideje elfogadnod mindazt ami veled történt a múltban és elengedni! Ne légy rabja az emlékeidnek!
- Nem élek a múltban, nem érdekel ami akkor volt!
- Hát nekem nem úgy tűnik! -mosolygott kissé önelégülten, sosem szerettem amikor igaza van.
- Pedig így van! Hiszen úgysem tudom meg nem történtté tenni a múltat, volt ami volt.
- De ha ezt így gondolod akkor mért nem lépsz túl rajta?
- Mert nem tudok! Egyszerűen nem megy...! -ültem le, újra úrrá lett rajtam a sírás- Túl fájó volt amit velem tettek! Még most is úgy él bennem, mintha tegnap lett volna.
- Matthew miatt? Azért mert szereted?
- Nem! És nem szeretem őt, ne mondj ilyet! -háborodtam fel- Talán régen...talán akkor igen, szerettem... De ő inkább a bandát választotta.
- Tudtommal te szakítottad meg vele a kapcsolatot!?
- Igen én. Mert nem bírtam elviselni ahogy mindennap szenved és örlődik, hogy mi legyen velünk, közben Travis és Brad folyton szekálták. Meg amúgyis előbb utóbb ő is kimondta volna a végét csak én beelőztem.
- Az nem olyan biztos drágám! De esélyt sem adtál arra, hogy ő válasszon!
- Persze, hogy nem mivel nem tudott választani! Most inkább hagytam volna, hogy tönkremenjen ebben?
- Szerintem ha visszatérsz beszéljetek át mindent, hiszen van mit!
- Nem azt nem hiszem, semmiről nem tudnék vele beszélni. Meg amúgyis minek? Csupán pár hónap és végzünk végre és elhúzok innen jó messzire! Ha négy évet kibírtam így ez a kis idő már semmiség! -legyintettem.
- És te úgy akarsz élni, hogy boldogtalan vagy?
- Mért lennék az?
- Mert idővel megbánnád, hogy nem adtál esélyt magatoknak és nem tisztáztatok mindent.
- Na ez az az egy amit soha nem bánok meg!
- De legalább annyit ígérj meg, hogy utoljára beszélsz vele és tisztázzátok a múltbéli dolgaitokat?
- Bocs anya de...
- Kérlek kicsim! Ezért jöttem ide, hogy segítsek! Ezt a feladatot bízták rám odafent, ne hagyj cserben!
- Ahh, rendben...akkor megígérem, hogy beszélek vele! De semmi több!
- Nekem már ez is elég, köszönöm! -ölelt át jó szorosan, én visszaöleltem- Na ideje menned, majd elég időt tölthetsz itt ha vén szatyor leszel!
- Ne, még nem akarok menni! Nem akarlak itthagyni!
- Nem hagysz itt, én mindig ott vagyok veled, sose feledd el!
Egy nagyot taszított rajtam majd hirtelen kicsapódtak szemeim. Nyilaló fájdalom járta át az egész testem és fájt még a lélegzés is. Tudtam újra a földön és a testemben vagyok. Körbenéztem de sehol nem volt senki. A nővérhívóért nyúltam de az az ágy mellett lógott, nem értem el. Pár perccel később apát láttam bejönni, aki látta, hogy magamhoz tértem és azonnal elszaladt az orvosért. Nem nagyon értettem miről beszélnek, összefolytak a szavak de még a képek is. Nagyon fájt mindenem, csak pihenni, aludni akartam! Olyan gyengének éreztem magam, hogy egy szúnyog megölésére sem lennék jó. Zúgott a fejem és a fülemben, mintha sípoltak volna. Láttam fél szemmel ahogy az egyik nővér valamit beinjekcióz az infúzióba amitől csak még kábább lettem. Hamar elnyomott az álom és folyton csak azok a képek ugráltak előttem amikor kibontom a drogot, ami már évek óta ott hever a kesztyűtartóban, és gondolkodás nélkül szippantom fel. Az, ahogy elszáll belőlem minden józanság és a két fényszóró is, de a baleset már nincs meg, addigra totál kiüthettem magam.
Éreztem ahogy az álomvilág egyre tör a tudatalattim felé és jól megbolygatja azt. Kezdett kitisztulni a kép ami eddig olyan volt, mintha hangyák mászkáltak volna rajta. Folyton csak Matthew-t láttam és magamat, a szenvedését és az enyémet. Hogy hány napig őrlődtem azon amit akkor megtettem. Kirajzolódott egy kérdés a fejemben. Vajon ő is kimondta volna a végét ha még várok egy kicsit? Mondjuk ezt mindig is szerettem volna tudni... De számít ez már valamit? Hiszen úgysem lehet semmissé tenni a dolgokat és azok a dolgok a világ egyik ha nem a legkegyetlenebb dolgai voltak! Még ha neki meg se kottyant semmi.
Bár arra kíváncsi lennék, hogy honnan tudta hol vagyok és miért jött be hozzám? Hiszen a többiek biztos nem tudtak róla, mivel akkor meg sem engedik, hogy bejöjjön! Másképp viszont ez azt jelenti, hogy magától jött ide... De miért?