14. rész

Pár nap elteltével az orvos úgy látta, hogy már semmi értelme Maya-t a gyengélkedőn tartani, így kiengedte. Kapott immunerősítőt és memória javító szereket. Az emlékei szépen lassan visszatértek, kivéve egyet azt, hogy Charles kicsoda! Akárhogy próbálkozott, igyekezett nem jutott eszébe semmi. Bár Logen elmesélt neki mindent, amiről csak tudott akkor sem volt közelebb a megoldáshoz.
Újra elkezdett órákra járni és mikor gyakorlatozni mentek az udvarra feltűnt neki egy furcsa dolog. Akárhogy akarta nem tudta használni az erejét. Hiába tettek elé bármilyen fémes dolgot, az a tárgy meg sem mozdult. Mindenki csak döbbenten nézte, bár tudtak a „kezeléséről" de arról nem, hogy elvesztette a mutációját. Maya megrémült és szaporán kezdte venni a levegőt, fogalma sem volt mitévő legyen. Lori bár mellette állt, de segíteni nem tudott neki. Lehullott egy könnycsepp az arcán és berohant az épületbe, fel az emeletre. Annyira sietett, hogy mások ne lássák ahogy sír, hogy észre sem vette mikor a professzor elment mellette, pedig még enyhén össze is ütköztek. Bár a férfi felismerte a lányt, de azt nem látta ahogy potyogtak könnyei, így nem ment utána. Helyette inkább az udvaron tartott órára ment és kérdezte Jane-t a történtekről. Ő pedig elmondta neki, hogy Maya nem volt képes használni az erejét. A férfi ekkor jött rá miért is volt annyira sietős a lánynak. Muszáj volt utána mennie! Kopogott, a szobája előtt állt és kérlelte a lányt, hogy engedje be. Beletelt némi időbe, de az ajtó végül kinyílt.
- Hogy vagy Maya? -bement és leült az ablaknál fekvő asztalhoz.
- Szerinted? Most tudtam meg, hogy többé nem vagyok mutáns. Te hogy lennél ilyenkor?
- Ez csak átmeneti hidd el, vissza fog térni a mutációd!
- És ha nem? -erre hirtelen nem tudott mit válaszolni, így csendben hallgatott- Ha nem vagyok mutáns, akkor mi vagyok? Az tett engem valakivé, nélküle egy senki vagyok! -hullottak könnyei.
- Ugyan már Maya, ne mondj ilyeneket! -ölelte át- Hogyne lennél már valaki! Nem a mutáns gének tesznek egy embert valakivé, hanem a tettei! Az, hogy milyen döntéseket hozol, tudsz-e nehéz helyzetekben is felelősen dönteni! Nem attól leszünk valakik, hogy meghajlítunk egy szöget vagy épp belelátunk más gondolataiba!
A lány nem tudott erre mit mondani, csak sírni tudott. Annyira megrázta ez a dolog, hogy nem volt képes jó képet vágni a dologhoz. Hiszen veszteség érte, és mint veszteséget ezt is meg kell gyászolnia! Nem tudott csak úgy egyről a kettőre lépni, még nem. Charles hagyta őt kisírni a bánatát, addig ölelte és tartotta a lányt, közben nyugtatta és simogatta a hátát. Kb tíz perc múlva abba maradt a keserves zokogás és felült a férfi öleléséből, aki letörölte a lány arcát és a kezébe adott egy zsepit.
- Köszönöm! 
- Ugyan semmiség.
- Nem a zsepire értettem.
- Tudom jól! Maya, bár nem emlékszel rám, arra sem mi történt velünk a múltban, de azt tudnod kell, rám mindig számíthatsz! -mosolygott bíztatóan.
- Igen, ezt valahogy érzem is. Bár nem tudom mért nem tudok rád emlékezni, de azt mindig is éreztem, hogy nagy szerepet játszol az életemben.
- Csak kérlek ne szomorkodj annyit! Hidd el vissza fog térni minden a régi kerékvágásba, ezt biztosan tudom! Csak várnod kell!
- És ha soha többé nem lehetek mutáns? -kérdezte tágranyílt szemekkel.
- Az olyan nagy baj lenne?
- Hát....nem is tudom...
- Figyelj előbb gondold át, hogy mi az amit szerettél a mutációdban és utánna azt is, hogy mindez mit szolgált. Ha erre rájössz akkor felteheted magadnak a kérdést, hogy tudsz-e nélküle élni vagy sem!?
- Jólvan. Átgondolom.
- Pihend ki magad és holnap várlak órán. Szia Maya!
- Szia Charles!
Ahogy megígérte el is gondolkodott azon amit a férfi mondott neki. Sokban igaza volt miszerint nem attól lesz ő igazán ember, hanem a tényleges tetteitől, de mégis... Hiányzik neki az amit most nem tehet meg. Hogy tudna-e nélküle élni? Talán igen talán nem. De itt a legfontosabb, hogy érdemes-e így élnie és újból kezdeni mindent!?
Néhány nap múlva egy ünnepség volt az iskolában, afféle megalakulási nap. Nem volt nagy felhajtás, kis virágos, szalagos díszítés, zene, tánc és jó kedv. Ilyenkor mindig van film vetítés, ami megmutatja az új növendékeknek és feleleveníti azok emlékit, akik itt vannak régebb óta arról, hogy alakult meg az X-men és az iskola. Mindenki jó hangulatban volt, nevettek, beszélgettek. Lori és Maya az ebédlőben voltak és az aznapi kellemes ebédet falatozták.
- Jobban vagy már? -kérdezte barátnőjét.
- Asszem. Bár szerintem már semmi sem lesz olyan, mint régen.
- Lehet, de ez szerintem nem is olyan nagy baj.
- Ezt hogy érted?
- Hát mivel pár dolgott elfelejtettél lehet örökre, akkor elkezdhetsz egy új lapot. Bár a dolgokat nem lehet meg nem történtté tenni, de meg lehet változtatni!
- Hű Lori... Bölcs lettél! -jót nevettek ezen, bár nem igazán viccnek szánta.
- Hát inkább anyám volt bölcs, ő mondta ezt nekem mindig.
- Akkor örök hála a mamádnak. -felállt.
- Te meg hová mész?
- Meg kell tennem egy dolgot. Remélem nem bánom meg!
- Mire készülsz?
S bár hallotta a lány kérdését de nem válaszolt. Sietett dolgára. Elment megkeresni azt a személyt, akire haragudott az akkor este történtek miatt és akit utál az egész iskola, miután megtudták, hogy ő okozta a lány állapotát, még ha ez nem is egészen így történt.
Kereste mindenhol de egyik helyen sem volt. Majd eszébe jutott, hogy szeretett a tóhoz lemenni, ha egyedül akart lenni, így oda igyekezett. Meg is találta. Nem szólt semmit, csak odaállt mellé, csendben nézték a lassan hullámzó tavat, amit a szél perdített táncra.
- Mit keresel itt Maya? -szólalt meg kis idő után.
- Téged.
- Megtaláltál. Mit szeretnél?
- Damien, nem lehetne, hogy elfelejtünk mindent és újra kezdjük a barátságunkat?
- Sajnálom Maya, de nekem ez nem olyan egyszerű. Igaz akkor este eléggé tapló voltam, hogy úgy letámadtalak sajnálom is, de nem tudok úgy tenni mintha nem éreznék semmit irántad!
- Nem is kell úgy tenned! De ezt az érzést átalakíthatnád baráti szeretetté! 
- Alakítsam át!? Ez most komoly? Inkább tegyünk úgy mintha nem ismernénk egymást, mint mielőtt emlékeztél volna rám!
- Ne csináld már Damien! A barátom vagy és nem akarlak elveszíteni!
- Én is sajnálom, viszont én meg nem tudok csak a barátod lenni! Ez van. De nyugi elfogadtam, hogy te sohasem szeretnél úgy engem ahogy én téged! Ezt világosan kifejtetted! -jegyezte meg cinikusan.
- Annyira sajnálom!
- Ne, nem kell! Elfogadtam, hogy köztünk nem lehet semmi, megértettem. De nekem ezt még fel kell dolgozni és talán majd utánna, talán...
- Remélem sikerül minél előbb túljutnod rajtam! Hidd el, jobbat érdemelsz!
- Jah jó szöveg!
- Ezt nem csak úgy mondom, tényleg így gondolom!
- Jólvan, hagyjuk ezt! Szeretnék egyedül lenni!
- Oké vettem a célzást, megyek. -elindult de a kis domb tetején megállt és visszanézett- Szia Damien!
Bár nem ezt akarta mondani, de felesleges volt újra bocsánatot kérnie. Szomorúan visszakullogott az iskolába. Folytatódott ez köztük napokig, nem szóltak egymáshoz, a fiú még el is kerülte a lányt, ha meglátta. Az órákon a legmesszebb ült tőle, ahogy az ebédlőben is. Bár fájt a lánynak, hogy elvesztette egy barátját, de nem fog esdekelni, hogy újra legyenek egy csapat. Ez a dolog nem változott, ez az egy tulajdonsága maradt a régi. Az egyik délután, kora este talált egy kis könyvszerű valamit a szobájában elrejtve, a naplója volt az. Neki ilyenje is van? Nem is emlékezett erre. Kinyitotta és elolvasott mindent. Hátha így eszébe jut még pár dolog, főleg a professzorral kapcsolatban. Az írásaiból rájött, hogy igazán egyedi kapcsolat van köztük, bár azt sehol sem írta le, hogy szeretné vagy együtt lennének, mégis úgy érezte, hogy többet érez iránta, puszta barátságnál. Talán ez lehet a kulcs. Rohant le az orvoshoz, megtudni lehet-e ilyesmi az oka annak, hogy nem képes Charles-ra emlékezni. A doktor megerősítette ebben a teóriában, lehet sőt bizonyára ez az oka, mivel minden más egyéb dolgot már felvetettek és kipróbáltak. Megörült a hírnek, hogy ha ezt sikerül tisztáznia Charles-al akkor talán visszatérnek az emlékei. Sietett az irodájába, minél előbb el akarta mondani neki a hírt. Kopogott sebesen, egy hang bebocsátást adott neki a túloldalról.
- Szia bocsi, hogy ilyenkor zavarlak de híreim vannak! -ült le izgatottan az asztalhoz.
- Semmi baj, mesélj mi az a nagy hír?
- Rájöttünk a doktorral, vagyis inkább én jöttem rá, hogy mért is nem tértek vissza az emlékeim!
- Na és, mért nem?
- Ez érzelmi alapon van! Nem fizikai probélma ahogy gondoltuk, hanem mentális! Az egész pszichésen alakult ki, így az agyam blokkolja az emlékeimet, de ha átszakítjuk ezt a gátat akkor minden visszajön és meggyógyulok! -mesélte lelkesen.
- Ez nagyszerű, hogy sikerült erre rájönni! De azt is tudjátok mi okozza ezt? Mármint milyen mentális esemény áll a dolgok hátterében, ami miatt fenn áll még az amnéziád?
- Persze rájöttünk erre is. Vagyis én sejtettem, de a doktor úr megerősített ebben. Az egésznek az az oka, hogy valaki aki nagyon közel állt, vagyis áll hozzám az eléggé megbántott valamivel vagy talán összeveszhettünk ezt nem tudom, sajnos.
- Hmm... -gondolkodott el- Akkor talán ennek az egésznek Eric az oka?
- Eric? Mért lenne ő ennek az oka?
- Hát mivel gyakorlatilag miatta vagy itt, ő zaklatott téged álmodban, ami miatt elkezdted azt a szert szedni!
- Tényleg? Erre nem is emlékszem... De mit akar tőlem?
- Minden áron azt szeretné ha csatlakoznál a hadseregéhez, amit toboroz.
- Ohh még mindig az a sereg, amiért már évekkel ezelőtt megkeresett? De akkor is megmondtam neki, hogy felejtsen el!
- Várjunk csak egy percre! Te tulajdonképpen mióta is ismered Eric-et?
- Hát...öm... Asszem a születésem óta. Bár akkor lépett le és csak 14 éves koromban tért vissza, amikor kiderült, hogy örököltem a mutációját.
- Örökölted? Vagy is ő az...?
- Eric az apám, igen. -ledöbbent a férfi, mint akinek most mondták meg, hogy egy hete van hátra- Állj! Te ezt nem tudtad?
- Nem... -nyögte ki.
- Nem mondtam el? -bár ezt inkább magától kérdezte, mintsem a férfitól.
- Hát nem! Ez valahogy kimaradt! -vágta hozzá dühösen.
- De mért nem mondtam el? Azt hittem tudod, ezt nem értem...
- Na ezt én sem! Nem értem hogy voltál képes ezt eltitkolni előlem és hazudni nekem!?
- Sajnálom Charles, én...
- Ne, hagyd ezt! Menj most el Maya! -mutatott az ajtó felé.
- De... Én tényleg sajnálom!
- Ne haragudj, de nekem ez édes kevés! Óriásit csalódtam benned Maya! Hogy voltál képes ezt eltitkolni!? -csapott az asztalra- Te meg nem szóltál hozzám egy hónapig csak mert félreértettél valamit és nem hagytad, hogy megmagyarázzam! Micsoda álszent dolog ez! -dühöngött.
- Annyira sajnálom!
Már nem szólt a lányhoz, egyszerűen nem tudott mit mondani. Ezért ő sarkon fordult és kiment. Bement a szobájába és álomba sírta magát. Fogalma sem volt a dologról, azt hitte mindenbe beavatta a férfit. De mint kiderült, mégsem. Fogalma sem hogyan tehetné ezt jóvá, egyáltalán jóvá lehet egy ilyen dolgot tenni?