Reggel borzasztó fejfájással keltem fel, szinte nem is aludtam semmit. Szédültem és hányingerem is volt, magamtól. Talán még soha életemben nem haragudtam úgy emberre, mint most magamra! Felvettem egy kissé bélelt leginggset, egy fehér pólót és rá egy magasnyakú pulcsit. Semmi életkedvem nem volt, így nem csináltam semmit magamon, se smink, se alapozás, semmi. Leszarok már mindent. Mikor mindent elpakoltam kisétáltam a házból és a buszmegálló felé vettem az irányt. A szél igazán csípős volt, bár nem csoda hiszen ősz közepe van. Járművem hamar megérkezett amire felszállva rögtön lecsaptam az utolsó ülésre, ahol álltalában mindig ülni szoktam. Megfordulva a hátsó üvegen bámultam kifelé és a számtalan mögöttünk haladó autókat és annak utasát/utasait vizslattam. Vajon nekik milyen lehet az életük? Szeretik a munkájukat? Vajon miről álmodoztak kiskorukban? Mik akartak lenni ha felnőnek? Mik lehettek az álmaik? Én már ezekre nem is igazán emlékszem. Voltak egyáltalán álmaim? Ezeken gondolkodva észre sem vettem, hogy már a 98-as terem ajtaja előtt állok. Felsóhajtva dőltem neki a falnak és annak mentén lecsúsztam a földre. Táskámat lábam mellé hajítottam és dzsekimet is levettem, nem akartam, hogy beleizzadjak, végülis bent meleg van. A folyosó kongott az ürességtől, de nem is csoda hiszen még fél nyolc sincs. Ezekszerint a korai busszal jöttem. Hm... fel sem tűnt... Hallottam ahogy mobilkészülékem pittyeg s mikor nyúltam volna a kabátomért karom hozzáért térdemhez, mire azonnal felszisszentem. Felhúzva pulcsimat megláttam csupasz bőrömet ami csupa var volt és karcolások sora ölelte körbe. Eszembe jutott, hogy ezt nem is Owen csinálta, hanem én. Én tettem magammal, még tegnap este a fürdőszivacsommal. De megérdemeltem! Egy szörnyeteg vagyok...
- Lenyugodtál már?
Brad hangjára rettentően megijedtem és azonnal lehúztam pulóveremet. Nem akartam, hogy meglássa.
- Nem. -feleltem tömören.
- Miért vagy még mindig ilyen mérges?
- Miért ne lennék? -néztem szemeibe- Áruld el, mit szervezkedsz a hátammögött? Mi volt az a kis sunyi beszélgetés a tiltott részen, hah!? Elárultad neki a titkom?
- Skyler, olyannak nézel aki kiadja a legjobb barátja titkait? Ráadásul a legsötétebb titkait? -hanga szigorú volt, komoly.
- Hát nem... de...
- Akkor meg?
- De akkor is rólam volt szó, tudom. Áruld el mit beszéltetek rólam!
- Na jó, Jake megkérdezte miért rohantam ki óráról, min vesztünk össze.
- És ezért kellett kirángatnia óráról ráadásul oda ahova tilos mennünk?
- Nem akarta, hogy más is hallja miről beszélünk, oda meg úgyse megy senki. Na, most már elégedett vagy?
- Hm, fogjuk rá... -sandítottam rá fél szemmel.
Ebédszünetben már mindenki -már aki a mi osztályunkba tartozik- csak arról tudott beszélni, hogy milyen lesz a holnapi utazás. Nekem ettől kicsit összeszorult a gyomrom, hiszen otthon senkinek fogalma sincs arról, hogy én igazából el fogok utazni Hollandiába. Anya nem engedett el és Owen... ő alap nem is akarta, hogy menjek. Mit fogok most tenni? Mit mondjak hova tűnök el egy hétre? Talán nem is kéne mennem. Anya úgyis szombaton hazaér, csupán egy napot kéne már csak kibírnom egyedül Owennel de a fenébe is, nagyon menni akarok! Hiszen talán ez lesz az egyetlen lehetőségem arra, hogy eljussak külföldre, vagy bárhová ezen a bolygón! De ötletem sincs mit tegyek.
Mikor becsengettek mind siettünk az öltözőbe, hogy átvegyük a tornafelszerelésünket. Végre az utolsó testnevelés óra! A lányok most nem voltak olyan lelkesek és serények, mint mikor Jake helyettesített, lassúra vették a tempót. Már kb tíz perce ment az óra mikor Mr. Wood idegesen kopogott az ajtón, hogy azonnal menjünk a tornaterembe vagy intőt fog mindenkinek beírni. Erre már azért megmozdult a társaság és én mögöttük cammogva léptem be a terembe. A fiúk amint megláttak intettek, hogy menjek oda hozzájuk így gyorsan oda is rohantam.
- Ez meg minek? -húzta meg kicsit a pulcsimat.
- Mert fázom. Nem fázhatok?
- Ch tőlem. Na srácok kezdjük a meccset! Sky? -nézett rám- Beszállsz?
- Naná!
Követve Bradet a másik oldalra sétáltunk, ahol általában mindig lenni szoktunk. Gyorsan elosztottuk a csapatot és belekezdtünk a vérre menő futball mérkőzésbe. Egy ideig jól is ment, de a sok cselezgetés és az ide-oda szaladgálás meghozta a hatását. Borzasztóan melegem volt! De nem vehettem le pulcsimat, azonnal mindenki meglátná a magamnak okozta nyomokat, plusz a nyakamon éktelenkedő lila foltot is. Félidőben a vizes kannához mentem -mert nekünk olyan is van- és csapoltam magamnak, kétszer is. Miután mindet megittam kezdődött is a második kör. Kb tíz perc után már elviselhetetlen volt az engem körüllengő forróság, szédülni kezdtem. Mindenből kettőt láttam és összefolyt előttem minden. Éreztem ahogy lábamból kiszáll minden erő és az utolsó pillanatban Brad akadályozott meg abban, hogy a földre csapódjak.
- Mivan Sky? Mi bajod? -ültetett le az egyik padra- Fáj valamid?
- Nemh csakh... melegemh vanh. -lihegtem.
- Csodálkozol? Pulcsiban vagy, ráadásul még rohangálsz is? Vedd le! -nyúlt volna az aljához de elcsaptam kezét.
- Nem! Nem kell, jól vagyok csak kicsit kifújom magam.
Kicsit furán nézett rám, azt hittem újra le fog kiabálni, hogy már megint elhallgatok előle valamit de helyette hümmögött egyet és visszament a fiúkhoz. Na ez aztán furcsa volt! De nem szóltam semmit. A hátra lévő pár percben már nem álltam be a csapatban, a kispadról néztem a meccset. Miután kicsengettek én voltam az első aki az öltözőbe rohant és átvedlett. Nem akartam, hogy a lányok lássanak. Az emelet felé menet alaposan meghúztam üvegem, jól esett a hideg üdítő. A folyosó végén azonban egy nemvárt fordulat következett. Ugyanis ott állt Bradley és Zac, karba tett kézzel és roppanttul mérgesen néztek rám, főleg Brad.
- Tudnom kéne mi folyik itt vagy inkább menjek a másik irányba?
Fordultam volna meg de barátom elkapta karomat és visszarántott.
- Nem mész te sehová! -szemei csak úgy szórták a szikrákat.
Karomat továbbra is ujjai közt fogta, majd egyszercsak húzni kezdett.
- Nemár Brad, engedj el! Hova visztek? -néztem itt Zacre is de ő csak megvonta a vállát, hogy fogalma sincs róla.
Végül nem az emelet felé kanyarodtunk el hanem az ellenkező irányba, pont arra amerre a gyengélkedő is van. Miért is megyünk mi erre? Megállva az orvosi szoba előtt Brad bekopogott de miután nem kapott választ benyitott és szabályosan belökött az ajtón. Majdnem orra estem.
- Mi a franc volt ez? -ripakodtam rá- Miért hurcoltatok ide? -emeltem meg hangom.
- Hogy végre eláruld mi folyik itt! -kiabált.
- Nem tudom mire célzol. -ültem le az ágyra, ha már itt vagyunk...
- Nem? Na majd akkor most megtudod. Vedd csak le azt a kurva pulcsit!
Indult meg felém, de azonnal ellenkezni kezdtem. Ellöktem kezeit, de ezúttal nem hagyta annyiban, mint pár perce a tesi teremben. Zacre néztem aki csak értetlenül és döbbentten nézte a történéseket.
- Zac, a faszomba is, ne csak állj ott hanem segíts! -üvöltött rá szegény fiúra.
Aki csak meglepve nézte ahogy Brad idegesen ráparancsol. Félve ugyan de mellém sétált és kételkedve megkérdőjelezte barátom erőszakosságát.
- Miért kell ezt csinálnunk? Hagyd már Skylert!
- Majd rájössz miért kell ez! Segíts ezt levenni róla! -nézett rá szúrós tekintettel, mire ő is csatlakozott vetkőztetésemhez.
- Nemár! Hagyjátok abba! Srácok, ne csináljátok! -ordítottam torkom szakadtából- Ez fáj, hagyjatok már!
Hallottam ahogy pulcsim anyaga feladja a szolgálatot és szakadni kezd, aztán már éreztem is. Abban a pillanatban mikor pulcsim cafatokban hullott a földre akkor nyílt ki az orvosi ajtaja, amin berontott az ügyeletes nővér és persze ki más ha nem Mr. Harris. Mindenki csak meredten állt és bámulta a másikat. Szinte kézzel fogható volt a feszültség a helyiségben. Aztán pár másodperc után minden szem rám szegeződött, jobban mondva karjaimra. Zac tért magához először.
- Mi a rohadt franc ez? -nézett rám dühösen- Skyler, mi ez? Ki csinálta ezt?
- Látod? Ezért kellett levennünk azt a kibaszott pulóvert! -rivallt rám Brad.
- Ki tette ezt Sky? -faggatott a még mindig döbbent Zac.
- Senki. -feleltem halkan, szinte még én sem hallottam a saját hangom.
- Méghogy senki! Nézz már a karodra bazdki! Ez nagyon csúnya. -ért hozzá bőrömhöz mire felszisszentem- Bántott valaki Skyler? Mondd meg ha igen, segítünk.
- Nem, senki.
- Nem? Akkor mégis ki tette ezt veled, a húsvéti nyuszi? -lengette meg Brad a karom idegesen.
- Én tettem, én voltam! -ordítottam- Most örülsz? -néztem rá könnyes szemekkel.
- Ennyi! Ebből most és itt lett kibaszottul elegem!
Ledobta a kezében maradt ruhafoszlányt és elrohant. Hogy hova? Nagy valószínűséggel oda ahová a kezdetektől menni akart csak én megakadályoztam benne. Könnyeim folyni kezdtek és Zacre majd a bent lévő személyekre néztem, akik mindezt végig nézték és hallgatták. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és elsüllyednék, jó mélyre! De nem történt semmi. Csak ültem ott, mint egy szánalmas idióta és könnyeimmel küszködtem. A nővér miután észbe kapott elrohant az elsősegély dobozért, biztosan le akarta tisztítani a sebeim, de gyorsabb voltam. Felkaptam táskám és a rettentően feldúlt barátom után igyekeztem, hogy megakadályozzam amit tenni akar. Újra. Nem érdekelt, hogy ellógom az utolsó két órám, nem érdekeltek a figyelő tekintetek a folyosón sőt az sem ha nekimentem valakinek, csak az számított, hogy utolérjem Bradleyt. Mikor léptem volna ki az iskola kapuján egy kéz mely a karom köré fonódott, megakadályozott ebben. Mikor tekintetünk találkozott legszívesebb elsüllyedtem volna szégyenemben.
- Kérlek ne most.
Vágtam szavába még mielőtt megszólalhatott volna. Szemében mindent ki tudtam olvasni, sőt még azt a nagy kérdőjelet is láttam lebegni. De most ez nem számított, csak utol kellett érnem Bradet!
- Skyler kérlek, el kell mondanod mi történt. -hangján hallottam azt a fajta könyörgést amit gyakran Bradnél is hallani, de ez sem tudott meghatni.
- Nem kell semmit mondanom Jake... Kérlek ebbe ne avatkozz bele.
Kitéptem karomat szorításából és rohanni kezdtem. Meg sem álltam a rendőrségig ahol megláttam azt a már jól ismert fekete autót. Szívem hevesen vert és nem a futástól. Mikor elszaladtam a kocsija mögött hirtelen arrafelé pillantottam és megláttam ott ülni, bent a volánnál. Megálltam. Lassú léptekkel sétáltam oda a fekete szépséghez és megálltam a vezetőülés melletti ajtónál. Pár perc után letekerte az ablakot, de egyikünk sem szólalt meg. Végül én törtem meg a hosszú percek óta tartó csendet.
- Nem mentél be. -állapítottam meg a nyílvánvalót.
- Miből jöttél rá? Hogy itt ülök vagy, hogy még nem hurcoltak el a rendőrök kihallgatni? -kérdezte gúnyosan.
- Miért nem tetted meg?
- Hogy miért? Tudja a faszom. -csapott rá teljes erőből a kormányra.
- Köszönöm. -feleltem elhaló hangon.
- Nem mentem be, de egyet tudnod kell! -néztem rá érdeklődve, s vártam, hogy majd jól leolt- Levettem rólad a kezem.
- Mi?
- Jól hallottad. Elegem van ebből! Megtiltottad nekem, hogy feljelentsem azt a kibaszott perverz állatot, az anyád miatt. És én mivel jó barát vagyok, megtartom a neked tett ígéretem. De nem fogom végignézni ahogy az az állat végez veled! -indította be a motort- Úgyhogy mostantól azt teszel amit akarsz, én nem fogok tétlenül ülni és asszisztálni mindehhez! Ha felnőttél és képes leszel ésszerű döntéseket hozni, keress meg.
A gázra taposott és teljes sebességgel elhajtott. Én meg ott álltam, a rendőrség parkolójában, ledöbbenve. Bradley most tényleg „szakított" velem? Itthagyott. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Azt hiszem eljött az a pont nála mikor betelt a pohár. Valahol azért megértem, mégis képtelen vagyok felfogni ami történt. Magamra hagyott. Mit fogok most ezekután tenni? Mi lesz velem nélküle? Ő a legjobb barátom! Nem teheti ezt! Vagy mégis...? A porfelhő amit kocsijával kavart fel még mindig ott lengett a levegőben. Átsétálva rajta indultam el, haza. Egy utolsót visszapillantottam és megfordult a fejemben, hogy bemegyek azon az ajtón de aztán megjelent lelkiszemeim előtt anya. Hogy mennyire kivirul Owen közelében, hogy mennyire szereti a társaságát és mennyit nevet mellette. Aztán apa jelent meg s az ígéret amit neki tettem, hogy anyát mindig csak boldognak fogja látni odafentről! Bármibe kerül de soha nem fogom hagyni anyát szomorkodni! Csendben, sírva lépkedtem hazafelé mikor az eső cseperegni kezdett. Nem haladtam gyorsabban, amúgyis szeretem az esőt, legalább nem látják ha sírok. Az eső egyre inkább csak jött rá és ha mindez nem lett volna elég, egy piros autó állt meg mellettem. Ez a nap már úgyis el van baszva, szóval tök mindegy. Tudomást sem véve a kocsiról gyalogoltam tovább. De tanárom kitartó volt, nem hajtott el.
- Tudom, hogy tudod, hogy itt vagyok! -szólt ki a volán mögül.
- Menj most el. Nem akarok senkivel beszélgetni.
- Nem kell beszélgetned. Egy szóval sem mondtam. Gyere elviszlek, nem akarom, hogy elázz.
- Már eláztam szóval tök mindegy.
- Skyler kérlek, feltartom a forgalmat miattad. -jah, mégha lenne mögötte egy kocsi is...
- Hát hajts tovább! Senki nem kért arra, hogy araszolj mellettem.
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem fogok elhajtani. Szóval beszállsz vagy így kisérjelek hazáig?
Még haladtam pár métert majd feladva az eltűnésére dédelgetett reményeim, beültem mellé. Nem szólt semmit csak egy diadalittas mosolyt küldött felém. Szemforgatva fordultam az ablak felé és a tájat kezdtem el kémlelni. Könnyeim nem adták fel a szolgálatot, továbbra is akár a kinti eső, úgy zúdultak le arcomon. Igyekeztem letörölgetni őket, de nem igazán sikerült. Amúgyis csurom víz voltam, egyáltalán nem lettem szárazabb a dzsekimtől, sőt csak mégjobban szétkentem a víz kontra könnycsepp keveréket az arcomon. Hirtelen egy zsebkendő jelent meg szemem előtt, mire ráemeltem tekintetem a mellettem ülőre. Az utat figyelte, de úgy éreztem egy harmadik szemmel engem kémlel. Elvettem a száraz anyagot és megtörölgettem magam. Az utcánkba érve a mondhatni szokásos helyünkön állt meg. Kicsit furcsáltam a helyzetet, azt hittem teljesen a házunkig megyünk ahol kiszáll az autóból és velem együtt ront be a lakásba. Bár nem is értem miért képzelgek én ilyeneket...? Hiszen soha nem tenne ilyet, még tanári kötelességből sem. Ha akarna is valamit tenni, ő is úgy cselekedne ahogy már Brad akart számtalanszor, elmenne a rendőrségre. Vállamra kaptam táskám és ki akartam szállni a kocsiból, de egy kéz megakadályozott benne. Visszarántott az ülésbe és kicsit közelebb ült hozzám a kelleténél. Szívem azonnal expressz sebességre váltott, főleg miután belenéztem igazán sötét szemeibe. Jesszus de szép szemei vannak!
- Ugye holnap épségben visszakaplak ha most elengedlek innen?
Kijelentésén teljesen ledöbbentem. Pupilláim a kétszeresükre tágultak. Most ő tényleg... aggódna értem? Nem! Az lehetetlen! Bár a mai után, amit látott... Biztos alaposan megsajnált és szánalomból teszi azt amit. Csak néztem ahogy néz rám és valószínű válaszra vár, amit meg is adnék ha nem vesztem volna el szemében. Jólvan Skyler, állítsd le magad! Hogy viselkedsz? Ő a tanárod te idióta! És barátnője is van! Kihúztam karom kezéből és kinyitottam a kocsiajtót.
- Nem lesz bajom, ne aggódj.
Mondtam ezt úgy, hogy igazából én sem tudtam mi vár rám otthon. De próbáltam magabiztos lenni, elég ha pont ennyire sajnál, mint most. Kipattantam a járműből és meg sem álltam a házunkig. Owen a nappaliban volt, tv-t nézett ha jól láttam, bár nem nagyon izgatott. Levettem víztől csöpögő dzsekimet és bedobtam a lenti fürdőben lévő szennyesbe. Alig fordultam meg, Owen már a hátamnál állt.
- Hát veled meg mi történt?
- Eláztam. -adtam a tömör választ.
- Miért nem busszal jöttél?
- Szeretek gyalogolni.
- Menj fel és öltözz át, nehogy megfázz nekem a végén! Anyád mit mondana?
~ Hogy mit mondana? Nos sok mindent, főleg ha tudná milyen ember is vagy valójában! -gondoltam magamban.
Megfordultam és szó nélkül felmentem a szobámba. Alig léptem át a küszöböt már ki is tört belőlem a zokogás. Olyan hajnali három körül bírtam abbahagyni a sírást, de azt is azért mert már elképesztően fájtak szemeim. Megmosakodtam a fürdőben és le is zuhanyoztam, mégse koszosan feküdjek be az ágyba. Mikor végeztem csak néztem magam a tükörben. Elképesztő mennyire nem én vagyok aki visszanéz rám.
- Mi lett veled Skyler?
Tettem fel magamnak a kérdést. S hogy választ kitől kapok? Valószínű senkitől. A tükörre ragasztott képen akadt meg tekintetem, amin ketten vagyunk apával. Talán öt vagy hat éves lehettem akkor mikor készült a fotó. Az egyik akkori barátom szülinapját ünnepeltük és a bohóc akit meghívtak a zsúrra beleesett fejjel a wc-be így apát kérték fel, mint egyedüli férfit, hogy ugorjon be helyette. Nem akart, de miattam belement, tudta mennyire imádom a bohócokat. Az egész műsort elvitte, minden gyerek imádta. Akkor csináltuk ezt a fotót, hogy majd mutogathassa az unokáinak, hogy milyen vagány kiscsaj volt az anyjuk. Erre az emlékre újra könnyek szöktek szemembe.
Az ágyamon feküdve azon gondolkodtam vajon milyen lenne ma az életem ha apa még mindig élne. Biztos mindennap megkérdezné milyen volt a suli, hogy megy a tanulás és biztos vagyok abban is, hogy leülne velem tanulni hiába egy mukkot se értene az anyagból. Elkísérne az iskolához, hogy szemügyre vegye a „prédáit" akiket levadászna ha csak ferde szemmel néznének rám. Mindig azt mondta nekem, ha egyszer eljön az idő, hogy választok egy párt magamnak az csak is azután lehet, hogy ha ő leellenőrizte és jóváhagyta a dolgot. Csak is az ő beleegyezésével lehetek szerelmes a szerelmembe. Egy apró mosoly jelent meg arcomon, eme akkoriban még olyan távoli, lehetetlen ötletére. Hirtelen, nem tudom miért, Jake arca jelent meg előttem s apa ahogy mennyire leszidott volna ma ha meglátott volna a tanárom kocsijából kiszállni. De inkább bárcsak mindennap minden apró szarságért leszidna! Mert akkor tudnám, hogy itt lenne nekem...
Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, egész éjjel járt az agyam. S döntésre jutottam. Amit Brad mindig is elvárt tőlem. Meghoztam életem első komoly döntését! Elmegyek arra a tanulmányi útra és haza sem jövök, soha többé!