11. rész

- Igen. Jólvan már? Igen szeretem! - kiabáltam rá.
- Sejtettem... - sóhajtott.
- Akkor mért kérdezted ha ennyire biztos voltál benne? Tök felesleges ez a kérdez-felelek dolog.
- Csak szerettem volna a te szádból hallani. Jobb a biztosat tudni, mint a saját elméleteink szerint ítélni.
- Ne haragudj Aron. Nem akarlak bántani téged, kedvellek, jófej vagy meg minden, de...
- De őt szereted.
- Igen... - sóhajtottam én is egy nagyot.
- De azt ugye tudod, hogy hamarosan elmegy?
- Persze, hogy tudom. De hogy jön ez ide?
- Mi lesz akkor veled ha ő elmegy? Ha nem lesz itt többé?
- Nem tudom. Valószínűleg megpróbálom elfelejteni ezt az egészet.
- Úgy gondolod képes leszel rá?
- Fogalmam sincs. De meg kell próbálnom.
- Most mondanék neked valamit és nem szeretném ha megharagudnál érte.
- Mondd csak!
- Ha ennek az egész hercehurcának vége, akkor ne gyere hozzám sírva, hogy milyen rossz „életed szerelme" nélkül. Mert nekem sem akkor sem most nincs kedvem ezt hallgatni! Nem szeretnék másodhegedűs lenni egy kapcsolatban. Vagy nevezzük pótléknak.
- Sosem gondolnék így rád!
- De azért ígérd meg, hogy utána nem fogsz engem keresni!
- Rendben, ha így akarod megígérem!
- Szuper. Majd keressük egymást ha lenyugodtak a kedélyek! Addig pedig szigorúan csak munkakapcsolat legyen köztünk!
- Rendben.
Csendben végig néztem ahogyan elhagyja a házunkat. Számítottam erre az esetre, de nem hittem, hogy azonnal bedobja. De teljes mértékben megértem, asszem fordított esetben ugyanezt tenném, vagy rosszabbat. Sok dologban igaza van, de mégsem. Erre szokták mondani, hogy bonyolult. Felmentem a szobámba bár nem értem miért is. Hisz sírni úgy sem tudnék, igaz bánt a dolog de annyira nem, hogy összegörnyedve hangos zokogásba kezdjek. Lehet kegyetlen vagyok, de ez van. Gondolataimból kopogás zaja térített vissza.
- Gyere!
- Jól vagy? - jött be Aspartam.
- Persze. Miért?
- Hát csak gondoltam szomorú vagy Aron miatt.
- Szóval megint hallgatóztál? - kérdeztem mosolyogva, erre ő bólintott - Remek lennél titkos ügynöknek. Egyébként nem vagyok szomorú, vagy is igen, de nem úgy... Ahh ez annyira bonyolult!
- Igaz az amit mondtál rólam?
- Igen az. - vágtam rá határozottan, kár lenne tagadni hisz úgy is hallott mindent.
- Mióta?
- Nem tudom pontosan. Ez nem időhöz kötött. Inkább folyamatosan alakult ki. De ne aggódj elfolytom és elfelejtelek. Mármint kitörlöm ezt a dolgot a fejemből.
- Úgy gondolod menni fog?
- Huh...hát nem tudom. De meg kell próbálnom.
- Hogy tudnék segíteni?
- Te sehogy, ezt nekem kell lerendeznem magamban. De ne aggódj, semmi gond nem lesz! Attól ugyan úgy beszélünk egymással!
- Ugyan úgy beszélgetünk és viccelődünk?
- Persze! Hisz eddig nem tudtad mi a helyzet, mégis tök jól elvoltunk.
- Igaz. Ezek után őszinték leszünk most már egymással?
- Igen, ígérem semmi titok! - tettem a kezem a szívemre.
- Rendben. Akkor most én jövök!
- Hát ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy most én mondom el az érzéseimet. Bár ez most fura lesz, mivel eddig azt sem tudtam, hogy nekem van ilyen. Vagy is tudtam de érted...? - bólogattam - Remélem érthető lesz! Nos mióta megláttalak azóta érzem, hogy benned megbízhatok, ezért is veled beszéltem először a laborban. Amióta együtt élünk és megismertelek és a családodat is, örülök annak, hogy itt lehetek és részese lehetek az életeteknek! Eleinte nem tudtam mi ez a dolog ami köt hozzád, de mikor felvilágosítottál engem arról, hogy mi is érzünk hiába minden ellenkezés és gyógyszer ellene, akkor jöttem rá, hogy ez erősebb bármely féle kötődésnél.
- Ne! Aspartam kérlek ne folytasd!
- Miért?
- Kérlek ne! Ne gyere most azzal nekem, hogy te is szeretsz engem! Nem bírnám elviselni.
- Azt hittem örülnél neki!?
- Örülni? Mégis minek? Hogy az akit szeretek pár nap múlva elhúz a galaxis másik csücskébe és soha többé nem látom, ráadásul ő is szeret engem ami még nyomasztóbb! Ne, ezt màr nem bírnám elviselni! Így hogy felejtselek el ha tudom, hogy te is szeretsz?
- De mért felejtenél el?
- Mert nem élhetek úgy örökké, hogy csak rád várok hát ha egyszer felbukkansz. Ami amúgy sosem következne be, így csak egy nagy csalódás lenne az életem. Kérlek Carter, menj most el! - álltam fel az ágyról, odamentem a terasz ajtóhoz.
- Jólvan. Ahogy szeretnéd. - kiment.
Istenem rémálom ez az egész! Mindig is féltem attól, hogy ez bekövetkezik! Ezért nem akartam beleszeretni és főként azt nem szerettem volna ha megtudja. Bár arra sosem számítottam, hogy viszonozni fogja. Aminek más esetben nagyon örülnék, de így...inkább szomorú és kétségbe ejtő dolog ez. Nem tudom mit tegyek! Egyáltalán tennem kéne valamit? Mi értelme lenne, hiszen pár nap és ő elmegy örökre. Én meg itt maradok egyedül, nélküle. Hogy kerülhetek én folyton ilyen lehetetlen helyzetekbe? Rosszabb az életem, mint egy brazil szappanopera.
Másnap a reggelinél hulla fáradt voltam, alig aludtam 3-4 órát. Majd leestem a székből. Anya épp a kàvét főzte apámnak, amikor furcsa dologra lettem figyelmes. Anya olyan érdekes volt most. Mintha beteg lenne, tisztára kisápadt és megingott egy egy lépésnél.
- Anya, jól vagy?
- Persze kicsim, miért?
- Csak olyan fura vagy ma. Biztos minden rendben?
- Igen semmi baj. Ne aggódj te csak egyél! - simogatta meg az arcom.
- Jó reggelt! - lépett be életem megnehezítője.
- Jó reggelt Carter! Kérsz reggelit?
- Igen, köszönöm! Jól vagy? - ült le mellém.
- Persze, mért ne lennék?
- Csak azt hittem, hogy...
- Mit? Hogy a tegnapi után összeomlok és kisírt szemekkel, szipogó orral bezárkózom a szobámba?
- Dehogy. Én ilyet nem mondtam!
- Hagyjuk...
- Jó reggelt mindenkinek!
- Szia szivem! - reggeli puszi, csak a szokásos.
- Merre leszel ma apa? Jó lenne délután összefutni!
- Ne haragudj Beca, de nem fog menni. Délután be kell mennem a Pentagonba. Átbeszélni a stratégiát arra az esetre ha Aspartam...barátai nem lennének olyan békés hangulatukban.
- De apa! Tudod jól ha így fogadjuk őket, akkor igazat adnánk nekik abban, hogy mi mindent csak kiirtunk.
- Nyugi senki nem támad senkire! Csak kell egy B terv, ha a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy azt tervezzük.
- Jólvan, te tudod. Nem szólok bele!
- Mennem kell. Sziasztok! - adott anyának egy puszit majd el is tűnt.
- Szia! - köszöntem elhaló hangon, majd felpattantam én is - Na én lépek a suliba.
Felsiettem a szobámba készülödni. Fél 8-ra itt is volt a kocsi, mint mindig. A suliban legalább kicsit kikapcsolok és nem folyton az otthoni dolgok járnak a fejemben. Ami lássuk be igen gyakran előfordul.
Az egyik órán berontott egy ember a testőrségből és kirángatott a teremből azzal a hírrel, hogy azonnal a kórházba kell vinnie. Nem értettem miért, de hiába kérdeztem nem mondott semmit. Csak, hogy neki nem mondtak semmit, annyi a feladata, hogy a kórházba vigyen. Odaérve apa fogadott a parkolóban és azt mondta, hogy anya az intenzíven van, súlyos állapotban. Először nem akartam hinni a fülemnek. Azt hittem ez csak egy rossz vicc, de amikor megláttam anyát az egyik kórteremben gépekre kötve, rájöttem ez nem vicc, kicsit sem az.
Azonnal odarohantam hozzá, megfogtam a kezét. Közben apát kérdeztem hogy mi baja lett! Reggel még semmi baja nem volt, igaz kicsit sápadt volt de ennyi. Mi történt azóta?
Közben bejött az orvos és azt mondta, hogy anyának súlyos tüdőgyulladása van. Nem hittem a fülemnek, de az a legrosszabb, hogy nem is voltak tünetei. Se köhögés, sem láz, se semmi más. Az orvos szerint ez olyan fajta betegség ami nem mindenkinél egyformán mutatkozik meg. Van akinél szakaszosan jönnek a tünetek, és mint anyámnál hirtelen egyszerre az összes. Rögtön azt kérdeztem, hogy meg fog e gyógyulni, de csak annyi választ kaptam, hogy „mi mindent megteszünk érte". Nem pont erre a sablon szövegre voltam kíváncsi. Utánna annyit mondott még, hogy súlyos az állapota de stabil, így esélyes a gyógyulásra de az hosszas folyamat lesz. Csak előbb a lázát kéne levinni, ami nem akart csillapodni. Addig nem is tudnak más kezelést elkezdeni nála. Csak ha a láza lement vagy legalább nem a kritikus szinten van.
Ezekkel az infókkal és a hatalmas megrázkódtatással mentünk haza. Az ajtóban már várt minket Aspartam és folyton azt kérdezte hogy van anya. Kiderült ő hívta a mentőket amikor anya összeesett.
Nem bírtam tovább hallgatni ahogy anyáról beszélnek, hogy túléli-e vagy sem. Nem bírtam mégtöbb rossz hírt elviselni mára. Így felrohantam a szobámba.
Na most már összegörnyedve bőgtem, mint egy kis gyerek. Kellett kb egy, másfél óra mire abba bírtam hagyni a zokogást. Rettentően melegem volt így kimentem a teraszra. Igaz már lassan itt a tavasz, de azért még éjszaka vannak mínuszok, de nem érdekel! Jól esett a hideg, csípős levegő, ahogy az arcomon folyó könnycseppeket megfagyasztotta, ahogy átjárt a hidel szellő. Éreztem a hideget mégis mintha tűzben álltam volna, testem szinte lángolt.
- Mit csinálsz te ott? - hallottam meg eg hangot mögöttem - Gyere be kérlek, még megfázol!
- Nem fázom! Azért jöttem ki mert megsülök. Bocs de most nincs kedvem a kérdez-felelek játékhoz.
- Nem is akartam semmit kérdezni. Csak gondoltam megnézem hogy vagy.
- Szerinted mégis hogy lennék? Az anyám épp a kórházba fekszik élet-halál közt! Az sem biztos, hogy megéli reggelt! Szerinted hogy kéne most lennem? - kiabáltam, nem tudom miért, de most minden irritált, mindenre mérges vagyok.
- Bocsánat! Nem akartalak felzaklatni. - el akart menni, de nem hagyhattam, hogy így menjen el.
- Várj! - megfordult - Ne haragudj, nem akartam kiabálni veled, csak... Annyira nehéz! Én itt vagyok anyám meg egy kórházi ágyon küzd az életéért! Ott kéne lennem vele. - újra kitört belőlem a sírás.
Rátámaszkodtam a korlátra, valószínűleg ha nem tettem volna tuti összeesek. Ami viszont meglepett az az volt, hogy Carter odajött hozzám és hátulról átkarolt. Elöl a gyomrom környékén összekulcsolta a kezét és a vállamra tette a fejét. Biztos egy filmben látta. Ez olyan klisés de mégis jól esett, tudom nem szabadna, de átengedtem magam a sodrásnak. Tudom ezt majd megbánom, de ha nem teszem biztos bekattannék. Én is megfogtam a kezeit és így álltunk egy darabig. Egy idő után kirázott a hideg, elkezdtem fázni.
- Gyere menjünk be! Fázol te is, ahogy én is.
Követtem őt, vagy is hagytam hogy vezessen az ágyam felé. Leültünk. A vállára hajtottam a fejem ő pedig átkarolt.
- Ezt amúgy melyik filmből szedted?
- Nem filmből van. Hogy is mondják ezt nálatok? Inprovizáltam. Akkor jól csináltam?
- Igen, jól.
- Itt maradjak veled?
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne...
- Igaz.
- Jobb ha mész. - bár a szivem mást mondott, de jobbnak láttam ha az eszemre hallgatok.
- Rendben. - felállt és elindult kifelé de az ajtónál megtorpant - Nem, most nem! Nem rázhatsz így le! - szinte visszarohant az ágyhoz.
- Aspartam ez nem...
Nem tudtam befejezni mert erősen megragadott és megcsókolt. Ahoz képest, hogy eddig fogalma sem volt róla mi az, igen csak jól csókolt. Szó szerint beleborzongtam, ami még sosem fordult elő velem.
- Kérlek most ne küldj el! Nem tudnék elmenni!
- Nem is akarom, hogy elmenj!
Újra ajkaink összeértek és én újra beleborzontam. Bár más bolygóról származunk most még sem voltunk annyira különbözőek és távoliak. Hagytam had sodorjon az ár. Az éjjel testünk összeforrt és egy emberré lettünk. Hát ilyen az ha szeretünk valakit? Ez csodás érzés! Éreztem ahogy a lelkünk egyé lesz, éreztem ahogy szeret s ahogy én szeretem. Minden pillanata csodás volt és lehet ennek sosem kellett volna megtörténnie, de bántam volna egész életemben ha ezt most nem teszem meg.
Reggel arra ébredtem, hogy a szemembe süt a nap. Magam mellé nyúltam de senki nem volt ott. Felültem és egy cetli volt a párnán. Reménykedtem nem az áll benne, hogy mindent megbánt és hamarabb lelép!
Kinyitottam és annyi állt benne, hogy „menj el iskolába és utána gyere be a kórházba, csak suli után!" Semmit sem értettem ebből. De bólintottam, nem mintha bárki is látná, de mindegy. Felöltöztem és mentem suliba. Bár semmi kedvem nem volt hozzà, figyelni sem tudtam az órákon. Folyton anya és Aspartam járt a fejemben. Meg az vajon ő minek ment a kórházba és én mért csak délután mehetek be? Mire készülhet?