Ahogy minap gondoltam egy igen csak gyötrelmes hétvége vette kezdetét. Először is anya reggeli közben benyögte, hogy úgy döntöttek Owennel, hogy nem mehetek arra a kirándulásra. Sejtettem... Aztán mikor már kezdtem volna beletörődni a dologba jött a másik rossz hír, miszerint anyának el kell utaznia ismét egy konferenciára, ami ezúttal külföldön lesz megtartva, Angliában. Borzasztóan éreztem magam! Nem akartam, hogy elmenjen de mit mondhatnék annak érdekében, hogy maradjon? Egyetlen jónak ígérkező kifogásom sincs, plusz nem akarok a feltörekvő karrierje útjába sem állni. Hiszen eddig csupán sebész orvosként dolgozott ám most megadatott neki a lehetőség, hogy főorvos illetve igazgató helyettes legyen belőle. Így ezáltal elfogadta azokat a dolgokat is, hogy ennek érdekében mindenféle megbeszélésekre, konferenciákra, továbbképzésekre kell járnia. Ami persze nem baj és örülök is neki, hiszen azt csinálja amit szeret és jó érzés őt újra munka közben látni, de... Nem akarom, hogy elmenjen!
Másnap segítettem anyának becsomagolni és ameddig csak tudtam a nyakán lógtam. Hosszú ölelések és néhány könnycsepp elmorzsolása után anya megfogta bőröndjét és kilépett az ajtón, a kint várakozó taxihoz sietett. Én pedig abban a pillanatban vágódtam hátra a kanapéra. Nem akarok egyedül lenni! De ő már elment... Miután az autó elhajtott Owen visszajött -mert ő kikísérte anyát- és egyenesen mellém ült le. Kezdődik.
- Nem kell aggódnod, megleszünk. -paskolta meg lábam.
- Jah, abban biztos vagyok. Most megyek, leckét kell írnom.
- Ne siess annyira! -húzott vissza- Még nem kaptam meg a búcsúcsókomat.
- A mit?
- Olyan rég nem volt alkalmunk erre, végre most van. Ne kéresd magad. -hajolt közelebb, de elrántottam fejem.
- Nem. Én ezt nem akarom! Hagyj békén.
Felálltam ugyan de nem sokáig maradtam függőleges helyzetben ugyanis Owen egy pillanat alatt pattant fel és olyan erővel „dobott" vissza a kanapéra, hogy a földre estem. Egy másodperc alatt már lábaival ölelte körbe törzsem és kezét lendítve az arcom jobb oldalát találta el vele, majd a bordáim következtek. Néhány erősebbre sikerült ütés után és amiért már fuldokoltam, abbahagyta verésem. Fájt az oldalam, a bőröm égetett, szemeimből pedig azonnal könnyek kezdtek el peregni. Már nem tiltakoztam, nem is bírtam volna. Csupán hagytam, hogy azt tegyen velem amit csak akar. Kezeimet csuklóimnál fogta meg és szorosan fejem fölé szorította, majd rám hajolva lecsapott számra. Ismét rossz érzés volt, amellett, hogy mindenem remegett, az oldalam még kegyetlenül lüktetett is. Egyik kezébe áthelyezte mindkét az övénél sokkal kisebb karjaimat és a másik kezével simogatni kezdett. Nem volt durva, sőt meglepően gyengéd, mégis minden érintése fájt. Már nem akartam mást csak szabadulni karjai közül. Pár perc után, mikor már elégedettnek érezte magát, leszállt rólam és otthagyva engem az anyával közös szobájukba vonult. Nedves arccal és fájó oldalammal mentem be szobámba. Leküzdve szégyenemet és, hogy újra meg lettem alázva nekiálltam a leckémnek. Akármi is történjék nem szabad rontanom! Muszáj főiskolára mennem!
Másnap hulla fáradtan, a sírástól duzzadt szemekkel keltem fel. Fájt minden mozdulat, de nem mutathattam, ahogy eddig sem. A fürdőben igyekeztem emberi külsőt varázsolni magamra, de ez nem igazán sikerült. Brad már fél nyolc előtt a házunk előtt dudált így kihasználva, hogy várnak rám, elrohantam itthonról.
- Minden rendben? -kérdi Brad már a kocsiban.
- Persze. Mért ne lenne?
- Csak mert úgy nézel ki, mint én egy hét kielégítetlenülés után.
- Kössz nagyon rendi vagy. -jegyeztem meg cinikusan- Csak nem sokat aludtam. Anya elutazott.
Nem kellett döbbet mondanom Bradley értette a dolgot. Együttérzően rászorított kezemre, majd vezetett tovább. A 98-as számmal ellátott terembe érve eszembe jutott, hogy ma van a határidő, hogy leadjuk az aláírt lapokat. Nos, akkor úgy tűnik én nem megyek sehová...
- Nem bántott ugye? -fordult hátra barátom és suttogva beszélt hozzám.
- Nem, ne aggódj.
- Ugye most nem hazudsz nekem?
- Nem. Miért tenném?
- Elhoztad a nyilatkozatot?
- El. De anya nem írta alá. Így nem fogunk együtt lógni Hollandiában.
Mondatom végére ért be osztályfőnökünk aki szokásos laza eleganciával foglalta el asztalát. Ismét igazán kellemesen volt felöltözve, a lányok legnagyobb örömére. Bőr hatású nadrágot viselt, bordó inggel és sötétkék zakóval. Igazán jól állt neki, ha szabad ezt mondanom, a barátnőjének van ízlése az biztos.
- Nos gyerekek, tudjátok milyen nap van ugye? Ma volt a határidő, hogy aláirassátok és behozzátok a beleegyezőnyilatkozatokat. Aki ma nem adja le az a héten nem utazhat velünk! Nincs kifogás, nincs az, hogy elfelejtettem vagy a szüleim nem voltak otthon! Aki holnap vagy azután adja le azt sajnálom de lekéste a határidőt! Szóval kérem a dokumentumokat!
Lassan végig sétált a padokközt, ahol kb mindenki odaadta neki a kért papírokat. Eddig csupán négyen voltak akiket nem engedtek el a szüleik. Úgy látszik én leszek az ötödik. Mikor a mi sorunkra fordult be Brad hátrafordult és kikapta a kezemből az üres iratomat.
- Már pedig együtt fogunk lógni Hollandba ha tetszik ez Owennek ha nem! -firkantotta alá anya helyett.
- Brad ezt nem szabad! Hallod? Ezt nem...
Nem tudtam befejezni ugyanis tanárunk akkor lépett éppen mellém, felém nyújtva kezét. Istenem most mit tegyek? Rá fog jönni, hogy hamis!
- Elhoztad a papírokat?
- Igen el. De...
- És, alá van írva?
- Alá, végülis... -erre kikapta kezemből. Ezt miért csinálta?
- Remek. Most, hogy mindenkitől megkaptam a papírokat kezdhetjük az órát!
Miután kincsengettek kelletlenül indultam meg az öltözők felé, hogy a nagyon nem kívánt órámra menjek, tesire. Még a szünetben átöltöztem nehogy meglássák a szépen kék-zöldre váltott fehér bőrömet. A tornateremben még egyedül voltam mint diák, csupán Mr. Wood ült az egyik padon.
- Jónapot tanár úr! -köszöntem kedvesen.
- Neked is Skyler. A többiek?
- Még öltöznek. Mondja csak ma mit fogunk csinálni?
- Ma egy szintfelmérő lesz, jegyre.
- Szintfelmérő? Oh... Értem.
Az egyik sarokba sétáltam és magamban imádkoztam, hogy történjék valami és ne kelljen pont ma pont jegyre menő szintfelmérőznöm! De imáim süket fülekre találtak. Lassan a többiek is elkezdtek beszivárogni, így elkezdtük az órát. Mivel az én nevem C-vel kezdődik, nagyon az elején vagyok a névsornak még esélyem sincs kitalálni valami nevetséges kifogást.
- Cooper! Te jössz! -hallottam meg tanárom hangját.
Szívem azonnal turbó sebességre váltott és ideje volt a dobbantóhoz sétálnom. Ám ekkor nyílt az ajtó és csodák csodájára osztályfőnököm lépett be rajta. Óh Istenem köszönöm!
- Elnézést Harold, hogy zavarom az órát de szeretném elkérni Skylert egy kicsit. Beszédem van vele! -nézett rám szigorúan.
Miért érzem azt, hogy bajban vagyok? Nem érdekel! Inkább elfogadok bármilyen büntetést csak ne kelljen most ezt csinálnom!
- Persze Jake, de előbb ezt a gyakorlatot meg kell csinálnia. Jegyre megy, úgyhogy kötelező.
- Ja, persze rendben, csak nyugodtan.
Jaj ne! Mégsem úszom meg? Mindenki szeme rám szegeződött, Mr. Wood szigorú tekintete arra késztetett, hogy kezdjem el. Nagy levegőt vettem tehát és kissé nekiszaladva elrugaszkodtam a dobbantóról és átugrottam a lónak nevezett faakadályt. Rettentően fájt mindenem, de főleg az oldalam ahogy karjaimra támaszkodtam. Aztán bukfenceznem kellett, ami azért kissé jobban ment, de azután jött csak a fekete leves, a gyűrű! Hogy fogok én ezen tornagyakorlatozni? Csak álltam előtte és néztem. Vad képzeletemben már a két fakarikán égő vastüskék jelentek meg amik rámvicsorogtak. Nem akarom ezt!
- Na mi lesz Cooper? Nem nehéz, meg tudod csinálni!
Biztos ebben tanár úr? Mert én egyáltalán nem! De legalább, hogy a hármasom meglegyen elrugaszkodtam és megmarkolva a fát igyekeztem megtartani magam. De abban a pillanatban nyilalt bele oldalamba a kínzó fájdalom és szinte másodpercek alatt a földön kötöttem ki. Összegörnyedve próbáltam enyhíteni a rettentő érzésen, de nem akart elmúlni.
- Jól vagy Cooper? -jött oda Mr. Wood.
- Skyler mi a baj? Megsérültél? -hallottam ahogy tanárom is odaszalad.
- Az oldalam... -nyögtem ki.
A következő pillanatban már a tanárom karjaiban voltam, útban a sulinővér felé. Ez már egyre gyakrabban történik meg velem. Más helyzetben még élvezhető is lenne, de így... Nem csak hogy kínos még fájdalmas is. Letett a gyengélkedőn lévő ágyra ahol ismét összegörnyedtem a fájdalomtól. A nővét szinte pillanatok alatt ott termett.
- Mi történt már megint?
Hát igen, túl sokszor voltam már itt.
- Fogalmam sincs egyszer csak leesett a gyűrűről és nem bírt felállni. -válaszolt helyettem.
- Rendben. Akkor most megvizsgállak. -csak bólintottam.
Elkezdte nézni karjaim, nyakam, arcom majd áttért a fájdalmas részre. Kissé erősebben nyomott rá a bal oldalamra, azt hittem ott szarom össze magam.
- ÁÚ! Ne, ott ne!
Oldalra néztem s meglepődve láttam ahogy Mr. Harris még mindig ott áll a sarokban. Miért van még itt?
- Rendben akkor most felhúzom a pólódat.
- Ne! -kiáltottam rá, kissé hevesebben, mint kellett volna- Jól vagyok, kérem.
- Mi történt? Jól vagy Sky? -rontott be Brad, ügyet sem vetve senkire.
- Hé Jones ez itt az orvosi szoba, nem zavarja ez önt? -pirított rá a nővér.
- Nem különösebben. Sky hogy van?
- Úgy tűnik az oldalával van gond, de nem engedi, hogy megvizsgáljam.
- Nem? Igazán? -nézett rám, tekintete mindent elárult- Húzd csak fel azt a pólót! -indult meg felém.
- Nem! Brad, állj le. -harcoltam vele- Hagyj már Bradley, ez nem vicces!
- Nem is viccnek szántam! -végül addig harcoltunk amíg ő győzött és a pólóm a földön landolt.
Még szerencse, hogy van rajtam sportmelltartó. Mindenki elszörnyülködött a látványomon, különösen legjobb barátom. Elszégyeltem magam.
- Csak elestem. -takartam el magam.
- Aha, elestél. Na ebből elég! -kirohant.
- Ne Bradley ne!
Nem érdekelt semmi csak az, hogy utánna menjek és rávegyem ne menjen a rendőrségre. Tisztában voltam azzal, hogy tanárom is látott mindent de ő beveszi azt, hogy elestem de Brad nem, ő tud mindent. Így felkapva felsőmet utánna rohantam, otthagyva a történtek miatt lesokkolt személyeket. Ám mire kiértem az iskolából Bradley sehol sem volt, ahogy az autója sem.